B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 56. rész

Egy magyar hős emléke

Hősünket is visszaküldik a vippachi tábori kórházból a századához. A Haidenschaft felé vezető úton egy templom előtt érdekes magyar emléket figyel meg a napóleoni időkből. Rostás Pál magyar huszár szobrának feliratát akkurátusan fel is jegyzi a noteszába. Újra Prvacinára kerül, ahol ismét beteget jelent, s egy vizsgálat során a megfelelő rubrikába végre kedvező bejegyzést kap…

[1915.] augusztus 13-án, délelőtt ismét sorakoztattak bennünket szokás szerint. A főhadnagy felszólított minket, hogy akik 7-e előtt jöttek ide, azok álljanak félre. Úgy látszik itt egy hétnél tovább nem tűrik a vendéget. Már tegnap is ki volt adva a parancs, hogy aki 6-a előtt jött, lépjen ki, de mi akkor Baloghgal ellógtunk az összeírás elől. De most a mi nevünket is felírták és külön állítottak bennünket hosszú sorba. Csakhamar jött a cseh doktor és egyenként futólag csak rápillantott kinyújtott nyelvünkre és „gút, gút” szavakkal továbbnyargalt előttünk. Pedig igazán sok beteg ember volt köztünk. Mitől is gyógyultunk volna meg? A rossz és kevés élelmezéstől és a testgyakorlatozásoktól? De hát nem lehetett sehová sem fellebbezni. Kiadták a parancsot, hogy délután 2 órakor indulunk vissza Prvacinára, s onnan mindenkit küldenek a saját csapatához.

Összeszedelőzködtünk tehát a mondott időben, 144-en voltunk és néhány altiszt vezetése alatt megindultunk gyalog azon az úton, melyen a múlt héten jöttünk. A városon keresztül haladva vettünk körtét, barackot és szőlőt. Az út mentén két oldalt tengeri- és szőlőföldek feküdtek. Itt nem úgy termelik a szőlőt, mint nálunk, körül bekerített kertben, hanem szabadon, künn a szántóföldeken. Láttam több helyen is olyan tengeri- és szőlőtáblákat, hogy egyik sor tengeri, másik sor szőlő volt. Baloghgal hátramaradtunk – mint mások is – és szüreteltünk helyenként a szőlőből, mely azonban többnyire még éretlen volt. Lassan ballagtunk, sok tervet forraltunk együtt. Szerettük volna módfelett hazafelé irányítani utunkat. Már Vippachon is sokat terveltünk efelől, mivel hallottuk, hogy egyik is, másik is meglógott és hazafelé vette útját. De azért mi csak nem mertük megkísérteni a dolgot, pedig nagyon vigasztalan kilátásaink voltak a jövőre.

Vippach és Haidensaft közt a félúton terebélyes fák alatt állott néhány ház, melyek közt egy italmérés is volt. Televettük kulacsainkat borral. E néhány ház közt áll egy szép háromtornyú templom, elől egy nagy, hátul két kisebb toronnyal. A templom előtt vasrostélyos kerítéssel körülvéve áll egy szép nagy szobor. A szobor talapzatán egy magyar huszár hatalmas szobra.

 A Vippach/Vipava és Haidensaft/Ajdovščina közötti főúton található Budanje temploma napjainkban, amiről Sárközy Gergely írt. A szobor ma már nem látható, csak a talapzata áll. (Forrás: budakeszikultura.hu)

Már az elmúlt héten, mikor itt eljöttünk láttam a szobrot, de a kocsi sebesen haladt, és nem tudtam a felírást elolvasni, csupán annyit láttam nagy betűkkel kiírva: „Rostás Pál”. Vippachon is sokat töprenkedtünk Baloghgal, hogy ki lehetett azon magyar vitéz, kinek itt ez idegen országban van felállítva az emlékszobra?

 Rostás Pál egykori szobra. Megmaradt töredékei jelenleg a Nova Goriziai múzeum kőtárában találhatóak, az elmúlt években gyűjtés kezdődött a restaurálására és újbóli felállítására (Forrás: budakeszikultura.hu)

Most azonban visszamenetkor, míg egy kis pihenőt adtak, ráértem alaposan szemügyre venni a szobrot, és feljegyeztem zsebkönyvembe a felírás szövegét, mely szóról-szóra így hangzik: „Rostás Pálnak Cs. és Kir. V-ik Huszár Ezred közvitézének, ki MDCCCXIII Octob. III-án e vidéken hátráló ellenség állását IV társaival kutató, hős elszántsággal egyedül reárohant LX gyalog s VII lovastól környezve Leonidásként óranegyedig az ellenfél bámulatára vívott, míg XXX golyótól érve a Hon s Fejedelemért vitézül éltét áldozá. Bajnok társoknak hála jelül a hasoncímű ezred”. Tehát még a nagy napóleoni időkben történt azon vitézi cselekedet, melyet e magyar hősnek ezen életnagyságú szobra hirdet a késői utódoknak.

 Rostás Pál huszár tizedes szobráról a Vasárnapi Újság 1857. évi 9. száma is közölt egy rajzot, ami azonban látható módon nem hasonlít a valódira. A lap tudósítása szerint a szobrot 33 évvel később, 1846-ban a halála és a temetése helyén emelték az önfeláldozó haditettével megmentett huszártársai.
(Forrás: epa.oszk.hu)

Rövid pihenés után tovább vándoroltunk Haidensaft felé. Az eső ránk eredt, az út csúszós lett. Lábaim szörnyen elfáradtak, tagjaim nagyon fájtak, vállamon a bakó oly nehéz lett, mintha kövek lettek volna belerakva, pedig egy kis kenyéren és a csajkán kívül mást nem tartalmazott. 5 órakor értünk Haidensaftban a vasúti állomásra, hol megszámláltak bennünket, s kitűnt, hogy 3 ember ellógott, eltűnt másfelé, nem is került meg. Azoknak több bátorságuk volt, mint nekünk.

 Súlyos sebesültek a haidenschafti vasúti pályaudvaron
(Forrás: bildarchivaustria.at)

Beültünk ismét a vonatba és egy óra múlva Prvacinán szálltunk ki. A kórháznak berendezett épületben nem kaptunk helyet, mind tele volt sebesültekkel és betegekkel, tehát házaknál szállásoltak el bennünket. Mi Baloghgal és még 8 társunkkal egyik ház padlásán, a szénában kaptunk elhelyezést. Vacsorát és másnap reggel feketekávét kaptunk, olyan jót és eleget a tábori konyhán, hogy olyant ritkán ettem a harctéren.

Másnap 14-én reggel azt mondja Balogh, hogy ő beteg és látja, hogy én is milyen beteg vagyok, tehát menjünk maródit jelenteni. 8 órakor fel is iratkoztunk egy irodán, hol 2–3 német írnok írta a neveket, de az én nevemet egyik sem tudta leírni. Sárközi helyett vagy Sarkegyi, vagy Sarhegyi voltam. 10 órakor mentünk orvosi vizsgára. Voltunk ott vagy 90-en, de az orvos egyiket a másik után bocsátotta el azzal, hogy „szolgálatképes, vissza a századhoz!” Előbb Balogh került sorra, neki is azt mondta a doktor, hogy egészséges, mehet! Csak nagyon keveset fogadott el betegnek.

Csakhamar rám is került a sor. Ingre vetkőzve léptem az orvos elé, ki egy öreg, elég barátságos német volt. Egy szót sem tudott magyarul, tolmács segédkezett mellette. Mikor előtte álltam rám nézett és rögtön meglátta, hogy a hónom alján milyen vizes az ingem. Megvizsgálta ütőeremet, hallgatózott a mellemen és a tolmács által kérdé, mióta vagyok katona, azelőtt miért nem voltam, mióta vagyok a harctéren stb.? Végre az előtte levő könyvbe nevem után az illető rubrikába azt írta, hogy „Spital.” Jól megláthattam én is ez egy szót. Kijövet mondám a földimnek, hogy alkalmasint el kell egymástól válnunk, mert én valószínűleg megyek a kórházba.

Délután 4 óráig szállásunkon voltunk, sok gyümölcsöt elfogyasztottunk. Társaink közül egy pesti fiú, 1-es honvéd hordott mindenőnknek almát, körtét, szilvát és szőlőt, mégpedig oly csalafintasággal, hogy egyik lábát bekötötte és elindult a városba kéregetni. A lakosok persze azt hitték, hogy éhes, sebesült katonával van dolguk, megszánták és bőven adtak neki sok gyümölcsöt. 4 óra után összeszedtek bennünket. A 90 beteget jelentő közül 17-et talált a doktor betegnek. Baloghtól elbúcsúztam, nem is sejtve, hogy sohase fogom többé viszontlátni ez életben!

A Bihar megyei Árpád községből a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe 1915. február 15-én bevonult 32 éves gazdálkodó B. Sárközy Gergely visszaemlékezése a sorozástól követi nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva 2011. január 3-tól kezdve, hétfői napokon közöljük blogunkon. A cikksorozat első része.

Következő rész: „Semmiképpen sem lehet ez átkozott helyről szabadulni”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész