Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 19. rész
1917 novemberében hősünk a Piave torkolatvidékén kihasználja a pillanatnyi nyugalmi állapotot és egy hadizsákmányként szerzett puskával vadászni jár. Két olasz agár is a társául szegődik, akikkel azonban csak a baja gyűlik meg. A belga vadászfegyver és a vadászterület is a korszak ismert olasz politikusáé, Sydney Sonnino miniszterelnöké, külügyminiszteré volt...
November közepén mindenütt korán alkonyodik, de itt, a Piave torkolatvidékén már kora délután könnyű párák szállnak fel az Adriától, és füstszínű, ezüstfodros felhők alakjában gomolyognak az öregesen mosolygó égbolt nyugati felén. A Nap ezüstös tányérja néha-néha előbukkan közülük, mire a tájék arca fáradt mosolygásra derül. Az utakat, szántóföldeket és szőlőskerteket sűrűn szegélyező fák sötét vonala fölött a passarellai torony árnyéka mered az ég felé. A torony körül minduntalan apró kis tüzek villannak fel, apró fehér felhőcskék születnek belőlük, melyeket a szellő könnyű szárnyára kap és sietve nyargal velük, mint felszakadó sóhajokkal, messzi Magyarország felé. Olasz srapnelek ezek, amelyek vijjogva pukkannak a magasban, talán csak azért, hogy életet vigyenek a délután csendjébe. Ágyúink az isiatai házak eperfasoraiban unatkoznak, árván és elhagyottan, gondozóik a házak között fehérlő út mentén tereferélnek. Az egyik csoportban ütegparancsnokom járatlan szemmel nézeget egy szép kétcsövű vadászpuskát, amit az egyik tűzmester hozott ajándékba. Hozzájuk lépek. Szép fegyver. Kakas nélküli. Töltény is van hozzá. Nekem is jó lenne ilyen. Mennyit vadászhatnék! A tűzmester rám néz.
— Ha olyan igen nagyon szeretné a hadnagy úr, talán majd kerítünk egyet.
Eltűnik, s már hoz is egy másik szép, hosszú csövű puskát. Még egészen új. Egycsövű, tizenkettes. Rajta belga jelzés. Szemem megcsillan. Tamáskodva nézek a tűzmesterre.
— Odaadom kölcsönbe.
— De van-e hozzá muníció?
— Van ott kérem, minden, elég, ahol ezek voltak — s egy kilométerre mögöttünk álló házcsoportra mutat, ahol lovaink voltak elhelyezve. — Tessék csak felmenni a padlásra!
Már mentünk is, sebbel-lobbal. Útközben elmondotta, hogy a lakosság szerint Sonnino olasz külügyminiszteré ez a majorság, a vadászfelszerelés szintén az övé. Az olasz hadsereg visszavonulása alkalmával mentették fel a padlásra, abban a jóhiszemben, hogy ott nagyobb biztonságban lesz. De el lehet-e rejteni valamit a magyar katona szimatja elől? Mire odaértünk, már feldúlták a padlást, s a holmi legjavát elhurcolták. Volt ott minden: töltött patronok, üres töltényhüvelyek, fojtás, puskapor és sörét dobozszám, mindenféle tölténykészítő eszköz, zűrzavaros összevisszaságban. Odább polgári ruhák hevertek a porban, de volt ott alsóruha is, ládaszám. Kiválasztottam egy bokáig érő, duplahajtókás, pehelykönnyű teveszőrgallért, ebbe néhányszáz töltényt raktam, s boldogan tértem haza batyummal a Casa Isiataba, ahol az emeleten a ház tulajdonosai éppen fennhangon mondták az Áve-Máriát.
Ez volt az én egyetlen hadizsákmányom a háború alatt. A puskát később, amikor már nem vehettem hasznát, elcseréltem egy ezüstözött lószerszámért, amelyet hazaszállítottam s a háború után eladtam, az árán pedig … jegygyűrűt vásároltam. Sonnino teveszőrgallérja, melynek viselése a harctéren egyszer majdnem a halálom lett, máskor talán az életemet mentette meg, máig is jó szolgálatokat tesz téli kocsizások alkalmával.
Vadászéveim legizgalmasabb időszaka következett ezután. Már az a tudat, hogy vadászjegy nélkül vadászhattam — ugyan ki kérte volna itt, az ellenségtől másfél kilométernyire a vadászjegyet? — gyerekes örömmel töltött el. Az izgalmat azonban, a vad elejtésével járó izgalmakon kívül az okozta, hogy minden pillanatban magam is áldozatul eshettem volna az ellenséges tüzérség és légi vadászgépek tüzének.
Sydney Sonnino (1847‒1922), olasz politikus, az első világháború alatt olasz külügyminiszter
(forrás: wikipedia.org)
Ha nem voltam szolgálatban, minden szabadidőmet a mezőn töltöttem. Volt a Sonnino-major mögött egy nádas-mocsaras terület, elszórtan fűzfákkal beültetve. Itt szoktam elrejtőzni: gyönyörködve figyeltem a fűzfák kopasz ágain üldögélő jégmadarak halászgatását. Pompás szeme van ennek a kis türkizszínű madárnak. Mozdulatlanul ül a kopasz ágon. Színezete alulról nézve egybeolvad a kóválygó füstszínű felhőkével, felülről a víz fodrozó kékségével. Ha észrevesz egy felszínen úszkáló halacskát, surranó nyilalással vág a víz tükrére és egy másik kopasz ágra tér vissza tehetetlen zsákmányával éles csőrében, hogy ott lenyeldekelje. Ha megneszel valamit, surranó, alacsony repüléssel ível jókora távolságra, társait éles füttyel hívogatva. Sikerült néhányat elejtenem ezekből a buksifejű halrablókból: egyet ki is tömtem, de további vándorlásunk folyamán, sajnos, elmaradt tőlem valahol.
Mivel az olaszok visszavonulás közben a vízműveket elrombolták, a tenger vize behatolt a szárazföld belsejébe is a tájat átszelő ezernyi csatornán keresztül. A nádas szomszédságában elterülő végtelen kukoricatáblák is víz alá kerültek. Jó dolga volt itt a seregélynek. Már a kora reggeli órákban hatalmas csapatokban lepte el az ember számára hozzáférhetetlen kukoricatáblákat s a gazdátlanul maradt csöveken lakmározott. Hogy azonban nekik se legyen fenékig tejfel az élet, a kukoricatáblák fölött alacsonyan, kóválygó repüléssel szárnyas csőszök, a barna rétihéják jelentek meg és felrebbentették a lakmározókat. Erre várt a szőlőlugasokban lappangó galambászhéja. Merész kanyarulattal a seregélycsapat fölé kerekedett, és mint a villám, közibük zuhanva kapta el áldozatát. A vakmerőségéről ismert héja többször alkalmat adott, hogy hosszú puskám is beleszóljon a küzdelembe. Sajnos, a zsákmány többnyire vízbe esett és örökre elveszett számomra.
A Livenzán való átkelésnél eltűnt „Vado” kutyámért a legényem két új kutyával kárpótolt. Gazdátlanul találta őket, mondotta. Gyönyörű feketetarka olasz agár volt mindkettő.
Király Iván az 1917. november 29-én haza írt lapjában is beszámol a kutyákról: „Kedves Szüleim! Legújabb szerzeményem két tiszta olasz agár, amiket megpróbálok először magamhoz, azután a lovamhoz szoktatni. Nagyon kedves, buta állatok.”
El is neveztem őket … magyarul. „Cicke” simaszőrű nőstény, lelógó füllel, „Fecske” drótszőrű kan, füle felálló. Értelmes, hegyes arcuk csupa ideg, állandóan figyelt, szimatolt. „Cicke” a nyakörvét is magával hozta, rajta kis réztáblácskán régi gazdája címét: Caetano Mascarello, Asiago. Mekkora felfordulás lehetett az, amely ezt a szegény állatot a távoli Asiago fennsíkjáról a Piave deltájába hozta!
Olasz agár
(Forrás: petchef.hu)
Ha nyúlra mentem vadászni, kutyáimat a legényem pórázon vezette utánam, hogy ne unatkozzanak. Vigyázni kellett reájuk, mert az agár egyébként sem hűséges állat, s tudtam: ha egyszer elszöknek tőlem, aki számukra minden igyekezetem ellenére is idegen maradtam, többé sohasem látom őket. Nyúl láttára határtalan izgalomba jöttek. Legényemet rángatták jobbra-balra, alig tudott a lábán megállni. „Cicke” egy ilyen alkalommal elszakította pórázát s a nyúl után eredt. Nem is tért többé vissza. „Fecskét” — derékszíjamhoz kötve — ezután is kivittem magammal, de csak bosszúság volt vele, mert a felvert nyúl láttára elkezdett ugrándozni s pórázánál fogva annyira rángatott, hogy a vadat rendszerint elhibáztam.
Karácsony táján családi okokból néhány napra haza kellett utaznom. Mire visszatértem a harctérre, már „Fecske” sem volt meg. Egyik emberem később egy rajvonalból jövő géppuskásosztagnál látta. Az agarak eltűnése után csakhamar vége volt a vadászatnak is. A harc újból fellángolt, így sem időm, sem kedvem nem volt a mezőn kóborolni: de nem is volt tanácsos, mert az ellenséges tüzérség a hadizóna minden részét megkereste.
Ez a vadászat … már emberéletre ment.
