A srapnel és a rumos demizson esete

Srapneltörténeti kalandozásunk újabb epizódja az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó nagy erőfeszítését jelentő piavei támadás kezdete előtt, 1918. június 14-én éjszaka játszódik. A szegedi 46. gyalogezred egyik rohamszakasza a kijelölt átkelési pont felé tart, hogy másnap hajnalban átkeljen a folyón és rohamra induljon a Montelló ellen, amikor a szegediek hirtelen srapneltüzet kapnak a hegy felől.

A történetet Kókay László naplójából idézzük, aki ekkor hadnagyként a rohamszakasz parancsnoka volt. A naplóíró ekkor már harmadik éve szolgált az olasz fronton küzdő 46-osoknál. A szegedi piarista gimnáziumból önkéntesként a frontra kerülő Kókay László 1916-ban részt vett a doberdói harcokban San Martinónál, majd 1917-ben a Fajti Hriben vívott összecsapásokban.

 Kókay László 1917-ben Szegeden még zászlósként

Ezt követően került az ezred rohamszázadához, ahol 1918-ban a 3. szakasz parancsnoka lett. A Montellón is sikerrel vezette alakulatát. Az ottani harcok során szerzett érdemeiért megkapta az arany tiszti vitézségi érmet. Térjünk azonban vissza a rohamosokhoz, akik az ezred 8. századával együtt a Piave felé közelednek. Kövessük a komikus fordulatot sem nélkülöző eseményeket a naplóíró tollától vezetve.

„Minden a Montelló felől jövő ágyúlövésszerű zajra erősen figyelve áthaladtunk már Marcatellin, sőt mi már a falu nyugati részén lévő kastélytól északnak vivő útelágazást is elhagytuk, csak még a század vége és embereim nem mentek át ezen a részen, amikor egyszerre megvillant a Montellón ismét az ágyúk kilövésének a lángja.
– Na, ebből lehet, hogy kapunk - mondtam a már halálra ijedt Molnárnak. Tényleg „siú-ú-siú-siú-siú” – két srapnel, majd egy gránát, s ismét egy srapnel explodált gyors egymásutánban az említett útelágazásnál a század vége, illetve az én embereim fölött.

Molnár a századdal erre szaladni kezdett, én ellenben lemaradtam megnézni nem lett-e baja valakinek embereim közül. Hála Istennek nem lett, csupán a rumos demizsont vivő két ember közül az egyiknek, Lakatosnak, súrolta egy srapnel golyó az arcát. A század futni kezdett, mi is követtük őket, az olasz suttyogó üteg pedig még néhány más helyre leadva egy-egy lágét ismét elhallgatott.

 A 17-es rohamzászlóalj 46-os rohamszázadának 3. szakasza, középen 1-es számmal jelölve Kókay László hadnagy

Most már zúgomnál maradtam, annál inkább, mert nekem már nemsokára Mina előtt le kellett térnem jobbra a Sajó stützpunktba. Molnár ismét meglassította a század menési tempóját és ismét lassan haladtunk. Egyszer csak a hátam mögött Hódi megjegyzi:
– Ejnye, de rum szag van, nem érzitök? Nem történt az üvegnek valami baja?
– No még csak az hiányzik - szóltam hátra.

Hasztalan, a baj már megtörtént. Megemelve és megrázva a demizsont kisült, hogy már alig van benne rum, mind kifolyt. Mivel épp a rumosüvegvivők voltak az elébb benne az egyik srapnel garbéjában, amit Lakatos könnyű sebe is bizonyít, s amennyire a sötétben a fonáson át meg lehetett állapítani, a demizsont az előbbi srapnel lukasztotta ki. A demizsonban lévő rumot két csajkába kiöntötték embereim, én pedig addig az ideig megálltam, s lemaradtam a 8. századtól, amelytől úgyis el kellett válnom.

A kár nagy és most már pótolhatatlan volt! Józan fejjel kell a Piavénak majd holnap reggel nekivágni. Most már mindnyájan azon a véleményen voltunk, hogy jobb lett volna a rumot még Compolongóban szétosztani. Ja, de hát, eső után köpönyeg! A kár már megvolt. Meg voltunk mindnyájan győződve róla, hogy a Montellón majd találunk italt, de mivel az áthajózástól félt legjobban mindenki, bizony ennek a megkezdése előtt kelt volna el legjobban a rum. Kecskeméti azt mondta, hogy »Ez az offenzíva nem jól kezdődik, hadnagy úr!« Volt is benne valami.”

 Játszadozó rohamosok 1918 májusában