B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 32. rész

Idegen országban, betegen

Május 30-31-ét a gyengélkedőben töltöttem el. Az orvos gyomorhurutot állapított meg. Porokat rendelt, később ricinusolajat és ópiumport, melyeket - habár igen rosszak voltak is – elfogyasztottam, de nem használtak semmit. Szerfelett le voltam gyengülve, soványodva. Néha kiültem a ház elé, s elmerengve, gondolkozva szemléltem e bájos, vadregényes idegen vidéket. Az idő esős, körülöttem az óriás hegyek ködbe, fellegbe voltak burkolva.

 A mai Arnoldstein felülről
(forrás: flightforum.ch)

31-én este kiadták a parancsot, hogy legyünk az éjjel készen, mert innen megyünk tovább. Néhány súlyosabb beteget elvittek a kórházba Villachba vagy Laibachba. Néhány könnyebb beteget pedig visszaküldtek a századhoz, de engem vagy huszad magammal ott hagytak.

Június 1-re virradóra, 1 órakor felzavartak bennünket, az orvos azt mondta, mi is bevonulunk a csapathoz, mert az egész ezred megy tovább. Azonnal fel kellett öltöznünk és szerelnünk és elküldtek minket a csapathoz. Ez idegen városban, az éjjeli órákban betegen bolyongtam, míg megtaláltam az utászokat az állomás mellett. Tisztek lóháton vágtattak el mellettünk, majd elgázolva bennünket, félig-meddig akarattal is, mert ezek az urak gyűlölik a gyengélkedőket, minden beteget szimulánsnak tekintenek. Miután megtaláltam az utász osztagot, ismét közéjük állottam.

Hajnali 4 órakor bevagoníroztak bennünket és elindult velünk a vonat délnyugatnak, később egyenesen keletnek fordult, és nemsokára Kronau csinos kis városkában állt meg. Ott kiszálltunk és megindultunk befelé a városba. Borzasztó rosszul éreztem magam, alig bírtam vonszolni a lábaimat, oly gyenge, erőtlen voltam. Jelentettem a hadnagynak, és ő azt mondta, hogy menjek vissza az állomásra, ott megtalálom Bura szakaszvezetőt Jancsó és Medvegy utászokkal az utász szerelvények mellett, és ővelük a kocsin fogok majd utánuk menni. Tehát visszabandukoltam az állomásra és egész nap a hideg esőben ott dideregtem, reszkettem. Este azt mondja Bura, hogy látja mily beteg vagyok, menjek be a városba, keressem meg a segélyhelyet – mert az is itt van már, jön az utánunk mindenütt – és jelentkezzem ott.

 Kronau egyik utcája a húszas években
(forrás: periodpaper.com)

Ismét visszamentem a városba, hol sok vendéglőt láttam. Elgondoltam, mily jó volna egy kis jó meleg leves a beteg gyomromnak. Bementem egy hotelbe, hol sok katonák, főképp tisztek voltak, akik sört fogyasztottak. Igen nehezen tudtam magam megértetni a vendéglőssel, hogy enni szeretnék valami meleg ételt. Előbb két pohár pálinkával kínált meg, azután egy csésze rumos kávát adott, de egyebet nem tudtak adni. Mikor fizetni akartam érte, semmi áron sem fogadtak el semmit. Onnan mentem a sötét utcán végig és megtaláltam a veres keresztes lobogót egy ház előtt kitűzve, mellette lámpás égett. Bementem és kérdém melyik ezredé ez a segélyhely? A 4-es honvédeké! – felelték. Akkor jó helyen járok, én is az vagyok. „No, öregem – mondák a verterek – akkor húzódjon el éjjelre valahová, és reggel 8 órakor jelentkezzen ismét itt.”

Este 10 órakor ismét ott bolyongtam ez idegen városban, éjjeli szállást keresve. Ismét bementem az előbbi hotelbe, de ott nem tudtak szállást adni, hanem valami nehezen megértettem tőlük, hogy odább egy másik hotelben kapok éjjeli szállást.

Csakhamar rá is találtam a másik szállóra, hol a jólelkű család – hisz látták, hogy mily beteg vagyok – adott is éji szállást a szénapadláson, egy ócska paplant is takaróul. De még el sem aludtam a puha, illatos szénában, jött a gazda lámpással fel a padlásra, egyik kezében egy csésze forralt tejet hozott számomra. Mily végtelen jólesett az a forró tej beteg gyomromnak. Fizetni akartam érte, de ez sem fogadott el pénzt.

Június 2-án reggel 6 órakor keltem fel a szénapadláson. Felcihelődtem, s lementem az udvarra, ahol a ház ura meglátott és rögtön bevezetett a konyhába, mely épp úgy, mint minden szoba és helyiség ragyogott a tisztaságtól. Hasztalan szabadkoztam, leültettek és elém tettek egy csésze forralt tejet, kenyérrel. Evés közben szerettünk volna beszélgetni, de az nehezen sikerült. Elővettem családi fényképünket s a háziúr és egész családja nagy érdeklődéssel sokáig nézegették. Kínáltak még előbb pálinkával, később sörrel, de nem fogadtam el. Végre, mikor fizetni akartam, ismét egy fillért sem fogadtak el tőlem ez áldott jólelkű emberek.

 Gyengélkedő ház, korabeli fotólap

1/2 8-kor elbúcsúztam e derék osztrák családtól és felkerestem a segélyhelyet. Már ott többen is voltunk, a folyosón ácsorogva vártuk a vizit megkezdését. Eközben észrevettem, hogy egy tisztisapkás úr bal karján vereskeresztes szalaggal nagy figyelemmel kísér engem. Hozzám lépett és kérdé, magyar vagyok-é, melyik ezredben szolgálok, hová való vagyok, mi a vallásom, van-e családom, és vagyonom, kap-e a feleségem segélyt, szoktam-e haza levelezni, van-e tábori lapom, stb? Megtudtam tőle én is, hogy ő tábori pap. Nógrád megyéből való. Adott egy imakönyvet is. Azután az orvos megvizsgált és erős gyomorhurutot konstatált. Adott néhány napi pihenőt, rendelt hashajtó porokat, és hogy enni nem kapok csak kávét és levest.

A Bihar megyei Árpád községből a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe 1915. február 15-én bevonult 32 éves gazdálkodó B. Sárközy Gergely visszaemlékezése a sorozástól követi nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva 2011. január 3-tól kezdve, hétfői napokon közöljük blogunkon. A cikksorozat első része.

Következő rész: „Betegségemet leszámítva e helyen igen jól éreztem magamat”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész