„A háború első évében az oroszok elérték a Kárpátokat, és attól lehetett tartani, hogy áttörik a frontot, elözönlik Magyarországot. Az olasz beavatkozás veszélye ugyanekkor fordult komolyra, sőt még Románia is egyetértést teremtett Olaszországgal, s végzetes lett volna, ha éppen ebben a pillanatban támad meg bennünket.” Hogyan látta Károlyi Mihály emlékirataiban az 1915-ös olasz hadba lépés megakadályozásának a lehetőségeit?
„1915. január végén csoportom néhány tagja kapcsolatba került Török János görögkatolikus lelkésszel, aki éppen Rómába készült. Ki akartuk aknázni ezt a lehetőséget, s elhatároztuk, hogy Török útján tájékoztatjuk a felelős olasz tényezőket a háborúval kapcsolatos álláspontunkról. A budapesti olasz főkonzul révén értesítettem Török közeli érkezéséről báró Sonnino olasz külügyminisztert, akivel néhány évvel korábban rokonom, Scipio Borghese herceg római házában találkoztam. A pap 1915. március 12-én fel is kereste Sonninót, s átadta azt a szóbeli üzenetünket, hogy a „hivatalos” Magyarország nem képviseli a magyar népet, mivel a kormány a szűk körű választójognak és a választási korrupciónak köszönheti hatalmát. Magyarországnak, folytatódott üzenetünk, nem érdeke a német győzelem, hiszen ezáltal Németország csatlósává és áruinak piacává válnánk. A független Magyarország léte elsőrendű érdeke Olaszországnak, és egyik legfontosabb biztosítéka a tartós európai békének. Mindezzel az olasz nemzeti érdekekre, az ő sacro egoismojukra [részletesebben lásd itt] hivatkoztunk. Magyarország nem szláv és nem germán állam. Nem olyan hatalmas, hogy területi aspirációi lehetnének – például a Balkánon –, ahhoz viszont elég erős, hogy útját állja más államok ilyen törekvéseinek. Török azt is megemlítette, hogy Magyarországnak feltétlenül szüksége van tengeri kijáróra.
Borghese herceg (baloldalt) az 1907-ben rendezett Peking-Párizs autóverseny győztese (forrás: Wikipédia)
Sonnino érdeklődéssel fogadta üzenetünket, s tájékoztatta Törököt a folyamatban levő olasz–osztrák tárgyalásokról. Kilátásba helyezte Olaszország segítségét, érdeklődött hazai befolyásunk mértéke felől, segítséget ígért a többi nagyhatalommal való tárgyalásaink lehetőségének megteremtéséhez, mindenekelőtt pedig azt tanácsolta, igyekezzünk Romániával megegyezni. Hajlandó volt Törököt összehozni Brătianuval, Románia akkori római nagykövetével.
Török hazatért az üzenetekkel, s hamarosan ismét visszament Rómába, újabb megbízásainkkal. Április 22-én Sonninótól azt a tájékoztatást kapta, hogy Olaszország május elején felmondja a Hármas Szövetséget, május végén pedig, »se Dio non fa miracolo – fa guerra«. Sonnino kapcsolatot teremtett küldöttünk és az angol nagykövet, Sir Rennell Rodd között is, aki szintén azon a véleményen volt, hogy Töröknek beszélnie kellene Brătianuval.
Minderről tájékoztattuk Andrássy Gyulát, aki úgy vélekedett, hogy Török közölje Sonninóval: Magyarországon már folyamatban van egy valamennyi pártot képviselő koncentrációs kabinet alakulása. A lelkész akkor érkezett újra Olaszországba, amikor ott éppen válság robbant ki Giolitti hadüzenet-ellenes álláspontja miatt. Sonnino még a hadüzenet után is fogadta Törököt, diplomáciai útlevelet adatott neki, s biztosította: noha az olasz közvélemény egyhangúlag követeli az olaszok lakta vidékek bekebelezését, ő hajlandó elejteni a Fiuméra és a magyar tengerpartra vonatkozó igényt, és minden befolyását latba veti Románia Erdéllyel kapcsolatos igényeinek minimalizálására, amennyiben Magyarországon megalakul ez az új kormány, mégpedig Tisza István nélkül, akit Sonnino szerint külföldön a háború spiritus rectorának tartanak. Megígérte, az ellenségeskedés alatt is kapcsolatban marad a Függetlenségi Párttal, s közölte azt is, hogy nyilatkozatát június közepéig állja.
Sidney Sonnino olasz politikus, 1914–1919 között olasz külügyminiszter, aki 1914-ben még azt javasolta, hogy Olaszország Németország és a Monarchia oldalán lépjen be a háborúba, de külügyminiszterként az angolok hatása alá került (forrás: wikimedia.org)
Amint Török megérkezett ezzel az újabb üzenettel, akciónkról memorandumban tájékoztattuk a magyar kormányt, az osztrák kormányt, a közös külügyminisztert és a királyt. Az olasz tárgyalások ügyével azért foglalkoztam ilyen hosszasan, mert amikor 1917–18-ban a katonai bíróság mindenáron terhelő anyagot akart találni ellenem, ezeknek a tárgyalásoknak a részleteit próbálták lázas erőfeszítéssel felkutatni. Jócskán meglepődtek, amikor kiderült, hogy a tárgyalásokról Andrássy Gyula útján Ferenc József császár, Burián külügyminiszter, Stürgkh osztrák miniszterelnök és Tisza is tudott, és hogy Buriántól még külön köszönetet is kaptunk fáradozásunkért. Mégis 1922-es peremben ezekből a tárgyalásokból kovácsolták ellenem a legfőbb vádpontok egyikét.
Károlyi Mihály 1914-ben az Amerikából hazafelé tartó hajó fedélzetén
(forrás: fortepan.hu)
Noha azt a célunkat, hogy megakadályozzuk Olaszország hadba lépését, nem tudtuk elérni, legalább nyitva tartottuk az utat az antanttal folytatandó tárgyalások számára, s ezt fel is lehetett volna használni, mielőtt a szenvedélyek túlságosan magasra csaptak. Igaz, a londoni szerződést már 1915. április 26-án megkötötték – bár ezt csak 1917. február 28-án hozta nyilvánosságra az Izvesztyija –, de ugyanezen a tavaszon St-Jean de Maurienne-ben Ribot és Lloyd George még arra próbálták rávenni Sonninót, hogy amennyiben a Monarchia felmondja a németekkel kötött szövetséget, mérsékelje területi igényeit. Az olaszok a Brennernél húzódó határhoz és Trieszthez ragaszkodtak, Czerninnek tehát semmiféle osztrák területről nem kellett volna lemondania. A következmény Erdély későbbi elvesztése lett. Mennyivel jobban járt volna Magyarország, de még Ausztria is, egy olyan külügyminiszterrel, aki – akár területi áldozatok árán is – a különbékén munkálkodik. Ebben segítséget nyújthatott volna neki egy olyan magyar államférfi is, aki maga mögött tudja a parlamentet.”
Károlyi Mihály: Törekvéseink az olasz semlegesség fenntartására. In.: Károlyi Mihály: Hit illúziók nélkül, Európa Kiadó, Budapest, 1982, 72–74. oldal.
