Imre Gábor naplója az orosz frontról - 47. rész
Az éjszakai orosz támadások visszaverését követően honvéd csapatok veszik át az állásokat, azonban azok átadása sem egyszerű. Az orosz tüzérség vadászatot rendez hősünkre és katonáira. Imre Gábor, Lovas, a századküldönc és Dodó kutya marad utoljára…
Szinte megnyugtató tudat volt részünkre, hogy nem kell itt maradnunk, és elhagyva ezt a helyet, csak az emlékét fogjuk hordani addig, míg valami szebb vagy még rémesebb élmény el nem homályosítja azt.
De nem sokáig szemlélődhettünk. Az elmúlt fél óra idegőrlő izgalmaitól reszkető lelkünk még le sem csillapodhatott, máris végigcsattogott az árkunk mentén a halál. A mind jobban színesedő hajnal világosságában állásunk kiemelkedett a szél által ide-oda hajtott ködfelhők közül. A szemközti erdős magaslaton megbújt tüzérségi megfigyelőnek nagyszerű célpontot szolgáltattunk. Egy pillanat alatt bent voltunk az árokban, s az orosz hullák meg sebesültek ott maradtak, ahol voltak. A még egészen ki sem hűlt halottak, sebesültek és élők között zúgott, sikoltozott, dörgött az orosz gránát és srapneleső. Por- és füstfelhők támadtak a becsapások helyén, és nyomukban felhangzott segélykiáltások jelezték, ha valamelyik talált.
Hosszú negyedóráig vártunk már, és nem akart megszűnni. A két század által túlzsúfolt árokban viszont megvolt a veszélye, ha várunk, akkor fényes nappal kell elvonulnunk a mindent látó ellenség előtt.
– Százados uram – mondtam a honvédparancsnoknak –, én megkísérlem a századom elvezetni a kukoricás mentén. Legalább az ellenséges gránátok sem lesznek annyira egy helyre koncentrálva.
– Jó lesz, induljatok – felelte a rosszkedvű honvéd, aki nem valami kellemes napnak nézett elébe.
Parancsomra egyenkint megindultak századom emberei. Először Balogh szakasza indult neki a közel levő kukoricásnak. Azon az úton mentek, amelyen a tegnapi támadás közben én jöttem erre a helyre. Keményre taposott gyalogösvény volt ez. A nyolc-tíz lépés távolságban egymás után szaladó emberek valószínűleg kilátszottak a kukorica mögül, mert az orosz tüzérség egy része most már lőtte az egész ösvényt, végig a leégett majorig.
Néhány perc szünetet tartottunk, mielőtt a második szakasz nekiindult. Az árokból a kukoricásig való eljutás nem ment olyan könnyen, mert az orosz megfigyelő most már erre a helyre koncentrálta az összes ágyúit. Gránát gránát után zuhogott erre a pontra, és sűrű porfelhő takarta el szemünk elől. Az emberek most már tömegesen rohantak onnan bele a kukoricásba, sőt a zűrzavart felhasználva a harmadik szakasz is elhagyta az árkot, nem várva semmiféle parancsra. A honvédek is elhúzódtak erről a részről. Sebesültek, sőt halottak maradtak a helyszínen.
A negyedik szakasszal egyelőre ott rekedtem a honvédek között. A többiek széjjelszóródva igyekeztek a leégett major felé, hogy az előre kijelölt vízmosás védelme mögött eljussanak az erdő széléig, hol Lovró a másik századdal várt ránk. Ők még a köd felszakadása előtt kerülővel indultak el. A kukoricásban feltünedezők fölött valóságos srapnelsortüzek robbantak. Köztünk és a kukoricás széle között levő 120–150 lépés hosszúságú árokrészt pedig egy orosz üteg gránátozta azt gondolva, hogy tömve van katonával. Szerencsére nem volt ott már senki, a halottakon kívül...
Negyedórai pergőtűz után abbahagyták a tüzelést, és mi is nekiindultunk négykézláb mászva a laza homokon. A kialakulni készülő lövészárok összeomolva és letaposva kanyargott előttünk. Mi pedig óvatosan kerülgettük a véres testeket, melyek bizony gyakran eltorlaszolták az utat. Többnyire orosz hullák voltak ezek. Kilökni az árokból nem mertük őket, mert az orosznak nem volt szabad észrevenni a mozgásunkat. Az időközökben lecsapódó lövedékek után percekig mozdulatlanul hevertünk. Végre nagyobb baj nélkül elértünk az árokrész végére, honnan már csak néhány ugrás volt a letaposott kukoricás. Egy súlyosan sebesült feküdt itt az árokban. Az előbb elment szakaszból való. Gránátszilánk ment a hátába, és a fél arcát lepörkölte a mellette felrobbant lövedék, ráadásul a bőre tele volt belefúródott homokszemcsékkel, melyeket a szörnyű légnyomás vágott az arcába. Iszonyú fájdalmai lehettek. A sebesültet gyorsan bekötöztettem, hogy teljesen el ne vérezzen. Közben észhez tért, és épen maradt szemével esdeklően könyörgött. Beszélni nem volt ereje, de aki ránézett kiolvashatta ebből a tekintetből: ne hagyjatok el, vigyetek magatokkal... Belefektettük a szanitéc hordágyba, és a földijei vállalkoztak az elszállítására. Önfeláldozó és veszedelmes vállalkozás volt, mert tudtuk, hogy a megindulásunk pillanatában megindul az orosz pergőtűz, és minél előbb el kell jutnunk erről a helyről. Sőt, kísérni fognak bennünket egészen a leégett majoron túl.
– Szétszóródva menjetek, ha sebesültet találtok útközben, vigyétek magatokkal, ne mutogassátok az egész alakotokat, és meggörnyedve bújjatok meg a kukorica között – adtam ki az utolsó utasításokat. – Filkó, te is velük indulsz, és el fogod ereszteni Dodót, hadd szaladjon – utasítottam a tisztiszolgám. – A két századküldönc mellettem marad.
Az indulást jelző vezényszóra felugráltak és belerohantak a takarást nyújtó kukoricás közé. Nyomukban a hordágyat vivők, kik természetesen elmaradtak a többiektől, ezekkel tartott Filkó is, hatalmasan megpakolt háta ki-kibukkant a kukoricaszárak közül. A hordágyat vivők felváltására kijelölt két ember is a közelükben bukdácsolt. A szabadon eresztett kutyám is elindult Filkó nyomában. Izgatottan szaladgált össze-vissza és egyszer csak megfordult, rohant vissza hozzám az árokba. Közben azonban remegett körülöttünk minden a bevágódó gránátzuhatag nyomán. A foxi visongva ugrott be az árokba egyenesen az ölembe. Úgy számítottam, hogy megvárom, míg a szakasz elindul, és én majd a nyomukban haladok. Azonban a néhány másodpercnyi szemlélődés miatt elkéstünk, és a két küldönccel meg Dodóval ott rekedtem az árokban. Valóságos zárótűz választott el bennünket a kukoricástól. Az ellenség valószínűleg további embertömegeket sejtett az árokban.
Várnunk kell néhány percet. Jól behúzódva a földhányás mellé várakoztunk, míg elviharzik felettünk az acélfergeteg. A gránátok fülsiketítő csattogása hosszú percekig tartott, és mi ijedten pislogva vártuk a Sors által nekünk szánt löveget. Soká kerülgetett vagy keresett bennünket a Halál, azonban mi félig süketen, földdel betemetve, baj nélkül megúsztuk ezt is.
Végre megunták az oroszok, és a gránátok ritkulni kezdtek. Inkább a kukoricásban felbukkanó embereinket kezdték üldözni, kik még nem értek el biztos takarásba. Lassankint fel mertünk ülni. Kiköpködtük a fogaink között ropogó homokot, és haditanácsot tartottunk, melyben a foxim is részt vett, nyugtalankodásával jelét adva, hogy gyerünk innen, amilyen gyorsan csak lehet. Elhatároztuk, hogy egyszerre ugrunk ki az árokból, számítva az eddig tapasztaltakra. Az orosz megfigyelő, mikor minket meglát, valószínűleg az árkot fogja lövetni, mert azt fogja gondolni, hogy újabb csoport gyülekezett itt össze. Ez alatt mi egérutat nyerhetünk.
Éppen meg akartunk indulni, mikor felbukkant a kanyarodóban egy honvéd zászlós, mögötte az embereivel. Meg akarták szállni ezt az árokrészt.
– Másszatok vissza az Istenért! – kiáltottam nekik. – Várjátok meg, míg mi is elmegyünk!
– Vissza-vissza! – hangzott tompán az árokban, és látható lett, amint a mászó embersor hátizsákjai itt-ott kiemelkednek a sietségben, mert nem tudták hirtelen mi az oka ennek a gyors visszavonulásnak. Számításunk nagyszerűen bevált. Már bent jártunk a kukoricában, mikor a gránátok üvöltözve lecsaptak az elhagyott árokra, és jó kétszáz lépést futhattunk meggörnyedve, mire minket is keresni kezdtek. Először a hátunk mögé vágott le két gránát, s a robbanás földet, kukoricaszárakat röpített át a fejünk fölött. A következő előttünk harminc lépésre vágott be. Megtorpantunk az arcunknak repülő szeméttől. Szerencsére mi már a süvítés hangjára hasra vágódtunk. Én egy hatalmas tök szomszédságába kerültem, mögöttem tíz lépésre az egyik századküldönc. A másik nem feküdt le, hanem ijedtében nekirugaszkodott és felhagyva minden bújócskával elrohant. Ez volt a szerencsénk... Mögöttünk az elhagyott árokban még doboltak a gránátok, előttünk pedig a rohanó küldönc nyomán srapnelek robbantak. Közben a [másik] küldönc mellém mászott. Lelapultunk a tökinda mellé és kissé kifújtuk magunkat.
– Jól esik a pihenés? – kérdeztem a fiút, ki lassankint kezdett lélegzethez jutni.
– Akár estig is itt maradnék – felelte nevetve.
– No, akkor maradjunk néhány percig, majd abbahagyja az orosz tüzérség is a lövöldözést.
Elgondolkoztam. Dodó mellettem ült és magasra tartott orral szaglászta a levegőt, melyet időnkint vijjogva hasított át a fejünk fölött átvágódó srapnel. Jól becsaptuk az oroszt, gondoltam. Azt hiszik, hogy vagy elpusztultunk, vagy már a major felé járunk, mert a srapnelek néhány száz lépésre előttünk robbantak. Mögöttünk is ritkultak a robbanások. Az oroszok valószínűleg rájöttek, hogy csak mi hárman maradtunk vissza az árokban és mi voltunk az utolsók, kik onnan elmenekültünk.
Imre Gábor katonatársaival és Dodóval
(Forrás: Imre Gábor hagyatéka)
Intettem a fiúnak, hogy induljunk mi is. Feltérdeltem és Dodó nyakörvét kapcsoltam rá a pórázra, hogy szaladgálásával el ne áruljon bennünket. Éreztem mögöttem, amint a küldönc felállt és derékban meghajolva előrelódul, mikor borzasztó légnyomás leszorított a földre és ezzel egyidejűleg az agyvelőt megrázó csattanással megindult a föld körülöttem... Elkábultam... Dodó kétségbeesett vinnyogással rángatta a derékszíjamra erősített pórázt, míg én félig süketen véres ízzel a számban lassan tudatára jöttem, hogy mi történt. Első dolgom volt Dodót megnyugtatni, mert vonítása talán még az oroszokig is elhallatszott. Tőlem néhány lépésre egy másfél méter átmérőjű gödör támadt, melynek fenekén enyhe füst terjengett a robbanás nyomán. Tekintetem azonban a gödör mellett különös helyzetben fekvő küldöncöm alakján akadt meg. Ismerős volt nekem nagyon ez a magába roskadt elernyedt testtartás. Nagyon sok hasonlót volt már módomban látni a háború folyamán... Fegyverét tartó keze mereven maga alá szorulva, fél testével természetellenesen rajta feküdt, a másikkal görcsösen markolta az anyaföldet, melyet odahaza boldogan fütyörészve szántogatott, s a feje belenézett a gránátlyukba kissé féloldalra fordítva. Mintha kíváncsian keresne benne valamit...
– Lovas, Lovas! – hívtam, szólítgattam a fiút dermedt kétségbeeséssel. Nem akartam, nem mertem elhinni a valót. – Lovas, mi van magával?
A fiún gyenge remegés futott át, és mozdulatlan maradt. Még mindig kábult fejjel odamászok hozzá. Feje és melle táján mohó szomjúsággal itta be a föld a piros vérét... Megfordítom. Jóságos Úr Isten! Egy földdel és vérrel kevert összemarcangolt formátlan tömeg a fél arca, füle, fél homloka hiányzik és a kilátszó agyvelő enyhén remegett a rázkódástól, amint megfordítottam.
Erős émelygéssel vegyes szédülés fogott el újra. A halál itt settenkedik körülöttem, s ez az érzés, mely a tudat alatt járt át, félelemmel töltött el. Nem mertem ránézni a még meleg halott szörnyű arcára. Borzongva húzódtam el tőle, és sírva borultam le a földre. Leírhatatlan kétségbeesés és reménytelenség lett rajtam úrrá: hát ez az Élet? Hát lehet ez? És az éjszakai borzasztó izgalmak, a tömeghalál víziói, ennek az egy emberéletnek elmúlásában mutatták meg, hogy milyen undorítóan kibírhatatlan és hiábavaló minden. Minden. A hajnali rohamok villanásszerű benyomásai, a vér szaga, a halottak tekintete, a remegő agyvelő. Rosszullét környékezett. S a kimerült idegzetem felmondta egy időre a szolgálatot. Elerőtlenedve feküdtem néhány percig, nem akartam tudni semmiről.
Azonban hamarosan jelentkezett az életösztön. Hol közelebb, hol távolabb gránátok robbantak körülöttem, s a dörrenésekre az agyam lüktetve reagált. Az elernyedt nemtörődömség ködfalát egy újra feltámadó érzés döngette: a kötelesség! Fojtogató erővel tört rám a parancsoló kötelességérzet tudata. A századom már rég elment, és én egyedül vagyok elmaradva a reszkető kutyámmal. Lázas sietséggel kerestem meg Lovas igazoló lapját. Szörnyű fejét egy hatalmas töklevéllel letakartam és óvatosan bujkálva elindultam a század után.
Sokszor hosszú darabon négykézláb kellett másznom, mert úgy éreztem, hogy rám látni a szemközti domboldalról. A leégett major közelébe érve szemközt találtam magam az értem kiküldött járőrrel. Azt hitték, odavesztem valahol.
A század összegyülekezve, az országút töltésének védelme mögött pipázva és szundikálva várakozott. A major füstös falainak tövében pedig vagy fél szakaszra való sebesült feküdt. Volt, aki még a harc közben kapta, másik része pedig az üldöző srapnelek tüzébe került. Az árokból elhozott súlyos sebesült elvérzett útközben, és félretéve sátorlappal letakarták.
– Mire ideértünk, vége volt – válaszolta az egyik földije kérdő tekintetemre. – Jobb lett volna bekötözve otthagyni az árokba – és kezével a fűcsomókkal kitörölt aludt vértől sötétlő hordágyra mutatott.
A sebesültek ott maradtak az országút mentén két szanitéc felügyelete mellett, mert innen vitt a legrövidebb út Radautz felé, hol tábori kórháznak kellett lenni. Mi pedig elindultunk a közelben levő vízmosás mentén bujkálva, a hőn óhajtott erdő felé, hol Lovró várt bennünket a másik századdal.
A század négy szakasza háromra olvadt, és mi összetörten, fásult kedvvel meneteltünk az árnyékos fák között. Lecsappant önbizalmunk fokozatosan tért vissza, amint a terep emelkedni kezdett, s mire elértük a zászlóalj másik felét, kik a Solka feletti magaslatokat tartották megszállva, önbizalommal telt önérzetes harcosoknak látszottunk. Nagy örömmel fogadták az éjszakai harcból megtért holtfáradt társaságot. Gyorsan megtörtént a sátorverés. A hűvös erdőben tábort vert századok emberei végre pihenőhöz jutottak.
Délután három óra tájban ébredtem és, uramfia, a fák között mindenfelé tábortüzek égtek. Liba-, kacsa-, sőt malacsütés is folyt.
– Hát az emberek nem alusznak? – kérdeztem csodálkozva Filkót.
– A legénység fele alszik, a másik része süt-főz – jelentette Filkó széles vigyorral, és hatalmas tányér csirkepaprikást tett elém. – A Solkából elmenekült lakosság elhagyott jószágait szedték össze, a szomszéd századoknak disznókondájuk és teheneik is vannak. Én is szereztem néhány csirkét – szerénykedett.
Két napig folyt a lakmározás, míg megteltek az emberek. Rájuk sem lehetett ismerni. Jól éltünk, és elfelejtettük a közelmúlt rémségeit. Mentek a tábori lapok hazafelé a megnyugtató hírekkel, és kiegyensúlyozott kedéllyel fogtunk hozzá az új állások építéséhez.
A cs. és kir. 6. hegyi dandár Imre Gábor által tervezett levelezőlapjának egy olyan példánya, amelyet 1917-ben ő maga adott fel
(NHKA gyűjteményéből)
Az Arbora elleni támadásunkért és az éjjeli támadás sikeres visszaveréséért Lovró a harmadik osztályú vaskoronarendet, én harmadosztályú Signum Laudist, Balogh és a gépfegyveres őrmester aranyérmet [kaptunk], azonkívül sok nagy- és kisezüst vitézségi érmet osztottak ki a legénység között. Megérdemelték...
Imre Gábor orosz frontról írt naplószerű visszaemlékezése ezzel a résszel véget ért.
A visszaemlékezés összes fejezete elérhető itt: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról
