Az összeesküvők ismeretei azonban nem csupán katonai téren bizonyultak feltűnően hiányosnak, de nem voltak tisztában a konspiráció elemi szabályaival sem. A Bosznia-Hercegovinában meglehetősen régóta bizonytalan belpolitikai helyzet miatt különösen megerősített rendőri apparátus, a rendszeres ellenőrzések, a besúgók kiterjedt hálózata még azt is kétségessé tette, hogy a Belgrádból érkező Princip, Čabrinović és Grabež egyáltalán eljut Szarajevóig. Hármuk közül csupán az utóbbi rendelkezett útlevéllel, a többiek számára a határátlépés eleve kockázatos volt. Ennél még nagyobb bajt okozhatott volna, hogy Čabrinović képtelen volt lakatot tenni a szájára, és boldog-boldogtalannak kifecsegte a merénylet tervét. A csoport két fele között az összeköttetést fenntartó Ilić a saját lakásában szállásolta el Principet, méghozzá – hogy minden rendben legyen – teljesen szabályosan, bejelentőlappal hozva mindezt a hatóságok tudomására(!).

 
A hivatalosan Egyesülés vagy halálnak nevezett szerb titkos szervezet „Fekete kéz” néven vált ismertté

Ami a támadás tervét illeti, sok bírálat illethetné dilettantizmusa miatt. Mindennek azonban aligha lett volna valódi jelentősége, hiszen a merénylőknek normális esetben megint csak semmi esélyük nem volt arra, hogy egyáltalán megközelítsék a trónörököst szállító gépkocsikonvojt. Amikor 1910-ben maga az uralkodó, Ferenc József tett látogatást a tartományi székvárosban, Szarajevó utcáin dupla sorban álltak a katonák sorfalat, amin még egy veréb sem juthatott át, nemhogy valamely bűnös szándékú merénylő. Dimitrijević ezredesnek semmi oka sem volt arra, hogy ezúttal másfajta (kevésbé szigorú) óvintézkedéseket várjon. Forrófejű és lelkes, ám kiképzetlen, felkészületlen és teljességgel alkalmatlan „emberei” odaküldéséhez ezért nyilvánvalóan nagyfokú cinizmusra volt szükség a részéről. Mire számíthatott? Arra, hogy bejön a betli, azaz a merénylőket elfogják, lehetőleg minél később. Apis ugyanis a szarajevói akciót saját belpolitikai játszmájának eszközeként kívánta felhasználni. Ha számítása beválik, az elvetélt akció hatása a szerb kormányra üt vissza, mindenekelőtt egyre veszélyesebb ellenlábasára, Pašić miniszterelnökre. A polgári kormányzat feje igyekezett visszaszorítani a győztes Balkán-háborúk következtében túlságosan nagy befolyáshoz jutott tiszti csoportokat, ám egyáltalán nem volt könnyű dolga. (Máig vitatott, vajon tudomást szerzett-e a készülő akcióról, s ha igen, tett-e valamit a megakadályozására.) 1914 nyarára a helyzet a végletekig kiéleződött, az ország kormányozhatatlanná vált. A parlamentet fel kellett oszlatni, az uralkodó lemondott és átadta a hatalmat a trónörökösnek. A súlyos belpolitikai válságba süllyedt Szerbia számára mindenesetre a legkevésbé kívánatos fejlemény az adott esetben egy háborús konfliktus kialakulása volt. Ezt Dimitrijević sem akarta és természetesen nem akarta Pašić sem. Tragikus véletlenek sorozata kellett ahhoz, hogy a pusztán zavarkeltés szándékával útba indított dilettáns merénylők akciója teljes sikerrel járjon, és csaknem végromlásba döntse azokat, akik saját céljaik érdekében felhasználták a tapasztalatlan fiatalokat.

 Nikola Pašić, szerb miniszterelnök

De térjünk vissza az eredeti kérdéshez. Feltevésünk szerint tehát a Monarchia politikai közvéleménye számára a Ferenc Ferdinánd elleni gyilkossági kísérlet (sőt: kettős kísérlet, hiszen ne feledkezzünk meg Čabrinović gránátdobási akciójáról) arra mindenképpen alkalmas lehetett, hogy felszítsa a szerbellenes hangulatot. Hogyan reagálnának ebben a helyzetben azok a politikai döntéshozók, akik a valóságos 1914-ben a háború vagy béke kérdésében határoztak? Nagy valószínűséggel kiszámítható, hogy a fegyveres fellépést leginkább szorgalmazó vezérkari főnök, Conrad von Hötzendorf ebben a helyzetben is elérkezettnek látná az időt a Szerbiával való leszámolásra. A korszakkal foglalkozó történeti illetve hadtörténeti szakirodalom egyik állandó kedvenc főszereplője, a preventív háború osztrák prófétája, aki unalomig ismételt figyelmeztetéseivel és memorandumaival bombázza kevés számú felettesét, akkor sikerrel győzte meg a minisztereket és magát az uralkodót álláspontja egyedüli helyességéről.

 Conrad von Hötzendorf

De mi a helyzet most? A harcias tábornok pozícióit határozottan gyengébbnek kell ítélnünk. Először is egy sikertelen merénylet mégiscsak kevésbé erős érv, mint egy sikeres lenne. Ne feledjük: Conrad arról akarja meggyőzni partnereit, hogy a szerbek által szervezett és végrehajtott merénylet nem csupán a trónörökös személyét, de az egész Monarchiát ért arculcsapásként értendő, ezért feltétlen megtorlást követel. Ehhez a halott trónörökös akkor kétség kívül megfelelő nyomatékot jelentett. Most azonban Ferenc Ferdinánd él és – legalább is képzeletben – ott ül a meggyőzendők asztalánál. A trónörököst ugyanis Conradnak meg kellene győznie, hiszen az ő békepárti álláspontja közismert, s ezen a merényletkísérlet ténye döntő mértékben aligha változtathatott. (Ne feledjük: a főherceg akkor, Szarajevóban, Čabrinović gránátos akcióját követően is inkább a helyi vezetőkre volt dühös, mint a szerbekre.) Ferenc Ferdinánd nem olyan nagyon régen tartozik a „béketáborhoz”: az állítólagos „háborús párt” feltételezett vezére ugyanis valamikor 1912-1913 fordulója körül változtatott politikai alapállásán. Stefan Verosta azt is tudni véli, melyek voltak ennek az áthangolódásnak az okai.

A következő, 4. részt szeptember 23-án, csütörtökön adjuk közre.