Ezzel együtt azonban Williamsonnak valószínűleg igaza lehet, hogy a kudarcba fulladt merényletkísérlet hatására Ausztria-Magyarország nem akar majd feltétlen háborút indítani Szerbia ellen, hanem be fogja érni a déli szomszédja elleni diplomáciai sikerrel is. Már csak az a kérdés, hogy legalább ennyit képes lesz-e elérni. Ne feledjük el ugyanis, hogy akkor, az igazi 1914-ben a háború mellett ágálók egyik fő érve az volt: a szerbek elleni diplomáciai sikerek a múltban gyakorlatilag semmit sem értek. A belgrádi rezsim csak az erő nyelvén ért, hiszen mind 1909-ben, mind 1913-ban (kétszer is) csupán a nyílt katonai fenyegetés hatására voltak hajlandóak engedni. Ígéreteik betartatása azonban megfelelő szankciók híján lehetetlennek bizonyult. Azért kell mindenképpen háborúig fokozni a konfliktust, nehogy a szerbek megint a legutolsó pillanatban látszólag mindent megígérjenek, ezzel téve lehetetlenné, hogy egyszer s mindenkorra elintézzék őket.
Részlet egy háborús propaganda képeslapról
Ez a militáns diplomácia az osztrák-magyar fél részéről úgy tűnik tehát, hogy legalábbis feltételezte a fegyveres fellépéssel való állandó fenyegetést. Vajon lehet-e kellően hatékony ezek után a bécsi döntéshozók szerint bármely követelés, ha azt nem támasztja alá legalább egy ultimátum, esetleg egy részleges mozgósítás? Az erőszak eszkalálódásának jeleit kutató történetírás a Monarchia 1914-et megelőző diplomáciai tevékenységében éppen egy ilyen veszélyes tanulási folyamat egyes állomásait véli megtalálni, mondván: a dualista birodalom túlságosan is hozzászokott ahhoz, hogy minden nehézség esetén azonnal a kardjára csap, mivel csak annak van igazi hatása. (Mellesleg már Vilmos császár is tréfásan így rótta meg barátját, Ferenc Ferdinándot, amiért az agresszív külpolitikájához a biztosra vett német támogatást eleve bekalkulálta: Túlságosan hevesen csörteted – az én kardomat!)
Ferenc Ferdinánd 1909-ben Württembergben egy császárgyakorlaton
Akad itt aztán egyéb gond is. Vajon nem lehetséges, hogy a trónörökös békepárti álláspontjának túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonítunk? Igaz, hogy a korona leendő várományosa bizonyos területeken – itt mindenekelőtt a katonai ügyeket kell kiemelni – jelentős és egyre növekvő befolyással rendelkezett. Említett fordulata óta azonban külpolitikai ügyekben lényegesen óvatosabb, tulajdonképpen passzívabb szerepet töltött be, mint azt megelőzőleg. Döntő befolyást gyakorolni az események menetére valójában akkor sem akart – esetleg nem tudott –, amikor pedig a Monarchia a háború küszöbére érkezett. Így például 1913 októberében, midőn egyes észak-albániai területek jogtalan szerb megszállása miatt Ausztria-Magyarország ultimátumban követelte a belgrádi kormánytól a vitatott területsáv kiürítését, és ellenkező esetre háborút helyezett kilátásba, Ferenc Ferdinánd nem akadályozta meg a rendkívül kemény osztrák-magyar lépés megtételét, holott az gyökeresen ellentmondott saját békepolitikájának. A külügyminiszterhez, Berchtold grófhoz írott korabeli leveleiből pedig tudjuk, hogy határozottan ellenezte a fegyveres összecsapással fenyegető akciót. Ám akkor teljes volt az egyetértés a politikai vezetésen belül, amit nem bontott meg Tisza gróf ellenkezése sem. (Sőt, ő követelte szinte a leghangosabban az erőteljes fellépést.) Ferenc Ferdinánd ezzel a falanxszal nem tudott vagy nem kívánt szembe szállni. Miért gondoljuk tehát, hogy adott esetben 1914 nyarán az ő tiltakozása elegendő lehetett volna a háború elkerüléséhez? Mindenesetre, ha egyedül nem is, Tiszával együtt bizonyára elég ellensúlyt jelenthettek volna Conraddal és a külügy héjáival (Forgách, Musulin, Hoyos, Andrian) szemben.
A külügy két „héjája”: Alexander Graf von Hoyos és Leopold Andrian
Vajon lehetséges-e, hogy a trónörökös békepártiságát virtuálisan megrendítsük? Vegyük a következő alternatívát: a trónörököspár elleni merénylet csupán részben sikerült, mivel Ferenc Ferdinándot elkerülte Princip pisztolyának lövedéke, ám Hohenberg hercegnő halálos sérülést szenvedett. Ez a verzió megint csak aligha minősíthető égtől-földtől elrugaszkodott fantáziaszüleménynek. Mint azt már tudjuk, az ifjú merénylő – akárcsak a társai – nem volt képzett gyilkos és valójában egyáltalán nem tudott lőni. (A belgrádi parkban elpufogtatott néhány tucat lövés siralmas eredményei mindenesetre alátámasztják ezt az állítást.) Maga Princip is beismerte, hogy a sorsdöntő pillanatban teljesen vaktában sütötte el fegyverét (még a fejét is elfordította közben). Izgalmában még azt sem tudta, voltaképpen hányszor húzta meg a ravaszt. Célzott lövésekről ebben az esetben nyilvánvalóan nem beszélhetünk, így csakis a vak véletlen eredményezte, hogy mindkét lövése halálos sebet okozott. A kiváló Ferenc Ferdinánd-életrajzot publikáló Gerd Holler hívta fel arra a figyelmet még a nyolcvanas évek elején, hogy a különféle beszámolók állításaival ellentétben Princip első lövése logikus módon nem a trónörököst, hanem a feleségét érhette, mégpedig az autó karosszériáján keresztül. A fegyver visszarúgó ereje folytán jóval magasabbra sikeredett második kísérlet találta el azután Ferenc Ferdinánd nyakát. Nos, egy ilyen vaktában leadott lövésnél igen könnyen előfordulhatott volna, hogy a browning a gyakorlatlan lövő kezét teljesen felrántja, s így a második golyó Ferenc Ferdinánd feje felett fütyült volna el.
A következő, 6. részt szeptember 30-án, csütörtökön adjuk közre.
