Imre Gábor naplója az orosz frontról - 24. rész
Hősünket bélhurutjával a huszti katonai kórházban gyógyítják egy hétig. A humoros jeleneteket sem nélkülöző kezelést követően, 1916. szeptember 24-én Debrecenben kell jelentkeznie a katonai parancsnokságon, ahonnan egy nap után újra a frontra irányítják. Mielőtt visszaindulna kedves ismeretséget köt a magányos Piroska nevelőnővel. Husztra visszaérve épp az övéibe botlik a pályaudvaron: új frontra kerül a zászlóalj…
Lázam tovább csökkent, mire leértünk a segélyhelyre, már elmúlt a láz által okozott összetörtség érzése. A sebesültszállítást irányító szanitéc őrmester előzékenyen besegített az autóba, miután a német orvos írásába betekintett. Filkó a vezetőülésre kapaszkodott. Kényelmesen elhelyezkedtem az egyik fekvőhelyre. El is aludtam volna, ha a fölöttem levő fekhelyen egy sebesült nem hörög. Fekhelyemet azonban rövidesen fel kellett adnom, mert a súlyosan sebesült bajtárs vére átcsöpögött a hordágy vásznán pontosan a hasamra...
Az ilyen kisebb nehézségek után, magamat egészségesnek érezve késő este megérkeztem Husztra, ahol egy Lengyelországból menekült kórházban vettek kezelés alá. Egy utcai bejárattal bíró kiürített kocsma ivóhelyiségében volt a betegszobánk berendezve. A már lábadozó betegek zajos kártyacsatát vívtak a szoba közepén. Nem sokat törődtek velem. Megkérdezték, honnan jöttem, megmutatták hol az üres ágy, és folytatták az ütközetet.
Huszt korabeli képeslapon
(forrás: gallery.hungaricana.hu)
Láttam, hogy a betegségem miatt ezek között nem kell szégyenkeznem. Lesz, ahogy lesz, gondoltam és kényelmesen nekivetkőzve kinyújtóztam az ágyon. Ketten a jelenlevők közül a cserkesz rohamban kaptak könnyebb sebet. Érdeklődtek a további fejlemények felől. Felvilágosítottak, hogy innen nem lehet hinterlandba kerülni, csak a súlyos sebesülteknek.
– Ez hadtápterület, egykomám és a harctérhez tartozik. Megyünk mindnyájan vissza az embernyúzdába – vígasztalt a jól értesült ötvenes zászlós.
– Egye fene – fogtam fel könnyedén a dolgot –, legfeljebb néhány napig jól kialszom magam.
A zászlósnak igaza lett. Egy heti kórházi kezelést írtak ki. Tejben főtt kukoricakását kaptam és bélhurutom ellen jócskán valami krétaport bőséges adagolásban. A többiek ugyanakkor csirkepaprikást nokedlival. Ráadásul még mulattak is rajtam. Tanácsolták, hogy jelentsem az ápoló kedvesnővérnek, hogy reumatikus fájdalmaim vannak. Meg is tettem, gondolva, hogy nem veszthetek semmit. Az ápoló főapáca bólogatva meghallgatott.
– Bizony ez gyakori – mondta –, a hegyekben való tartózkodás okozza.
Egy óra múlva megjelent három vén apáca és egy liter spirituszt hozva felkértek vetkőzzem egészen le. Védekeztem, hogy még nem fürödtem és a kárpáti piszok és izzadtság rajtam van. Nem használt semmi, neki kellett vetkőznöm és a három szíves apáca spiritusszal nekem esett. Ledörzsöltek rólam néhány felhám réteget. A tanácsadók pedig félóra kártyaszünetet határoztak el. Ágyszélére és asztal tetejére ülve, röhögve gyönyörködtek a mesébe illő reuma elleni gyógymód látványosságában. Rövidesen meguntam a dicsőséget meg a spiritusz átható szagát, kijelentettem, hogy a hasamat ne dörzsöljék, mert az belül fáj, és a reumától végleg kigyógyultam.
A három apáca neheztelve büszkén elvonult. A kaján röhögőket pedig a hozzájuk vagdosott bakancsaimmal kényszerítettem biztos fedezék mögé. Végülis fegyverszünetet kötöttünk, mert megvigasztaltak, hogy mindnyájan keresztülestek a reumakúrán.
Nem tudtam eldönteni, hogy az apácák hittek-e a kúrájuk hatásosságában, vagy pedig így akarták elvenni a kedvet a szimulálástól. Legjobb az volt az egészben, hogy a gazember lógósok hada a nevetéstől őrjöngve bíztatta őket, ne törődjenek vele mit mondok, mert szégyenlős vagyok, csak folytassák a dörzsölést, mert nekik is ettől gyógyult meg az ízületi gyulladásuk.
Végülis beláttam, hogy nem is volt hiábavaló a kúra, mert tisztának és frissnek éreztem magam utána. A lógósok nekifogtak újra az ultizásnak, én pedig a kukoricakása és krétaporral megterhelten fal felé fordultam. Nem volt könnyű elaludni. Aki ismeri az ultimó csata szabályait, az tudja, hogy hozzátartozik az asztalcsapkodás, különféle jelszavak hangoztatása, egyéb jelszavak (marha, te ló, birka, hol jár az eszed? stb.) hangoztatása. Forgolódtam. Keservemben tanulmányozni kezdtem a díszes kórtermünket. Nem volt éppen szépnek mondható. Füstös, légypiszoktól gazdagon behintett helyiség, amelyet a háborús szükség avatott fel kórterem céljára. Eredeti színe megállapíthatatlan. Piszkosszürke alapon színes cirádák, stílszerűen szőlő és orgonavirág keveredett össze a vidéki szobafestő fantáziája szerint. Petróleumlámpa füstöl és szilaj kártyaparti háborog az asztalon. A hangulatot fokozza a nyitott ablakon beáramló latrinaszag, amely mint megszokott jelenség egyáltalában nem zavarja a társaságot. Nézem a mennyezeten nyüzsgő legyeket, szúnyogokat és kisebb-nagyobb lepkéket, amelyek a nyitott ablakon özönlenek be a lámpafényre és ellepik a fantasztikusan ízléstelen falfestést. Mint a katonák, rajvonalba fejlődve mennek előre-hátra. A cirádákból dombok-hegyek lesznek, a virágokból erdő és én megint háborúban érzem magam. Félálomban figyelem: kis fehér lepkék röpködnek a lámpa körül és bódult kéjjel zuhannak a fénybe, hogy ott elégjenek. Sokan elégnek, mert vágynak mégis a fény, a világosság után. Nem tudják, hogy a fény utáni vágy sokszor pusztulást jelent... Sietnek! Szinte kergetik egymást. Repülnek a világosság felé. Fényimádók. Ünnepük van. Áldozatot hoznak talán.
Most, amikor a kocsmából lesz a kórház és a templom, templomból a kocsma, kavarog az egész mindenség és az emberiség is borzasztó áldozatokat hoz, látszólag értelem nélkül. Rohannak őrült célok után. Sietnek, szinte kergetik egymást. Bele a borzasztó világégésbe... Áldozatot hoznak kegyetlen vérszomjas sámánok parancsára, akiknek egy ember élete, problémája nem jelent többet, mint egy légy vagy bogár élete. A félálom kábulatában lázas ábrándok: vágy, remény, szerelem mámoros álomindulót játszanak lelkem húrjain. Azurkék égen röpködő fehér galambok, a fény körül vibráló gyöngyeső. Meleg puha ágy, fehér takaró. Síró szemek. Ágyútűzijáték, megdicsőült harcosok végeláthatatlan serege és ezt bekeretező vérpiros cirádák. A falon tolakodóan mutogatja magát egy felirat kezdetleges betűkkel: „Vasárnap és ünnepnap kéretik azonnal fizetni”
Huszt korabeli képeslapon
(forrás: gallery.hungaricana.hu)
Vajon még most sem fizettünk eleget? Ez a néhány nap a kocsmából előléptetett kórházszobában halasztás csupán? Egy lélegzet, mely után vissza kell mennem fizetni tovább a többi adós közé? Nem tudjuk, miért, sokan az életünkkel, boldogságunkkal és a jövőnkkel fizetünk és amit fizetünk, sohasem elég...
Kint megeredt az őszi eső és szomorú fáradt esti harangszó verdesi az ablakokat. Tűz van valahol? A Kárpáti hegyekben áznak-fáznak a katonák: Boros, Keleti, Fischer, Balogh, Kozarev, talán rólam beszélgetnek.
Újult erővel lángolt fel a kártyacsata, hangos műszavak: „Bank! Ász! Fuccs! Elég!” Eltűnt az álomkép. A kis lepkék elégtek mind, megmaradtak a kegyetlen szúnyogok és a szemtelen legyek: az élősködők, a vérszopók, a kizsákmányolók, a mások véréből élősködők. A petróleumlámpa füstöl és a falon ott az ottfelejtett felirat: „Vasárnap és ünnepnap...” Sajnos nekünk csupa ünnepnap az élet, mert szünet és pihenés nélkül fizetünk. Nekem is fizetni kell tehát, mert szeretem az életet, a fényt, a melegítő boldogságot és reményt. Fizetni kell a kártyázó lógós társaságnak, akik minden ügyességüket felhasználva igyekeznek meghosszabbítani a kórházi kezelés idejét. Könnyelműen, nem törődve semmivel sodródnak az élet útjain.
Elfogyott a pénz és a vesztesek feladták a küzdelmet. Csendes lett minden az asztal körül. Az óra rendületlenül ketyeg a falon. A zajos társaság is aludni tért. Még néhány emlékről esik szó. Budapestről: „Billiárdoznak-e Pesten a kávéházakban? Sétálnak-e a nők az Andrássy úton? Ott is röpködnek a lepkék a fényes kirakatok és lokálok körül?”
A sors, öröm, bánat egyforma. Kis lámpánk kialvófélben, és a félhomályban a csúnya cirádák is szebbek lettek. Másnap már én is törzsvendégnek számítottam. Segítettem az új beteget kikérdezni, hogy a hideg hegyekben nem szerzett-e valami jóféle ízületi csúzt, vagy gyulladást, nem fájnak-e a lábai a sok hegymászástól stb. Végigjátszottuk vele a három vén apáca spiritusz kúráját.
Este azután elmentünk egy vendéglőbe, ahol kéttenyérnyi nagyságú kirántott lóhúst lehetett kapni hatalmas vizes uborkával. Az egymással ellentétes kórházi és vendéglői diéta bámulatos gyorsan felerősített az orvos és az apácák nagy örömére. Belenyugodtam, hogy sorsom meg van pecsételve és visszakerülök a harcvonalba anélkül, hogy egy napra hazamehettem volna.
Pontosan egy hét után [1916.] szeptember 24-én kezembe nyomták a nyílt parancsot, amellyel Debrecenben a kiegészítő parancsnokságon kellett jelentkeznem. Ez a körülmény halvány reményt ébresztett bennem, ami azonban gyorsan eloszlott. Debrecenben egy napi határidőt adtak a frontra induláshoz. Mit tegyek? Az egy napot jól ki kell használni, pótolni kell sok hiányt...
Étteremben étkeztem, a Bikában vettem ki szobát és rémítő gyorsasággal eltelt a nap. Este elindultam sétálni, valami kielégítetlen vágy irányított. A szálloda oldalbejáratával szemben álló ház kapujában egy barátságos leányzó állt, és úgy éreztem, mintha érdeklődéssel szemlélne engem. Nem akartam lovagiatlannak látszani, átmentem hozzá. Katonához illő közvetlenséggel megkérdeztem, nem unatkozik-e? Szerényen és őszintén elismerte, hogy igen, unatkozik. Bevallottam neki, hogy én is és talán nem ártana, ha kettesben unatkoznánk. Beleegyezett. Kitudódott, hogy nevelőnő és szabad ma este. Vőlegénye a harctéren van. Én is közöltem vele minden bánatom és problémám.
A debreceni Arany Bika szálloda korabeli képeslapon
(forrás: gallery.hungaricana.hu)
(forrás: gallery.hungaricana.hu)
Elindultunk... Fiatalon, telve hiányérzettel az egymáson való segítés vágyától áthatva. Egy romantikus mozielőadás után már abba az illúzióban éltünk, hogy nem tudtuk pontosan, ki a menyasszony és ki a vőlegény. Kisegítettük egymást. Magától értetődően ajándékozott meg útravalóul a szükséges életörömmel, hogy színt adjon ennek a napnak. Bizonyosan a közeli együttlét alatt is a vőlegényére gondolt. Bájos meleg hangulatos este volt és gyorsan elszaladt. Éjfélkor indult a vonatom. Búcsúzáskor úgy tűnt fel, mintha már régen ismernénk egymást. Azzal váltunk el, hogy majd írok a harctérről.
A vonat kiért velem a pályaudvarról, mikor eszembe jutott, hogy nem ismerjük egymás címét, csupán a keresztnevünket. Talán jobb volt így, mert a jószívű leánynak nem kellett még egy férfi után aggódnia, bár mint katona tisztában voltam a tartalék biztosításának és szükség esetén való felhasználásának jelentőségével. Sokáig nem felejtettem a kislányt, aki adakozókedvében megszépítette az otthontól való búcsúzásom...
A debreceni pályaudvar korabeli képeslapon
(forrás: gallery.hungaricana.hu)
(forrás: gallery.hungaricana.hu)
Elővettem a naplóm, hogy néhány szóval emléket állítsak neki. Gondolkoztam, mit jegyezzek fel? Röviden sikerült megfogalmaznom: Piroska 1916. szept. 24. Igaz, úgy nézett ki ez a feljegyzés, mint valami sírfelirat. Egy szép és kedves élmény emléke.
A naplóból megelevenedtek az elmúlt hetek eseményei: Delatin, Chevka, a Maximec teknősbéka alakú kopasz gerince és a félzászlóaljunk gyászosan végződött akciója. Felelevenedett a Huszton eltöltött hét minden megfigyelése. Hogy a kórházban fekvő súlyos sebesültek árnyékában mennyi lógós és szimuláns húzódott meg. A legtöbb aktív k.u.k. tiszt, akinek nem tetszett a harctér viszontagsága. A legénységi állomány csak súlyos sebesüléssel vagy betegséggel jutott el a kórházig. A tisztek azonban főleg lábadozók voltak.
Ezekről a kérdésekről sok szó esett a katonák között. Nem akarták a katonák tudomásul venni, hogy ez egyelőre a háborús regula. Szerették volna, ha egyforma mértékkel mérnének úgy a tisztnek, mint a legénységnek. Ezek a tünetek mélyen aláásták a csapatok harckészségét. Mindenki azon igyekezett, hogy minél kevesebb veszélyt vállaljon magára.
A vonaton többen utaztak a hátországból vissza a frontra. Szabadságról jöttek, általában borúlátóak voltak. Rossz a termés, az elégedetlenség állandóan fokozódik. Gyengül a lakosság ellátása, a munkásság magatartása háborúellenes, dacára a szocdem párt vezetőinek kétértelmű magatartásának. A parasztságot falun a csendőrség tartja kordában és sok a katonaszökevény. Husztra megérkezve nagy meglepetéssel láttam, hogy az Inf. Bataillon No. 6. emberei lepték el az állomást és ott nyüzsög a sok jó ismerős és barát. Nagy üdvrivalgással fogadtak. Az állomáson tartózkodó civilek legalábbis azt hitték, hogy csak én hiányoztam a végső győzelemhez. A régi jó komák között hamar megfeledkeztem a hátország utáni nosztalgiámról.
Huszt vasútállomása
(forrás: gallery.hungaricana.hu)
– Mesélj, mi újság odahaza? – kérdeztek mindnyájan egyszerre. Elmeséltem a balul sikerült kórházi szereplésem és hogyan kúráltam ki magam kirántott lóhússal és vizesuborkával a súlyos diaréból. Az egész állomás zengett a nevetéstől, mikor előadtam hogyan gyógyították meg öreg apácák a reumatikus fájdalmaimat. Ezzel szemben zord irigységgel hallgatták debreceni rövid és kedves ismeretségem történetét.
– Nem igaz ebből egy szó sem – jegyezte meg Fischer epésen.
– Biztosan ugratni akarsz minket – hitetlenkedett Keleti. – Ha pedig igaz, akkor ugyancsak marha szerencséd van.
– Háborúban minden lehetséges, valószínűleg megtetszett a vidéki formád – közvetített Zandek, aki nős ember lévén nem akart belemélyedni a kérdés kiértékelésébe.
– Nem parasztleány volt? – ugratott Keleti.
Nem vitatkoztam, csak mosolyogtam elkeseredésükön. Lejelentkeztem Kozarev századosnál. Filkó magától értetődően újra átvette a hivatalát.
Az egész zászlóaljat bevagonírozták és útnak indultunk kelet felé, a felsőbb hadvezetőség által megállapított frontszakaszra. Borsán átrakodtunk keskenyvágányú szerelvényre, amely hosszú és vadregényes szerpentin úton felvontatott minket a Prislop hágóra. Itt már előkerültek a térképek. A bizonytalanság után következtetni tudtunk a további útirányt illetőleg. Az út Máriavölgy, Lajosfalva, Kirlibaba felé vezetett.
(forrás: gallery.hungaricana.hu)
Következő rész: Felderítő járőrszolgálatban Kirlibabánál
Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról
