B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 14. rész
Indulás a harctérre
1915. április 12., hétfő volt az a nap, melyen elindultam a harctérre. Reggel fél 6 órakor sorakozó a laktanya udvarán teljes felszereléssel. 6 órakor az egész 9. menetzászlóalj a laktanya udvarán állt zászlókkal, virágokkal, bokrétákkal feldíszítve. Megérkeztek a tisztek, a katonabanda és a pap is. A pap lelkes beszédet tartott, utána az eskü következett. Sapkát levéve, a jobb kéz három ujját égre emelve mondotta az egész zászlóalj az eskü szövegét. Utána ismét egy főtiszt intézett hozzánk hazafias beszédet, megemlítve, hogy legyünk bátrak, hősök künn a harctéren levő ezredünkhöz méltók, mely ezred idáig 100 ütközetben és 70 éjjeli rohamban vett részt. Azután a Himnusz következett. Fenségesen szép látvány volt, amint az egész zászlóalj – 9 menetszázad – fedetlen fővel, puskával tisztelegve dörgé e strófákat: „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.”
Frontra indulók eskütétele
(Balla Tibor: Szarajevó, Doberdó, Trianon című könyvéből)
Fél 9 órakor felhangzott a zászlóaljparancsnok harsány szava: „Zászlóalj, vigyázz! Vállra! Kettős rendek, jobbra át! Első század, indulj!” Kiindultunk a laktanya udvaráról. Mariskám az utcán várt, rögtön hozzám csatlakozott, és kikísért az állomásra. Az utcákon tengernyi nép, virágokat dobált ránk. Kemény léptekkel, dal és katonazenekar hangjai közt értünk ki az állomásra, ahol egy óra alatt bevagoníroztak bennünket. Az állomáson találkoztam Csepregi Imre és Laci sógorokkal, akik itt vártak reánk. A búcsúzás nagyon fájdalmas és szívet tépő volt. Nehezen tudtam elválni Mariskámtól. Szívem a fájdalomtól majd megszakadt, ha rágondoltam, hogy most 32 éves legszebb koromban kell itt hagynom kedves szeretteimet, szülőfalumat, és menni a szenvedések, nélkülözések útjára, ahol talán egy golyó fogja kettévágni egy becsületes élet szorgalmas munkáját.
Búcsú
10 óra után megindult a vonat. Isten veletek kedves szeretteim, és minden jó ismerősim. Elmegyek a halál torkába, a vérzivatarba, s ki tudja jövök-e vissza, vagy többé soha? Ott fog-e eltalálni a buta golyó engem is, mint annyi millió mást? Szaporítani fogom-e én is az ártatlanul lemészárolt millió vértanúk számát? Ezek oly kérdések, melyekre senki sem tud felelni. Hátam mögött aggódó, síró szeretteim, előttem egy kínos, bizonytalan, véres jövő! Minő fájó érzelmek vihara dúlt keblemben? Azt csak a szíveket Alkotó tudja!
Sebesen robogott velünk a vonat. Minden kocsiban 30–36 ember utazott. Voltak benne jó ülőpadok. Fél 12 órakor értünk Püspökladányba, hol jó ebédet kaptunk. Este 7 órakor Szolnokon voltunk. Szomorú vidék volt ez akkor. Püspökladánytól kezdve a Tiszántúlig egy sík tenger az egész vidék. A Tisza is olyan, mint egy megdagadt tenger. Éjfél után egy órakor értünk Jászberényen keresztül Hatvanba. Aludni nemigen lehetett a vonatban, csak a padlón és a padokon ülve.
Másnap, április 13-án fél 8 órakor értünk Füzesabonyba. Igen jó, szép termőföldek között robogott hosszú vonatunk. Kató Gergely tizedesünk elmondá amint nézegettük a szép vidéket, hogy látják emberek, ezt a földet kell nekünk megvédeni a betörő ellenségtől! Északnyugat felé a Mátra hegység emelkedett. 9 órakor Mezőkövesdre értünk, hol Csepregi Lajos sógor kóstolgatta abban az időben a katonaéletet. Délben Miskolcra értünk és ott ebédeltünk. Onnan kiindulva átrobogtunk a Sajó, majd a Hernád folyón. 4 órakor a híres bortermelő Hegyaljánál robogtunk el. A vonattól keletre láttam kanyarogni a Bodrog vizét, mely egészen ki volt áradva. 5 órakor Sátoraljaújhelyre értünk.
Következő rész: „Közeledünk a harctérhez”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész