Lebetegedett hősünk egyre messzebb kerül a rajvonaltól: a bigliai koszos ezredsegélyhelyről előbb a hadosztály segélyhelyére küldik, majd a Vippach-folyó mellett fekvő Prvacina város kórházába irányítják. Hamarosan még tovább kell mennie: vasúton Haidenschaftba viszik, ahonnan az augusztusi forróságban gyalog, majd kocsin jut el Vippach tábori kórházába.
Papp Károly sarkadi olvasónk lejegyezte dédnagyapja, vitéz Vágó András családi emlékezetben megőrzött töredékes életrajzát, amit az alábbiakban mi is közzéteszünk. A nagymamájától hallott történetekhez néhány képet is mellékelt.
„Szolgálati időm emlékéül”
„Dédnagyapámról szóló írásukat örömmel vennénk. Részben kegyeleti okokból is, részben valamilyen szintű elismeréseként egy olyan generációnak, mely méltatlanul volt elfeledve. Volt ő irredenta, volt ő revizionista stb., csak egy nem volt: elismert katona és ember…
„Dilettánsabban még soha nem szabadítottak el háborút, mint 1914 júliusában a Szerbia ellenit” – fogalmaz egészen kendőzetlen nyíltsággal Fritz Fellner, az egyik legtekintélyesebb osztrák történész, és véleményét sok szakember is hajlamos osztani. Tulajdonképpen már az is feltűnő, milyen gyakran emlegetnek dilettantizmust az akkori eseményekkel kapcsolatban: megkapják ezt a minősítést a szarajevói merénylet végrehajtói éppúgy, mint az elhárításáért felelősséggel tartozók (sőt, maguk az áldozatok is – a veszély egészen szakszerűtlen alábecsüléséért…), de az osztrák–magyar, valamint a szerb katonai és politikai vezetés döntéshozói is egyformán. A történtek utólagos ismeretében akár az efféle megsemmisítő kritika sem tűnik alaptalannak. Mindenesetre a Nagy Háború kirobbanásának körülményei is csupán újra megerősítik, hogy a hadvezér és az államférfi is csak ember, és hogy azt az államot és azt a hadsereget, amelyet korának legnagyobb koponyái vezetnek – eddig még nem találták fel…
[1915.] július 28-án betegnek éreztem magam. A tegnapi sok éretlen tengeri ártott-e meg? Nem tudom, de rendkívül bágyadt, erőtlen lettem és másnap még rosszabbul éreztem magam. Étvágyam elromlott, nem kellett semmi. Megijedtem, hogy komolyan beteg leszek. Átkozott dolog! Mikor a rajvonalban voltam, szinte óhajtottam a betegséget, hogy elkerüljek valami módon onnan, de akkor nem tudtam beteg lenni. És most, mikor sok szenvedések után valamennyire kedvezőbb helyre kerülhettem, most vigyáztam pedig az egészségemre, és mégis beteg lettem. De nem adtam meg magam. Erősen kitartottam, jöttem, mentem, elvégeztem a rám bízottakat.
A Nagy Háború Blogon közel 300, hosszabb-rövidebb írás jelent meg a tavaly júliusi indulás óta. Év végi poszt gyanánt most megosztjuk veletek, hogy mely cikkek voltak idén a legolvasottabbak. Örömmel konstatáltuk, hogy a népszerűség nem csupán egyetlen szerzőre és egyetlen rovatra korlátozódott: a kép kellőképpen változatos. Íme a top 12:
Az alábbi írás a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány és a Nagy Háború Blog 2011. december 8-án megrendezett Limanova-előadóestjén elhangzott előadás szerkesztett változata.
Az előadás címe egy huszárnótából vett részlet. Egy olyan nótából, amely még ma is gyakran felcsendül lakodalmakban vagy akár baráti nótázások során. Különösen azokon a településeken, amelyek egykor a székesfehérvári császári és királyi 10. (Vilmos) huszárezred hadkiegészítő területén találhatók, így a Fejér megyei Adonyban is, ahol születtem. A büszke, daliás huszároknak már csak az emlékük maradt meg, de a róluk született nóta még ma is felhangzik néha.
Fehérvári huszárok egy csoportja a frontra indulás előtt
(Forrás: a szerző gyűjteményéből)
Biglián már nem volt épp oly veszedelmes a helyzet, mint a Valone-völgyben és Oppachiasello mellett. Ide ritkábban tévedt egy-egy kóborgó gránát. De a rajvonalban szünet nélkül minden nap, még többnyire éjjel is folyt az ágyúzás, melybe némelykor sűrű puskaropogás, gépfegyverkattogás és a hozzánk is elhallatszó „Avanti!” (előre!) kiabálás vegyült. Ekkor támadtak az olaszok.
„A mi állásaink előtt” – a debreceni 3. honvéd gyalogezredben szolgáló Papp Aurél festőművész-grafikus tábori levelezőlapként kiadott rajza 1916-ból a Monte San Micheléről
(Pintér Tamás gyűjteményéből)
Lobmayer Johann vgs. Abt
k.u.k. Korpsmagazin Nro. 22.
Staffel Nr. 22.
Fldp. Nr. 65.
Kedves Iván! Szept. eleje óta nem hallottunk felőled semmit, s már komolyan aggódtunk mikor most végre tudomásunkra jutott czímed s az hogy XII. 21-én jól érezted Magadat. Bárkinek is írtad ezt, fő, hogy így van, eltekintve attól, hogy nagyon szerettünk volna karácsonyra legalább egy kis örömet szerezni Neked, nem beszélve a külömböző otthon kötött meleg holmiról, melyet idegen katonáknak eljuttattunk s sokkal szívesebben, azaz elsősorban Neked küldtünk volna, de czím és mindennemű értesítés hiányában nem tehettünk semmit. Valjon tényleg egyszer sem írtál nekünk, vagy csak nem kaptuk meg kártyáidat? Géza még szept. elején törött karral hazajött s szabadsága lejárta után itt Pesten lett beosztva. Igazán örülnénk ha bármi röviden értesítenél bennünket hol és hogy létedről s ha esetleg volna valami kivánságod, kérlek írd meg, hogy tehessünk valamit.
Isten Veled! Géza s a gyerekek sokszor csókolnak.
1915.I.6. Viszontlátásra Paula
Köszönet a lapért Dinyés Lászlónak és a Magyar Monte Grappa Baráti Kör Egyesületnek. Boldog karácsonyt kívánunk minden kedves olvasónknak!
A Nagy Pál altábornagy parancsnoksága alatt álló 40. honvéd gyaloghadosztály szerencsés helyzetben volt 1915 karácsonyát megelőzően, mivel december 22-től pihenőjét töltötte és „ütközetre nem volt kilátás”, ahogy azt Dr. Paulovits Sándor, az alakulat kötelékében az északi fronton harcoló 30. honvéd gyalogezred krónikása írta. A tisztek és a honvédek így minden szabad idejüket és figyelmüket az ünnepre való készülődésre fordíthatták.
Katonák karácsonya – Balázsfy Rezső rajza
(Vasárnapi Újság, 1915)
Ifjabb Kohányi Kálmán, egykori műegyetemi hallgató, a kassai MÁV felügyelő állomásfőnök fia 1914 augusztusában, sebesülten került orosz fogságba. A 6. tábori tarackezred fiatal zászlósa szeptembertől vezette feljegyzéseit, amiben részletesen beszámolt a Krasznaja-Rjecskai hadifogolytáborban töltött karácsonyi időszakról is. A naplót, melyet haláláig, 1915 áprilisáig írt, bajtársai hozták haza, és jutatták el társuk Kassán élő szüleihez. A jobb kifejezés híján „naplónak” nevezett feljegyzések azonban korántsem szorítkoznak a szó klasszikus értelmében vett napi bejegyzésekre írójuk mindennapjairól. Sokkal inkább egy Moszkvából Krasznaja-Rjecskáig tartó hosszú utazás állomásait rögzítik, tájképszerű leírásokkal, az oroszországi viszonyokat megjelenítő életképekkel.
(Forrás: Hadifogoly magyarok története. Szerk.: Baja, Lukinich, Pilch, Zilahy)
Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…
Legutóbbi kommentek