Imre Gábor naplója az orosz frontról - 19. rész

Hősünk szakaszának kalandos visszatérése kivívja felettesei elismerését. Ideiglenesen egy gyalogosított huszárdandárba kerülnek, ahol parancsnokuk, Fráter Jenő huszár ezredes is Imre Gábor tanácsát kéri a Rafailova előtti védelem megszervezésében. Az újvidéki 6-os félzászlóalj a Maximec védelmét kapja feladatul. Elfoglalják az új állásukat, s hamarosan nagy erőkkel megérkeznek az oroszok, akik között szerb osztagok is felbukkannak. Nemsokára megindul a támadás a magaslat ellen…

Kozarev százados másnap reggel kihallgatásra vezetett a Rafailova körül csoportosult katonai osztagok parancsnokához. El kellett mondanom a hazaérésünk történetét. Az volt a benyomásom, túlértékeli a teljesítményünket.

Ezek után első dolgom volt, hogy Schlézinger Jakab gyalogost sikeres utóvédszolgálat címén kisezüst vitézségi éremre előterjesszem, mert szerintem ő és a hozzá hasonlók érdemelték ki legjobban ez alkalommal a kitüntetést. Balogh másodszor megkapta a nagy ezüstöt. Az elsőt múlt nyáron Doberdón szerezte.

Rafailovánál az orosz henger néhány napig pihenőt engedett nekünk. Nekik is utánpótlásra volt szükségük. A Kárpátok nehezen járható hegyei természetes akadályként tornyosultak a győző elé is. Így azután szétzilált csapataink a hadászat szempontjából fontos utak mentén itt-ott ellenállást tudtak kifejteni.

A mi két századunk Fráter huszár ezredes gyalogosított huszárdandárjának megmaradt részeihez lett csatolva. Bizony, a lovon bátor és sok hősies csatát vívott honvédhuszárok, mint a szárazra került halak gyalogosan tájékozatlan és önbizalom nélküli harcosok lettek. A lovasoknak nemigen felelt meg ez a zegzugos terep. Mi, gyalogosok a hátunkon hordtuk mindenünk. Ha bajba kerültünk, a hegyek sziklái, sűrűi, alig járt ösvényei jó búvóhelyül szolgáltak. A gyalogos huszárok az állások felvételénél és azok elkészítésénél állandó zavarban voltak, és nyugodtan elfogadták a véleményünket.

 Fráter Jenő huszár ezredes portréja a m. kir. budapesti 1. honvédhuszárezred albumából. Az ezredtörténete írja róla: „Az ezredet ő vezette a harctérre, mely a gorodoki lovasrohamban az ő parancsnoksága alatt esett át a tűzkeresztségen. Részt vett az ezred által 1916 júniusig vívott összes harcokban, 1916 júniustól szeptemberig a »Fráter-lovaskülönítmény«-t vezette, ebben a minőségben hosszabb ideig egy kombinált lovasdandár felett is parancsnokolt, 1916 októbertől a háború befejezéséig a honvédelmi minisztérium felmentési osztályának volt főnöke”.
(forrás: A m. kir. budapesti 1. honvédhuszárezred és m. kir. 1. népfelkelő huszárosztály története 1869-1918. Bp., 1927)

A részünkre kijelölt terepen hozzáfogtunk az állásépítéshez. A füves hegyoldalon már kirajzolódtak az árok körvonalai, mikor megjelent Fráter ezredes. Jelentéstétel után közvetlen hangú beszélgetés kezdődött, amely közben egyáltalán nem éreztem az osztrák–magyar közös hadsereg magas rangú tisztjeivel szemben mindig mutatkozó idegenkedést és elfogultságot. Fráter ezredes helyeselte az állás felvételezését, és váratlanul a következő kérdést tette fel:
– Hadnagy úr, miképpen rendezkedne be ezen a terepen védelemre? – Meglepett a kérdés.
– Az attól függ, ezredes úr, hogy mekkora és milyen erők állnak rendelkezésre. Oldalakról milyen erőkre lehet támaszkodni, hol állnak stb.
– Az itt operáló harccsoport önálló, jobbról és balról nincsen összeköttetése. Harci ereje: két honvédhuszár-, egy ötvenes-, egy ulánus gépfegyveres- és a hatos félzászlóalj az összes rendelkezésre álló erő. Ez kb. 3500 harcos. Feladata: Rafailovánál megvetni a lábát. A mai nap két tüzérüteg is fog érkezni.  

Elővettem a térképem és a lehetőségeket vizsgálva arra az álláspontra helyezkedtem, hogy a környező hegyeken kell lezárni az útvonalakat, a Rafailova felé vezető völgyekben mindenütt záróállásokat kell kiépíteni, ahol a túlerőben lévő ellenséggel szemben is ellen lehet állni. A hegygerinceken arra kell vigyázni, hogy az ellenséges gyalogságnak ne sikerüljön nem várt oldalról betörni a védőállásba. Az ulánus gépfegyveres zászlóaljat csoportokra osztanám és a gyalogság megerősítésére használnám mint tartalékot. Jelenleg a szemközti hegyoldalon vannak és nem képeznek komoly harci egységet. Nem ismerik az erdei és hegyiharc sajátosságait. Jelenleg a csapatok a völgyek bejáratánál helyezkednek el és nincsenek biztosítva a hegyekről indított támadás ellen. Mindezeket bátran közöltem is, és azzal zártam le a haditervem:
– Ezredes úr, az oldalról betorkolló völgykatlan pl. minden ellenőrzés nélkül áll. Ha az ellenség kitapogatja elfoglalt állásainkat, néhány nap alatt erről fog támadni és minden nehézség nélkül a hátunkba kerülhet. Az sem volna meglepő, ha órákon belül megjelennének ebből az irányból a gyors kozák felderítők.
– Nagyon érdekes, amit mondasz – szólt elismerően – volna-e kedved megnézni velem azt a völgybejáratot?
– Parancsára, ezredes úr!

 Fráter Jenő huszár ezredes 1915 nyarán az orosz fronton
(forrás: A m. kir. budapesti 1. honvédhuszárezred és m. kir. 1. népfelkelő huszárosztály története 1869-1918. Bp., 1927)

Átadtam a szakaszt Balogh szakaszvezetőnek és elindultunk. Jó két kilométerre behatoltunk az ismeretlen területre, amelyen egy dűlő út és egy keskeny patak haladt egymás mellett. Minden forduló után újabb kép tárult elénk. Kezdtem felelősséget érezni a parancsnokért és figyelmeztettem, hogy veszélyes területen járunk.
– Gondolod, hogy erről már meglepetés érhet bennünket?
– A mi fegyverzetünkkel egy járőrnek sem tudnánk ellenállni. Mivel magyaráznánk meg, ha fogságba esnénk?
– No, akkor jó lesz visszafordulni. Majd ide is irányítok védőosztagot. Visszafele megvizsgáltuk a terepet a védőállás felvétele végett. Majd visszaérkezve köszönte a kíséretet, és visszament intézkedni. Leállítottam az ásást, mert tudtam, hogy rövidesen újabb intézkedések fognak történni.  

Estig nyugalom volt. Az alkonyatban éreztük először az újra kezdődő ellenséges nyomást. A Rafailova előtt felállított vonalnak nekiütköztek a felderítő járőrök. Nem erőltették a harcot, és gyorsan visszavonultak. Megkezdődött arcvonalunk kitapogatása. Gyorsan ki kellett alakítani a védelmi állásunkat, ha komoly ellenállást akartunk kifejteni. Ezért nem lepődtem meg, mikor megkaptuk a parancsot, hogy a 6-os félzászlóalj szállja meg a Maximec gerincét. Zaudek főhadnagy szakasza és az én szakaszom azonnal útnak indult a terep biztosítására, mert a félzászlóalj csak reggel indulhatott. Estefelé indultunk neki az ismeretlen útnak. Parancs szerint ma hajnalban helyszínen kellett lennünk, hogy megelőzzük a hasonló szándékú ellenséget. 

 „Menázsizó” huszárok 1915 tavaszán az orosz fronton
(forrás: A m. kir. budapesti 1. honvédhuszárezred és m. kir. 1. népfelkelő huszárosztály története 1869-1918. Bp., 1927)

Zaudek főhadnagy valamelyik pesti biztosítónál dolgozott. Rendkívül ideges 32–35 évkorú zsidóember volt. A háború neki is értelmetlen marhaság volt. Nehézzé tette a helyzetét az is, hogy hiányzott minden adottsága. Nem tudott térképet olvasni, mint a vak tapogatódzott a hegyi terepen. Nem bírta a gyaloglást, félelmét alig bírta palástolni, és állandóan aggodalmaskodott. Biztosított menetben haladtunk, amelyet azonban csak előre lehetett kialakítani, mert az oldalvéd nem tudott lépést tartani velünk. Nagy kerülővel Maximec legtávolabb emelkedő nyúlványáig meneteltünk. Közben besötétedett és mi az út mentén levő bokrok tövében letáboroztunk, rajvonalba fejlődve az út mentén. Tudtuk, hogy éjjeli órákban nagyobb csapatok mozgásától nem kellett tartanunk. 

Teljes csendben bevártuk a hajnal első jeleit, hogy nekivághassunk az erdős hegyoldalnak. Most már csupa fül és szem volt minden ember. Hosszú libasorban elnyúlva másztuk a hegyoldalt, és minden zavar nélkül felértünk a Maximec 1200 méter magas legszélső emelkedésére. Gyönyörűen zöldellő üde pázsiton tartottuk az első pihenőt. Parancs szerint ezen a helyen kellett az egyik szakasznak állást foglalni. Nekem megtetszett a hely, és gyorsan beleegyeztem, hogy Zaudek menjen fel a Maximec hátára, amely színesen csillogott a reggeli napsütésben. Tehát szakaszommal én lettem a bal szélső egysége a Rafailovát védő vonalnak. 

Zaudek is felért a Maximec hátára, ahonnan büszkén gyönyörködhetett a Kárpátok gigász hegyóriásaiban. Azt hiszem, hogy ő ehelyett inkább a völgyekben levő sötét erdőket figyelte, hogy ugyan mikor fog felbukkanni az ellenség. Körülnéztük az új birodalmunkat, amely erősen hasonlított Rypnára, ahonnan tegnapelőtt jöttünk vissza. Kijelöltem a jövendő védőárkok helyét, és felállítottuk jó árnyékos helyen a sátrakat. Alighogy elrendezkedtünk, elvonult mellettünk legelészve egy birkanyáj. Oly csendesen vettük birtokba a hegyet, hogy a juhász nem vett észre minket. A katonák nem voltak restek, és bizony két-három báránynak befellegzett. A váratlan találkozástól halálra rémült juhász csak azt kérte, hogy az általa kijelölt állatokat vágják le. Ebben meg is egyeztek. Pénzt nem fogadott el, örült, hogy megszabadult tőlük. 

Rövid idő múlva a lejjebb levő sűrűben főtt az illatos birkapaprikás, és mi jólesően szimatoltunk, mikor az enyhe szél felénk hozta a friss étel szagát, mert bizony már napok óta csak konzerven éltünk. Mire elkészült a paprikás, megérkezett Kozarev százados is a másfél századdal. Már távolról lehetett hallani, hogy emlegetik a birkahús finomságát, különösen ilyen kellemes erdei kirándulás alkalmával. Meg kellett vendégelni a fiúkat, akik irigyen szemlélték idillikus helyünket.
– Látjátok, Imre megint milyen szép helyet fogott ki magának – próbált ugratni Keleti – itt aztán festhetsz szép tájakat.  

Rövid pihenő után Kozarevék továbbindultak Zaudekékhoz, hogy a hegyet egészen megszállják. Boros a gépfegyver lovacskáival is megérkezett. A vendégeskedés kisebb méretekben újrakezdődött. Nem találkoztunk mióta Zielonában együtt olvastuk a Pesti Hírlapot. El kellett mesélni neki kalandos hazatértünket. Nevetett és mérgelődött is egyszerre. Tetszett neki, ahogy átejtettük Zielona mellett az ellenséget, és mérgelődött, amikor a fáradalmakról hallott.
– Úgy beszélsz erről az esetről, mint valami kedélyes gyakorlatról, pedig nagyon szomorúan is végződhetett volna – mondta. Azután szemére húzta a sapkáját, és elindult a lovacskái után. A telefont is kihúzták, és felvettük a kapcsolatot Kozarevékkal.  

Gyönyörű csendes este következett. Még naplemente előtt felmentem a Maximecre, hogy körülnézzek. El lehetett jól látni a magyar határhegyekig. Nyugaton pedig piros színben ragyogtak a távolban tornyosuló havasok. Annyira lenyűgözött a soha nem látott panoráma, hogy Kozarevnek kellett figyelmeztetni, ideje lesz a sötét beállta előtt visszatérnem a szakaszomhoz. A katonák halkan énekeltek és beszélgettek. Az est békés szépsége őket is megejtette. Elfelejtették a közelmúlt nehézségeit és veszedelmeit. Az éjszaka is csendben telt el, a katonák otthonról és a birkapaprikásról álmodtak, és nem gondolhattak a következő nap ránk váró kellemetlen, sőt tragikus eseményeire. 

 Imre Gábor korábbi vázlata a területről

A kárpáti tiszta áttetsző gyönyörű napsütésben fürödtek a hatalmas fenyők. A Maximec ¤1212-es jelzésű nyúlványán üde zöld pázsiton sorakoztak a szakasz sátrai. Az ellenség felőli oldalon hevenyészett lőárokban rajonkét két-két ember figyelte a változatos terepet. A legénység már kipihente az előző napok fáradalmait. A sátrak előtt hevertek és beszélgettek. Néhányan az előző napon „szerzett” birka faggyús részéből töpörtyűt sütöttek tartaléknak, mert hozzánk a konyha sokszor napokig nem tudott eljutni, ezért a csajkában pirított faggyús birkahús az örökös konzervdiéta mellett eseménynek számított. 

Még a reggeli órákban kiküldtem az előterep felderítésére egy három emberből álló járőrt, akik ez ideig nem tértek vissza.
– Lehetséges, hogy meglógtak – vélekedett Balogh róluk –. Nagyon könnyen jelentkeztek a veszélyes feladatra.
– Ha meglógtak, ha elfogták őket, baj lesz belőle – volt az én véleményem. – Akkor bizonyosan tudják már, merre és milyen erőkkel rendelkezünk. Ha pedig így áll a dolog, nemsokára meglepetésben lesz részünk.  

Balogh és a körülöttem levők elmerülve figyelték, hogyan alakul ki vázlatkönyvemben Paits Gyuró közvitéz különlegesen torzonborz ábrázata. Közben tréfás megjegyzésekkel ugratták Gyuró barátjukat, aki végtelen méltósággal és büszkeséggel eltelten ült modellt.
– Nagyon hasonlít, akár egy fénykép, csak az a baj, hogy nincsen hely az óriási rozmár bajuszának –ugratta [egyikük] a földijét.
Gyurónak szempillája sem rebbent a megjegyzések pergőtüzében. A nézők általános elismerése mellett alakult ki a marcona bajuszrekorderről készülő krétarajz, amikor a nyugalmas délutánt megzavarta a baloldalon elhelyezett őrszemek kiáltása:
– Ellenség közeledik balról! Nagyobb csapattestek!
Balogh elrohant, útközben hangosan vitatkozott különféle szentekkel, családfájukat és édesanyjukat illetően. Összecsaptam a vázlatkönyvem. Látatlanban kiadtam a rendelkezést:
– Sátrakat összerakni! Filkó, mindent összepakolni!  

A szakasz pihenőrészlege fegyvert ragadva rohant velem együtt az előkészített állásba. Az elénk táruló látvány megdöbbentett. A félbalra levő hegyoldalon megbolygatott hangyabolyhoz hasonlóan nyüzsgött az ellenséges gyalogság. A fátlan gerincen gyalogsági századok feküdtek zárt egységben. A gerincen át pedig állandóan újabb csapatok özönlöttek és foglalták el a helyüket. Látcsövön keresztül két komplett zászlóaljra becsültem a felvonult katonaságot.
– Hű, az angyalát – sóhajtott fel a mellettem tüzelésre készülődő harcos.
– Sokan vannak, ugye? – kérdeztem tőle mosolyogva, befelé azonban bennem is kialakult már a megfelelő nézet.
– Pontosan célozva tüzelj! Távolság légvonalban 600 méter! – vezényeltem és magam is fegyvert ragadtam. Lövöldözésünkkel csak azt értük el, hogy a kb. 1500–1800 főt kitevő tömeg lezúdult az alattunk elterülő völgybe, bizonyosan nem azért, hogy ott maradjon. Elfutottam a telefonhoz.
– Látja, százados úr a felvonulást?
– Látunk mindent. Kutya világ lesz itt nemsokára. Ha feléd irányul a támadás, harcolj, amíg lehet és ha rohamra kerül a sor, térj ki előle. Bizonyos távolságra vegyél fel új állást, és kezdd elölről. Visszavonulás iránya Rafailova.
– Értettem!
– Vigyázz, el ne fogjanak!  

Közben az ellenség leért a völgybe és eltűnt a szemeink elől. Az erdő elfogta előlünk a kilátást. Rövid szünet következett. Éreztem, hogy a támadás fő iránya a Maximec lesz. Átcsoportosítottam szerény szakaszom, és kemény tüzelésbe kezdtünk az ellenség irányában, amelyet nem láttunk. A fákon túl levő előrenyomulók hangzavarából tudtuk, hogy egész közel vannak hozzánk. Ezalatt kialakult a támadás fő iránya a Maximec ellen. Az ellenség nyilván tudta, hogy nincsen megfelelő tüzérségünk és csupán kézifegyverekkel rendelkezünk. Nagy lendülettel törtek előre. Minden pillanatban vártuk a rohamozó tömeget. Rendületlenül lőttük az erdőt. Ezzel szemben Kozarev és Zaudek emberei teljes csendben várakoztak. Dermedten figyelhették az előttük kifejlődő támadást. Feltehető, hogy úgy látták mintha a támadás iránya az én általam megszállt magaslat lesz. Az erőteljes tüzelésünk hatására a velünk szemben támadók is félbalra húzódtak a Maximec felé. Az élénk puskatűz dübörgésében is tisztán hallhatóvá lett egy állandóan ismétlődő vezényszó: „Na lévó! Na lévó!” 

A támadó gyalogság egyenruhái fel is tűntek a fák között és láthatóan nem velünk szembe, hanem előttünk vonultak el, fel a Maximec felé.
– Hadnagy úr! Ezek azt kiabálják, hogy „Na lévó – Balra tarts!” ezek nem oroszok, hanem szerbek. – újságolta az egyik bácskai katona.  

A vészjósló „Na lévo” ordítás minden esetre orosz egységek közé beosztott szerb osztagokra engedett következtetni. Ez a tudat nem keltett valami nagy örömet a szakaszomnál, mert a nagyszerbiai csapatok harcias kegyetlenségét már tapasztalásból ismertük. Az ellenség áramlása állandóan tartott. Hol közelebb, hol távolabb hangzott a furcsa parancs: „Na lévó!” 

 Szerb katonák a háborúban. A zászló felirata: „A királyért és a hazáért!”
(Forrás: internet)

A túlerőnek ez a hátborzongató áramlása félelemmel töltött el mindenkit. Balogh fogcsikorgatva lőtt láthatatlan célok felé. Közben meggyőződhettünk a szerb gyalogság jelenlétéről, mert az erdőben fel-feltűntek a mocskos sárszínű és jellegzetes sapkájú szerb katonák alakjai, akik néhány lövés leadása után újra eltűntek. Kozarevnek jelentettem, mi a helyzet:
– Százados úr, nem oroszokkal, hanem szerb katonasággal állunk szembe!
– Csak nem ette meg a fene! – volt a kapott válasz.
Kérdezősködni már nem lehetett. Kozarev kapkodva még a következőket tudta mondani:
– A támadás elért minket. Titeket elvágnak tőlünk! Vigyázz! El ne fog…
A telefont elvágták...  

Következő rész: A gyászos emlékű maximeci ütközet és az erdei ki kit fog el

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról