„Hiába volt annyi év titáni küzdelme…”

2023.05.08. 07:00 :: PollmannFerenc

Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 24. rész

Hőseink végre visszaérkeztek Isztambulba, ahol néhány hónapja e nagy, közel-keleti kalandjuk elkezdődött. A háborúnak vége, a győztes antant a város megszállására készül, ami 1918. november 28-án be is következik. A doktor siratja a németeket, de csodálja a győzteseket (már akik szerinte megérdemlik…). A török vereség következményei: fezek helyett kalapok. Kemény doktoréknak határidőre el kéne hagyniuk a várost, hogy elkerüljék a hadifogságot…

 

Kimondhatatlan örömmel szálltunk ki a túlzsúfolt marhakocsikból. Újra itt vagyunk hát Kospoliban, a Kelet paradicsomának kapujában, ott, ahol a világ minden népe összekeveredve szépen megfér egymás mellett, ahol a rejtélyes Kelet minden misztériuma, szokása, felfogása összekarolva jár a rafinált nyugati műveltség különböző nagyképű megnyilvánulásaival. Valósággal újjászületünk itt mi, akik annyi kalandos kóborlás után megérkeztünk a Bosporus ázsiai partjára, az antant repülők által teljesen elpusztított Hajdár Pascha nevű vasúti állomásra, amely kiindulópontja az ázsiai vasutaknak.

Mindenki ismerősei, barátai, földijei után kutat. Én azonnal a közelben levő „Hajdar Pascha Lager”-ba megyek, ahol Krecsák ezredorvos társam még ma is tétlenül várja nagy Sanit. Kolonne-jával, hogy mi lesz vele. Hanem a nagy örömünkre itt zúdult rá az első hideg zuhany. Eddig nem is álmodott, szinte hihetetlen dolgokat hallunk: Bulgária letette a fegyvert, Bulgáriát megszállta az ellenség, királya Magyarországra menekült; Kospolit a Csataldza vonal felől nagy veszedelem fenyegeti, ezen oldalról akar állítólag az antant az igazhívők szent városába bevonulni; Oroszországban óriási anarchia van, Ukrajnából vonulnak ki a németek; a francia és olasz frontokon a német és k.u.k. csapatok egyik súlyos vereséget a másik után szenvedik el stb. stb. De ami minket a legközelebbről érint, az a hír, hogy Magyarországon állítólag szintén zavarok, katonai lázadások volnának, hogy ott a zsidóság a Károlyi párt, a Galilei körök és az orruknál fogva vezetett szoc[ialista]. munkásság segítségével felfordulást, forradalmat készít elő stb.

Hogy mindezen, bizonyára erősen nagyított hírekből mi és milyen mértékben igaz, azt nem tudjuk. Pozitív tény azonban, hogy eddig 2 nagy szállítóhajó ment el német katonákkal, német holmikkal megrakodva Brailába, holnapután indul a „Stella” nevű nagy román szállítógőzös ugyanoda, szintén elsősorban németeket, azonkívül a mi Geb. Kan. Batt. Munitionskolonneját viszi magával. A németek éjjel-nappal csomagolnak, ami csak menthető az mind hajókra kerül s megy a Fekete-tengeren át Romániába s onnan Németországba. A nagy sietség oka az, hogy kell rövid időn belül számolni Kosp. elestével. Még elgondolni is rettenetes az, hogy Kosp. az ellenség kezére jusson. Hisz folyton özönlik ide Ázsiából a sok német, török katonaság, itt horgonyoznak a Bosporusban a hírhedt Göben és Breslau nevű hatalmas német hadihajók s mégis el kellene esnie a szent városnak! Aztán Ukrajna, Szerbia, Románia még német megszállás alatt van! És mégis ekkora a felfordulás a mi oldalunkon! Mi történhetett ott az európai frontokon! Talán még sincs még minden elveszve!

Az SMS Goeben csatacirkáló Az SMS Goeben csatacirkáló
(Forrás: Wikipedia)

De hiú remény, hiú ábránd mindez. Villámcsapásként hat reánk [1918.] okt. 22-én a török félhivatalosokban megjelent azon hír, hogy a török kormány tárgyalásokba kezdett az antanttal. Most már vége mindennek. Roppant lehangoló, elkeserítő reánk nézve az a tudat, hogy hiába volt annyi év titáni küzdelme. Elbuktunk. Retteneteset zuhantunk le mi élők az annyi sok százezernyi hősi halottunk sírjára. Oda van a győzelembe vetett hit, vége van a győzelemhez fűzött minden reménynek, vágynak, jogos kívánságnak. Nem fog már senki sem örülni a hazájukért oly lelkesen harcoló, de elbukott népek közül.

Duplán súlyos lesz a sok millió özvegy és árva bánata. Az események rohamosan követik egymást. Európában mindenfelé forradalmak dúlnak, királyok lesznek hontalanokká, elbukik a nagy császár is, a nagy uralkodók mintaképe, a németek büszkesége, akinek minden lélegzete, szívének minden dobbanása, minden jogos és jogtalan, erőszakos és humánus cselekedete, minden nagysága és hibája csak egyet, egyetlen egyet, a német nép nagyságát, haladását szolgálta. Benne testesült meg a nagy, a mai népek legnagyobbika, a német nép, a német őserő.

Majd megjelenik a török félhivatalos lap jelentése arról, hogy dec. 1-én életbe lép a törökök és az antant közt a fegyverszünet, amelynek több igen súlyos pontja van. Milyen lesz akkor majd a béke! Azzal, hogy a fegyverszünet szerint az antant hajóhada megszállja a Dardanellákat, a Bosporust, a parti erődöket etc. minden meg van mondva. Ránk vonatkozólag egyetlen pont a legfontosabb: nov. 28-áig el kell hagyni a központi hatalmak csapatainak Konst[antinápoly]-t és Ázsiát, akik nov. 28. után itt találtatnak, azok az antant foglyai. Tehát amit és akit csak lehet, addig jogunk van elszállítani.

Egy nagyon szép dologról emlékeznek meg az összes török lapok: az antant követelte, hogy a török birodalom területén lévő összes német és k.u.k. csapatok azonnal neki, mint foglyok kiszolgáltatandók. Ebbe azonban a török nem ment bele, inkább újra fegyvert fog a végsőkig, de annyi éven át hűséges szövetségeseit ő maga ki nem adja, mert ez árulás lenne a részéről. Így kaptunk nov. 28-ig haladékot. Szép és nemes cselekedet volt ez, amelyet sohsem szabad elfelejteni. Tehát nov. 28-ig szabad az út, mehetünk Oroszországon avagy Romanián át haza.

Itt vetődik fel az a kérdés, hogy miért kerültünk mégis fogságba, amikor majdnem egyhavi időnk volt az eltávozásra, amikor a szerb, román, bolgár szállítóhajók, az ukrán, a román vasutak mind a mi kezeinkben voltak! Mivel annyi német is itt maradt, bizonyára súlyos okok játszottak itt közre, amely okok közt tán a legfontosabb lehetett az, hogy az ukrán, a román területek fellázadtak ellenünk, vagy ehhez hasonló egyéb okok akadályozhatták meg az ottani területeken való átvonulást. Bulgária érthető volt, azt megszállta az ellenség, Oroszországba Odesszán át a bolsevizmus miatt nem mehettünk.

Osztrák–magyar őrség az odesszai kikötőben Osztrák–magyar őrség az odesszai kikötőben
(Forrás: keptar.oszk.hu)

Ezenkívül sok elszórt német és k.u.k. csapategység volt még benn Ázsiában; ezek nem jöhettek az egyvágányú vasúton egyszerre ide a Bosporus partjára. Mi k.u.k. csapatok kevesen voltunk, s így mind mehettünk volna idejében, de egyrészt a németekkel szemben való alárendelt szereplésünk, másrészt vezetőségünk hiányzó energikus fellépése ugyancsak a németekkel szemben, játszottak közre abban, hogy az antant kezei közé kerültünk.

Az angol pénz értéke erősen emelkedik, már 45 Kor[ona]. egy angol font. A mi koronánk folyton süllyed, s ami érdekes tünet, még a német márkával s a török fonttal szemben is esik. A törökök és a Kospolii görögök közt folytonos összetűzések vannak. Éjszakánként gyilkosságok történnek a városban. Mindenki készülődik az idejében való eltávozásra. Viszont vannak, akik összeköttetéseikben bízva nem nagyon igyekeznek menekülni az antant elől.

Némelyik szállítóhajó meg olyan szerencsétlen, hogy a Fekete-tengeren épp ezidőben tomboló viharok miatt vissza kellett fordulnia. Egy-két hajó meg Odessából jött vissza, mert arrafelé olyan rettentő anarchia dühöng, hogy még a tisztán betegeket és sebesülteket szállító hajók sem mertek kikötni. Átkozzák is a németek az odesszai rémuralom megteremtőit, a magyar huszárokat.

Az Odesszában állomásozó osztrák–magyar 2. lovashadosztály, amely 1918 nyarától a korábbi 2. hadseregből létrehozott Ostarmee (Keleti hadsereg) alárendeltségébe tartozott, 1918. november 2-án fellázadt. Kemény doktor talán erre az eseményre gondolhatott a naplójában.

A legnagyobb kapkodások, fejvesztettség közt telik az idő, múlnak a drága napok s végre elérkezünk a kritikus nov. 28-hoz, s ezzel sorsunk is meg van pecsételve. Most már az antant csapatok főparancsnoka fog velünk rendelkezni. Ki tudja, hogy mi lesz velünk. Konst-ban francia-angol tisztek tűnnek fel. Repülők keringenek a város felett, amelynek sorsa megpecsételtetett. Amióta a török [1453]-ban Bizáncot elfoglalta, azóta ellenség nem taposta a szent várost, most ez is be fog következni.

Konstantinápoly megszállása

A magára maradt török birodalom kénytelen ma járomba hajtani a fejét. Előzőleg folytonosan mindjobban kiszorították Mezopotámiából, később elesett a mohamedánság legszentebb fészke, igazi szent városa, Mekka, a török vallás legnagyobb szentélyét a kábakövet hitetlen gyaurok szemei fertőzik meg azóta. Ahová eddig gyaur a lábát be sem tehette, most ugyanott az igazhívő mohamedán nem érezheti magát otthon. Aztán jött a többi csapás. Elveszett Jeruzsálem, a hedzsási kiskirályság átpártolt a khalifától, ugyanitt az angol kormány új khalifátust állított fel. Majd elérkezett a legnagyobb csapás; egyidőben a francia-olasz-bolgár frontokon ért súlyos vereségekkel. Itt Ázsiában is döntő vereséget szenvedtek a központi hatalmak; szept. 20-21-én Nazarethnél áttörték az antant csapatok a mi frontunkat is, amire egész Ázsiából visszavonultunk. Most pedig az Oszmán birodalom hatalmának központja, a khalifák székhelye Kospoli is ellenséges kézre kerül. A hatalmas padisah a győzők lábainál! Ki hitte volna ezt valaha!

December 1-én a követendő rendszabályok megbeszélésére angol-francia-olasz és görög missziók érkeznek a városba. Amerre ezek az ellenséges elemek az utcákon végig mennek, mindenki megáll, csudálja őket az utca. Nem akarnak az emberek a saját szemeiknek hinni. December 8-án reggeli 9 órakor ködös időben lassú méltósággal bevonulnak az antant hadihajó kolosszusok a Bosporusba, amelyen megszűnik minden forgalom, most már az ellenség hatalmas csatahajói s motorcsónakjai veszik át a Bosporus mélykék vize fölött az uralmat. Az erődöket a hajókon ideszállított szárazföldi antant csapatok szállják meg.

Estefelé a mi Lagerunkban az ázsiai oldalon is híre futamodik, hogy itt vannak a franciák. Minden épkézláb ember a drótkerítéshez tódul. Az apró macskaszerű francia legénység rendetlen összevisszaságban négyes sorokban szinte szaladva vonul el előttünk a közel levő Szelim kaszárnyába. Ezek az apró kis emberek a hosszú szuronyos fegyverekkel, aprón ugráló menetelésükkel olyan komikusan festenek az őket bámuló hatalmas német katonák mellett. A sok német nem szól semmit, egyetlen hang nélkül nézi az apró franciákat. Viszont a francia katonák mintha nem is ők volnának a győztesek, olyan félszegen, szinte szégyenkezve pislogatnak a piros-pozsgás németekre. Csak mikor már elmentek, nézünk egymásra. Hát ezt is meg kellett érni! Majd megindul a németek közt a vitatkozás. Senki sem tudja az igazi okot. Csak egy biztos, itt van a 84. francia gyalogezred a közvetlen szomszédságunkban.

Hasonlóan szárazföldi csapatok vonultak be az igazi városba, a Bosporus túlsó partján is. Itt már izgalmas jelenetek játszódtak le. Helyenkint tettlegességre is került a dolog civil törökök és görögök közt. Az utca szinte extasisban volt, ujjongva, ordítozva fogadta az ellenséges csapatokat, virágot szórt eléje. Minden ujjongó melle, kalapja antant színű szalagokkal volt feldíszítve. Kik voltak ezek az ujjongók? Nem az európaiak, nem az itt levő antant alattvalók. Nem. Mert míg az európaiak, akár a központi, akár az antant hatalmak polgárai voltak, meghatva nézték ezt a nem várt katasztrófát s esetleges belső örömüknek látható külső megnyilvánulásától tartózkodtak, nehogy a szerencsétlen törökökre zúdult nagy, nemzeti szerencsétlenséget még fájdalmasabbá tegyék.

Kik voltak hát azok, akik valóságos örömmámorban úsztak hazájuk elvesztésén az ellenség megjelenésekor? A görögök, a zsidók és örmények! Ez a levantiner társaság ujjongott, tolongott, hadonászott a győztes ellenség katonái körül. Másnap a török lapok szomorúan csak pár sorban emlékeznek meg arról, hogy ez az itt meggazdagodott alattomos népség egyszerre eddig mindig sajátjának vallott hazája ellen fordul, hogy ezáltal a ravaszsággal, csalással, konjunktúrákkal szerzett vagyonát megmentse s újra tovább gyarapítsa. Ez a kalmár társaság ugyanezen célból épp így üdvözölt volna minden más győztes sereget is. De ez még hagyján, már az ellenséges bevonulás előtt észre lehetett venni, hogy kik várják örömmel az ellenséget. A török birodalom minden alattvalójára nézve kötelező a fez viselése. Ahogy az első antant missziók itt megjelentek, a sok fez helyére civil kalapok kerültek. Mintha megkevesbedett volna Kospoli török lakossága. Sok kirakatban antant színű szalagok, most készített kokárdák; csokrok jelentek meg, egyesek kabátjukon is antantszínű kokárdákat viseltek, sőt itt-ott ilyen színű zászlókat is tűztek ki. Ekkor még a törökök egy erélyes kézlegyintésére mindezek eltűntek ugyan, de most annál vehemensebbül adta jelét a kalmár társaság az ellenség iránti rokonszenvének. Decz. 9-én antant zászlódíszben úsznak az utcák, a kirakatok. Most látni csak, hogy ez a levantiner társaság mekkora földalatti hatalom, micsoda maró szú volt a derék, a túl becsületes és jóhiszemű török nép testében. Míg a török üzletek a gyász jeléül be vannak zárva, addig a görögök, örmények és zsidók nyitott üzletetiket fellobogózták. Csak most látni igazában, hogy a kereskedelem, az üzletek, a bankok mind idegen kézen vannak, hogy a török csak névleg volt itt az úr, míg a munkanélküli kalmár népség alattomban a tényleges hatalmat bitorolta. Kiaknázta, kiuzsorázta, becsapta s a legnagyobb bajban el is hagyta ezt a becsületes, jóhiszemű népet. Hanem mindenki a saját kárán okosodik meg a jövőre nézve. Különben 10-én a török kormány rendeletére az összes, a török gyászt megcsúfoló zászlókat bevonták. Nagyon jóleső érzést váltott ez ki a törököknél az antanttal szemben, aki ezen rendeletet engedélyezte. Elég volt azonban arra, hogy a török tisztán lásson. Hazájuk gyászának megcsúfolásában, a nyílt hazaárulásban együtt vetélkedtek a görögök, zsidók és örmények.

A várost ellepte az ellenséges katonaság vegyüléke, a világhírű Aranyszarv, a világszép Bosporus sötétkék mély vizét ellenséges hajók lapátjai kavarják fel. Elesett Kospoli. December 9-én napnyugtakor a számtalan karcsú minareteken éppúgy, mint sok száz év óta, egyszerre hangzik fel száz és száz múzin [müezzin] hosszan elnyújtott panaszosan síró hangja: „Allah…” Egy az Isten Allah. Legyűrték a gyaurok Kospolit, az igazhívők paradicsomának kapuját. „Allah akbár” – Ez is az ő akarata.

Az egész nagyváros képe egyszerre megváltozott. A város eddigi tulajdonképpeni urai, a németek, egyszerre eltűntek. Új rendeletek jellennek meg, angol, francia, olasz járőrök lepik el az utcákat, a Bosporuson való átjárás szigorú antant felügyelet alá kerül. A központi hatalmak katonái mind az ázsiai oldalra kerülnek. Az európai Kospoliba csak írásos antant engedéllyel szabad bemenni.

Nagyon ajánlatos civilben járni. Sok időnk van a most először látott igazi fehér antant csapatok katonáinak megfigyelésére. Pipával a szájukban, tisztán, rendesen öltözve kettesével, négyesével járják az utcákat az angol katonák. Öltözetük teljesen német mintára készült, valamennyi a németekhez hasonlóan egyenes testtartású, szőke férfiak. Mindent meglátnak, mindent megnéznek, de absolute nem bámulnak, nem csudálkoznak; olyan elegantiával járnak-kelnek, mintha csupa tanárok lennének. Nem lökdösődnek, ha németekkel találkoznak, udvariasan kitérnek, megjegyzéseket rájuk nem tesznek. Erős-edzett férfiak. De egyben mégis messze a németek mögött vannak, ti. mint katonák nagyon is civilesen otthoniasan viselkednek, az uniformisnak nem adnak, de nem is követelnek nagyobb tiszteletet, mint a civil ruhának. Szóval nem olyan katonásak, mint a németek, ami érthető is, ha meggondoljuk, hogy 2-3 éve állították csak fel az állandó angol hadsereget.

Brit megszálló erők Konstantinápolyban 1919–1920-ban Brit megszálló erők Konstantinápolyban 1919–1920-ban
(Forrás: Wikimedia)

Az egész sétateret elfogva, ide-oda lődörögve, a tömegben lökdöződve, nevetgélve sétálnak a francia bakák. Sapkájuk csúnya, mint az oláhoké. Akárcsak a mi hegyi oláh bakáinkat látnók a városban. Mind egyforma typikusan parasztos arc. Valamennyi alacsony, macska ember. Mintha életükben most lennének először nagyvárosban. A németekkel a sétatereken szándékosan összeütköznek, senkinek ki nem térnek, megjegyzéseket tesznek. Egyszóval a nagyvárosba felkerült szántó-vető emberek módjára viselkednek. De azért minden mozdulatuk elárulja, hogy ők a győzőket képviselik. Én csak egyet csudálok. A németek igen nagy respektussal beszélnek a franciákról, mint vitéz katonákról. Az egész német haderőnek több mint a fele nem bírt a francia fronttal, míg a fentmaradó kisebb német erő az egész világot legyűrte. A német tisztikar a legvitézebb ellenfélnek ismeri el a franciát. Csudálva nézzük ezeket az apró kis emberkéket. Hát ezek lennének a világ leglelkesülőbb, a legvitézebb katonái! Ezekkel gyűrte le Nagy Napóleon a világot! Ezekből a rövid kis emberkékből senki nem nézné ki ezt. De hát így van.

A franciánál is apróbb olasz katonákat minden oldalukról már régen ismerjük. A legnagyobb feltűnést mégis a görög katonák, főleg a matrózok keltik. Ezek viselkedése már egyáltalában nem katonás, egyenesen illetlen, neveletlen. A züllött leányok, a hírhedt Levantinerinek egész gárdája kíséri őket. A fő utcákon is. Persze a hazaáruló görög kalmárok is mind az üzletük ajtaiba szaladnak, nagy kövér ábrázatukat az örömöt jelző vigyorgás lepi el a görög matrózok láttára. A görögök már biztosra veszik, úton-útfélen mesélik, hogy az Aja Sophiát elveszik a törököktől, hogy Konst[antinápoly]-t a görögök kapják s ők azonnal visszaállítják a régi Byzancot. Ha valahol mi, avagy a németek találkozunk velük, azonnal fegyvereket akarnak venni, mert amint mondják, nagy puccsra készülnek a törökök ellen. Ha aztán valaki szorultságában pisztolyát vagy egyéb fegyverét eladja nekik, a másik sarkon már tízszeres áron kínálgatják eladásra. Ez a degenerált, erkölcsileg züllött kalmár nép még a régi Byzancról, Spártáról, Thebéről, Athénról álmodozik.

Hanem ahogy a győzelmek idején láttuk, most még inkább kitűnik, hogy a német vezette a háborút, ő aratta a győzelmeket, de ő szenvedte most a nagy vereséget is. Ezt az itteni megalázó helyzetet is ő érzi legjobban. Amíg az antant ide nem jött, minden respektus a németé volt, ő volt a hatalom, a megföllebbezhetetlen fórum. Most a legyőzetés után ugyancsak övé a megalázás, a csipkedés, az inzultálás keserű pohara is. Mi k.u.k. csapatbeliek mintha nem is volnánk. Pedig szeretnénk, ha minket is olyan komolyan venne az ellenség, mint a németet. De hiába, az antant minket csak a németek uszályhordozóinak tart. Azonban még nem olyan nagy szégyen. Az angolon kívül minden népe a világnak szívesen vállalkozna erre a szerepre.

Érdemes elnézni az utcán, ha angolok és német katonák találkoznak. Egymással szemben udvariasak, egymásnak utat engednek, egymásra csak lopva pislantanak, a legkomolyabb férfiak módjára viselkednek, sőt, a német és angol legénység egy kocsmában, egy kávéházban üldögél és szépen megfér az egymás melletti asztaloknál; az üzletekben vásárlás közben egymásra udvariasan várakoznak. Látszik, hogy egyenlő félnek ismerik el egymást, hogy egymásra nem haragusznak, látszik, hogy ez a két nép versengése tulajdonképpen a háború igazi oka. Ezzel szemben a németek a franciával egy kocsmában le nem ülnek, készek egymást akár azonnal felaprítani, kivégezni, ahogy az a nyilvánosházakban már többször elő is fordult. Gyűlölet, mélységes gyűlölség ül a két nép között. Ha aztán a sok mindenféle itt levő katonát összehasonlítja az ember, akkor hiába, minden téren a világ első igazi katonája mégiscsak a német.

Meg kell még emlékeznem arról, hogy akadnak török lapok, amelyek erősen a németek ellen írnak, holott eddig éppen feltétlenül mellettük voltak. De hát ez a görög és zsidó kézben levő lapoknál érthető. Egyébként a hű török lapok sem igen dicsőíthetik a németeket a jelenlegi viszonyok közt, bár a török birodalommal szemben tanúsított érdemeiket állandóan és nyíltan elismerik.

Érdekes, de egyúttal undorító dolog is, hogy most a megszállókkal sétáló erkölcsileg züllött görög nők úton-útfélen szóval, különös megjegyzéseikkel állandóan inzultálják a német s a mi tisztjeinket, holott eddig boldogságtól ragyogott az arcuk, ha német tiszttel végig mehettek az utcán.

Következő rész: „Tulajdonképpen szigorú fogságról nem is volt szó…”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója

Szólj hozzá!

Címkék: hadifogság németek franciák angolok hadihajó törökök antant Isztambul Konstantinápoly Odessza Dr. Kemény Gyula Braila

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr3018119004

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása