Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése – 27. rész
Tüzérünk visszaemlékezésének legvégén a harctéri létfenntartási- és életösztönről elmélkedik, s a vad embernek megismert rohamista katonákról is kifejti a véleményét. Végezetül megállapítja: „bellum interdicendum omnio, – vagyis – a háborút teljesen el kell tiltani…”
Harctéri élményeim közé kell még sorolnom azokat a megfigyeléseimet is, amelyek az élővilág, beleértve az állatvilágnak is minden egyes tagját erősen érintik. A különböző ösztönök közül külön kiemelve a létfenntartási és az életösztönt, amely tulajdonképpen rokon, de mégis külön-külön formában nyilvánul meg az ember életében.
A létfenntartási ösztön különösen abban nyilvánult meg az emberben a harctéren, hogy minden egyéb kultúrigények, tisztálkodás, szórakozás, öltözködés stb. elé helyezte a biológiai életéhez annyira szükséges és nélkülözhetetlen mindennapi élelem teljes biztosítását, vagy érzékelhetőbben mondva: az éhség elkerülését. Ezen kérdés pedig akkor igen sokszor nagy probléma volt a fronton a katonáknál, különösen mozgó harcok idején, amikor még a legminimálisabb mennyiségű élelemhez sem jutott a harcoló katona.
Harctéri naplómat és emlékeimet írom. Az eredetit az 1916. évi bruszilovi frontáttörés idején veszítettem el (a kép és a képaláírás a visszaemlékezésből)
Voltak esetek, hogy néha két napig sem jutott hozzájuk a mozgókonyha a sokszor amúgy is silány készítményével, vagy a kenyérrel. Mivel a katonák legnagyobb része fiatal és egészséges volt, nem túlzok, ha azt mondom, hogy kint a fronton mindenki mindig éhes volt. Ezért nem csodálom azt, amit megfigyeléseim alatt tapasztaltam, hogy nagyobb mennyiségű élelmi adagért igen sokan önként jelentkeztek olyan életveszélyes posztra, akik részére mindig nagyobb és jobb élelmezési adag jutott. Ilyen posztok voltak például a tüzérségnél a két rajvonal közé kihelyezett ágyúk mellé szükséges személyzet helye. Ezeket tüzér nyelven vitéz szakasznak nevezték, mert gyalogsági támadás esetén a halál torkában voltak. Ezeknek mindig nagyobb adag és jobb koszt is jutott, az úgynevezett cubus (szalonna, sajt, marmeládé, bor vagy rum minden nap).
A másik az életösztön. Mindnyájan ösztönösen vigyáztunk az életünkre. A rajvonalakban a kémlelő lyukaknál, a futóárkokban különösen akkor, ha az nem volt elég mélyen kiásva, nehogy egy ellenséges golyó az embert fejen találja. Ezen cselekedetek inkább óvatossági cselekedetek voltak. Az életösztön, különösen a bakáknál, másban nyilvánult meg.
Ha történetesen a regimentpáter megjelent a rajvonalban lelkesítés céljából és a legénység között rumot osztottak ki, már biztosra volt vehető, hogy rövid perceken vagy órákon belül a század vagy az egész ezred rohamozni fog. Azzal mindenki tisztában volt, hogy egy kézi roham esetén senkinek sincs az élete biztonságban, és tisztán a véletlenen, vagy a szerencsén múlott, hogy életben maradt. És amikor elhangzott a parancs „Szuronyt fegyverre”, a közösöknél pedig „Bajonet auf”, a szíve verését mindenki a torkában érezte, majd a rum hatására, amikor aztán elhangzott „roham!” parancsra a bakák kiugráltak saját rajvonalukból, és hol futva vagy kúszva a párszáz méterre levő ellenségre vetették magukat, itt már csak az életösztön dolgozott, illetve működött. Vagy én élek és te halsz meg, vagy te maradsz élve és én halok meg. Ilyenkor semmiféle humanitás, józanész vagy számítás nem számított, csak az életösztön, azaz hogy mindenki vesszen, csak én maradjak meg. Ezért legtöbb katona a roham alatt őt ért eseményekre legtöbbször nem emlékezett vissza, mert úgyszólván ész nélkül, az életösztöntől hajtva rohant vadul előre.
A gyalogságnál több ezrednél voltak szervezve az úgynevezett rohamszázadok vagy szakaszok. Ezek a rohamszakaszok, ahol volt, legtöbbször a rohamozó gyalogság előtt pár méterre dolgoztak. Dolguk az volt, hogy rohamkor az ellenség rajvonala előtt kúszva csúsztak egészen a szöges drótakadályokig (spanyolbak), azokat ott elvágták, kézigránátokat dobáltak be a lövészárokba, majd beugrottak abba és a kúszás közben szájukban tartott hegyes tőrrel, gyilokkal, akik eléjük kerültek mindenkit leszúrtak, vagy őket szúrták le.
Rohamcsapat tagja
(forrás: fortepan.hu)
Ezekkel úgyszólván majdnem egy vonalban rohantak a kézi fegyverrel puskára tűzött szuronyokkal a gyalogság többi része a rohamozó szakaszok, századok, sőt sokszor egész zászlóalj katonái. Ezen ember-ember ellen lefolyt véres és kegyetlen küzdelemből vajmi kevesen maradtak meg sértetlenül, mert sok ott a helyszínen halálos lövéstől elesett és meghalt, vagy súlyosan, vagy könnyebben megsebesült. Különösen akkor volt nagy az emberveszteség, ha roham alkalmával a rohamozó gyalogságot az ellenség a saját megtámadott lövészárkában elhelyezett gépfegyverek tüzével és kézi gránátokkal fogadta. Ilyen embertelen harc az első világháborúban igen gyakori volt. Azért jogos az a megállapítás, hogy a legeszesebb lény az ember, néha a legnagyobb állat, mert az állatvilágban a legvadabb állatok sem irtják úgy egymást, mint háború esetén az ember irtja a saját embertársát, szebben mondva, felebarátját, akit sohasem látott és az neki soha semmi rosszat nem cselekedett.
Amikor az 1917. július hó 24-én megindult Avarescu-féle román támadás Mackensen német tábornagy ellentámadásában véresen összeomlott, 1917. augusztus 11-e után ezen a szakaszon a fegyverek elhallgattak. Ezen időben tüzérezredünk II. osztálya, azaz a 3. és 4. üteg a Gyimesi-szorosba volt rendelve, és ott állt lövegeivel tüzelő állásban. Itt Gyimesbükkön volt alkalmam személyesen látnom az 1917. augusztus 11-ig lefolyt véres harcok után egy pihenőállásba küldött rohamszázadot. A látottakat szintén sohasem fogom elfelejteni. E napok egyikén a kora délutáni órákban az Ó-Romániából a Gyimesbükkön keresztül vezető országúton jöttek énekszóval. Különböző fegyvernemhez tartozó és rangú katonák kisebb csoportja állt éppen az országút szélén, amikor ezek a rettenetes legények elhaladtak pattogó katonalépésben előttünk. Eredetileg valószínűleg egy rohamszázad lehetett, de a véres ütközetben nagyon leapadva, alig egy jó erős szakaszt tettek csak ki. Ruházatuk: nadrág, bakancs, a lábszárra csavart posztó kamásli, zöldesbarna ing könyökig feltűrve és sapka. A derékszíjon a has táján egy rövid tokban hegyes tőr (gyilok), baloldalon egy kulacs és köröskörül aggatva kézigránátok, ingük és nadrágjuk száradt emberi vértől befröcskölve. Arcuk szőrös és markáns vad kinézésük volt. Sem zubbonyt, sem fegyvert, sem katonai rendfokozatot nem viseltek, ezért nem lehetett tudni, hogy ki és melyik milyen rendfokozatú. Ezeknek az élén ugyanilyen öltözékben egy két métert is megütő magas, hatalmas, robusztus parancsnok haladt, állítólag századosi rangja volt, de mindnyájukon látható volt, hogy kissé akkor is be voltak szeszelve. Ennek a derékszíján még revolver is lógott.
Amikor ezek a vad emberek előttem így elhaladtak, magamban ezt mondtam: „Isten mentsen meg ezektől mindenkit”, mert ezek még a saját apjukat is leszúrják, ha történetesen a roham idején elébük kerül. Csak mindenre elszánt önként jelentkezőkből toborozták össze a rohamszakaszokat. Alighanem a legközelebbi vasúti állomásra mentek, aztán hátrább pihenőállásba vitték őket.
Talán jogos, ha azt a kérdést teszem fel: az a sok drága emberi vér, ami ezen világháborúban a harctereken kifolyt és az a sok-sok fiatal élet, amely örökre kimúlt, vajon miért volt?
Befejezésül ezért csak ezt az egy mondatot írom le:
Bellum interdicendum omnio. A háborút teljesen el kell tiltani.
Összes rész: Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése
