Imre Gábor naplója az orosz frontról - 32. rész

A húsvéti különbéke után, 1917. április 25-én megindul a támadás a Dadul ellen. A cseh 42-es zászlóalj mellett az újvidéki 6-osok 2. századának is be kell kapcsolódni az akcióba. Imre Gábor először csak megfigyelőként követi az eseményeket, azonban Pálmai főhadnagy sikertelensége után az orosz támaszpont bevételekor már bizonyított tisztként át kell vennie a század támadásának a vezetését…

1917. április 24-én éjjel Lovrekovics főhadnagyhoz hívattak. Ott voltak a többi szakaszparancsnokok is. Tudtuk, mi következik. Reggel hat órakor tüzérségi előkészítés. Hét órakor támadás. Cél a Dadul elfoglalása. A támadást a megerősített 42-es zászlóalj kezdi. Amennyiben a támadás sikerrel jár és a 42-esek elérik zászlóaljunk balszárnyát, mink is megindulunk és együtt rohamozzuk meg a Dadulon lévő orosz állásokat. Mindnyájunknak egy gondolatunk volt: nem bíztunk a 42-esek sikerében.

Másnap már korán a mellvéden vártam a fejleményeket. Suszter a géppuskáit a fedezékem közelében állította fel, mert onnan lehetett a legjobban oldalazni az ellenség futóárkait. Nem nagyon lelkesedtem érte, mert előreláthatólag magára fogja vonni az ellenséges tüzérség figyelmét. A mellettünk elhelyezett tüzérüteg is készülődött. A legénységen is meglátszott, hogy tudja, mit jelent mindez.
– Úgy látszik, nem mi kezdjük – szólalt meg a mellettem figyelő őrszem váratlanul.
– Miből gondolja? – kérdeztem.
– Abból, hogy üres fekete volt a reggeli és nem kaptunk rumot hozzá. Általános nevetés kísérte a talpraesett megokolást, amelyhez nem volt mit hozzáfűzni.

A tüzérség kora reggel a szokásos belövést végezte. A pergőtüzet egy harminc és feles kezdte. Az égből érkező gránát a 42-esek és az orosz állás közötti holt területre esett. Rövid volt az irányzék. Az itt ismeretlen szörnyű detonáció még minket is beszórt öklömnyi nagyságú kőszilánkokkal. Egy ideig sokan nem tudták miről van szó. Mi már ismertük a doberdói harcok idejéből.
– Harminc és feles! – üdvözölte Balogh a régi ismerősét.
– Ha ilyen pontosan lő, akkor jó lesz vigyáznunk – mondtam neki.
De nem volt idő a tanakodásra, mert megindult a zenebona.

Kis- és nagyágyúk sorozata kezdte verni a támadásra kiszemelt orosz állásrészt. A mellettünk lehorgonyzott üteg egyelőre hallgatott.

Fájdalmas volt nézni, amint a gránátsorozatok által összetört lövészárokban menedéket kerestek az orosz katonák. Még a pergőtűz alatt előrenyomultak a 42-esek és a rajtuk túl harcoló honvédek. A pergőtűz után kezdett lőni a mellettünk levő üteg és direkt tüzeléssel árasztotta el az ellenség futóárkait. Persze az orosz ágyúk sem hallgattak és az összetört gyalogságuk helyett srapnelekkel és gránátesővel akarták visszatartani a támadást. Suszter gépfegyverei izzásig dolgoztak. Majdnem rosszul jártunk miatta. A gépfegyverek szórása túlment a gerincen és a honvédeket zavarta, vagy a 42-esek között csinált bajt, mert valahonnan egy gránát csapott a fejünk fölött be a fedezékem mellé. Ha fél méterrel alacsonyabb, telibe talál bennünket. Valószínűleg ellenségnek gondolták a fenyegető gépfegyvert.

Mindjárt elment a kedvünk a panorámától. Suszter rájött, hogy le kell hűteni a gépeket és abbahagyta a lövöldözést. – Menj lejjebb – tanácsoltam neki –, mert ebből a szögből zavarod a támadást. Amennyit használsz, annyit ártasz is. – Igazad van – ismerte el, és elvonult embereivel az előkészített másik gépfegyverállásba.

 Figyelő honvéd a Dadulon 1917 tavaszán
(Paulovits Sándor összeáll.: Harmincas honvédek élete a halálmezőkön. Kecskemét, 1939 kötetből)

A mi ütegünk gyújtógránátjai felgyújtották az árkok fabélelését. Égtek az orosz fedezékek. A 42-esek előrenyomultak kézigránátdobás távolságra. Megrohamozni azonban az orosz állást nem voltak hajlandók. Tisztán érezhető volt az oroszok zavara. Csak egy bátor nekilendülés kellett volna és feladták volna a terepet. De ez a lendület hiányzott. Hosszas kísérletezés után abbamaradt a nagy apparátussal megindított támadás, amelynek ilyen formán csak nézői lettünk. Nem haragudott senki ezért a mellőzésért és meg voltam győződve, hogy sokan az oroszoknak drukkoltak a mi katonáink közül. A gerincen a 42-esek, a völgyben pedig az elmúlt húsvéti barátkozások színhelyén a mi második századunk rekedt meg közvetlen a drótakadály előtt.

Kezdett sötétedni, amikor hívattak. A küldönc elvezetett a tábori őrs előretolt állásáig. Ott volt Hauptmann von Warnevick zászlóaljparancsnok és a zászlóaljtörzs tisztjei. Parancsot adott, hogy menjek át az oroszok előtt álló második századhoz és vegyem át a parancsnokságot Pálmai főhadnagytól, és rohamozzam meg az orosz állást. Sok beszédre nem volt szükség. Nem is futotta volna német tudásomból.
– Ja wohl! – feleltem és indultam...

Amint leérünk a csermely partjára az engem vezető küldönccel, a szemközti hegyoldalon nagy zajjal, nyögéssel, siránkozással sodródnak lefele az emberek. Mikor leértek, látom, hogy a halálra vált Pálmait támogatja két szanitéc. A csermely partján hordágyra fektették, elindultak vele hátra a segélyhelyre. Elgondolkozva, gyanakvással néztem utánuk. Az alkonyatban nem láttam, hogy sebesült lett volna. Elindultam felfelé a századhoz. Még láttam, amint komótosan ballagnak a szanitécek Pálmaival, amikor az orosz tüzérség váratlanul gránát- és srapnelsorozatot lőtt a völgybe, amely az utánpótlás útja volt. A srapnelek Pálmai és szanitécei körül robbantak. Sietésre ösztönzik őket, gondoltam és indultam tovább, mikor nagy kiabálásra lettem figyelmes:
– Álljon meg, főhadnagy úr! Ne szaladjon, főhadnagy úr! – kiáltozott a két szanitéc, és a hordággyal nyargaltak Pálmai főhadnagy után, aki, mint valami futóbajnok a srapnelektől való félelmében messze megelőzte őket. Már eltűntek a homályban, mikor még mindig lehetett hallani a szanitéceket, akik valószínűleg azt hitték, hogy megőrült a haldokló főhadnagyuk. A küldönc elnyelte a kitörni készülő nevetését, amikor ránéztem, és csak ezt mondta:
– Hát, én azt hittem, hogy nem bír menni sem... – Én meg nem mondtam ki a gondolatomat.

A század a drót előtt feküdt, amely teljesen épnek látszott. A sötétben feketén ásítoztak az orosz állás lőrései. Félelmetes csend... Egy megmászhatatlan sziklán fölöttünk 42-esek motoszkáltak. A helyzet nagyon hasonlított az őszi támadásra a támaszpont ellen. Összegyűjtöttem húsz embert és megkíséreltem a szikla mellett megközelíteni és felbontani a drótakadályt. Csendben odamásztunk a szikla árnyékában, azonban a legelső zajra ránk csattant a jól előkészített géppuska. Rövid sorozattal elvette a vállalkozó kedvünket. Mire visszamásztunk, már csak 14-en voltunk és azok között is sebesültek. Kis szünet után újra előrementek és visszahúzták az ottmaradt bajtársakat. Háromban még volt élet. Gyorsan elvitték őket a völgybe. Szanitéc nem volt a közelben, ezért elmentek a jól futó Pálmai után, aki nagy dicsőséget szerzett az aktív tisztikarnak. Pálmai főhadnagy évekig zászlóaljsegédtiszt volt és nemrég lett századparancsnok. Egész nap itt tétlenkedett és nem merte rohamra vezetni a századát. Elmulasztotta a kellő pillanatokat. A sikertelen kísérlet után beszéltem a szakaszparancsnokkal. Egyhangúan kijelentették, hogy a katonák nem hajlandók egy ilyen bizonytalan támadásba belemenni. Kár volt ezt a kísérletet megtenni.

Egy idő múlva megérkezett Nagy Imre pionír főhadnagy, mint következő parancsnokjelölt, aki látva a helyzetet, visszament jelentést tenni. Hajnal felé visszarendelték a századot eredeti állásába. Feladták a támadás tervét. Másnap délután pedig az oroszok egy váratlan nekirohanással formálisan visszakergették a 42-eseket kiindulási helyükre. Olyan pánik tört ki a 42-esek között, hogy sokan a rohamozó kozákok elől 20–30 méteres szakadékba is leugráltak az ott ágaskodó hatalmas fenyők lombjai közé. Többeknek sikerült megkapaszkodni, míg sokan összetörve értek le a völgybe. Ha történetesen a 42-es zászlóalj kiinduló állásába nincsen tartalék készenlétbe helyezve, akik felfogták a lökést, talán még mindig futnának.

 Géppuskaállás a Dadulon 1917 tavaszán
(Paulovits Sándor összeáll.: Harmincas honvédek élete a halálmezőkön. Kecskemét, 1939 kötetből)

Napokig röhögtek Pálmai főhadnagy hősies rohanása fölött, akinek magatartása ugyancsak szégyenbe hozta a kiváltságos helyzetben levő aktív tiszteket. A felső hadvezetőség végre belátta, hogy a kitelelt csapatok egyelőre nem alkalmasak komoly akcióra.

Az egész zászlóalj előtt megnőtt a becsületem, mert nem vittem rohamra lehetetlen helyzetben a második századot. Amint mondták, ehhez nagyobb bátorság kellett, mint vakon nekihajtani őket a gépfegyvernek.

A hadvezetőségünk 1917. július 27-ig várakozott. Ekkor az orosz forradalom éreztette hatását a frontokon. Az orosz csapattestek megkezdték a visszavonulást Bukovina felé...

Katonák éneke 1917-ben

Megint itt van köztünk a Halál,
Keres, kutat, mindig ránk talál...
Omlik a föld, gránát robban
Szívünk vérzik, lelkünk lobban,
Utolsót, mint gyertyánk fénye.
Kacag az enyészet réme:

Sötéten, mint fekete gyász,
Miránk csak a Halál vigyáz!

Barna József, Varga János,
Imádkozni lesz célirányos,
Kiss Istvánok, Nagykovácsok
Nosza rajta! Mire vártok?
Dermedten, a sípszót várva
Vigyázva lessünk a Halálra?

Iszonyú így lesben állni...
Káromkodva égbe szállni!

Fáj az Élet, mindig vérben...
Hej! Békében és békességben,
Jó volna már megint élni,
Hogy ne kellene örökké félni.
Gyomrunk korog, álunk koppan,
Vérünk folyik, lelkünk lobban.

Elalszik, mint gyertyánk fénye
Kacag az enyészet réme:

Sötéten, mint fekete gyász,
Miránk csak a Halál vigyáz!

Az 1916-ban kezdődő naplófüzet közlése ezzel a mai résszel véget ért, azonban időközben megkaptuk és átírtuk Imre Gábor 1917-es naplóit is, amelyek a most befejezett írásmű szoros folytatásai, így a jövő héttől ezekkel jelentkezünk.

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

Folytatás: Búcsú Kirlibabától, indulás az oroszok után