A világháború, ahogy egy parasztgazda látta – 71. rész
1916 márciusának végén Gergelyt Szegedre vezénylik távbeszélő tanfolyamra. Katonaéletének legderűsebb négy hete zajlik „a nagy magyar Alföld metropoliszában”. Beszámolójából képet kapunk a város háború alatti életéről és megismerhetjük mesélőnket egy eddig rejtve maradt, másik oldaláról is…
Szeged, Rókusi Pályaudvar
[1916.] március 31-én, pénteken reggel felszedtük poggyászainkat, kaptunk a raktárból egy inget, gatyát, szuronyt, étkezési pénzt arra a napra és a többiektől elköszönve, egy kis tizedes vezetése alatt kivonultunk az állomásra, hol csakhamar vonatra ültünk és Szalontán, Gyulán, Csabán, Orosházán és Hódmezővásárhelyen keresztül este 6 órakor Szegedre, a nagy magyar Alföld metropoliszába érkeztünk. A Szeged-Rókusi állomáson kiszállva, villamoson bementünk a Gizella térig. Onnan néhány másodperc alatt a Templom tér 1. száma alatt levő tanfolyam épülete elé értünk.
Az egykori Gizella tér (ma Aradi vértanúk tere) Szegeden
(forrás: delmagyar.hu)
Ezen régi épület béke idején leányiskola volt. Fönt az emeleten egy óriási nagy szoba volt a tanterem, míg több kisebb szoba a tanulók lakó- és hálószobája volt. Az épület homlokzatára ki volt írva egy táblára: „Kerületi távbeszélő tanfolyam.” A tanteremben hosszú asztalok és deszkából készített lókusok voltak. A terem egyik végében állott az oktató pódiuma. E tanfolyamra 6 honvéd gyalogezred küldött tanulókat. Ez idő szerint mindegyik gyalogezred 12–12 embert, és 2 honvéd huszárezred 2–2 embert küldött. Ide jöttek tanfolyamra a debreceni 3-as, a nagyváradi 4-es, a szegedi 5-ös, a verseci 7-es, a lugosi 8-as, a karánsebesi 18-as honvédek, továbbá a 2-ik és 3-ik honvéd huszárezredtől 2–2 ember. Tehát összesen 76-an voltunk tanulók az áprilisi tanfolyamon.
Szeged, Templom tér az egykori Dömötör templommal, amit ekkoriban kezdenek lebontani a Fogadalmi templom építése miatt
(forrás: egykor.hu)
A távbeszélő tanfolyam parancsnoka Petrovics Emil hadnagy – civilben rajztanár –, egy valóban humánus és kitűnő ember volt. Oktató altisztjeink a következők: Batiz Gyula őrmester, egy igen finom, barátságos ember, továbbá Kriszt és Vass szakaszvezetők és egy Erdős nevű tizedes, ki igen nagyműveltségű férfi – civilben tanár – volt. Általában mindegyik oktatónk értelmes, nyájas és humánus jó magyar ember volt. Már aznap, hogy megérkeztünk nagyon szívesen fogadtak bennünket, elhelyeztek minden ezredbelit külön szobába, ahol lepakoltuk majd egy-egy ágyat elfoglaltunk. Utána sétálni küldtek bennünket, hogy nézzünk szét a városban, de este 9 órára vissza kellett térni.
Másnap, április 1-jén elrendeztek bennünket. Felírták neveinket, kérdezték, hogy ki akar künn hálást, künn étkezést és kenyérpénzt kérni, mert aki csak kér, azoknak meg fogják adni, főképpen a családos embereknek. Én már akkorra értesültem az itteni viszonyokról, hogy aki benn akar hálni és étkezni, annak naponta háromszor el kell fáradni a jó messze levő honvédlaktanyába az élelemért, mely laktanyabeli koszt pedig vékony és rossz. Szobájukat és a tantermet mindig tisztán kell tartani. Ellenben a künn tartózkodók csak a tanulási idő alatt kötelesek a tanteremben megjelenni, egyébkor teljesen szabadon járhattak-kelhettek. Tehát legtöbb részünk kinn étkező volt és sokan kinn is háltak. Természetesen akinek tehetsége és módja nem volt a kinn tartózkodáshoz, az nem is kérte, mert a kinn tartózkodás több költségbe került. Mi váradiak mind a 12-en kinn étkeztünk és 8-an kinn is háltunk.
Április 2-án mind a 76-an egymás mellett a széles és hosszú folyosón kihallgatásra álltunk fel és a hadnagynak egymás után jelentettük, hogy bevonultunk a távbeszélő tanfolyamra és kérünk kinn étkezést, kenyérpénzt és kinn hálást. Meg is adta a hadnagy, aki csak kérte, mindenkinek. Sőt nekik is érdekükben állott, hogy a közelgő melegebb napok alkalmával az egészség és tisztaság szempontjából is minél kevesebben tartózkodjanak a tanfolyam szobáiban.
Már ezen a napon megkezdődött a tanulás. Mind a 76-an berendezkedtünk a tanteremben. Mi váradiak az első helyen, az oktatókhoz legközelebb ültünk, azután sorban a többiek két oldalt a hosszú teremben. Minden embernek megvolt az ő rendes helye. Venni kellett 2 irkát és ceruzát. Az irkák még délben és éjjelre is mindig azon helyen maradtak, hogy lássa mindenki hol az ő helye.
A közúti híd Szegeden
(forrás: egykor.hu)
Minden reggel ¾ 6-kor ott kellett lenni mindenkinek a tanfolyam épülete előtt. Aki elkésett, azt megbüntették, vagy a kinn hálást vonták meg tőle, vagy nem adtak neki kimaradást bizonyos ideig. Pont 6 órakor a tanterem csengettyűje jelezte a felvonulást, de azonnal lesorakoztunk ismét a tanterem előtti térségre, hol egy félóra hosszáig különféle testgyakorlatokat végeztünk, melyet csak esős, sáros időben engedtek el. Azután kettős rendekben egyenlő katonás léptekkel a hadnagy és az őrmester vezetése alatt kivonultunk gyakorlatozni, előbb csak jelzőzászlókkal, később a teljes távírász felszereléssel. Minden délelőtt kivonultunk, ha az idő engedte. Leggyakrabban az 500 méter hosszú Tisza hídján át Új-Szegedre, hol egyik, hol másik alkalmas területre, és ott az első két héten csak a zászlójelzéseket tanultuk, a másik két héten már vonalakat építettünk ki és telefonjelentéseket, parancsokat adtunk le és vettünk fel, épp, mint Váradon. Közben persze volt pihenés, dalolás, tréfálkozás elég. ½ 11-re pontosan mindig hazavonultunk, és akkor oszolj lett. Mind a ki- és bevonulások alkalmával visszhangzott az utca egyenletes, döngő lépteinktől és a vidám dalolástól. Sok, még addig ismeretlen szép nótákat tanultam én is. Hadnagyunk pedig maga írt és zenésített meg egy távírász nótát, melyet még a tanteremben, szünidő alatt is gyakran fújni kellett.
Katonák Szeged utcáin
(forrás: delmagyar.hu)
Délután ¾ 2-re ismét ott kellett lenni mindenkinek a tanépület előtt, és mikor pont 2 órakor a csengettyű megszólalt bevonultunk a tanterembe. Előbb a Morse-jeleket írtuk le az irkába, később sípjelzésekkel mondatokat kellett leírni még németül is. Én ezeket mind tudtam már Váradon, de volt köztük néhány nehezebb fejű, kiknek nem fogott oly könnyen az eszük. Emlékszem egy verseci tizedesre – ki pedig okos, értelmes ember volt – sehogy se bírta megtanulni a Morse-jeleket. Ő maga is rendkívül röstellte, az oktatók pedig nem győztek szánakozni és csodálkozni rajta, hogy nem fogja a feje, pedig az egész nem valami ördöngős tudomány volt.
Eleinte a szomszédom, az asztalnál egy Harangi Lajos nevű fiatal, szélhámos kis szabólegény volt, de annak oly rossz írása és még gyengébb tudománya volt, hogy ő sem bírt éppen semmit megtanulni a Morse-jelekből. Nem tudott soha a síp hangjára egy szót sem hibátlanul leírni, hanem mindig az én írásomról leste el. Én nem bántam, de csakhamar az oktató altisztek és a hadnagy is észrevette az ő turpisságát és ilyenkor nemegyszer meghúzgálták kissé a haját és füleit. Leggyakrabban, ha egy mondatot leírtunk őt szólították fel: „No, Harangi olvasd fel mit írtál!” Volt aztán derültség és kacagás, ha Harangi érthetetlen és kimondhatatlan szavakat silabizált ki az irkájából. Ha pedig a leírása hibátlan volt, biztos meggyőződése volt az oktatóknak, hogy: „Na, Harangi ezt biztosan a Sárközyéről loptad el ismét!” Később, miután csak nem dughattam el tőle mindig az írásomat, őt elhelyezték mellőlem egy másik gyenge váradi tanuló mellé. Milanovics Milán volt a neve, szerb származású és épp oly szélhámos, ravasz, minden furfangra, rosszaságra kapható volt, mint Harangi, de neki is kevés tudomány volt az ő nagy tökfejében. Ezután már sohasem volt jó az ő feleletük.
Később tanították velünk az összes távbeszélő szekrény egyes részeit, s az azokkal való bánást. Én ezeknek is több részét még Váradon megtanultam, s itt annál könnyebben tudtam jól és gyorsan elsajátítani. A tanteremben a dohányzás tilos volt, azonban minden órában adtak 10 percnyi szünetet, s ilyenkor kitódultunk a folyosóra és a dohányzási szenvedélynek hódoltunk. 5 órától ½ 6-ig rendesen nótázás közt telt el az idő, akkor oszolj lett, mehetett mindenki, merre látott.
A ma már nem létező Szegfű utca a mai Somogyi Béla utcával párhuzamosan a mostani klinikakert területén futott ki a Tisza-partra
(forrás: delmagyar.hu és sk-szeged.hu)
A tanteremtől 200 lépésnyire a Szegfű utca 9. szám alatt lakott egy Kovácsné nevű fiatalasszony, kinek férje rég eltűnt a harctéren és aki ez időben állandóan kvártélyosokat tartott a lakásán. Nekünk még Váradon ajánlották őt a már Szegedről visszatért kiképzettek, hogy őnála vegyünk ki lakást, mert az nagyon jó és tiszta hely. Tehát őnála vettünk ki 2 szobát mi váradiak öten, úgymint én, Szilágyi, Bondár, Lustyik és Bizám, a zsidó. Ott lakott Vass szakaszvezető, az egyik oktatónk is. Mindenkinek külön szép vaságy paplannal, párnákkal ellátva állott rendelkezésünkre. 50 fillérért. Azonkívül itt kaptunk minden reggel reggelit is, tejeskávét, szép fehérkenyérrel 40 fillérért. Ebédelni előbb a szomszédos Ipar utcába jártam többedmagammal, hol kevés leves, utána főzelék kis hússal és néha 1–2 darab tészta is volt, naponta 1,10 fillérért. Azonban e helyet már április 11-én otthagytam, nem voltam megelégedve a kevés és nem éppen tisztán kezelt koszttal. 12-én már egy távolabbi vendéglőbe mentem ebédelni Török bácsihoz. Ide nagyon sok kosztos, főleg katonák és tisztek jártak. Itt volt is nagyon jó ebéd 1,60 fillérért, de az is elég kevés volt. Ezen helyet is csakhamar meguntam azért, mert – mivel sok vendég volt – nagyon sok ideig kellett várakozni. 17-én már a többiek ajánlatára a Tisza Lajos körútra mentem ebédelni a Csáti János kifőzésbe. Itt tényleg olcsó, jó és elég ebédet kaptunk 1,20 fillérért, de az ebéd árát előre le kellett fizetni 10 napra. Ezen kosztolással igen meg voltam elégedve. Rendesen ½ 12-kor indultam hazulról ¼ óra alatt odaértem, hol rögtön lehetett ebédelni, mert mikor már az ajtón beléptem, vagy beléptünk az öreg Csáti bácsi hangosan szólt félig felénk, félig a konyha felé: „Jónapot – 2 leves!” Vagy ahányan beléptünk, annyi levest kiáltott.
Vacsorára nem mentem sehová, többnyire volt hazaim. Ha éppen már nem volt, vásároltam akármelyik üzletből kenyeret, szalonnát, tésztafélét. Kiadásaim ellenében kaptam 10 napra 19 korona néhány fillért. Ebben benne volt az étkezés, kenyérpénz és zsoldpénz is. Ezzel szemben csak a föltétlenül szükséges napi kiadásom 2,50 fillér volt. Hát még a többi megszámlálhatatlan apró-cseprő kiadások?
Már április 4-én elvezettek bennünket a 5-ös honvédek laktanyájába, hol egyenként beoltottak bennünket két helyen is. Kolera ellen oldalba, himlő ellen a balkarba. Ez elől nem lehetett ellógni, bár a kis mihaszna Harangi megpróbálta ezt is, de rajtaveszett és alaposan összeszidták. Szegedi tartózkodásom alatt 3 ízben voltunk orvosi vizsgának is alávetve.
Ami a tisztaságot illeti, arra Szegeden is nagy súlyt helyeztek. A bentlakók naponta háromszor kisöpörtek minden szobát és a tantermet, de nekünk csak szombat délutánonként kellett a tantermet felsepernünk és felmosnunk. De nem fűrészporral, csak vizes seprűkkel. Az ablakokat is megtörölgettük. Nemigen szakadtunk meg a dologban, mert sokan voltunk kint hálók és a kevés dolgot is ráhárítottuk a fiatalabbakra. Minden héten egyszer elmentünk a közeli fürdőbe, hol alaposan megfürödtünk. Volt ott zuhany, hideg-, langyos- és meleg medencefürdő is, melynek szép tiszta vizében sokáig és vígan lubickoltunk. Hetenként kétszer borotválkoztam hol egyik, hol másik borbélyüzletben 30 fillérért. Minden vasárnap délelőtt elvezettek bennünket a nagy római katolikus templomba, melynek nem sok értelme volt, előttem református előtt. Ott csak áldoztak, gyóntak, miséztek. Csupán húsvétkor volt egy jó prédikáció is magyarul, fent az orgona pedig a Himnuszt játszotta, melyet a közönség állva hallgatott végig. Nagypénteken Szilágyival és Bondárral elmentünk a református templomba, hol egy magyar tábori pap hatalmas prédikációt tartott, kellőképp vázolva e szörnyű világháború nagypénteki gyászát. Egy ízben, 18-án Bizám Márton elvezetett bennünket a gyönyörű új zsidótemplomba, hol feltett kalappal kellett ülnünk. Érdeklődve szemléltük e hatalmas templom nagyszerű boltívét, berendezéseit és a fényes esti kivilágítást. Nagy figyelemmel hallgattuk a gyönyörű nőikar éneket is.
A szegedi zsinagóga
Április 8-án a vásárhelyi úton vonultunk ki a városból, messze a vasúti töltés mellé és egész délelőtt csak nézőközönség voltunk. Nagy harcszerű honvédtüzérségi gyakorlat volt. 2–3 kilométerről agyúkból lőttek előbb srapnellel, később gránáttal egy bizonyos terepet. Itt találkoztam véletlenül Vattai Gáborral, aki géppuskás tizedes volt, és épp akkor a zászlósuk valamiért megütötte őt, az arca is véres volt. Néhány nappal később meglátogatott engem lakásomon a feleségével és később is gyakran találkoztam vele. 13-án Szőreg felé vonultunk ki. Útközben a hadnagyunk – ki pedig páratlan jó ember volt – valamiért megharagudott és alaposan megmeneteltetett bennünket.
Április 18-án a Bertalan-emlékhez vonultunk ki a Tisza partján és ott meglátogatott és megszemlélt bennünket egy százados, miniszteri kiküldött, s megdicsért bennünket, hogy milyen tisztaságot és példás rendet talált a tanfolyamon. Két ízben kivonultunk a város másik végén levő téglagyárhoz, hol a repülőpálya is volt. Érdeklődve nézegettük a repülők tanulásait, amint gépeiken felszállva, egy-egy kört írtak le a levegőben.
22-én ismét nagy utat tettünk meg. A hadnagy meg akarta ismertetni velünk Szeged környékét. Elmentünk a Tisza mentén északkelet felé jó messzire, egész a Maros torkolatáig. Az egész vidék amerre a szem ellátott, csupa sík tenger volt, az akkor tavaszi nagy esőzésektől.
Vattain kívül még egy pár ismerőssel is gyakran találkoztam. Máté Sándorral is két ízben, aki Váradról a géppuskás tanfolyamra jött Szegedre. Április 19-én este a Tisza-parti sétám alkalmával találkoztam véletlenül Borbély Lajos sógorral, szalontai szabóval. Örömteli meglepetéssel üdvözöltük egymást. Ő is Szegeden épp az én lakásom szomszédságában tartózkodott két hete és még sem tudtunk addig semmit egymásról. No, azután annál jobban kipótoltuk az elmulasztottakat. Ő Debrecenből jött az 1-es tüzérekkel Szegedre, de ő a szabóműhelybe és raktárba lett beosztva, hol igen jó helye volt. Szegedi időzésem alatt e naptól fogva sűrűn találkoztam vele és különböző vendéglőkben egy pár üveg sör mellett elbeszélgettük e vérzivataros világ borzalmasságait.
Szeged, Széchenyi téri korzó
Szabadidőm alatt majdnem az egész város nevezetességeit megtekintettem. A nagy sétatéren, mely tömve volt minden este és ünnep délutánján megtekintettem a sok kiváló hazánkfia szobrát. Ott áll II. Rákóczy Ferenc hatalmas lovas szobra gyönyörű zöld pázsit és virágbetűkkel kirakott rózsakert közepén. Amodább áll Tisza Lajos, Szeged újjáépítőjének szobra. Deák Ferencé, Vásárhelyi Pálé, gróf Széchenyi Istváné. A Kossuth téren Kossuth Lajos hatalmas szobra, majd távolabb Dugonics Andrásé. A Tisza-parti sétányon Erzsébet királyné szobra. Általában Szeged főtereit igen sok szép szobormű díszíti.
Szeged, Tisza Lajos szobra
A sétatér nyugati sarkán áll a hatalmas Korzó mozi, mely előtt a széles aszfalton a délutáni órákban nemigen tanácsos az embernek elmerengve sétálni, mert a rengeteg sok fickó, diák kerekes korcsolyájával majd leveri az embert lábáról.
A Korzó mozi előadásait gyakran megtiszteltem látogatásaimmal. A nagy színház épületében is három ízben élveztem a nagyszerű előadásokat. Egyszer meglátogattam Borbély sógorral a Mars téren álló óriási Csillagbörtön magas kőfalakkal körülvett épületét – de csak kívülről –, melyben az elmúlt században oly sok gonosztevő, köztük a híres Rózsa Sándor is bűnhődött e földön elkövetett vétkeiért.
A szegedi Korzó Mozi a Zsótér-házban működött
(forrás: egykor.hu)
A Szegeden eltöltött hónapot méltán nevezhetem kellemes, víg életkorszaknak. Kitűnő helyem volt minden tekintetben. Tanulásban az elsők közé tartoztam, nemegyszer megdicsértek oktatóim, különösen szép írásomért. Minden vasárnap délelőtt 10 órától estig szolgálatmentesség volt. Az ünnepekkor pedig, nagypéntek, szombat délután és húsvét első napján teljesen szabadok voltunk. Azonkívül minden este ½ 6-kor már vége volt a tanulásnak, s ilyenkor a szép estén, ha nem mentünk sétálni a városba, lakásunkon benn a szobában dalolgattunk. Szilágyi szépen tudott flótázni, én, Vass szakaszvezető és Bondár pedig daloltunk, gyakran még a háziasszonyunk, Kovácsné is hozzánk elegyedett. Az ablakok nyitva voltak, a szép tavaszi estéken, a nóta hangjai messze elszálltak a Tisza partjára is, az utcán igen sokan megálltak és hallgatták a szép összhangzású dalolást. Bizám, a zsidó nemigen vett részt a dalolásban, ő mindig oda volt csavarogni, Lustyik, a tót pedig nem tudott dalolni.
Leggyakrabban kisétáltam a szőke Tisza partjára, mely csak alig párszáz lépésre volt lakásunktól. Elgondolkozva, elmerengve szemléltem a széles Tisza, e legmagyarabb folyó hömpölygő hullámait. Néha gőzhajók is voltak kikötve, melynek fedélzetére is felmentem szétnézni és kíváncsian szemléltem az egyes részeket.
Szeged, Tisza-part
Április 22-én, húsvét szombatján estefelé megérkezett hozzám a feleségem, hogy az ünnepeket együtt töltsük. Borbély sógorral délután kimentünk az állomáshoz elébük, mert az ő felesége is jött. Csakugyan meg is érkeztek 6 órakor. Villamoson bekocsikáztunk a városba és a Szív utca 6. szám alatt béreltünk ki 1–1 lakást 48 órára. Húsvét első napját együtt töltöttük. Feleségemmel délelőtt elsétáltunk a jó messze levő pionér laktanyába, hol a Forgó fiúnak átadtam egy hazulról küldött csomagot. Majd a Tisza partján sétálgattunk, s 11 órakor meglátogattuk a Tisza partján épült hatalmas múzeumot, hol nem győztünk eleget csodálkozni a sok érdekes régiségeken. 12 órakor ebédelni mentünk Csáti bácsi vendéglőjébe. Délután a Korzó mozit látogattuk meg és a nagy sétatéren töltöttük el a szép, kellemes délutánt. Este pedig a színházba mentünk fel számtalan lépcsőn a IV-ik karzatra. Mily hamar elmúlt e rövid nap és két éj. Másnap délelőtt ½ 11-kor kikísértem feleségemet az állomásra, hol elbúcsúztunk egymástól és ő elutazott haza.
Korzózók a Tisza-parton
Április 27-én már vége felé járt a 4 heti tanfolyam legnagyobb sajnálatunkra, mert Szegeden olyan jól folytak dolgaink, amilyenről álmodni sem mertünk volna e komisz életben. E nap délutánján Petrovics hadnagy szép kis beszéd kíséretében elköszönt tőlünk. Az oktató altisztek indítványára egy emléktárgyat vettünk a hadnagynak, melynek költségeihez 1–1 koronával járultunk hozzá. Vacsora után elmentem ismét még egyszer Szegeden a Korzó moziba, honnan 9 órakor tértem haza. A többiek még oda voltak a városban, Lustyik kivételével, ki már a díványon mélyen horkolt.
Már én is szenderegtem, midőn hangos beszédre és világosságra ébredtem fel. Szilágyi volt, egy másik távírásszal és elmondják nekem, hogy értem jöttek, mert Batiz őrmester és a két szakaszvezető hívatnak, a Hági kávéházban vígan vannak vagy húszan és én is menjek most velük oda, mert nekik azt parancsolták, hogy ha nem akarnék menni, hát vigyenek. No, már akkor inkább megyek a saját lábamon.
Gyorsan felöltöztem és elindultunk a Hágiba, ahol az egész társaságot igen vidám hangulatban találtam egy óriási hosszú asztal mellett. Nagy örömmel fogadtak, különösen Kriszt szakaszvezető. Ő és az őrmester közé kellett ülnöm. No, volt aztán borivás, később feketekávé is, de csakhamar általános közkívánatra el kellett dalolnom azt a szép harci nótát, melyet csak a napokban tanulgattuk Szilágyival, neki le is volt kottázva, de neki nem volt hangja ő csak flótán szokott odahaza a lakásunkon is kísérni bennünket.
A beállott mély csendben, a legfeszültebb figyelem közt elénekeltem mind a három hosszú versét a Tábortűznél levelemet írom kezdetű harci nótának. Mély figyelemmel hallgatták a dalt, különösen Kriszt öccse, egy civil doktor le nem vette rólam a szemét, míg daloltam. A dal befejeztével olyan óriási taps és éljenzés reszkette meg a kávéház falait, aminőt e vén kávéház még alig hallott. Kriszt szakaszvezető ölelt, csókolt mint egy kislányt, Batiz őrmester, a civil orvos pedig a kezemet szorongatva melegen gratulált. Hát az igaz is, hogy mi váradiak minden téren elsők voltunk. Mikor fizetésre került sor, engem nem hagytak, hogy fizessek egy fillért sem.
Szeged, a mai Belvárosi mozi helyén működött egykori Kossuth kávéház
Éjfél táján eltávoztunk azon helyről és elmentünk mind az egész társaság az Európa kávéházba. Ott is elfogyasztottunk vidám hangulatban néhány liter bort és 1–1 feketét. De onnan csakhamar továbbmentünk a Kossuth kávéházba, hol női zenekar is játszott. Ott is vígan voltunk, miközben ismét el kellett dalolnom az előbbi dalt, melyet a női zenekar halkan kísért. Óriási tetszés és tomboló tapsvihar tört ki a dal befejezésekor. ½ 4 óra után hazafelé tértünk magasztos kebellel, legtöbb részünk alaposan becsípve.
Ilyen víg hangulatban folyt le Szegeden töltött utolsó éjjelünk, a búcsú éjszakája, mert akkor már tudtuk, hogy másnap itt hagyjuk „Szöged hírös” városát.
B. Sárközy Gergely a Bihar vármegyei Árpád községből 1915. február 15-én vonult be a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe. A 32 éves gazdálkodó háborús visszaemlékezésének első sorozatában (1-62. rész) a besorozásától az orosz, majd az olasz fronton viselt szolgálatán keresztül az első hazatéréséig követtük nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést teljes egészében, a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva közöltük. A sorozatindító, bevezető részben írtunk a visszaemlékezőről, a visszaemlékezés történetéről, valamint a forrásközlés módjáról is.
Az első sorozattól eltérően a most közreadásra kerülő folytatásban nem közöljük a visszaemlékezés teljes szövegét, hanem csak az általunk érdekesebbnek gondolt részeket. A szövegkihagyások jelölésére a forrásközlésekkor szokásos szögletes zárójelek közötti három pontot alkalmazzuk: […]. A szerző fejezetcímeit is elhagyjuk, a visszaemlékezést mi tördeljük részekre. Az egyes részeket az előző sorozatot folytatva folyamatosan sorszámozzuk. A kézzel írt szöveg átírásáért Péter I. Zoltánnak tartozunk hálás köszönettel.
Következő rész: „Diskurálgatva loptuk a drága, szép napokat”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész
