Hősünket is visszaküldik a vippachi tábori kórházból a századához. A Haidenschaft felé vezető úton egy templom előtt érdekes magyar emléket figyel meg a napóleoni időkből. Rostás Pál magyar huszár szobrának feliratát akkurátusan fel is jegyzi a noteszába. Újra Prvacinára kerül, ahol ismét beteget jelent, s egy vizsgálat során a megfelelő rubrikába végre kedvező bejegyzést kap…
A Monarchia tisztképzésében – akárcsak a többi korabeli nagyhataloméban – a matematikai tudományoknak igen nagy szerepe volt. Ez érthető, különösen akkor, ha meggondoljuk, hogy a vasutak háborújának idején a tömeghadseregek mozgatása mennyi számítást igényelt. A hadműveletek lebonyolítása jószerével vasúti menetrendek segítségével történt. Természetes hát, ha a jövendőbeli tisztek felkészítésében a számokkal kapcsolatos tantárgyaknak kiemelt jelentősége volt: akár négyszeres szorzóval is számolhatták az ezekből kapott érdemjegyeket. Nyilván nem véletlen, hogy a dualista korszak legismertebb hadvezére, Conrad von Hötzendorf, aki 1906-tól a vezérkari főnöki posztot betöltötte, szintén jól bánt a számokkal: hívei szerint egyenesen zsonglőr volt ezen a téren.
Hősünk számára a vippachi tábori kórházban sem könnyű az élet. A gyenge élelmezés mellé rendszeres gyakorlatozás párosul, ami a katonák soknyelvű összetétele, különböző kiképzése és egészségügyi állapota miatt nem nélkülözi a komikus jeleneteket. A honvággyal küzdő bakákat őrizni is kell, „nehogy valaki ellógjon és a front helyett hazafelé vegye útját.”
Vesszőfonatos kerítés előtt, a magyar címert ábrázoló virágágyás mellett, egy fa árnyékában a nyári melegben békésen üldögélő magyar tüzérek. Egy fotólap idilli képe az orosz frontról. Szanyi Miklós budapesti olvasónk küldte a tábori posta rovatunk számára néhány kiegészítő információ kíséretében.
Miközben az osztrák-magyar döntéshozókat még a Putnik-affér fejleményei tartották izgalomban, hamarosan újabb különös eseményre került sor, olyanra, amire a (had)történelemben valószínűleg nem találni példát. Mert az bizonyára nem mindennapi, hogy egy ország külügyminisztere az uralkodója által előzetesen jóváhagyott hadüzenet szövegét az utolsó pillanatban még módosítsa és erről a tényről a legfőbb érintettet csak utólag tájékoztassa! Márpedig 1914 júliusának végén Bécsben pontosan ez történt.
2012. január 13-án, pénteken Katona-élet-halál – fotók verebiekről címmel időszaki kiállítás nyílik a verebi Közösségi Házban (Vereb, Vajda János út). A kiállítás megnyitóján, a Verebi Esték rendezvénysorozat keretében Rózsafi János tart előadást a fehérváriak, illetve a verebiek első világháborús részvételéről.
Lebetegedett hősünk egyre messzebb kerül a rajvonaltól: a bigliai koszos ezredsegélyhelyről előbb a hadosztály segélyhelyére küldik, majd a Vippach-folyó mellett fekvő Prvacina város kórházába irányítják. Hamarosan még tovább kell mennie: vasúton Haidenschaftba viszik, ahonnan az augusztusi forróságban gyalog, majd kocsin jut el Vippach tábori kórházába.
Papp Károly sarkadi olvasónk lejegyezte dédnagyapja, vitéz Vágó András családi emlékezetben megőrzött töredékes életrajzát, amit az alábbiakban mi is közzéteszünk. A nagymamájától hallott történetekhez néhány képet is mellékelt.
„Szolgálati időm emlékéül”
„Dédnagyapámról szóló írásukat örömmel vennénk. Részben kegyeleti okokból is, részben valamilyen szintű elismeréseként egy olyan generációnak, mely méltatlanul volt elfeledve. Volt ő irredenta, volt ő revizionista stb., csak egy nem volt: elismert katona és ember…
„Dilettánsabban még soha nem szabadítottak el háborút, mint 1914 júliusában a Szerbia ellenit” – fogalmaz egészen kendőzetlen nyíltsággal Fritz Fellner, az egyik legtekintélyesebb osztrák történész, és véleményét sok szakember is hajlamos osztani. Tulajdonképpen már az is feltűnő, milyen gyakran emlegetnek dilettantizmust az akkori eseményekkel kapcsolatban: megkapják ezt a minősítést a szarajevói merénylet végrehajtói éppúgy, mint az elhárításáért felelősséggel tartozók (sőt, maguk az áldozatok is – a veszély egészen szakszerűtlen alábecsüléséért…), de az osztrák–magyar, valamint a szerb katonai és politikai vezetés döntéshozói is egyformán. A történtek utólagos ismeretében akár az efféle megsemmisítő kritika sem tűnik alaptalannak. Mindenesetre a Nagy Háború kirobbanásának körülményei is csupán újra megerősítik, hogy a hadvezér és az államférfi is csak ember, és hogy azt az államot és azt a hadsereget, amelyet korának legnagyobb koponyái vezetnek – eddig még nem találták fel…
Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…
Legutóbbi kommentek