Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése – 8. rész
1916 júniusának elején Olyka környékén megindul az orosz tüzérségi előkészítés. Kezdetét veszi a Bruszilov offenzíva. Tüzérünknek az eseményeket felidézve 57 év távlatából is hideg futkosott a hátán…
Kínos és várakozásteljes napok és hetek eseményei ülték meg az egész arcvonalunkat, mert a hírszerzések alapján egészen bizonyosra volt vehető, hogy Bruszilov orosz tábornok négy hadseregnyi erővel Olyka körül nagy támadásra készül, amely támadást a mi 37. honvéd hadosztályunknak és a X. hadtest kötelékébe tartozó cs. és kir. 2. gyaloghadosztálynak kellett volna kivédeni. A 13. osztrák Landwehr hadosztály pedig hadseregtartalékként Palcán tartózkodott. Közben az orosz rohamállások egyre veszedelmesebben tolódtak előre, amely körülmény tüzérségünk zavarótüzének, illetve ezek érvényesülésének rovására ment. Az arcvonal teljes felkészültségben állt. A figyelőhelyek élénken működtek, mert a tüzérségi tüzelőállások, mint a rajvonal is, számítva a pergőtűzre, földalatti vezeték útján nyertek kapcsolatot egymással.
Azoknak a további drámai eseményeknek a leírására, illetve megörökítésére, amelyek e napokban, órákban és percekben a mi 37. honvédhadosztályunknak több kilométer hosszú frontszakaszán történtek, egy ember fizikailag is képtelen volt, legfeljebb csak azok feljegyzésére, amelyek azon időbeli tartózkodási helyén, vagy közeli körzeteinek területén történtek, feltéve azt is, hogy volt-e akkor mód és alkalom. Szerencsére úgy a gyalogságnál, mint a mi tüzérezredünkben is voltak olyan személyek, akik ezt megfigyelve azonnal vagy később magánnaplóikban megírták, amelyek azután mozaikszerűen, vagy kronologikusan az ezred naplójába vagy történetébe bekerültek, mint például Beró, Dercsényi, Naményi, Pencz, Rajágh, Oláh, Klémann, Däner, Neumann és még mások magánnaplói, vagy esetleg csak töredékes feljegyzései. E szörnyűséges drámai percek így maradtak fenn az utókornak és ha még most is mélyen beleélem magamat, úgy az ezen, mint a későbbi borzalmas napokba, mindig csak az a kérdés szólal meg bennem, hogy mindez miért volt?
Olvassuk csak el szóról szóra a megörökített ezredtörténetnek ezt a részét: „Június 1-2-ika, sőt 3-ika is elmúlt anélkül, hogy a feszülten várt orosz támadás bekövetkezett volna. A május végén megérkezett új tüzérdandár parancsnokunk, Seh ezredes, 3-án átvette hivatalát és Mattanovich ezredes visszatért ezrede élére. Táborszky őrnagy az I. osztály parancsnokságát vette át megint. S ekkor, 3-án este 10 órakor Olyka táján megszólaltak az orosz ágyúk. A 2. hadosztály körzete ott, de elég közel esett ezredünkhöz, úgyhogy a harci lárma minden árnyalatát itt is pontosan figyelemmel lehetett kísérni. Az ágyúk szilaj morajlása időnként félelmetessé hatalmasodott, később puskaropogás is hallatszott, de éjféltájt megint elhalt az ütközet zaja.”
„Feszülten vár az éjszakában az egész hadosztály, hogy lesz-e folytatása az éjfélig tartó tűznek...” Hát lett. Hajnali 3 órakor kezdődött a tánc. Eleinte csak egyes lövések dördültek, majd mind sűrűbb, mind egybefolyóbb lett az ágyúszó, egyre harsogóbb és dübörgőbb, egyre csattogóbb és üvöltőbb, míg csak reggel felé egyetlen hatalmas, vég nélküli bömböléssé nem olvadt össze. Mintha mesebeli óriások gigászi dobokon valami rendszertelen, erőszakos vad indulót dobolnának végevárhatatlan szívóssággal” – írja Beró. Ez volt a pergőtűz, ott ahol a földre zúdult, olyan szörnyű füst és homokfelhő kavargott a levegőben, hogy áthatolhatatlan függönyként takart el mindent, barátot a baráttól, ellenséget az ellenségtől.
A szörnyű istenítélet hadosztályunknak csak jobbszárnyát érte, a balszárny közelében álló I. osztályunk tehát mentes volt tőle. Nem úgy a II. osztály két ütege: az 1. és 3. tüzelőállásaik ugyan kívül estek az oroszoktól tűz alatt tartott területen, s ütegparancsnoki megfigyelőhelyeik is csak néhány eltévedt srapnel töltelékgolyót kaptak, a rajvonalban álló segédfigyelőik (felderítők) azonban, valamint az 1. üteg rajvonalágyúja a pergőtűz teljes erejét egész napon át szenvedték. Gránátálló fedezékeikbe behúzódva várták tüzéreink a vihar elmúlását. A fedezékek kiválóknak bizonyultak. Noha a segédfigyelők egyikét telitalálat is érte, baja azonban senkinek sem esett.
Az igazi hősök most a távbeszélő járőrök legényei, a „telefonisták” voltak. A vonalakat – s ha százannyi lett volna is – egyre-másra lőtte szét az irtózatos tűzorkán, az összeköttetés a rajvonal és az ütegparancsnok közt minduntalan megszakadt, de ezek a tüneményes fickók életük százszoros kockáztatásával újra, meg újra kijavították a szakadásokat.
Tüzérezredünk ütegeinek tüzelőállásai, fő lövőirányai és éjjeli tűzkörletei 1916 június elején a Bruszilov orosz tábornok támadásának idején Karpilowka-Olykánál
(A vázlat és a képaláírás a visszaemlékezésből. Az átvett vázlat forrása Białoskurski Ödön: A m. kir. 37. honvéd tüzérdandár története 1914–1918. I. köt. A m. kir. 4. honvéd tábori ágyúsezred története című kötete)
Az ütegparancsnokok helyzetét Oláh főhadnagy feljegyzéséből ismerhetjük meg legjobban. Ezeket írja: „Állásaink füst- és homokfelhőbe voltak burkolva s gerendák röpködtek a levegőben. A füstfüggönyön át élesen kellett figyelni, hogy a meginduló támadást idejében észrevehessük. Egy pillanatra sem veszem el szemem a távcsőről. Igen megerőltető dolog... Mi ezalatt alig lőttünk, éppen csak a kiutalt célszakaszra néhány ellenőrző lövést. Két lövésem egy futóárokba csapódott: telitalálat. Nyugodt vagyok, hogy lövéseim hatásosak lesznek... Most tűnik ki, milyen jól lehet látni az én tornyomból (betonozott vasúti sínekből készült magas figyelő). Éri pár srapnel lövés golyója, de semmi baj..”
Mielőtt bekövetkezne e dráma fináléja, addig is a rendkívüli túlerővel rendelkező orosz haderővel vívott véres napok heroikus küzdelmét, amely végül is a gyászos emlékű olykai frontáttöréssel, majd a több hónapig tartó visszavonulással végződött, valamint a drámai órák további eseményeit csak ki-vonatokban fogom közölni, mert még így is 57 év távlatában, a rágondolkozáskor hideg fut át a hátgerincemen.
„Az I. osztálynál ezalatt szorongó aggódással lesnek délnek s az ezredsegédtiszt nem győz a résztvevő érdeklődésekre felelgetni.” Az összeköttetés százszor is megszakadt. A pergőtűz tart. Déltájban a derült égboltról a nap perzselően sütött alá és egy orosz repülő a 14-sek állásai felett több bombát dobott le rájuk. Légvédelmi tüzérségünk erős tűzzel fogadta és lelőtte. Az idegőrlő bömbölés - csattogás szüntelenül folytatódott egész nap.
Repülőelhárító ágyú Olyka előtt
(forrás: Białoskurski Ödön A m. kir. 37. honvéd tüzérdandár története 1914–1918. I. köt. A m. kir. 4. honvéd tábori ágyúsezred története című kötete)
Este 8 óra, az oroszok tüze lassan hátrább kúszott, a gyalogság felfigyel és már rohan is ki a mellvédhez. Piros rakéták röppenek fel s íme a 15-szörösön keresztül máris látszanak az előre futó alakok, eleinte csak néhány, majd mind sűrűbbek a csoportok.
„Ebben a pillanatban jutunk mi szóhoz” – mondja az egyik napló. „Olyan borzasztó és pontos tűzzel borítottuk el az erdő szélét, hogy ott összeomlott minden támadókedv. A muszka pergőtüze köhögés volt ehhez képest. Ütegeink pusztító zárótűzbe kezdtek. Fent a balszárnyon a szívdobogás is megáll egy pillanatra. Balszárnyról 4. ütegünk kitűnően tudja oldalazni a műút és e vasút közötti területet. Hadosztályunk egész szélességében orkánszerű hangzavar, a telefonvonalakon ezer parancs és jelentés hangzik egyszerre, a tisztek kezében célvázlat, lövőelemek, a legénység szinte önkívületben oly tűzgyorsaságot produkál, amilyenre a legöregebb harcosok sem emlékeznek.
Kilenc órára tűszünet. Ujjong az egész hadosztály. Visszavertük őket. Éjfél felé fölrepül egy piros rakéta Stawok tájékán, a zárótüzet újra megindítják s a támadás nem is tud kifejlődni. Az orosz tüzérség lép ezután újra munkába. Lassú tűz alá veszi vonalunkat, üteg- és lövegállásainkat. A sötét éjszakában pokoli látvány az izzó repeszdarabok szétvágódása. Ütegparancsnokaink helyüket egy percre sem hagyhatják el, folytonos a feszült figyelem. Késő éjjel az orosz kezdi magát Putilowka innenső partján beásni. Az 1. üteg lassú tűzzel nagy veszteségeket okoz nekik.
A jobb szomszéd hadosztálynál nagyon erős tüzelés hallatszik állandóan, mi történik ott, nem tudni. Ezredparancsnokságunk még az éj folyamán átköltözött a Peniczek csoportparancsnokság helyére, mivel az este fél 9 órai gyalogsági támadáskor az orosz tüzérség tüze helyükről távozásra kényszerítette.
Június 5-én már hajnalhasadáskor ismét felújult az orosz tüzérség pergőtüze, fél óra múlva pedig hadosztályunk déli fele ellen gyalogsági támadást indított. „Azonban a támadás nem volt még teljes erejében – mondja Oláh főhadnagy naplójában – amikor mi ráfeküdtünk s így nem jutott előre.”
E sikerekben nagy része volt az 1. üteg rajvonalágyújának. Visnyovszky önkéntes tűzmester a löveg parancsnoka a kínálkozó oldalazási lehetőségeket ügyesen kihasználva pusztító gyorstüzet adatott le, szinte percek alatt több mint 50 lövést küldtek az előre rontó barna tömegre, úgyhogy az orosz támadás árkaink előtt összeomlott.
A nap világánál az elcsendesült harcmezőn csak most látszott, hogy ütegeink az előző esti, meg a hajnali támadás visszaverésekor mily borzasztó pusztítást vittek véghez az oroszok soraiban. A két állás közt valósággal egymás hátán hevertek a hullák.
Azonban az orosz nem tágított. Nemsokára újból megszólaltak az ágyúk, s mintegy óra hosszat oly irtózatosan dühöngtek, mint talán még 4-én sem. Majd pedig 8 óra után újra támadás indult. Ez most a 2. hadosztály ellen irányult s onnan nemsokára hírül hozták, hogy az orosz betört, de a 18-as honvédek egy zászlóalja a dolgot megint rendbe hozta. A hír ez utóbbi része sajnos nem tökéletesen fedte a valóságot, mert a betörési hely annál sokkal szélesebb volt, semhogy azt egyetlen zászlóalj kitölthette volna. Annál sokkal többet vetett ott a hadtestparancsnokság harcba s mégsem sikerült a helyzetet helyrebillenteni. Amíg azonban ennek a kihatása megérlelődött, még sok óra telt el, s eközben hadosztályunk déli felén változatlan hevességgel tombolt a pergőtűz, majd a jobb szárnyon több ízben gyalogsági támadás is indult. Ám ütegeink – de gyalogságunk is – résen voltak és a támadásokat sorra visszaverték. Közben az 1. üteg még egy ellenséges üteget is elnémított.
Az idegfeszültségnek és hősi küzdelemnek ezekben az óráiban az 1. üteg felderítőtisztjének, Csányi hadapródnak egyik veszélyes pillanatban, amikor az orosznak sikerült valamely árokrészünkben már-már megvetnie a lábát, alkalma nyílt arra, hogy idejekorán leadott jelentésével talán nagyobb hajt hárítson el. A szükséges intézkedéseket a 74. gyalogdandár parancsnokság Csányi jelentésére tette meg. Úgy az 1., mint a 3. üteg tüzelőállását is érte az ellenség tüze. A nagy lőszerfogyasztás miatt úgy az 1., mint a 3. ütegnél lőszerhiány mutatkozott. A 3. ütegnél két csőrobbanás is előfordult és az ágyúk általában mind a négy ütegnél kezdték felmondani a szolgálatot.
Az 1. üteg olykai erdőben 1916. február 11-én összelőtt egyik ágyúja
(forrás: Białoskurski Ödön – Beró Jenő dr. – Dercsényi Dezső A m. kir. 37. honvéd tüzérdandár története 1914–1918 I. köt. A m. kir. 4. honvéd tábori ágyúsezred története című kötete)
A gyalogsági állások a két napi romboló tűz hatásától sokat szenvedtek, de a rókalyukak kifogástalanul állták a súlyos próbát.
A hadosztály balszárnyán ezalatt az ellenség a gyenge keleti szellőt hajnalban arra használta fel, hogy gázt fúvasson állásaink felé, amely ellen gázálarcokkal kellett védekezni. A gázt orosz roham követte, de azonnali pontos zárótüzünk hatására az befulladt. Közben a 2. üteg sok lövést adott le az ellenségre. Ez alkalommal meg kell emlékeznünk Szegő második ütegbeli hadapródról, aki a balról csatlakozó 41. honvéd hadosztály három ütegének tüzét irányította zárótűz alatt, miután ezek felderítői gázálarcok hiányában a gáz elől menekülni kényszerültek.
Közben beesteledett, s a harci lárma is lassan elcsendesült. Úgy látszott, ez a nap is szerencsésen elmúlt: hadosztályunk megállta e sarat. A 48 órás idegizgalomtól elgyötört testek a beállott enyhületben elernyedtek, a tagok elnehezültek s a szemek lecsukódtak. A jól végzett kötelesség tudatában a kimerült emberek úgy érezték, hogy méltán engedhetik át magukat a pihenésnek. Ám a jobbszárnyra akkor nyugtalanító hírek érkeztek a szomszéd felől, majd este 10 órakor megdöbbentő parancsot vitt a távbeszélő a déli csoport ütegeihez: A 2. hadosztály arcvonalát áttörték, felkapcsolni, vissza a harmadik védelmi vonalba. Indulás éjfél előtt fél órával.
Következő rész: Visszavonulás minél kisebb emberveszteséggel
Összes rész: Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése
