Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból - 8. rész
1914 szeptembere nagy visszavonulást hoz az osztrák-magyar csapatok között hősünk alakulata, a szegedi 46-osok számára is. A Kárpátokon innen a kolera is fékeveszetten tizedeli az ezrededet. Így érnek el Tizsénybe, ahol Szojka Kornél is megbetegszik. Utolsó erejét összeszedve felkapaszkodik egy betegvonatra és meggondolatlanul haza utazik Szegedre…
1914. szeptember 12-én megkezdődött az osztrák-magyar északi haderő leggyászosabb menete. Visszavonulás a Kárpátok mögé. Az eső úgyszólván szüntelenül esett. Hideg volt és a csapat fáradtságosan jutott előre a felázott rossz úton, és sátorban töltötte a hideg, nedves éjszakát. 15-én rendkívül nehéz menet volt. Szakadatlan eső, feneketlen utak. 20-án ugyanígy feneketlen úton halad az ezred. Felüti fejét a koleragyanús megbetegedés, amely egyre ijesztőbb arányban terjed.
A harctéri helyzet 1914 szeptemberének végén.
Hősünk ezrede a 17. közös hadosztályba tartozott.
(Doromby József-Reé László szerk.: A magyar gyalogság című kötetből)
22-én Radoszycen, 23-án a magyar határt átlépve Rokitóczon szállt meg az ezred. Majd a következő napon Tizsénybe érkezett, hol 28-áig pihent. Az ezredben 22-én 20, 23-án 50, 24-én 150 kolera megbetegedés fordult elő. Sátrakban szalmán fekszünk. A betegség megfékezésére, illetve megelőzésére a legénység között vöröshagymát osztanak szét, de a kolera fékevesztetten tombol tovább és tömegével szedi áldozatait. Makkegészséges emberek roppannak össze 24 óra alatt, hogy néhány nap múlva meszesgödörbe kerüljenek. Az ezredpáternek több dolga akadt, mint a csatatéren. Naponta 8-10 embert temetett. A Tizsény északi szélén álló templom körüli sírhantok alatt sok-sok derék szegedi baka alussza örök álmát és várja, hogy az a föld, amelyben nyugszik, újra magyar legyen. 26-án a megbetegedések száma már 240 volt, úgyhogy külön fertőző tábort kellett berendezni. A betegeket csűrökben helyezték el szalmából készített fekvőhelyeken.
Az adatokat és egyes mondatokat szó szerint Ajtay Endre 1933-ban megjelent A volt cs. és kir. 46. gyalogezred világháborús története 1914–1918 című munkájából veszi a visszaemlékezés írója. Az ezred tizsényi megpróbáltatásairól és koleratemetőjéről már a blogon is írtunk.
Közben az oroszok közelednek a Kárpátokhoz, Dukla felé. Az Uzsoki-szorosban pedig már folyt a harc, ahol egy orosz lovas hadosztály és egy lövész dandár hasztalanul ostromolta a magyar határt, ugyancsak meghiúsult az oroszoknak a Vereckei-szorosnál és Kőrösmezőnél az ország területére való betörési kísérlete.
29-én az ezred végre jobb elhelyezést kapott. Az I. és II. zászlóalj az ezredtörzzsel Szorocsányba, a IV. pedig Patakira ment és itt laktáborba szállt. A 384 kolerabeteg Tizsényben maradt. Ezek között voltam én is, de volt bennem még annyi erő, hogy a Kassa felé induló betegvonatra felkapaszkodtam és Kassáról az ország belsejébe irányított kórházvonatok egyikén hosszas út után néhány 46-os beteg bajtársammal együtt Szegedre a Rókusi állomásra érkeztünk.
Kórházvonat
(forrás: Érdekes Újság, 1915 – tudósítás a hadi-egészségügyi kiállításról)
Koszosan, piszkosan, rongyosan és meggondolatlanul mindegyikünk sietett haza szerettei körébe nem gondolva arra, hogy a kolerabacilus behurcolásával szeretteiket is megfertőzhetik. A szegedi 46-os hadkiegészítő (Ersatzkáder) parancsnokság, Balogh alezredes parancsnok valahogyan tudomást szerzett néhányunk megérkezéséről és járőrök segítségével azonnal felkutatásunkra indultak. Össze is szedtek bennünket és a móravárosi öreg iskolába szigeteltek el bennünket, hol két hétig voltunk vesztegzár alatt. De fedél alatt voltunk és finom száraz szalmazsákos vaságyakon aludtunk. Drága jó Édesanyám pedig küldötte be a két öcskössel az általa készített finom jó ebédeket, amit az öcskösök az iskola kerítésén adtak be, mert a vesztegzár alatt még az ilyen úton való érintkezés is tilos volt. Szerencsére a megbetegedést átvészeltük és egyikünknek sem történt különösebb baja és így szeretteinknek és a város lakosságának a fertőzését is elkerültük.
Kórterem vaságyakkal
(korabeli fotólap)
Még megemlítem, hogy amikor a vasúti állomásról a szülői lakásba érkeztem, a legelső volt, hogy Édesanyám fürdővizet készített és megfürödtem, ruháimat, a valamikor vadonatúj szép csukaszürke mundéromat és bakancsomat, melyre nem lehetett már ráismerni, hogy az három hónappal előbb még vadonatúj volt, ott a fürdőkályha tüzében égettük el. (A bakancsom talpa le volt válva, és a sárban ki- bejárt benne a sáros latyak.)
Mielőtt tovább folytatnám írásomat, meg kell említenem, hogy a Duklai-hágón keresztül jöttünk be hazánkba Mezőlaborc érintésével Sztropkóra. Itt a lakósság igen nagy része pajeszos zsidó volt, akik közül az egyiket, aki éppen Varannóra készült bemenni az ezred részére bevásárolni, megkértem, hogy keresse fel az akkor ott tartózkodó Sucheim Johannát, Nina nénit, Édesanyámék jó barátnőjét, aki mint ilyen annak idején több ízben járt szüleimnél Pusztaszeren, és kérje meg, hogy küldjön számomra egy falat szalonnát. Persze ez kiáltó szó lett végeredményben a pusztába, mert a szalonnakérésnek semmiféle eredménye sem lett. Hogy is lett volna, mikor az üzenetet a zsidó át sem adta. Igaz, hogy abban a zűrzavaros helyzetben a koma az üzenet átadására fizikailag talán képtelen is volt. Nem tudom. Nina néni akkor dr. Tomcsányi Vilmos Pál családjánál töltött be társalkodónői szerepet. Ez a kérdés aztán később tisztázódott Édesanyám és Nina néni között, aki nagyon fájlalta, hogy kérésemet nem teljesíthette, de ilyen üzenetet ő akkor senkitől sem kapott.
A móravárosi vesztegzár megszűnése után haza kerültünk, de én belázasodtam és apró lázaim voltak 37,5, 37,6 tized fokos lázak, melyek naponta megjelentek. Otthon ágyba kerültem és Édesapám orvost hívatott, dr. Regdont, aki a Jókai utcában lakott. A végén tifoidot állapított meg, s míg lázam elmúlt több hétig feküdnöm kellett. Odahaza a harmadik szobában, az úgynevezett vendéghálóban feküdtem. Oda jöttek be szüleim és testvéreim délutánonként beszélgetni. Ott volt Édesapám íróasztala is, fiókjában az én kis Browning pisztolyom. Feri öcsém beszélgetésünk közben kihúzta az íróasztal fiókját és kezdte babrálni a kis pisztolyt. Addig macerálta, míg a pisztoly elsült. Szerencsére úgy tartotta, hogy a kis golyó az íróasztal fiókjának alsó lapján ki a szoba padlójába fúródott. Nagy volt a riadalom a durranásra, de szerencsére nagyobb baj nem történt, mert a golyó akármelyikünket is megsebesíthette volna, vagy életét kiolthatta volna.
Browning FN M1910 pisztoly. Ezzel a típussal oltotta ki Gavrilo Princip Ferenc Ferdinánd és a felesége életét (forrás: Wikipédia)
Felgyógyulásom után az Ersatzkáderünkhöz, a Mars téri laktanyába bevonultam és szolgálattételre jelentkeztem. A káderparancsnokunk Balogh István alezredes volt. Azonnal beosztottak az éppen akkor indulásra kész menetszázadba, melynek parancsnoka Fischer tartalékos hadnagy volt. Beosztottjai én, Braider Géza, Kovács Ferenc és Siket Sándor hadapródjelölt őrmesterek, mint szakaszparancsnokok voltunk. Mielőtt elindultunk volna mindnyájan kaptunk 700 Koronát felszerelésre, amit Equipierungs-beitragnak neveztek. Revolvert, látcsövet, ruhát, csizmát csináltatni, stb. Meg is rendeltünk egy cipésznél részemre egy vízhatlan csizmát. De bíz már az első kirukkolásnál nem felelt meg, mert a víz a harmatos fűben behatolt a csizmába. Utána megrendeltük a második pár csizmát is, hogy az most már tényleg vízhatlan legyen, de az elindulásunkra nem készült el, amit aztán Édesapám valamilyen más alakulattal, amelyik utánunk jött ki, utánunk küldött, de a csizma még így sem érkezett meg, mert az illető a csizmát ellopta és vele együtt megszökött. Ilyen volt a helyzet már akkor, a megbízhatóságot illetőleg, sajnos.
Következő rész: „Vissza kellett vonulnunk lassan, utóvédharcokat folytatva…”
Összes rész: Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból (1-21. rész)
