Imre Gábor naplója az orosz frontról - 18. rész
A Ripnán folytatott utóvédharc után két út van a visszavonulásra a magyar határ felé: egy hosszabb és nehezebb, de kevésbé veszélyes, és egy rövidebb, de annál veszélyesebb, mert már az oroszok által elfoglalt területen keresztül vezet. Hősünk szakasza Baloghra hallgatva a veszélyesebbet választja. Zielonánál az oroszokba ütköznek, ami fizikai erejük végső megfeszítését követeli…
Délután ötig jól kipihentük magunkat. Már öt óra előtt összehívattam a szakasz legénységét, az őrszemek kivételével. Mindnyájan útra készen várakoztak Balogh szakaszvezetővel az élükön.
– Bajtársak! A kapott parancs értelmében öt órakor visszavonulunk – kezdtem hozzá a beszédhez. – Két út közül választhatunk. Az egyik egyenesen neki ezeknek a hegyeknek a kb. 20 km távol eső magyar határig. Ez biztosabb, de hosszadalmasabb. A másik út vissza Zielona felé amíg lehet, ha ellenségbe ütköznénk, bevesszük magunkat a hegyek közé és megkísérelünk áttörni Rafailova felé. Mindegyiknek megvan az előnye és hátránya. – A legénység figyelmesen várakozott. – Válasszanak, melyik úton menjünk. A többség akarata lesz a döntő.
Rövid várakozás után a szakasz legénysége Baloghgal együtt a veszélyesebb járt utat választotta.
– Rendben van bajtársak! – fogadtam el a döntést. – Azt tudják, hogy az ellenség Zielonát reggel elfoglalta. Egyet ne felejtsen el senki: az erőnk végső megfeszítésére lesz szükség. Sietnünk kell. Aki lemarad, az elveszett, mert nem várhatunk senkire, és amíg ellenségtől mentes területre nem érünk, nemigen lesz pihenő.
Szótlan csend fogadta szavaimat. Láthatóan néhányan elgondolkozva tanulmányozták a távoli hegyeket, hogy nem volna-e jobb arra menni. Balogh azonban végleg eldöntötte a kérdést.
– Majd segítünk azoknak, akik nem bírják a menetelést.
– Akkor tehát indulás.
Az őrszemeket bevonva elindultunk azon az úton, amelyen jöttünk. Rypnáról szinte futva jutottunk le a Zielona felé vezető völgybe. Nem az úton haladtunk tovább, hanem átvezettem a szakaszt a sebes patakon és az ellenséggel szemközti oldalon az erdő védelme alatt igyekeztünk Zielonát megközelíteni.
Imre Gábor vázlata a visszavonulásuk útvonaláról
Szerencsésen, lövöldözés nélkül sikerült elérnünk a Zielonától 500–600 méter távolságra fekvő erdészházakig. A házakból több 8–10 éves fiú szaladt elő, hozzánk csatlakozva elújságolták, hogy az oroszok bent vannak a faluban. Fél órával ezelőtt még lövöldözést hallottak. Néhány pénzdarabot adtam nekik és elküldtem őket, mert félő volt, hogy miattuk a szüleiken állnak bosszút.
Az erdészházakat elhagyva a falu széléig kb. 400 méteres libalegelő terült el. Hajnalban még itt táborozott a félzászlóalj és innen indultam el a Rypna megszállására. A tisztást a falutól egy köves és sekély patakmeder választotta el, amelynek a túlsó oldalán hosszan palánkkerítés volt. A faluban egyelőre teljes csend uralkodott. Ami magába véve gyanús jelenségnek számított. Nem volt mit tenni, szorongó szívvel bár, de habozás nélkül nekivágtunk egyenesen a falunak. Ha még nem vettek észre minket, akkor reményünk lehetett a menekülésre. Ha el tudjuk érni a patakmedret, abban tovább haladva várt minket az előkészített ösvény, amelyen fel lehetett jutni a falu felett tornyosuló erdős hegynyúlványra. Azon továbbhaladva bizonyos távolság után leereszkedhetünk a Rafailova felé vezető kövesútra.
– Gyerünk Balogh, itt csak a gyorsaság segít. – Baloghnak sem kellett sok bíztatás, a négy emberből álló elővéd élén mi adtuk meg a menetsebességet.
