Felderítő járőrszolgálatban Kirlibabánál

2017.05.08. 07:02 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról - 25. rész

Hősünk alakulatát Galíciából a Bukovinai-Kárpátokba, Kirlibabához vezénylik. A betörő oroszokkal szemben a Dadul Névtelen hegyhát nevű nyúlványán 1916. szeptember 28-án a kecskeméti 38-asoktól veszik át az állást. Egy új porosz zászlóaljparancsnokot kapnak, aki „utazik” Imre Gáborra, előbb az állások elé küldi az ellenség szeme láttára drótot sűríteni, majd járőrvállalkozásba az orosz támaszpont felderítésére…

 

Bruszilov cári hadseregének több száz kilométeres előrenyomulása a Kárpátok járhatatlan útvesztőjében elerőtlenedett. Ezzel szemben az osztrák–magyar hadsereg utánpótlása a hátország közelsége miatt könnyebb lett. Csapatainknak a magyar határt szegélyező hegyeken sikerült megvetni a lábukat és megállítani Bruszilov offenzíváját.

A Prislop-hágón átkelve zászlóaljunk teljes felszereléssel gyalog elindult rendeltetési helyére, amelyet közelebbről még nem ismertünk. Félnapi gyalogmenet után megérkeztünk Kirlibabához. Az út mentén minden völgybejáratnál lázas előkészületek jelei: katonai raktárak, különféle tréncsoportok, konyhák, segélyhelyek sorakoztak egymás mellett. Halomba hevertek a szögesdrót tekercsek elszállításra várva, hogy drótsövénynek feldolgozzák. A tüzérségi tűz közel a hegyek mögött dübörgött. Tehát újra itt a hadszíntér...

A debreceni pályaudvar korabeli képeslapon Kirlibaba korabeli képeslapon
(forrás: gallery.hungaricana.hu)

A katonai térkép szerint Kirlibaba és Lajosfalva egymással szemben az Aranyos-Bisztrica két partján feküdt. A közelmúltig ez nemcsak a térképen, hanem a valóságban is így volt. Kirlibaba meg is maradt, azonban Lajosfalva eltűnt. A községnek csupán egy háza maradt meg, amelyet a tüzérség nem tudott belőni és amelyet a divízióparancsnokság tartott megszállva. A község többi házait az utolsó tégláig és szögig felhordták a Kirlibaba felől levő hegyekbe, minden anyagot felhasználtak az állások kiépítésére. Lajosfalva eltűnt, ezzel szemben a túloldali hegyek védett helyein új épületek, raktárak és fedezékek teremtek boszorkányos gyorsasággal. Nem történt más, minthogy az állandóan tűz alatt álló Lajosfalva minden anyagát átmentették a Bisztrica túlsó partjára.

Kirlibaba fölött terpeszkedő Dadul 1500 méter magas hegytömegén már tombolt a harc és az ellenség veszedelmesen közel került az Aranyos-Bisztrica völgyében húzódó műúthoz. Több helyen megtörtént, hogy a cári csapatok rohamosztagai betörtek a Bisztrica völgyébe és a legnagyobb erőfeszítéssel és emberáldozattal sikerült őket néhány száz méterre visszaszorítani. Az arcvonal mentén húzódó műút lehetővé tette a csapatok gyors mozgatását és így minden nap fokozta a reményt, hogy sikerül tartani ezt az utolsó védelmi vonalat.

Zászlóaljunkat is egy ilyen kritikus ponton helyezték el. Kirlibabától Dorna Vátra irányában három kilométer távolságra, a Dadul egyik nyúlványán az ellenség a műúttól kb. 300–400 lépésnyire megvetette a lábát és állást épített. A műút egy részét belátva ellenőrzés alatt tartotta és zavarta a közlekedést.

[1916.] szeptember 28-án több támadást intéztek az ú.n. „Namenlose Rücke” Névtelen hegyháton harcoló 38-as zászlóalj ellen, és azokat délután három órakor száz lépésre visszaszorították. Délután öt órakor érkezett fel a 6/1 zászlóalj a névtelen hegyhátra, a 38-asok mögé. A kecskeméti bakák erélyes ellentámadást kíséreltek meg, azonban közvetlenül az erős drótakadály előtt megtorpantak. Minket már nem vetettek be. A gerincen átvettük a 38-asok állását, derékig érő árok és néhány szál drót jelentette a védelmet. Szorgalmas éjjeli munkával már elég mély árok és két sor drótakadály nyújtott megfelelő biztonságot. Az ellenség tőlünk 60 méterre, tíz méterrel magasabban, egy hatalmas sziklatömb peremén foglalt állást. Többsoros erős drótakadály állt előttük. Jól hallottuk, hogy ők sem aludtak az éjjel és közel egymáshoz dolgoztunk.

A kecskeméti 38/III. zászlóalj állásai Kirlibabánál, amit Imre Gábor újvidéki 6/I. zászlóalja 1916. szeptember 28-án átvettA kecskeméti 38/III. zászlóalj állásai Kirlibabánál, amit Imre Gábor újvidéki 6/I. zászlóalja 1916. szeptember 28-án átvett
(Doromby József: A volt cs. és kir. 38. gyalogezred története és emlékkönyve. Budapest, 1936. kötetből)
 

A fenyőlombok között megbújt őrszemet is tisztán meg lehetett figyelni. Egy fatörzshöz támaszkodva félig fekvő helyzetben szemlélődött pipázgatva. Nem zavarta, hogy mi figyeljük... Jellemző, hogyan nyilvánult meg a katonai szolidaritás a két fél között: parancs nélkül nem lőttek egymásra. Minden előzetes megállapodás nélkül a gyalogsági csapatok valósággal fegyverszüneti állapotot teremtettek egymás között. Lényegesen megcsappant a harci kedv és támadó szellem mind a két oldalon és kialakult a közös sors megértése. Nyíltan nem lehetett megtagadni a kapott parancsot, azonban a végrehajtásnál igyekeztek az ellenfelet kímélni. 1916 őszén a Bruszilov offenzíva utolsó hullámai már az orosz katonák közönyének és kiábrándulásának zátonyain simultak el.

A tartalékos tisztek nagy része hallgatólagosan tudomásul vette ezeket a jelenségeket. Megérzett mindenkin, hogy elég volt a háborúból és a vérből. Kozarev százados nagy keserűségére a zászlóaljparancsnokságot egy német cseretiszt, Hauptmann von Warnevick vette át. Előkelő, fölényeskedő megjelenésű, hideg porosz tiszt volt, s minket lenézéssel kezelt. Olyanformán, mintha gyarmati csapatok lennénk, kiknek az életét nem érdemes különösebben megbecsülni. Kozarev átvette a századot én pedig visszakerültem a szakaszomhoz.

Már másnap kellemetlenségem támadt a porosz zászlóaljparancsnokkal. Kora reggel hozzáfogtunk az árok kifejlesztéséhez. Újabb két sor drótot sűrítettünk a drótösvényhez. Az emberek Balogh irányításával szorgalmasan dolgoztak. Filkó megfőzte a feketekávét és meghívott a reggelizéshez. Behúzódtam az ároktól tízlépésnyire összeeszkábált ideiglenes fedezékembe, hogy a kávé után megírjak egy tábori lapot. Még meg sem ittam a kávét, amikor meghallottam éles pattogó hangját. Előugrottam és előírás szerint jelentkeztem, azonban meg sem hallgatott és csúnyán letámadott, mert nem tartózkodtam az árokban. Az én német nyelvtudásom nem volt elégséges a szükséges magyarázkodáshoz, ezért hallgattam. Ez még jobban felbőszítette és parancsot adott, hogy a fél szakasszal menjek ki az állás elé az ellenség szeme láttára a drótakadályt sűríteni.

Gyalázatos és embertelen parancs volt ez. A szakaszunk dolgozott az éjjel legeredményesebben. Gondoltam, hogy engedélyt kérek az egyedül való végrehajtásra. Azonban választ sem várva elment. Baloghgal együtt káromkodtunk, mint a záporeső.
– Az anyja kinyalt kurva Istenit, ez mindnyájunkat ki akar végeztetni – dühöngött Balogh.

A parancs ellenére csak tíz önként jelentkezővel bújtunk ki a drótsövény közé és az orosz állástól kis kőhajításnyira elkezdtünk dolgozni. Ruhám semmiben nem különbözött a többiekétől és valószínűleg ez mentett meg. Az ellenség igen megértően viselkedett. Halálosan biztos célpontot szolgáltattunk és nem lőttek ránk, hanem nyugodtan figyelték mit csinálunk. Lehetséges, az orosz őrszem nem is jelentette az esetet, vagy pedig a katonai együttérzés nem engedte, hogy a durva kényszer hatására kivonult társaságot elpusztítsák.

Hautmann von Warnevick visszatérve a szemleútjáról az árokból figyelte a munkánkat, hogyan teljesítjük a parancsát. Tekintetre sem méltattuk. Feszítettük és sűrítettük a drótakadályt, és én szorgalmasan dolgoztam a többiekkel, nehogy észrevegyék tiszti minőségem. Másfél óra hosszáig dolgoztunk az ellenség szemeláttára. Ez idő alatt századunk arcvonalán egy lövés sem esett, és mi sértetlenül jutottunk vissza a lövészárokba.

Elővettem a látcsövem és a lőrésen át jól megnéztem az orosz őrszemet. Ott ült a sziklán a lombok által részben eltakarva és nyugodtan pipázott. Balogh egyik kezét a másikkal megszorítva magasba tartva megrázta az őrszem felé, jelezve a baráti kézszorítást és köszönetünket. Az orosz őrszem pedig a pipájával integetett vissza.

Kozarev szokása ellenére káromkodott, mint a záporeső, mikor meghallotta az esetet. De hát ő sem tehetett semmit a porosz tiszt zsarnokoskodása ellen.
– Biztos, hogy láttak benneteket és nem lőttek? – kérdezte hitetlenkedve.
– Az őrszem bizonyosan látott és valószínűleg nem jelentette a tisztjének. Vagy pedig nem vállalkoztak a hóhér szerepét betölteni. Látták, hogy nem a magunk kedvteléséből cselekszünk és megkegyelmeztek nekünk.
– Hát hihetetlenül aljas és kegyetlen intézkedés volt, az bizonyos. Majd lesz mód rá, hogy a felettes parancsnokság tudomására hozzuk – mondta Kozarev százados.

Mindezzel nem zárult le a rosszindulatú intézkedések sorozata. Délután megjött a parancs, hogy a sötétség beállta után egy rajjal a drótakadályon átmenjek az orosz állásig. Állapítsam meg az állások helyzetét, minőségét és okvetlenül szerezzek foglyot.

A porosz parancsnok már több járőrt küldött ki az általa megbízhatónak tartott sváb törzsaltisztek vezetésével hasonló célból. Ezek egybehangzóan jelentették, hogy folytatólagosan kiépített állások vannak előttünk. Szó nélkül vettem át Kozarevtől a parancsot, aki jóindulattal figyelmeztetett:
– Vigyázz, Imre, magadra, mert ez a vadállat utazik rád.
– Nem baj, majd csak sikerül ez is – mondtam neki.

Estefelé a zászlóaljparancsnokság egy 42-es cseh főhadnagyot küldött ki hozzám, hogy azon idő alatt, míg kint leszek, helyettesítsen. Baloghgal részletesen átbeszéltük a lehetőségeket. Már a délután folyamán a szomszéd 38-as álláson keresztül lementem a völgyig, és gondosan megfigyeltem a terepet. A völgyben elég jó áttekintés nyílt és sehol folytatólagos állásnak nyomát nem lehetett felfedezni. Előttünk sűrű törpefenyőerdő zárta el a kilátást. Elhatároztam, hogy a völgyben fogunk a 38-asok állásából kiindulni, előremegyünk a látszólag meg nem szállt területen kétszáz métert és onnan fogunk felfelé hatolni, amíg az ellenségbe nem ütközünk. A belátható szabad területen nem volt ellenség látható, viszont az erdőfoltokban bizonyosan voltak ellenséges csoportok.

Este 10 óra volt, amikor átbújtunk a 38-asok drótja között. Fésűs Gábor főhadnagy a tízedik század parancsnoka és Végh Károly hadnagy aggodalmasan csóválták a fejüket a búcsúzkodásnál. Mi csak azt kötöttük a lelkükre, hogy a visszaérkezésünk alkalmával nehogy ránk lőjenek.
– Ébren fogunk rátok várni, akár holnapig. Vigyázzatok magatokra – búcsúzott Végh Karcsi, aki mostoha ágon rokonom is volt.

Hátizsák nélkül, kenyérzsákkal indultunk, lőszer, kézigránát a zsebekben és a patrontáskában. Előre kúsztunk az ösvényen százötven lépést és egy bokorcsoportnál meghúzódtunk. Várnunk kellett az éjféltájban feljövő Holdra, mert a sötétben nem lehetett tájékozódni. Csendben hevertünk, csak Balogh suttogása hallatszott, amint az embereket oktatta.

Végre észrevehető lett, hogy a Hold már feljött a hegyek mögött. A megvilágosodó égbolton élesen rajzolódott ki jobbról a Fruntea 1473 méter magas gerince. Már nem kellett tartanunk, hogy belesétálunk az ellenség közé.

Felcihelődtünk és nekiindultunk a meredek hegyoldalnak. Útközben befelé húzódtunk az ellenség területe felé. Végtelen csendben négykézláb másztunk. Valósággal prérivadászt nevelt belőlünk az életösztön. Sokáig, időnkint lefeküdve igyekeztünk megfigyelni az előttünk levő ismeretlen terepet. A hosszú negyedórákból órák lettek, és az volt az érzésem, hogy közvetlen az ellenséges állás előtt vagyok. Egy már bizonyos volt: folytatólagos állásról szó sem lehetett, mert mi már mélyen bent jártunk, szinte hátába kerültünk a gerincen levő ellenségnek.

Balogh két emberrel 15–20 lépéssel előttünk járt, amikor hirtelen megállította a társaságot. Meglapulva figyeltünk egy darabig, azután rájöttünk a megállásunk igazi okára. Ha nem félnek az emberek, hangos röhögésbe törtek volna ki. Még így is megengedett magának egyik másik egy kis kuncogást, mert az előttünk levő bokorból tisztán hallható lett a Balogh mesteren erőt vett szörnyű hasmenés ellenállhatatlan és visszatarthatatlan neszezése. Elképzeltem, amint a fogait csikorgatva elkeseredésében, mert Doberdó legendás hírű hősének, a kiváló felderítő embervadásznak hiúságán nem eshetett nagyobb csorba, mint ebben a válságos pillanatban jött fatális véletlen.

Az általános derültséget azonban elnémította egy halk köhintés feljebb a bokrok között. Egy köhintés, amely nem tőlünk eredt és Balogh rohamát is lecsillapította. A fegyvert szorítva hallgatóztunk. Fantáziám a nagy figyelés mellett elém varázsolta a sötét bokrok által eltakart jelenetet, amint Balogh félig nekivetkőzve guggol hascsikarásának emlékei fölött és kimeredt szemekkel figyel a felülről érkező neszre, imádkozva, hogy időt kapjon az illedelmes befejezéshez. Körülötte heverünk mi tehetetlenül, tűrve a jól ismert latrina illatot. Fölöttünk valószínűleg előrehajolva figyel a megrémült orosz őrszem, fegyverét lövésre készen tartva. Bizonyosan nem tudja elképzelni, miért jött az ismeretlen valaki éppen az ő őrhelye alá szükségét elvégezni. Nem használta fegyverét, mert elgondolása szerint lehetett saját csapatbelije az illető. Ez volt a Balogh szerencséje, mert megnehezítette volna amúgy is kritikus helyzetét, ha roham közben közelről lövöldöznek rá...

Eltelt vagy fél perc a várakozásban mikor Balogh derékszíjának alig hallható csörrenése jelezte, hogy nem törődve a higiénia követelményeivel, újra teljes értékű akcióképes harcos lett. Viszont fent a bokrok között tisztán hallható volt, amint emberek jönnek lefelé és az útjukba eső fenyőágakat a tábori ásó élével lecsapkodják. A halk köhögés tehát jel volt... Már azt hittük, hogy közénk tévednek és lefoghatjuk őket, mikor tőlünk húszlépésnyire megálltak. Halk suttogás, majd nagy csend következett: az őrszem jelentette az eseményt.

A debreceni pályaudvar korabeli képeslapon Orosz megfigyelő
(forrás: Érdekes Újság)

Nem mertünk mozdulni. Egy percnyi várakozás után emberfej nagyságú szikladarab zuhant közénk és nagy robajjal gurult lefelé a meredek lejtőn, magával ragadva újabb szikladarabokat. Még két darab sziklát gördítettek le az ostobák. Mi pedig a megindult kőlavina zaját felhasználva elosontunk jobbra az orosz terület felé. Azután valószínűleg megnyugodtak és csend lett. Újabb száz lépéssel jutottunk beljebb akadály nélkül. Az erdő megszűnt és a holdvilágban fürdő sziklás füves térség tárult elénk. A helyzet tisztázódott. Ezen az oldalon nincsen folyamatos orosz állás, hanem a hegy tetején megerősített támaszpont van. Körülbelül háromszáz méterre hatoltunk már befelé és közel jutottunk a gerinchez. Megítélésem szerint a támaszpontot is elhagytuk. Tovább menni nem volt ajánlatos. Feladatunk egy részét elvégeztük, a kapott parancs értelmében foglyot kellett szerezni.
– Most már csak foglyot kellene találnunk – súgtam Baloghnak.
– Hát igen... De hogyan? Megpróbáljunk egy őrszemet lefogni?
– Már biztosan sejtik, hogy itt vagyunk, várnak ránk.

Eléggé kitaposott ösvényen álltunk. Karácsonyfához hasonló terebélyes fenyőfa állt az ösvény mellett. Dús lombjaival nagy területen betakarta a talajt. Valóságos fedezéket nyújtott 12 ember részére. Ideális leshely volt, ahol szükség esetén harcolni is lehetett. Baloghgal reméltük, hogy az ösvényen esetleg közlekedő járőrt vagy ételhordót sikerül meglepnünk és elrabolnunk. Elbújtunk a fa alá azzal az elhatározással, hogy nem mozdulunk addig, míg nem jön valaki. Kis csoportunk fele szundikált, fele megfeszítetten figyelt. Világosodni kezdett és nem jött senki. Búvóhelyünkről messze elláthattunk. Megrökönyödve észleltük, hogy túlságosan merészek voltunk. A hegytetőn kb. 200 méter hosszú drótakadállyal sűrűn körülfont támaszpont volt, melynek mi a hátába kerültünk. Mihelyt kivilágosodott, az orosz katonák hozzáfogtak a drót sűrítésének. Az előteret megtisztították a bokroktól megfelelő kilövés végett. Így azután mink is megfigyelhettük őket. Hatsoros drótakadályt készítettek. Cölöpöket vertek a földbe, drótot húztak, teljes biztonságban érezték magukat. Az orosz őrszem tőlünk 30 lépésre állt a csalit között, amely mellig eltakarta. Nemsokára a gerincen megjelent a lovakra felszerelt konyha, hozták a reggelit. Négy ló 8 ételes ládát hozott. 200 embernek elegendő kávét, tehát legalább egy század tartotta megszállva a támaszpontot. Sajnos nem a mi ösvényünkön, hanem a gerincen közlekedtek és így le kellett mondanunk a feketekávéról.
– Ilyenformán mi sohasem fogunk muszkát – kesergett Balogh, ki saját magát okolta, hogy nem sikerült éjjel meglepnünk az őrszemet.
– Nem baj, itt maradunk akár estig is, majd csak erre téved valaki.

Behúzódtunk jól a fa alá és várakoztunk. Beszélgetni nem lehetett. Az orosz katonák gyakran jöttek-mentek hátra, tartották az összeköttetést. Végtelen lassan múlt az idő és mintha szándékosan történne, felénk egy fia ellenség sem jött. Messze elkerülték a mellettünk vezető ösvényt. Nem tehettünk mást, minthogy várjuk a jó szerencsét. Kenyerünk, konzervánk volt, a kulacsból azonban kifogyott a vizünk. Most nem volt itt Filkó, hogy segítsen a hiányon.

Keservemben és hogy az idő gyorsabban teljen, megkíséreltem egy költeményben kifejezni zavaros érzéseimet. Így azután míg plajbászom hegyét nyálazgattam, nagy nehezen múlt az idő. Íme a fenyő alatt született szerzemény:

Sors és a Halál...

Dühödten kártyázik Sors a Halállal,
Fenn ülnek a Kárpátok hófödte tetején,
Csillagok küzdenek a végtelen homállyal
Sors kezében kártya, egy alsó vagyok én...

Kacag a Halál! Sokszor nyer mostanában
Sír, sikong, üvölt véres sziklák közt a szél,
Dühöng a Sors! Tombol bősz haragjában
Hangjában pusztuló életek sikolya beszél...

Dühöng a Sors! Szemében a nyerés vágya,
Vért szomjazik gyilkos vad dühében...
És kezében... mink vagyunk a kártya!
S a Halál aduját kivágja kaján örömében.

Mi gyűrött kártyák a Halál jegyesei
Reméltünk, vágyunk és konokul akarunk,
Félig vagy sohasem értjük meg az Élet szavát
És megöljük azt, ha jól megy a sorunk...
Király, filkó, paraszt a Sors kezében
Meghúzódva, reszketve ütésre vár...
Mikor pusztulunk el a játék hevében?
És a küzdelemnek mikor lesz vége már?

A Sors mozdul! Karja nekilendül!...
És szeszélyes, zord arca, torz mosolyra fagy,
Levágja a kártyát, hogy a föld megrendül
És szörnyű ökle rajtunk örök nyomot hagy.

Nyert a Sors! Káromkodik a Halál!
Generális csákója táncol csonthomlokán,
Új játszmát akar... Sok paraszt, filkó és király,
A Sors kezében, bízva új ütésre vár...

Folyik a játék tovább a Halállal
A vértől sikamlós Kárpátok tetején,
Fogy a reményünk a tűnő homállyal
Mert a Sors kezében csak kártya vagyok én.

Csigalassúsággal múltak az órák. Lassan eljött az ebéd ideje, nekünk azonban csak hideg konzerv jutott. Elkeseredetten hasaltunk a fenyő tövében. Balogh beteg volt, mert nem tehetett eleget a hascsikarás legelemibb követelményeinek. A helyszűke nem engedte meg ezt a fényűzést. A legkisebb mozgás katasztrófába sodort volna bennünket. Hiába várakoztunk, felénk nem tévedt egy lélek sem.

Szűk fészkünk délután négy óra felé kellemetlenné változott. A Dadul fölött hatalmas ólmos színű felhők gyülekeztek és régen látott felhőszakadás zúdult a nyakunkba. Felülről védett minket a fenyő, de a lejtőn lerohanó vízáradat elöntötte a mi jó búvóhelyünket. Fel kellett térdelnünk, hogy a lőszer és a fegyver át ne ázzék. Egy óra hosszáig fürödtünk az égi áldásban, míg úgy, ahogy rendbe tudtuk hozni fedezékünket.

A borús alkonyatban végre Balogh is megkönnyebbülhetett. Utána rá sem lehetett ismerni, olyan akcióképes lett. Mindenáron embervadászathoz akart fogni és fantasztikus terveket kovácsolt.
– Maradjunk itt még az éjszakára, hadnagy úr! – bíztatott. – Meg tetszik látni, jönnek még erre az ösvényre muszkák. Nappal azért nem jönnek ezen az ösvényen, mert belátni a Frunteáról.

Nem engedtem. Lassan 24 órája lesz, hogy elindultunk és bizonyosan azt hiszik, hogy elvesztünk.
– Még a teljes sötétség beállta előtt visszamegyünk – határoztam.

Az utolsó órában sem jött senki. A várakozás reménytelennek látszott. Azonban hogy ne maradjon nyom nélkül a látogatásunk Balogh unszolására felállítottam az embereket és három össztüzet adattam le az orosz állás felé. A magasra irányított lövésekre a drótakadály körül foglalatoskodó katonák rémülten rohantak vissza a lövészárokba. Ezek után mink is nekiiramodtunk a lejtőnek és percek alatt a 38-asok előtti részen átbújtunk a drótakadály alatt.

Alig telt el egy óra, a leshelyen már elkészített helyszínvázlattal és írásos jelentéssel, amelyet Kozarev százados ültetett át németre, megjelentem a zászlóaljparancsnokságon. Fritz Ádám főhadnagy segédtiszt hitetlenkedve vette át a jelentésem és bevitte a már fekvő zászlóaljparancsnoknak. Néhány perc múlva gúnyos mosollyal jött vissza. Közölte, hogy a parancsnok nem vette tudomásul a megállapításom, mert az előző jelentések határozottan folytatólagos állásról beszélnek. Erősködtem, hogy mi a vázlaton berajzolt helyen figyeltünk egész éjjel és nappal, tévedésről nem lehet szó. Csak mosolygott és a vállait vonogatta, szinte kárörvendően. Ez volt a közel 24 órás veszedelmes vállalkozásunk eredménye... Sarkon fordultam és visszamentem a századhoz.

Elmondtam Baloghnak, hogyan jártam a jelentéssel, aki nem mulasztotta el megjegyezni:
– Látja hadnagy úr, jobban hinnének, ha egy pöttömnyi foglyot hoztunk volna haza.

A szeszélyes sors mégis vigasztalással szolgált, mert a kiismerhetetlen véletlen folytán, azalatt míg én távol voltam, az elegáns tiszti köpenyes főhadnagyot az orosz őrszem keresztüllőtte. Azon a helyen állt, ahonnan én szoktam a szakasz munkáját irányítani. Mire hazaértünk, el is temették.
– A hadnagy urat bizonyosan a jó Isten akarata szerint küldték ki járőrbe, mert már nem élne, ha itthon marad – örvendezett Filkó ruhatisztogatás közben.

Következő rész: Támadás a támaszpont ellen

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

7 komment

Címkék: orosz front bruszilov offenzíva kirlibaba Imre Gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr2912488289

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MTi 2017.05.10. 18:52:44

Vadász a pácban - mondhatnánk. De végül megoldódott a gond!

Tálosi Zoltán 2017.05.10. 20:04:47

A térképen egészen jól behatárolható a terület a térképvázlat alapján:
postimg.org/image/bkx9by12p/

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2017.05.10. 20:27:41

@Tálosi Zoltán: Te akár már járhattál is itt! :)
@MTi: Egy gonddal kevesebb... :)

Moticska Tihamér 2017.05.16. 06:24:49

@PintérTamás: Járhatott bizony. Valahol a környéken ott van Kovács György háborús naplója 28. részében lerajzolt 30. hgye. emlékműve. Korábban már kereste, de még nincs meg. Ahogy Zoltánt ismerem, csak idő kérdése és meg lesz az. :)

Tálosi Zoltán 2017.05.24. 14:03:41

@Moticska Tihamér:
Sajnos az az emlékmű túl közel volt Kirlibbához, attól északra a Tatarka-patak torkolatánál. Véleményem szerint azt nagyon régen elpusztíthatták már. Persze megígérem, hogy keresni fogom, ha időnk engedi.

Moticska Tihamér 2017.06.09. 23:38:54

A Dadul környékén is kerestem, de ott nem látható, viszont attól néhány kilométerre Észak-nyugatra a Capul és az Ikerkúp nyergében nagyon szépen kirajzolja az árokrészeket a hólepel. (Google Térkép: 47.635933, 25.088907 és környéke.)

Tálosi Zoltán 2017.06.12. 18:44:30

Majdnem 100%-os biztonsággal mondhatom, hogy megállapítottuk a 30-as emlékmű helyét. Most nagy hirtelen nem találom a rajzot és a leírást róla. A csatolt képen bejelöltem a régi híd helyét. A trapéz alakú vonal határol egy bevágást az út mellett, aminek gyakorlati haszna látszólag nincsen, azonban, ha a jelölt helyen fellépünk a fakorláthoz, pontosan rálátni a Tatarka csúcsára, amint azt a leírás is említi. Az a szakasz, ahonnan látható a hegy, kb. 50 méter széles. Az utat, ami a Tatarka völgyébe bevezet, több méterrel is kiszélesítették. Valószínű tehát, hogy ennek a szélesítésnek esett áldozatul a 30-as emlékmű, ami a piros jelzéssel jelölt sziklabevágás területén állhatott.
postimg.org/image/kgdtf0gvb/

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Perczel

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

 

Kiállítás

Ösztöndíj

Roberto Visinntin

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása