Levelet hozott a posta…

2022.07.14. 07:00 :: KukkonkaJudit

Egy szegedi 46-os tiszt és családja emlékezete

Hősi halál – írja a Délmagyarország 1918. július 7-i száma. A feketén kiemelt kis cím elvész az árvíztudósítás, kitüntetések, rendezvényekről szóló napi hírek között. Pedig egy család élete rendült meg 1918. június 15-én, egy feleség elvesztette szeretett férjét, három gyermek az édesapját. A tisztiszolga levelére pedig egy megtört, kétségbeesett asszony írja meg a kétkedő levelét az ezredparancsnok részére, reménykedve, hogy a hír talán mégsem igaz… Buzás István szegedi főpostamester élete és halála.

 

1918 nyarára a falevelek már régen lehullottak négyszer is, s a háború még mindig nem ért véget. Újabb és újabb hadműveletek indulnak, tárgyalások folynak, de még mindig nincsen béke. Pedig csak már néhány hónap lett volna hátra, mint utólag tudjuk, de Buzás István főhadnagyon ez nem segített és családját sem vigasztalta.

 

A Délmagyarország 1918. július 7-ei számának tudósítása Buzás István főhadnagy haláláról A Délmagyarország 1918. július 7-ei számának tudósítása Buzás István főhadnagy haláláról

A pár soros hír Buzás István főhadnagyról, a szegedi 46-os gyalogezred frissen kinevezett kapitányáról szólt. Buzás, vagy Búzás István (hol ékezettel, hol ékezet nélkül írják a hivatalos iratokban a nevét) születését 1884. augusztus 23-án jegyezték be Szegeden a belvárosi plébánia anyakönyvébe. A vezetéknevét édesanyja után kapta, akiről az anyakönyvi bejegyzésekből annyit tudunk, hogy Búzás Julis özvegy palánki születésű, Báró Jósika utca 45. szám alatti lakos volt. A gyermek keresztszülője Füzi Erzsébeth özvegy volt, a Belvárosi plébánia anyakönyvébe Eisele Ferenc káplán jegyezte be az eseményt.

 

Buzás István születési anyakönyvi bejegyzése a szegedi belvárosi plébánia anyakönyvében

 

Buzás István születési anyakönyvi bejegyzése a szegedi belvárosi plébánia anyakönyvében Buzás István születési anyakönyvi bejegyzése a szegedi belvárosi plébánia anyakönyvében
(Forrás: wwww.familysearch.org)

Szegeden a Báró Jósika utca a mai Jósika utca elődje volt és a nagykörúttal párhuzamosan halad. A nagy árvíz utáni újjáépítés időszakában felépült eklektikus polgári lakóház helyén mára téglablokkos épületet találhatunk. Az egykori lakóház egy kis szobáját bérelhette Búzás Julis, akinek a foglalkozása ismeretlen, talán cseléd lehetett, s akinek a szállásadója vállalhatta a keresztszülőséget. Az édesapa kilétéről semmit nem tudunk.

Buzás István az 1894/1895. évi tanévtől az 1901/1902-es tanévig a piarista (kegyesrendi) gimnázium tanulója. Édesanyja korai halála miatt gyámja, Gönczi Lajos iparos (asztalosmester) viseli tanulmányi költségeit az iskolai anyakönyvi bejegyzések szerint. Iskolaévei során jó tanuló, főként „gyorsírászat” tantárgyból és vallástanból tűnik ki, többször külön is jutalmazzák.

 

Buzás István tanulmányi eredménye a piarista gimnázium 1901/1902. évi értesítőjében Buzás István tanulmányi eredménye a piarista gimnázium 1901/1902. évi értesítőjében
(Forrás: library.hungaricana.hu)

A kiváló oktatói háttérrel rendelkező piarista iskola remek alapokat adott későbbi civil, majd katonai pályafutásához. A középfokú tanulmányai befejeztével a posta távírászi szakmát választja.

Hogyan lehetett postatiszt az ember ekkoriban? Az alábbi idézet adja meg a kérdésre a választ: „1888-ban indult az első egységes posta- és távirdatisztképző tanfolyam. A tanfolyamon számos szakmai tantárgy mellett - mint például a távirdaügy története, vagy a posta, távirda és postatakarék statisztika, – francia, német, és horvát (!) nyelven tanultak a nebulók, és tanultak természettant, vegytant is. A tanfolyam tíz hónapig tartott, ezután a tanulók saját költségükön három hónap próbaszolgálatra mentek. Csak a próbaszolgálat után tehettek képesítő vizsgát.” Buzás István és későbbi felesége is valószínűleg egy ilyen tanfolyamot végzett.

A Hadtörténelmi Levéltárban őrzött személyi anyaga szerint Buzás István 1906. június 25-től került Szegeden a cs. és kir. 46. gyalogezred kötelékébe, ahol 1908. október 1-től kezdte meg az egyéves önkéntesi katonai szolgálatát és kapott tartalékos tiszti kiképzést. A későbbi időszakban is behívták egy-egy hónapig tartó szolgálatra az immár tartalékos kadétot. 1910. május 1. és 28. között szolgált az ezred kikülönített III. zászlóaljánál Bosznia–Hercegovinában Avtovácon is, míg 1912 augusztusában Szegeden. 1914. január 1-től lett tartalékos hadnagy.

 

Buzás István katonai személyi nyilvántartólapja első oldalának a részlete Buzás István katonai személyi nyilvántartólapja első oldalának a részlete
(Forrás Hadtörténelmi Levéltár, AKVI, 7696)

1910. január 26-án a következő sajtóhír jelent meg a Budapesti hírlapban: „Buzás István m. kir. posta és távíró-tiszt házasságot kötött Honorits Alajos nyug. m. kir. posta és távíró felvigyázó leányával Emmuskával.”

Az esküvőt 1910. január 22-én tartották Szeged–Alsóvároson. A szülők a menyasszony részéről: Honorics (vagy Honorits – szintén kétféle módon szerepel az iratokban) Alajos és Kiss Emília (1852–1927). A menyasszony tanúja: Honorics Dezső vasúti állomásparancsnok. A vőlegény tanúja Parassin Sándor, szintén a posta alkalmazásában állt, később, a Nagy Háború idején vele is katonatisztként találkozhatunk. Az ifjú pár lakóhelyül a szegedi Maros u. 24. szám alatti lakást adta meg.

Erna, Emma, Emmus, Emília, Emike egy név számtalan változata. Történész legyen a talpán, aki követni tudja Buzás Istvánné Emília hányféle néven, névváltozatként szerepel kutatásai során. Hősnőnk 1883. szeptember 28-án született a már említett posta és távírdatiszt apa harmadik leánygyermekeként. Édesapját szolgálati ideje alatt többször helyezték át egyik városból a másikba. Honorits Emília 1904. január 21-től került kinevezésre postai távíróként a budapesti kerületben, s 1911. október 10-én töröltették a pesti kerület munkatársai közül az esküvője után egy évvel. A két fiatal valószínűleg egy budapesti tanfolyamon ismerkedhetett össze. A házaspárnak három gyermeke született: a névadásuk a nagyszülők emlékét őrzi 1910. november 5-én Búzás Emília Olga, 1912. április 26-án Búzás Mária Julianna és 1915. december 29-én Búzás Alajos Péter.

Gyermekei születésekor Buzás István már posta és távírda főtisztként szolgál 1911. augusztus 10-től a szegedi postahivatalban. 1914-ben a háborús behívó is itt éri, és a szegedi 46-osok anyaezredének a soraiban harcolja végig annak súlyos 1914-es és 1915-ös harcait Galíciában és a Kárpátokban.

1915 tavaszán több más magyarországi kiegészítésű alakulat mellett a cs. és kir. szegedi 46. gyalogezred is véres harcokat vívott a Felvidékre betört orosz egységekkel. Buzás István hadnagy a 46/I. zászlóalj 3. századában szolgálva vett részt a Szálnok falunál egy magaslatért folyó ütközetben, amelyet a korabeli katonai vázlatok 450-es magaslatként jelöltek. A támadásban súlyosan megsebesült s pár hónapot otthon Szegeden lábadozott. Az itt tanúsított kimagasló katonai teljesítményéért a Délmagyarország 1916. január 15-én megjelenő híradásában olvashatjuk, hogy a „király legfelső dicsérő elismerésében” részesült immár tartalékos főhadnagyként.

Felépülése után 1916 januárjában már újra a 46-osok között találjuk Buzás főhadnagyot. A Doberdó-fennsíkon San Martino del Carsónál először az I. zászlóalj 2. századában nyert beosztást, majd a 6. isonzói csatában már a IV. zászlóalj 13. századának a parancsnoka. Az ezrede Komeni-fennsíkon vívott összes isonzói csatájában is részt vett. A 12. isonzói csatában a Fajti Hribnél már a II. zászlóalj 6. századának a parancsnokaként tevékenykedett.

1918. július 15-én is ezt a századot vezette a piavei átkelés során, s a Montellón sikeresen elérték a számukra kijelölt templomromot. Eseménytelen órák után, további parancsra várva olasz katonákat észleltek az előttük elterülő Nervesa településen. Saját szemével szeretett volna meggyőződni a hírről. Parancsot adott katonáinak az előttük fekvő kisebb magaslat megszállására. A sikeres művelet után a domb tetején tartott ellenőrzés közben váratlanul egy haslövés érte.

Katonái órákon át bolyongtak éjszaka a sebesült Buzás főhadnaggyal a Montellón, hogy orvosi segítséget kapjanak. A szörnyű fájdalmakat átélő, vízért könyörgő parancsnok csak fájdalomcsillapító injekciókban részesült, állapota egyre romlott. Tiszta pillanataiban tisztiszolgáját kérte, hogy a fegyverét adja a kezébe, hogy saját maga vessen véget kínjainak. Kérését nem teljesítették, s elindultak vele vissza a Piavén, a központi segélyhely felé.

Buzás főhadnagy úton a segítség felé a hordágyon örökre lehunyta szemét. Az ezred tiszti vesztesége a piavei offenzíva során három fő tiszti hősi halott volt, közéjük tartozott Buzás István is. A Santa Lucia 46-os katonai temetőjében helyezték örök nyugalomra a 2. sor 2. sírjába. A sors szomorú fintora, hogy halála napján kapta meg kapitányi kinevezését.

 

Búzás István főhadnagy halála körülményeinek a vizsgálatáról 1918. június 24-én Santa Luciában felvett jegyzőkönyv részlete Búzás István főhadnagy halála körülményeinek a vizsgálatáról 1918. június 24-én Santa Luciában felvett jegyzőkönyv részlete
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Cs. és kir. 46. gyalogezred iratai)

A halála körülményeit tisztázandó 1918. június 24-én, az ezred Montellóról történt visszatérését követően vizsgálat indult. A Hadtörténelmi Levéltárban fellelhető vizsgálati jegyzőkönyvben Malatinszki Péter tisztiszolga, Monus Bálint és Szűcs István ordonáncok kihallgatása olvasható. A halálos sebet okozó lövésnél Monus és Szűcs ordonáncok tartózkodtak a közvetlen közelében.

„Monus: Hogyan történt a sebesülés?

Kb. este 6 órakor tőlünk balra lárma és kiabálás hallatszott. Nekem azt parancsolta a f[ő]h[adna]gyúr menjek nézzem meg mi van a 7. századnál. Én harmadmagammal lementem a községbe (Nervesa) egészen a templomig, ahol az ajtóban egy 7ik századbeli baka volt. Mikor ezzel elkezdtünk beszélgetni kb. 8-10 lépésre jött egy tiszttel sok (25–30) digó. Mi elszaladtunk, az ellenség utánunk lőtt, de nem talált. Én jelentettem azután a főhadnagy úrnak, hogy az ellenség a faluban van. A főhadnagy úr azt mondta megpofoz, mert hazudok. Mégis elrendelte, hogy az előttünk levő magaslatot a Hmg Szauer főhadnagy úrral megszállja. Mikor ez megtörtént, akkor ő is felment a magaslatra, hogy meglássa mi van az ellenséggel, de alighogy a dombtetőre értünk a főhadnagy úr haslövést kapott és összeesett.

Szűcs: Így történt, ahogy Monus inf[anterist][[gyalogos]] elmondta?

Így történt, de én nem voltam Nervesába, hanem mindég a főhadnagy úr mellett, aki amikor összeesett, én kigomboltam, a szanitécéért kiabáltam és levittük azonnal a domboldalba, ahol a szanitéc bekötötte. Kis seb volt a be és kilövés helyén és gyengén vérzett. […]

Malatinszki:

Én a főhadnagy úr mellett mentem, más négy emberrel, akik a hordágyon hozták. Kb. éjjel tizenegy óráig bolyongtunk vele a hegyen, amíg a Montello aljába értünk. A segélyhely azonban fent volt a hegyen és miután nem lehetett a sebesülttel odamenni lehívtuk a Lasztovica hadnagy urat, aki le is jött és injekciót adott neki, hogy enyhítse fájdalmait. Egész éjjel itten maradtunk, vártuk, hogy hajnalban áthajózhassunk. A főhadnagy nagyon nyugtalan volt, fájdalmában szidott, a revolverét akarta kétszer is, hogy fejbe lőjje magát, haragudott hogy vizet nem adtam neki, pedig én már hozattam a Monussal a Piavéből, de a szanitéc parancsára kiöntöttem a földre. […] Hajnalban kb. 4 órakor Schenker főorvos jött az I. Baonstbal és a főhadnagy úr kérésére adott még egy injekciót. Ezután én 2 szanitéccel és 2 olasz fogollyal vittem tovább a főhadnagy urat a Piavehez és pontonon átkeltünk. Előbb elmentünk a 39-esek Hilfsplatzjára, de az ottani főorvos nem fogadta el és csak újabb injekciót adott a főhadnagy úr kívánságára. Megint elindultunk vele a mi segélyállomásunkra, de még mielőtt megérkeztünk volna a főhadnagy úr csendesen elhunyt.”

Az özvegy Malatinszky Péter tisztiszolgától értesült a halálhírről és 1918. július 30-án kétségbeesett hangú levélben fordult az ezred parancsnokához, Zeiss Oszkárhoz: „A Jóságos Istenre kérem, a valóságot kérem Méltóságodtól igaz lenne ez, hogy meghalt itthagyott volna engem kit annyira szeretett és három kicsi árváját? És a haza kiért életét vérét áldozta, fog gondoskodni rólunk? Állok támasz, vigasz, segedelem nélkül, boldogtalanságomban az Ön nemes jó Szívéhez fordulok, legyen nekem és három kicsi árvámnak szerető pártfogója, hiszen Méltóságod tudja ki volt férjem és mit szenvedett már négy év óta a harctéren. Szíves pártfogásáért könyörög egy szerencsétlen özvegy és édesanya.”

 

Részlet Buzás Istvánné 1918. június 30-ai, a 46. gyalogezred parancsnokának írt leveléből Részlet Buzás Istvánné 1918. június 30-ai, a 46. gyalogezred parancsnokának írt leveléből
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Cs. és kir. 46. gyalogezred iratai)

Támogatást kapott-e könyörgő levelére Zeiss Oszkártól, sajnos nem tudjuk, nem maradtak fent ezzel kapcsolatos iratok. A három gyermekét egyedül nevelő édesanya valószínűleg nem a legjobb anyagi körülmények között élt férje halála után. Özvegy Buzás Istvánné, bár több felhívás is olvasható a helyi sajtóban az olasz földön eltemetett katonák maradványainak hazahozatalára, nem élt ezzel a lehetőséggel. Valószínűleg az anyagi lehetőségei ezt nem engedték meg… A Santa Luciában található 46-os temetőt a két világháború között az olasz hatóságok felszámolták és az itt nyugvó hősi halottakat – a Piave melletti sok más kisebb temetőben nyugvókhoz hasonlóan – Cittadellába temették át. Búzás István neve ma is olvasható Olaszországban a legnagyobb osztrák–magyar katonai temetőben.

 

Buzás István közös sírja napjainkban a cittadellai osztrák–magyar katonai temetőben Buzás István közös sírja napjainkban a cittadellai osztrák–magyar katonai temetőben
(Fotó: Pintér Tamás)

Buzás István végső nyughelye ugyan Olaszország maradt, az emléke azonban Magyarországon, Szegeden és környékén más módon is fent maradt. 1922-ben az özvegye vitézi címért folyamodott és sikerrel járt. 1922. augusztus 15-én Buzás István 46-os kapitány posztumusz vitézi címet kapott. A vitézi cím mellé kapott vitézi telek gondnoka a Szeged Szabad Királyi Város Közigazgatási Bizottsága által 1933. február 17-én kiadott 5/1933. kib. sz. véghatározat értelmében nem más volt, mint egykori katonatársa, a blogról jól ismert Kókay László.

Hősi halálának emlékét a szegedi kegyesrendi gimnázium falán egykoron emléktábla őrizte Juhász Gyula szegedi költő soraival. A piarista gimnázium, mint oly sok tanintézmény egykori tanulóinak emlékére, kik hősi halált haltak a Nagy Háborúban, emléktáblát állított az iskola folyósójára. Sajnos mára ez a tábla nem látható, csak képeslap őrzi emlékét.

 

A piarista gimnázium épületében 1927-ben emelt emléktábla vitéz Búzás István nevével A piarista gimnázium épületében 1927-ben emelt emléktábla vitéz Búzás István nevével
(Forrás: Móra Ferenc Múzeum gyűjteménye)

 

Juhász Gyula Avató vers című költeménye a Délmagyarország 1927. július 5-ei számából Juhász Gyula Avató vers című költeménye a Délmagyarország 1927. július 5-ei számából

A Nagy Háború alatt és után országszerte több száz emlékművet állítottak a hősi halottak emlékére. Szegeden a kiskundorozsmai városrészben ma is álló első világháborús emlékmű 569 dorozsmai katonája között találhatjuk meg vitéz Buzás István nevét a szobor talapzatán. Az özvegye az akkori lakóhelyén jelenthette be egykori férjét. A korabeli sajtóban megtaláljuk a felhívást, hogy jelentkezzenek, kik szeretteik emlékét ily módon őriznék meg, özvegye is így tett. A kürtjével indulót fújó magyar katonát ábrázoló szobrot 1924-ben 7000 pengő költséggel Horváth Béla budapesti szobrászművész készítette. 1924. november 2-án vasárnap avatták fel nagyszabású ünnepségek keretében József főherceg részvételével.

 

A Szeged-Kiskundorozsmán álló első világháborús emlékmű, amelynek a talapzatán Buzás István neve is olvasható A Szeged-Kiskundorozsmán álló első világháborús emlékmű, amelynek a talapzatán Buzás István neve is olvasható
(Forrás: https://www.kozterkep.hu)

Vitéz Buzás István özvegye férje halála után maradt a posta alkalmazásában, életét családjának, gyermekeinek szentelte, soha nem ment újra férjhez. 62 esztendősen hunyt el 1946. március 8-án, síremléke a kiskundorozsmai temetőben áll ma is.

A Buzás gyermekek későbbi sorsa. Buzás Alajos Péter, a legfiatalabb gyermek tragikusan korán, 17 éves korában 1932. május 6-án hunyt el tüdőgyulladásban a kőszegi főreáliskola VI. osztályos növendékeként.

A kőszegi m. kir. Hunyadi Mátyás Reáliskolai Nevelőintézet 1856-ban nyílt meg, s az intézet a katonai oktatás egyik legelőkelőbb és legismertebb otthona lett. Szegedről minden évfolyamában találhatunk diákot. Buzás Alajos a katonai pályát választotta édesapja emlékére, s valószínűleg az állam támogatását kihasználva, de a betegség fiatalon legyőzte.

Búzás Mária Dorozsmán 1986. májusának végén, 74 éves korában hunyt el Püski Ferenc (1909–1999) feleségeként, házasságukból egy fiúgyermek született, Imre. Búzás Mária életéről keveset tudunk.

Búzás Emília, a legidősebb gyermek alap- és középfokú iskolai tanulmányai végeztével a szegedi római katolikus tanítóképző intézet hallgatója lett 1925-ben. 1937 októberétől dolgozott tanítóként Dorozsmán, 1941 és 1944 között Szabadkán, majd szláv nyelvtudás hiánya miatt innen elbocsátották s újra visszatért Dorozsmára tanítani. 1955. februárjától haláláig Bordányban élt. Az ottani általános iskola tanítójaként több száz helyi gyereket tanított magyar nyelv és irodalomra. Bordányba kerülését követően egy évvel, 1956 telén átveszi a helyi könyvtár vezetését és egészen 1971-ig, a nyugdíjazásáig mindkét területen helyt állt. Nyugdíjba vonulása után sem maradt tétlen, nyugdíjasklubot alapított 1974-ben és egészen 1989-ig vezette szívvel-lélekkel. Romló egészségi állapota miatt mondott le szeretett klubja vezetői feladatáról. 1990. október elsején hunyt el 79 éves korában. A dorozsmai temetőben nyugszik édesanyja és húga mellett. 40 évvel a klub megalapítását követően és 100 évvel az első világháború kitörése után 2014 nyarán Bordány város a tanítónő emléke előtt tisztelegve posztumusz díszpolgári címet adományozott az első világháborús hős, vitéz Buzás István leányának, Búzás Emíliának.

 

Özvegy Buzás Istvánné és a Buzás lányok családi síremléke a kiskundorozsmai temetőben Özvegy Buzás Istvánné és a Buzás lányok családi síremléke a kiskundorozsmai temetőben
(A szerző fotója)

A poszt ötletéért és a megírásában nyújtott segítségéért, valamint levéltári kutatási eredményei rendelkezésemre bocsátásáért köszönetet mondok Pintér Tamásnak.

Szólj hozzá!

Címkék: santa lucia montelló Piave Cittadella császári és királyi szegedi 46. gyalogezred

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr8517882587

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

süti beállítások módosítása