– Egy készen álló géppuska itt halomra lőhet mindnyájunkat – mondta Balogh lihegve a hátizsák súlya alatt.
– Most már minden mindegy, ha néhányan fedezékbe jutunk, lövöldözve segíthetünk a többieknek. Az már bizonyos, hogy erről az oldalról nem vártak ránk, mert ellenkező esetben néhányan már a fűbe haraptunk volna.
– Ez igaz – mondta Balogh, mert félt a szemrehányástól, miután ennek a szituációnak ő volt az értelmi szerzője, nem akart beszélgetni.
Közelebb érve a falu széléhez, látjuk, hogy a rutén asszonyok csecsemőikkel a karjukon állnak a palánkon belül és leselkednek ránk. Furcsa volt ez a kíváncsiság, mert tudhatták, hogy lövöldözés esetén azonnal veszedelembe kerülnének csecsemőikkel együtt. Nem sokáig kellett csodálkoznunk. A falu túlsó szélén lenyugvó nap sugarai átvilágították a deszkapalánk réseit, amelyek mint fényes tűzcsíkok világítottak. A palánk résein látható lett, amint sötét árnyékok görnyedten rohannak lefelé a völgy irányába, hogy a hátunkba kerüljenek.
– A betyárok kényszerítik az asszonyokat, hogy testükkel fedezzék a nekünk készített csapdát – mérgelődött Balogh. – Még az a jó, hogy nem a palánkon át kezdték meg a tüzelést.
Közben az irányt féljobbra vettük, és hirtelen a szakadék bejáratánál ledobtuk magunkat a sziklák mögé, szembefordulva a falu szélének. A mögöttünk fújva, lihegve törtető szakasznak intettem, hogy gyorsan tűnjenek el a szakadékban. A szakasz utolsó emberei eltűntek, ezzel egyidejűleg az asszonyok is a palánk mellől, ami azt jelentette, hogy kezdődik a tánc. A falu melletti hídnál látható volt, amint a gyalogság felfejlődik ellenünk.
– Úgy néz ki, mintha ezek félnének tőlünk, valósággal védekező mozdulatokat végeznek – mondta Balogh.
– Ez azért van, mert azt hiszik, hogy elővédje vagyunk egy nagyobb alakulatnak – igyekeztem megmagyarázni a helyzetet.
– Ha azok nem is, de az bizonyos, hogy a szerencse fiai vagyunk – kacagott hangosan a kitörő idegességtől, majd átmenet nélkül dühre gerjedt és fenyegetve kiáltozta: – Elkéstetek nyavalyás asszonypribékek.
A kritikus helyzetünkben felfokozódott idegfeszültség nálam is nevetésben oldódott fel, amikor az ellenfél csodálkozására gondoltam, kik elől már úgy eltűntünk, mint egy rémes mesének a szellemei. A rét szélén már tekintélyes rajvonal fejlődött fel ellenünk. A közeli kertek felől pedig váratlan oldaltámadás veszélye is fenyegetett.
– Balogh, itt feljebb a sziklák mögül jobb kilövés van, oldalról sem lephetik meg. Legalább öt percig tartson ki, és az ismert úton jöjjön utánunk az emberekkel – adtam ki az utasítást, és rohantam a szakasz után.
Felsorakozott orosz gyalogság
(forrás: www.angelfire.com)
A legénység nem messze az ösvény mentén hevert sápadtan a kimerültségtől. Nyolc kilométer erőltetett menetelés, bujkálva az erdőszélen, utána 240 éles tölténnyel és konzervekkel (40 kg) terhelten százötven méter sprintet kivágni az életért, nem volt gyerekjáték. Odalett a harci kedv. A többgyermekes megviselt családapák, de a fiatalabbak szemében is bizony a teljes lemondás, a „jöjjön, ami jön” kifejezése ült. Fásult közönnyel nézték indokolatlannak látszó jókedvem, és még Filkó sem nézett rám a tőle megszokott mosolyával. A „fölkelni, indulás” vezényszóra csak minden második-harmadik ember mozdult meg. Egyelőre azonban nem kellett erélyesebbnek lenni, mert Balogh és társai élénk tüzelésbe kezdtek. Erre a vezényszóra feltápászkodtak a legkimerültebbek is. Négyszáz méteres elkeseredett kapaszkodás következett.
– Balogh szakaszvezető el akarja lőni az összes munícióját – dörmögte a mellettem kapaszkodó Filkó.
– Jó lesz neki, mert nem kell annyi súlyt cipelnie – mondotta a mellette haladó.
– A ti bőrötökért verekszik – hallgattattam el őket. Mintegy tízperces tűzharc után Baloghék elhallgattak. A legénységet állandóan, hol szép szóval, hol szidással serkenteni kellett. Filkó bámulatos erővel cipelte nagy terhét és ismételten visszautasította segítségemet. Mi, akik jobban bírtuk, vittük a gyengébbek fegyvereit, mert néhányan bizony már az öntudatlanság határán tántorogtak és kapaszkodtak felfelé a meredeken.
Félórai keserves kapaszkodás után végre a társaság eleje felért a gerincre, és ott, mint a halottak, elterültek. Végsőkig ki voltak merülve. Látni lehetett rajtuk, hogy egy hirtelen támadás esetén minden ellenállás nélkül megadnák magukat. Közben Balogh is felérkezett, a néhány lemaradtat magával hozva. Mindenkit felküldtünk pihenni a többiekhez, mi pedig ketten valamivel lejjebb elhelyezkedtünk az ösvény mentén őrködni. A látási lehetőség a ritka szálfa erdőben tűrhető volt, és így bíztunk abban, hogy esetleges támadásnál lesz idő a védekezés megszervezésére. Annyi időnk talán lesz, hogy a szakasz menetképes legyen, mert az ellenségnek is szüksége van a helyzet kiértékelésére és az ellenünk irányuló akció megszervezésére. Olyan hirtelen tűntünk fel és tűntünk el, hogy jogosan csapdát sejthetnek. Nekünk pedig félórai pihenésre van szükség, hogy a szakaszt megmozdíthassam.
– Miért lövöldöztek odalent? – kérdeztem Balogtól.
– Alighogy elment a hadnagy úr, oldalról felbukkant az ellenség. Meg akartak lepni minket. Nem hagytuk magunkat, talán még mindig kötözik a sebesültjeiket, vagy temetik a halottakat – válaszolta önelégülten. – Most utólag magam sem tudom megérteni, hogyan sikerült veszteség nélkül feljutni ide – morfondírozott magában Balogh. Ezt bizonyosan azért tette, mert szeretett volna túllenni a jogos bírálaton, amiért a szakaszt felbíztatta erre a veszélyes útra. Azonban nem voltam hajlandó egyelőre tárgyalásokba bocsátkozni. Még nem voltunk túl a veszedelmeken. Alattunk terült el Zielona az útkereszteződés minden oldalán. A házak hosszabbik sora belenyúlt a Rafailova felé vezető útra, itt van az ellenséges csapatok zöme. Valószínűleg már értesítve vannak felőlünk és várnak ránk az úton.
– Nem mehetünk le egyenesen a rafailovai országútra, hanem amíg lehet továbbhaladunk az út mellett húzódó gerincen, és csak jó néhány kilométerrel távolabb kell megkísérelni az útra való kijutást.
– Én is így gondoltam, hadnagy úr. – vélekedett Balogh meglepő szerénységgel.
Letelt a pihenésre szánt fél óra. Alulról az ellenség nem mutatkozott, Baloghék egy időre elvették a kedvüket. A legénység is úgy-ahogy kifújta magát. Röviden megmagyaráztam a helyzetet:
– Bajtársak! Innen 18 kilométerre táborozik a zászlóaljunk. Néhány kilométert a hegyháton haladunk, mire besötétedik, lehúzódunk a völgybe. Az erdő mellett a térkép szerint kisvasút sínpár van, amelyen tovább menve, ha lehetséges, rátérünk a kőútra.
Belátták, hogy nem tehetünk mást, minthogy erőnk teljes megfeszítésével továbbmegyünk, mert az itt tartózkodás minden perce a bosszúért lihegő ellenségnek kedvez. Megindultunk. A gerincen hosszan belátható füves tisztáson mesébe illő ideális sétaút várt ránk. Jobbról-balról ritka, egyenletes, magas szárú fenyőerdő, melyben mint a puha szőnyeg fedte a fák alatt a talajt a sok éven át lehulló fenyőlomb.
Az emelkedő hangulatot erősen lerontotta az, hogy rábukkantunk a futárunk fehér lovára sebesülten, amint az utolsó perceit élte. Elgondolkozva néztünk a döglődő állatra, amelyik üvegesedő szemmel meredt ránk és időnkint meg-megremegett. A lövés az oldalát érte és láthatóan elvérzett. A pusztulásnak ez a képe barátságtalan képzeteket keltett mindnyájunkban és rossz érzéssel néztünk visszafele a homályosodó erdőbe, hogy nem les-e ránk megbújva az ellenség. Gyorsan továbbindultunk, sorsára hagytuk a derék paripát, amelyet a zászlóaljnál már megszoktunk és megkedveltünk. A történteket útközben igyekeztünk kitalálni. A legérthetőbb magyarázat a következő lehetett: Az erdészháznál említették a gyerekek, hogy a falunál előzőleg lövöldözést hallottak. Valószínű, hogy a mi futárunkat észrevették és rálőttek. Ugyanazon az úton menekült, amelyen mi, mert szintén ismerte az ösvényt. A ló megsebesült és sebesülten felerőltette a gerincre hogy a túlsó oldalon lejutva elmeneküljön. A ló az erőltetéstől és a vérveszteségtől összeesett. A futár látva, hogy tovább a lovat nem viheti, elhagyta és továbbment...
– Nem lehet messze, legfeljebb másfél órai előnye lehet, vagy még annyi sem – állapította meg Balogh.
– Hátha ő is megsebesült? – tettem fel a kérdést.
– Közelben nem láttam semmi jelét. Ha megsebesült, akkor bizonyosan utolérjük.
Erősen alkonyodott és ideje volt, hogy a völgy felé leereszkedjünk. Lefelé már könnyen ment, nem úgy, mint felfele. A fák védelme alatt húzódtunk Rafailova felé. Elláttunk az útra is, ahol pikával felszerelt kozákok nyargaltak.
Szibériai kozák katona pikával
(Forrás: www.wikiwand.com)
Minket az erdőbe húzódva nem lehetett észrevenni. Majd a sötétség beálltával rámentünk a vicinális vasút töltésére, amely közvetlen az erdő mellett vezetett. Közben háromszor kellett átmennünk égő parázsló vasúti hidakon, melyeknek már csak az üszkös főgerendái izzottak a sötétben. Az utolsónál a katonákkal megterhelt részben elégett főgerenda leszakadt és a társaság a több méterrel lejjebb zuhogó hegyi patakba esett. Szerencsére sérülés nem történt néhány égésen kívül. Ilyenkor a katonák keresetlen egyszerűséggel szidták az Istent, miért teremtette ezt a rohadt világot, hegyet, vizet és háborút. Ha minden káromkodásnak és átoknak foganatja lett volna, a sokat emlegetett Úristen nem győzte volna szerelmével megtermékenyíteni a sok hegyet, hegyi patakot, az orosz cárt és becses feleségét, valamint minden le- és felfelé menő rokonságát.
Végre Zielónától kb. 8 kilométerre erősen összeszűkült a Rafailova völgye és a vasúti sín egészen közel kanyarodott az úthoz. Már néhány kilométeren át figyeltük az utat és azon teljesen megszűnt az élet nyoma. Az út mentén elhagyott rutén házak sötétségbe burkoltan húzódtak meg. Most már bátorságosnak láttuk a sima úton menetelni.
– Még tíz kilométer – vigasztaltam az elcsigázott embereket. Mindnyájan az árokparton feküdve Rafailova felé tekintgettek, ahol a vöröslő fény nagy tüzet sejtetett. A tűz fényének hátterében zordonan rajzolódott ki a völgy fenyőktől csipkézett fekete sziluettje.
Még tíz kilométer? Máskor ez meg se kottyant volna. Most azonban száznál is nehezebbnek tűnt fel. A szakasz ólomlábakon vonszolta magát előre. Az elmaradozók [sora], mint hosszú uszály nyúlt el az úton. Balogh jó ötszáz lépéssel hátrább fedezte néhány fiatalabb harcossal a menetet, azonban a legjobb akarattal sem tudott néhány gyengébb kimerült embert maga mellett tartani. El kellett hagyni őket. Minden kilométer után rövid pihenőt tartottam. Ilyenkor az elmaradozók bámulatos akaraterőt fejtve ki felzárkóztak, hogy azután hamarosan újra lemaradjanak. Végleg lemaradni vagy elaludni nem mert senki, mert borzasztóan féltek a kozákoktól.
Hosszú vergődés után Rafailovától 3 km távolságra negyven perces pihenőt tartottam, hogy mindenki beérkezzen. Már újból indulni akartunk, amikor betántorgott a leggyengébb emberem, Schlézinger Jakab gyalogos. Koravén, szőrős, elkeseredett sokcsaládos emberke volt. Talán tréfából sorozta be a magasságot alig megütő falusi szatócsot a sorozó orvos, valószínűleg azért, hogy néhány zsidó nagybirtokosról vagy gyárosról elterelje a figyelmet. A szakasz, sőt a zászlóalj állandó tréfájának a tárgya volt és ő ezt hősies kitartással tűrte. Most azonban elhagyta úgy a lelki, mint a fizikai ereje.
– Meghalok – sóhajtotta és lebukott az árok partjára. Üveges szemmel meredt fel a csillagos égre és állandóan sóhajtozta: – Istenem segíts! Istenem segíts.
– Sohse óbégass, Jakab – szólt rá az egyik nyers modorú földije. – Ha hazamész mindegyik lúdtalpadra vitézségi érmet akaszthatsz – durva tréfájával azonban a részvétét akarta palástolni, és felemelte az összetört kis zsidót. Levette hátáról a szerelvényt és azt egy társával vinni kezdték. A puskáját én vettem magamhoz, és így teher nélkül lépést tudott tartani a lassan ballagó szakasszal.
Sietésre már nem volt ok. Itt már elmúlt a közvetlen veszély. A fáradt emberek a pihenő és biztonság érzésére megelevenedtek. Igyekeztek minél hamarabb megérkezni. Ily módon azután éjféltájban elértük a tábori őrs vonalunkat, majd néhány száz lépésnyire a tábort. Megtaláltuk a századunk pihenőhelyét. Az én szakaszom pedig mintha mi sem történt volna, letelepedett és azonnal hozzáfogott a konzervmelegítésnek. A gulyáskonzerv és cvibak korlátlan mennyiségben állt rendelkezésre a közelben égő katonai raktárból.
Megindult az újonnan érkezettek és a régiek közötti végtelen beszélgetés. Első utam Kozarevhez vezetett. A telefonisták megmondták, hogy már bejelentették a gruppenkommandónak az eltűnésünket.
Kozarev álmából felriadva nem akart hinni a szemeinek. Meghatottságát a szokásos katonai humor alá rejtve a következő szavakkal fogadott:
– Hallod-e Imre, Te nekem most nem is hiszed, milyen kellemetlenséget okozol. Már gyönyörű megható szavakkal jelentettem, hogy milyen hősies módon harcolva vesztetek el a harc forgatagában. Most mit tesz Isten, hiány nélkül berukkolsz nekem. Mit fogok most mondani?
Erre röviden elmondtam kalandos és szerencsés utunk történetét. Jelentettem, hogy három emberem nem tért vissza. Beszéltem a fehér lóról is. Az elvesztése nagyon bántotta. A futár még nem érkezett meg. Végül is megkínált a szokásos konyakkal, megölelt és aludni küldött. Filkó szép füves helyen már fel is állította a sátrat és hamarosan hozta is a konzervvacsorát. Régen nem esett ilyen jól a gulyás. Megkérdeztem a közelben vacsorázókat:
– Hogyan ízlik a vacsora, bajtársak?
– Nagyon jól, hadnagy úr, csak mintha már ettem volna valahol ilyent – tréfálkozott az egyik koma.
– Remélem, a kirándulás ellen sem volt kifogás – folytattam a tréfálkozást.
– Nem mondhatunk semmit, elég változatos volt – mondták többen is nevetve.
– Azért útközben jó néhányszor emlegettük, hogy jobb lett volna a hegyek felé nekiindulni. Tovább tartott volna és izgalom nélkül holnapra megérkeznénk. Így meg alig akarják elhinni a történteket.
– Nem tesz semmit. Ha a vége jó, minden jó. Pihenjék ki magukat. Jó éjszakát. Jó éjszakát.
Következő rész: Huszárok, szerbek és a készülő tragédia
Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról
