Részlet Pollmann Ferenc új kötetéből
Hamarosan napvilágot lát Pollmann Ferenc új könyve Doberdói Bánlaky József életéről és munkásságáról. A korszak ma élő, egyik legismertebb szakértője új kötetében a neves történetíró előd és emellett háborús hadvezér pályafutását mutatja be. A műben a karrieren túl a magánembert is megismerheti az olvasó. Mindezt a blogról már jól ismert könnyed és szórakoztató stílusban, ugyanakkor óriási adatgazdagsággal. Alábbi részletünkben a háború kitöréséről szóló fejezetből idézünk.
1914 nyarán azután nagyot fordult a világ. A szarajevói pisztolylövések nyomán kibontakozó válság csakhamar fegyveres összecsapássá fejlődött előbb az Osztrák-Magyar Monarchia és Szerbia, majd szövetségeseik beavatkozása folytán a két katonai tömb – a központi hatalmak és az antant – között. Európa és a világ nagy része mundérba öltözött és puskát ragadott, hogy évtizedek óta gyülemlő ellentéteit, melyeket a tárgyalóasztal mellett már nem remélt megoldhatni, a harctéren próbálja dűlőre vinni. Az emberiség története korszakhatárhoz érkezett: a háború mindent alapjaiban változtatott meg.
1914 természetesen fordulópontot jelentett a kor embere számára is. Breit József ezredes, a Ludovika Akadémia tanára, nemzetközileg is elismert hadtörténeti szakíró (és nem mellesleg háromgyermekes, boldog családapa) is kénytelen volt lezárni életének békebeli időszakát. Át kellett adnia a helyét Breit József tábornoknak, a háborús hadvezérnek, aki már nem a katedra mögött, hanem a fronton bizonyíthatta tehetségét és rátermettségét. Hogy miként történt ez a szerepváltás, arra nézve forrásként rendelkezésünkre áll az érintett hadinaplójának vonatkozó része. Ebből kitűnik, hogy az osztrák–magyar trónörököspár meggyilkolását követő lázas, színfalak mögötti tárgyalások során megszületett végzetes bécsi döntés a háborúról még a Monarchia tisztikara számára is viszonylag későn vált ismertté. Tulajdonképpen csak a Szerbiának július 23-án átadott, ultimátummal felérően szigorú diplomáciai jegyzék nyilvánosságra hozatala után gyaníthatták a világosan gondolkodó elmék, hogy a fegyveres konfliktus a küszöbön áll. Maga Breit ezredes ezekben a júliusi napokban nem tartózkodott a magyar fővárosban: tanfolyami hallgatóit kísérte egy kirándulás keretében, melynek célja az osztrák–magyar hadikikötő megtekintése volt Polában. 24-én reggel a csoporthoz beosztott tengerésztiszttől értesült róla, hogy a helyi lapban, a Polaer Morgenblattban olvasható a Belgrádnak küldött jegyzék szövege. A sorhajókapitány szerint a dokumentum hangneme meglehetősen „lagymatag”, és úgy vélekedett, hogy „ebből megint nem lesz semmi!” Az ezredes azonban a jelek szerint a világosan gondolkodók közé tartozott. Nyomban egy kávéházba sietett, majd miután maga is elolvasta az ominózus szöveget, asztaltársainak ezt mondta: „Ez háborút jelent!” Le is vonta mindebből a megfelelő következtetést. Az általa kísért hallgatók másnap reggel a tervek szerint továbbutaztak Cervignanóba, Breit ezredes azonban már 24-én este hajóval Triesztbe indult és onnan a reggeli gyorssal Budapestre vonatozott. Útközben értesült az időközben elrendelt részleges mozgósításról.
A háború ezáltal természetesen még nem vált kész ténnyé. Nem csupán azért, mert hadüzenet küldésére még nem került sor, hiszen a 25-i szerb válaszjegyzék „nem kielégítő voltára” hivatkozva a Monarchia egyelőre csak a diplomáciai kapcsolatok megszakításával reagált. A nemzetközi jog a hadiállapot beálltát a hadműveletek megkezdődésével akkor is megállapítja, ha formálisan egyik fél részéről sem történt hadüzenet. A haderő teljes vagy részleges mozgósítását azonban nem feltétlenül követi az ellenségeskedések megindulása: alig néhány hónappal korábban, 1913 októberében a szerb fél az utolsó pillanatban meghátrált és teljesítette a Monarchia követeléseit, így a háború kirobbantására nem maradt jogalap. Akkor ez a rengeteg energiát és mindenekelőtt pénzt felemésztő akció végül is látszólag elérte célját, ám a hadvezetés elégedetlen volt. A korabeli felfogásnak megfelelően tartós rendezést a katonák mindenekelőtt az ellenfél erejének fizikai megtörése révén tartottak elérendőnek. Most, 1914 nyarán ezt az álláspontot osztották az osztrák–magyar politikai döntéshozók is. Így akik attól tartottak, hogy a mozgósított haderő ismét dolgavégezetlenül kényszerül majd visszatérni kaszárnyáiba, alaptalanul aggódtak. A politikusok ezúttal szilárdan eltökélték, hogy a szerb problémát erővel oldják meg. (A magyar miniszterelnök, Tisza István gróf, aki kezdetben ellenezte a fegyveres fellépést, néhány nap alatt megváltoztatta véleményét.) Némi fejtörést okozott ugyan, hogy mi történjék, ha a szerbek ezúttal is mindenben engednek majd. A 25-i válaszjegyzék azután ezt az aggodalmat is feleslegessé tette. Most már csak a külföldi közvetítők erőtlen kísérleteit kellett elhárítani, és minden készen állott a háború megindítására.
Az Osztrák–Magyar Monarchia – akárcsak a többi európai nagy-, közép- és egyéb hatalom – évek óta készült már az eljövendő fegyveres összecsapásra. A vezérkarokban már békeidőben lázasan gyártották a különféle haditerveket, amelyek legalább a háború kezdeti szakaszára meghatározták a csapatok helyét és feladatait. Ezek a paksaméták jó előre ott pihentek a titkos páncélszekrényekben, hogy a bennük foglalt intézkedések megfelelő időben adott jelre életbe léphessenek. A Monarchia 1914-re érvényes felvonulási terve Breit József számára is előírta a mozgósítás esetére a teendőket. Amikor tehát 25-én este Budapestre visszaérkezett, nyomban hozzá is látott ezek végrehajtásához.
Először is gondoskodnia kellett arról, hogy mindkét, eddig parancsnoksága alatt álló tiszti továbbképző kurzus (a honvéd felsőbb tiszti tanfolyam valamint a honvéd tájékoztató tanfolyam) rendben befejeződjék, hiszen a hallgatókra a mozgósítás szintén feladatokat rótt. A következő napok azután lázas bevásárlással teltek: a kincstári felszerelési tárgyakon kívül a tisztek számos kényelmi cikket vihettek magukkal a frontra, utóbbiakat természetesen saját költségükön beszerezve. 31-én este azután Breit ezredes búcsút vett „forrón szeretett hitvesétől, derék gyermekeitől és hozzátartozóitól”, majd – egy erősen túlzsúfolt szerelvényen, síró asszonyokkal és gyerekekkel teli kupéban – egész éjszaka vonatozva elsején megérkezett Szegedre, hogy onnan továbbindulhasson Nagyváradra. A felvonulási terv ugyanis ezt a várost határozta meg a parancsnoksága alá rendelt seregtest, a m. kir. 107. népfölkelő gyalogdandár mozgósítási állomásaként.
Új alakulatának parancsnokságával egyidejűleg megkapta soron következő előléptetését is: a dandárnoki beosztáshoz már a vezérőrnagyi rendfokozat dukált. Ez a legalacsonyabb tábornoki rang fontos mérföldkő volt minden tiszti karrierben: Breit József immáron a legszűkebb katonai elit tagjai közé emelkedett. Kétségtelen, hogy mindehhez a háború kitörése is hozzájárult, hiszen alig egy esztendő telt el csupán azóta, hogy vezérkari testületi ezredessé léptették elő. Békeidőben alighanem hosszabb várakozási időre számíthatott volna az újabb rendfokozat eléréséig. A tábornoki arany csillag elnyerése felett érzett örömet esetleg némileg beárnyékolhatta, hogy új beosztása csak egy népfölkelő dandár parancsnokságára szólt. Az egykori osztrák–magyar hadszervezetben az eredetileg csupán harmadik vonalnak számító népfölkelés érthető módon meglehetősen alacsony presztízzsel rendelkezett. Az ide tartozó alakulatok békeidőben egyáltalán nem is léteztek, csupán háború esetén kerültek felállításra. Állományukat idősebb, sorkatonai szolgálatukat már letöltött hadkötelesek képezték, kiképzettségük és felszereltségük rendkívül sok kívánnivalót hagyott maga után. Tisztikaruk is ennek megfelelő színvonalú, karrierjük vége felé járó, kevés talentumot eláruló tisztekből került ki. Alacsony harcértékükre való tekintettel a népfölkelő alakulatok eredetileg nem is kerülhettek volna frontvonalba. Alkalmazhatóságuk csupán kísérő, őrző illetve biztosító tevékenységre vonatkozott. A kezdettől hatalmas emberveszteség azonban arra kényszerítette a hadvezetést, hogy ezeket a csapattesteket is gyakran erejüket meghaladó feladatokra használja fel. Tény, hogy általában nem számított túlzottan vonzó megbízatásnak valamely népfölkelő alakulat parancsnokának lenni.
Nem tudhatjuk, vajon Breit vezérőrnagy hogyan fogadta új beosztását: örült-e a dandárparancsnokságnak (hiszen az mégis eddigi legmagasabb csapatparancsnoki feladatát jelentette), vagy inkább bosszankodott, amiért az illetékesek nem tartották érdemesnek értékesebb alakulat vezetésére. Mindenesetre abból, ahogy utólag harctéri tevékenységének ezen szakaszáról írt, arra lehet következtetni: ha neheztelt is, ez inkább dacot váltott ki belőle. Elhatározta, hogy bebizonyítja: ezek a katonák megfelelő vezetés mellett igenis képesek a közös hadseregbeli vagy a honvédalakulatokkal azonos teljesítményre. És, mint majd látni fogjuk, nem kis elégtétellel állapíthatta meg, hogy ez a törekvése eredményesnek bizonyult.
Érdemes kicsit közelebbről is megismerkednünk ezzel a 107. hadrendi számot viselő népfölkelő gyalogdandárral, amely oly fontos szerepet kapott Breit tábornok világháborús hadvezéri karrierjének alakulásában. Az osztrák–magyar felvonulási terv, amely több alternatívával is számolt, a rendelkezésre álló erőket három csoportra osztotta. Közülük a legkisebb, az úgynevezett „minimális Balkán-csoport” azokat a seregtesteket tartalmazta, amelyeket bármelyik eshetőség bekövetkezése esetén a déli (balkáni) hadszíntérre szánt a hadvezetés. Ezeknek az alakulatoknak a bevetési helyszínét tehát nem befolyásolta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia kizárólag déli szomszédaival: Szerbiával és Montenegróval folytat (egyfrontos), vagy az említetteken kívül még Oroszországgal is (azaz kétfrontos) háborút. A 107. népfölkelő gyalogdandár ehhez a „minimális Balkán-csoport”-hoz tartozott. Alkalmazásának helye ugyan nem, ám feladata és ennek megfelelően összetétele mégis csak módosult attól függően, hány fronton kellett egyidejűleg helytállniuk a Monarchia katonáinak. Amikor Breit József (még ezredesként) július 31-én Budapesten vonatra szállt, Ferenc József császár-király mint a dualista birodalom legfelsőbb hadura már aláírta az általános (vagyis az Oroszország elleni) mozgósítást elrendelő parancsot, melynek első napjaként (ettől számították ugyanis az egész procedúra ütemezését) augusztus 4-ét jelölte meg. A 107. népfölkelő gyalogdandárt azonban már a július 25-én elrendelt és 28-ától kezdődő részleges mozgósítás is érintette, így ennek a seregtestnek a hadilábra állítását az új rendelkezés nem befolyásolta.
Hogyan zajlott le a dandár mozgósítása? Adjuk át a szót most a legilletékesebbnek, Breit Józsefnek, aki hadinaplójában erről így számolt be:
„Dandárom mozgósítása, mely eredetileg csupán a 3. és 4. népfölkelő gyalogezredből, néhány huszárból meg a hozzájuk tartozó intézetekből és a trénből állt, gyorsan és hibátlanul ment végbe. Az állományok már a 3. mozgósítási napon teljesek voltak. A hangulat nagyon emelkedett és vállalkozó szellemű volt. A részlegek kitűnő benyomást keltettek. A 8. mozgósítási napra a dandártörzs és mindkét ezred valamint a trének menetkészen álltak és a 12. mozgósítási napon, azaz augusztus 8-án a legteljesebb rendben indultak meg a szállítmányok Nagyváradról és Debrecenből a Révaujfalu – Dolova – Homokos – Homokbálványos felvonulási körzetbe. (…) Magyar területen mindenütt éljeneztek bennünket; a legénységet elhalmozták hússal, sonkával, gyümölccsel és más élelmiszerrel. Csak kivételesen lehetett látni síró asszonyokat és gyerekeket. Versecet elhagyva és belépve a szerb zónába a vasútállomások és a települések kihaltnak tűntek; a civil lakosság teljes passzivitást mutatott és visszahúzódott.”
Az eredeti hadrend szerint a 107. népfölkelő dandár nem valamely hadosztály, hanem közvetlenül a VII. (temesvári) hadtest alárendeltségébe került. Utóbbi feladata a Szerbia és Montenegró elleni háború esetén a Belgrádtól a román határig terjedő dunai határszakasz biztosítása volt. Most azonban, hogy a kétfrontos háború az Oroszország elleni mozgósítás folytán kész ténnyé vált, megváltozott a helyzet. Breit vezérőrnagy augusztus 9-én délután 4 órakor jelentette az elöljáró hadtestparancsnokságnak megérkezését. Ez alkalommal bizalmasan közölték vele, hogy a VII. hadtestet hamarosan átszállítják az orosz frontra. És mi lesz a népfölkelőkkel? Azok itt maradnak és átveszik a távozó hadtest szerepét! Természetesen nem a mostani állománnyal, hanem komolyan megerősítve. A hadtest vezérkari főnök – Breit vezérőrnagy beszélgető partnere – még hangsúlyozta:
„A Dunán való átkelés sem a VII. hadtest (amely még augusztus 20-ig marad mostani helyén), sem az én dandárom részéről nem jön számításba, számomra már csak azon egyszerű okból kifolyólag sem, hogy hiányzik az ehhez szükséges hadihídanyag. A Dunánál álló csapatok fő feladata marad, ami volt: a határ lezárása és biztosítása valamint tüntetések révén az ellenség elől saját valódi szándékaink elleplezése.”
Az új hadrend már tartalmazta a dandárnak kiutalt erősítéseket. Ebből kiderült, hogy Breit vezérőrnagy immár több mint egy teljes hadosztály erejű csoportosítás parancsnoka lett. Meglévő két népfölkelő ezredéhez kapott még két továbbit (12. és 32.), két vadászzászlóaljat (23., 28.) és egy népfölkelő gyalogzászlóaljat (8/III.), három népfölkelő és egy honvéd huszárszázadot, három tüzérüteget. Természetesen feltehető a kérdés, nem vállalt-e a hadvezetés túlzott kockázatot azzal, hogy egy egész hadtest védőszakaszát most egy jóval kisebb erejű csoportra bízta? Hiszen Breit vezérőrnagy csapatai létszámban is legfeljebb a VII. hadtest felét tették ki, harcérték vonatkozásában pedig eleve alacsonyabb szinten álltak. Nos, az osztrák–magyar hadsereg-főparancsnokság ugyan az egész Szerbiával közös határ mentén számolt ellenséges betöréssel, de ennek valószínűségét talán éppen a Bánát irányában tartotta a legkisebbnek. A dunai folyamátkelés megakadályozásához pedig elegendőnek ítélte a zömmel népfölkelő ezredekből összevont csoportosítást. Ez a kalkuláció alapjában véve helyesnek ítélhető. Az már más kérdés, hogy az ellenfél nem mindenben ugyanazon logika alapján cselekszik, mint azt tőle a másik oldalon elvárják. Így történt azután, hogy szerb átkelési kísérletre mégis csak sor került.
A kötet a Historiaantik gondozásában 2014 márciusában jelenik meg. Eladási ára: 2.990,- Ft. A kiadó az info@historiaantik.hu e-mail címre 2014. március 15-ig érkezett előjegyzés esetén a kötet árából 20% kedvezményt biztosít, amely személyes átvétel esetén érvényes.
