Imre Gábor naplója az orosz frontról - 46. rész
Az orosz támadás eléri az állásokat. A beérkező tartalékok segítségével visszaverik az oroszok első rohamát. Újra támadásba lendülnek azonban, és a jobbszárnyon kritikussá válik a helyzet. Elnémítják a géppuskát is. Kitör a kézitusa…
Igyekeztem Balogh szakaszához. A telefon mellett kellett elmennem. A telefonista majdnem sírva felelgetett valakinek. Néhány lépésre Dodó vinnyogott rám. Hozzá volt kötve egy hátizsákhoz. Filkó pedig vadul lövöldözött mellette, erőt vett rajta a harci láz. Megsimogattam a reszkető kutya fejét, és Filkónak akartam utasítást adni, mikor néhány pillanatra kialudtak a világítórakéták. Sötétség támadt, és ennek nyomán meglepetésszerűen elcsendesedett a vonal. De csak egy pillanatra, mert nyomában felzúgott a hurrá! Vele egyidejűleg, sőt talán már az első hangra, rádoboltak a géppuskáink, amik erre a pillanatra vártak.
Az újabb rakéták fényében megmozdult az orosz tömeg, belerohant a második szakasz felől oldalazó géppuskatűzbe. Szörnyű pusztítást vitt véghez néhány másodperc alatt. Már a felugrás pillanatában közéjük mart halálos harapással.
A rohamra induló orosz tömeg, mintha egy láthatatlan kéz meglegyintette volna, megtántorodott. Sokan elestek, vagy visszafeküdtek. A rohamozó sor megritkulva szaladt felénk. „Hurrá!” – ordítottam torokszakadtából, és kikapva a világítópisztolyt a küldönc kezéből kilőttem a zöld rakétát.
A harmadik szakasz felugrálva várta be a megtört orosz rohamot. Volt olyan is, aki kiugrott a mellvédre, és úgy várta a feléje rohanó oroszokat. Mint valami gyakorlaton, a roham a találkozás pillanatában elerőtlenedett, és a befutó tartalék szakasz már csak a futó oroszokat kergethette.
De nem így volt a negyedik szakasznál. A kukoricásból kiözönlő oroszok között óriási pusztítást vitt végbe a géppuska. Az elkeseredett oroszokat azonban mégsem tudta megállítani. Óriási tumultus támadt a jobbszárnyon. Az utolsó pillanatig dolgozó géppuska nagy veszélybe került. Balogh káromkodása messze kihallatszott a tömegből. Elemében volt.
– Tartalék szakasz a jobbszárnyhoz! – üvöltöztem, és magam előtt terelve a megdühödött embereket, belehajtottam őket a dulakodó tömegbe. Ez eldöntötte a harcot, és néhány másodpercre meghátráltak az oroszok. Ez elég volt arra, hogy ismét megszólaljon a gépfegyverünk.
Osztrák–magyar géppuskások
(Kajon Árpád gyűjteményéből)
Jobbra a második tartalék szakasz hosszú rajvonalban tűzharcban állt az orosszal. Kilövéseik messze bent látszottak a szántásban, jelezve, hogy az oroszok átkaroló szándéka akadályozta meg őket, és így nem jöhettek a negyedik szakasz segítségére. Az orosz srapnelek most már felettünk robbantak, sőt, a kukoricásban megszólalt két gépfegyverük is.
A helyzet kezdett zavarossá válni. Embereink már mind a helyükön álltak. Az árokban alig lehet járni a sebesülteket kötözőktől. Néhány orosz is van köztünk, kiket hátra kell hajtani. Az orosz gránátok veszedelmesen kerülgetik az árkunkat. Minduntalan el kell vágódnunk, ha közel bevág. A tartalék szakaszt beiktatom a harmadik és negyedik közé. Az állás előtt hangosan üvöltöznek az egymáson fekvő orosz sebesültek. Gránátjaik nekik ártanak a legtöbbet. Két tűz közé szorulva halálra vannak ítélve. Szakállas muzsik pofák könyörögnek segítségért... Van, aki felénk igyekszik, szeretne bemászni hozzánk. Az orosz gépfegyverek és srapnelek végigsöprik őket és minket is. Most már rendszer van a tüzelésükben. Az első rohamot meglepetésszerűen akarták végrehajtani, most, hogy nem sikerült, megfelelő előkészítés után fogják megkísérelni...
A jobb oldali gépfegyverünk állandóan dörög, ott nagyon közel vannak az oroszok.
– Az elsőn túlestünk – jelentem Lovrónak –, kérek még egy tartalék szakaszt a jobbszárny mögé, mert ott nemsokára baj lesz.
– Küldöm azonnal – recseg a telefonhallgató. A folytatást azonban nem hallottuk, mert mindnyájan egymáson hevertünk a telefonisták gödrében. Szemem, szám tele lett földdel, amit a néhány lépésnyire bevágó gránát szórt ránk. A két telefonista olyan jól érezte magát alattam, hogy meg sem akartak mozdulni.
– Mi volt az? – hallom Lovró hangját a fülemen levő hallgatón át.
– Egy kis gránát néhány lépésnyire, főhadnagy úr. A tartalékszakasz azonnal induljon! Én szaladok a jobbszárnyra.
Kiköpködöm a számba került földet, nekiindulok, hogy minél előbb elérjek a negyedik szakaszhoz. Meggörnyedve, sok helyen négykézláb mászva, törtem magam előre. Az orosz golyók vijjogtak, pattogtak körülöttünk. Több helyen ki kellett másznom az árokból, mert eltorlaszolták a sebesültek.
Végre elértem Balogh fészkéhez. Vérrel, sárral bemaszatolt arca csak úgy sugárzott a megelégedettségtől.
– Jó, hogy jön, hadnagy úr, nemsokára megkezdődik újra – kiabált messziről felém.
Körülnézek. Pirkad. Az előbbi sötétség felolvadt, és szürke homály derengett. A hold és a csillagok még ragyogtak, de érezni lehetett, amint óvatosan lopódzik előre a hajnal. Nem tudtam, örüljek-e neki...
Tucatszámra fekszenek az orosz hullák, és a sebesültek ordítozása már megszokott hangzavar számunkra. Hátulról hason csúszva jön előre a tartalék. Schulc zászlós integet, már ötven lépésről meg lehet ismerni a ködben. Most, hogy a sötét oszlani kezd, jön, mint új ellenség, a köd...
A lövöldözés újult erőre kap, és az orosz gépfegyvergolyók nyomán valóságos földzápor zúdul a nyakunkba.
– A kutya úristenit, nem bírom megtalálni ezt a gépet! – káromkodik a gépfegyveres őrmesterünk. Az elesett Boros hadnagy utóda.
„Ugyan, mit szólna Boros komám, ha itt lenne és látná ezt a komédiát?” – jutott eszembe hirtelen.
– Csak tíz percet várjanak még, hogy láthassuk – elmélkedett egy altiszt mellettem, akinek már nem volt meg a sapkája, és a haja alól lassan szivárgott fülére a vér.
Most, hogy már látni kezdtük egymást, vettem csak észre, milyen kimerült a kinézésünk.
– Fiúk, ha most visszaverjük őket, biztos abbahagyják a támadást! – bíztattam a társaságot körülöttem.
– Jönnek a bitangok! – ordítja el magát Balogh, és újra feltámadt a gyors puskaropogás.
Felsorakozott orosz gyalogság
(forrás: www.angelfire.com)
A szántáson a nyolcvan lépésnyire beásott muszkák hevenyészett földkupacok mögül élénken lövöldöztek. Rajvonaluk beleveszett a kukoricásba. A kukoricás másik oldalán pedig, mint valami óriáskígyó farka, messze bekanyarodtak. A rajvonaluk vége beleveszett a föld színén úszó ködcafatokba. Ezek a látható földkupacok mozdulatlanok voltak, csak a csattogó fegyverek jelezték mögöttük az életet. Azonban az előttünk terpeszkedő kukoricásban már feltűntek az oroszok, akik esetlen ugrásokkal nyomultak előre. Közben némelyik mellig is kilátszott a kukorica közül. Egész közel voltak már. Gépfegyverünk vad elkeseredettséggel marta félkör alakban ezt a terepet. A kukoricás pedig nyelte és hozta is az újabb és újabb orosz rajvonalakat...
Színesedni kezd a félhomály, mikor kétségbeesett rikoltással felordít valaki a kukoricásban. Roham egészen közelről... A kukorica megelevenedik, és egy tömegben rohan ránk az orosz... Gépfegyverünk is felüvölt, és az első sorok imbolyogni kezdenek, de a hátul levők rajtuk keresztül nyargalnak előre ránk. Egyúttal megmozdultak a kukoricás két oldalán fekvő oroszok is. Néhány másodperc, néhány lövés, és ott táncolt mind előttünk. „Hurrá! Hurrá!” – bömböltünk mi is torkunk szakadtából, és felugráltunk az árok hátsó oldalára. Ily módon egy méter széles árok volt köztünk és a támadó oroszok között. A mély, lágy földhányásban elveszett a rohanók lendülete, és mi állandóan tüzelve vártuk őket közel. Egymás után dőltek ki, a közeli lövések mind találtak a sűrű tömegben.
A gépfegyver körül valóságos udvar képződött, amint tarolta őket. Tüzelt a derék őrmester, míg a hevederben tartott a töltény. Újra befogni már nem volt ideje. Elugrott a gép mellől, de nem tudta elkerülni, és egy elkeseredett muszka fejbe vágta. Még láttam, amint belezuhant az árokba...
A futás lendületével átugró oroszokat eleinte csak belelöktük az árokba. Zuhogtak az ütések. Itt-ott lövés dörrent a verekedők között. Jajgatás, káromkodás, bíztató ordítozás, összevisszaság. Közben nemigen értem rá szemlélődni, mert néhányat nekem is le kellett kennem. Egy esetben csak úgy tudtam megúszni a dolgot, hogy egy engem kiszemelő hórihorgas muszkába belesütöttem a fegyverem. Már a tartalék is verekedett. Az árok innenső partján valóságos verekedő csoportok keletkeztek. A közelharc már átterjedt a harmadik szakasz arcvonalára is. Újabb orosz csoportok bukkantak fel a kukoricásból. Balogh és néhány embere még egy lépést sem hátráltak a gépfegyver mellől. Jobbra és balra tőle azonban már lépésről lépésre hátráltak a fiúk.
Mint a mozivásznon felvillanó pofák tömege, nyüzsgött a környék. Hátul csönd; Lovró nem merte az utolsó szakaszát harcba vetni. „Elvesztünk” – villant fel bennem a gondolat. Csak egy-két emberünk tántorodjon meg, és meginog az egész. Már rekedtre ordítottam magam, mikor a válságos helyzetet az oroszokon túl, a leégett major felől felhangzó erélyes hurrá megmentette.
A major felől segítségünkre küldött és velünk összeköttetést kereső honvédszázad egyenesen hátba találta a támadó orosz osztagot. Mire feleszméltek, már két tűz között voltak, és a kukoricásban előrenyomuló honvédektől megzavarodva előttünk is hátrálni kezdtek.
Huj, micsoda legények lettünk egyszerre... A háromszoros túlerőben levő oroszok kezdtek megint átugrálni az árkon, már csak félszemmel verekedtek, és azt lesték, hogy merre szaladjanak. Most már ők védekeztek, és mi támadtunk. És egyszer csak csodák-csodája, megszólal a gépfegyver is. Csak úgy a mellvédre dobva, mert az oroszok lelökték a leütött őrmester mellé, de azért mérgesen belemart a már futó oroszok sarkába, kik egymást taposva rohantak a dűlőúton lefelé a lejtőnek.
Megmozdult a mi vonalunk is a futó muszkák után, akik már jól lent a völgyben rohantak rendetlen csoportokban. Már egészen kivilágosodott. Szerencséjükre a köd miatt nem lehetett áttekinteni a völgyet, és így a mi előrehozott gépfegyverünk meg a jobb felől megszólaló honvéd gépfegyver csak találomra kergethette a társaságot.
A kukoricásban halott halott hátán hevert. Ott maradt a muszka géppuska is. Két szakasz orosz ott rekedt, és mint egy birkanyáj, összebújva várta a sorsát. A tartalék szakasz elkezdte terelni őket hátrafelé.
Boldogan fogtam kezet a honvédszázadossal.
– Még öt vagy tíz perc és végünk van, százados uram – mondtam neki a kölcsönös üdvözlés után.
– Hát, csúnya éjszakátok lehetett – mondta elismerően nézegetve az összedúlt vidéket.
Lovró már várt ránk az árokban, boldog és büszke volt. Képzelem, mit állt ki, hátul hallgatva a murit. Olyan hangon beszélt, mint, aki szintén részt vett mindenben. Legalábbis gondolatban...
– Két óra tizenöt perc, parancs szerint a 6-os félzászlóaljat leváltják a honvédek – mondta Lovró.
Két óra tizenöt. Tehát az egész zenebona összesen 35 percig tartott. Borzasztó nyomait itt hagyta az orosz támadás. A letaposott kukoricásban össze-vissza feküdtek az elesett oroszok. Halottak és súlyos sebesültek. A lövészárok mentén hasonló volt a helyzet. Libabőrös háttal kerülgettem az eltorzult alakokat. Egyelőre nem ért rá senki velük foglalkozni, mert sok dolgot adott a saját sebesültjeink ellátása. Mindenfelé könnyebb és súlyosabb sebesülteket kötöztek. Egy részük felhasználva az alkalmat már elment hátra a tartalékhoz.
Sietnünk kellett. A honvéd század várta, hogy kiürítsük az árkot. A századom vonalába besűrített tartalék szakaszok visszaszállingóztak a századunkhoz, és magukkal vitték a súlyosabb sebesülteket. Helyüket a honvédek kezdték elfoglalni, akik azonnal hozzáfogtak az árok kimélyítéséhez.
Rohamosan közeledett a reggel. Az égbolt hideg kékjén elhomályosultak a csillagok, s a szaggatott szélű felhőkön a közeledő napfelkelte rózsaszínű árnyalata vibrált. Sietnünk kell. A völgyekben megsűrűsödött köd lassan megmozdult. Percek kérdése, hogy a vonalunk az ellenség által megszállt szemközti magaslatról láthatóvá váljon.
Megmaradt embereim már az árok hátsó részén útra készen hevertek, átadva helyüket a gyorsan berendezkedő honvédeknek, akik megilletődve forgolódtak a kemény harc nyomait magán viselő frontszakaszban. Egy részük az orosz hullákat kezdte hátrahordani, mert elvették a kilövést, míg a honvéd sebesülthordozók a még élő oroszokat kötözték.
Századomnak négy halottja lett és még bizonytalan számú sebesültje... Az egyik halottat Balogh szakaszában megrendítő helyzetben találták meg. Összefogózva feküdtek a gépfegyver közelében egy szakállas orosszal. Az orosz alul, Basa Pál közvitéz pedig rajta elválaszthatatlanul. Birkóztak a roham idején, és hátulról egy másik orosz hosszú, félméteres szuronyát tövig beledöfte. A hosszú szurony azonban az átölelt muszkát is felspékelte vele együtt, és így összeszögezve indultak el közösen a halhatatlanság felé. Közösen hordva a magyar társ hátából messze kiálló orosz fegyvert, melyet kirántani már nem volt ideje a tettesnek... Együtt vitték a halált hozó fegyvert megbékélten, összeölelkezve. Szimbolikus katonasors plasztikus képe volt ez... Így kellett volna őket eltemetni.
Következő rész: Élet és halál a solkai majornál
Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról
