„Vajon mit hoz ez a nap ránk, életet-e vagy halált?”

2022.06.06. 07:00 :: MagyarosiSándor

Jakab István első világháborús naplója – 13. rész

A „kettősöknél” elterjed a hír, hogy német tisztnek álcázott orosz kémek járták végig a vonalakat. Pöndörnek, Jakab barátjának állítólag még cigarettát is adtak. Jakab esténként egyre idegesebb – amint a későbbiekben kiderül, joggal: az orosz tüzérség hatalmas tüzet zúdít az osztrák–magyar állásokra, amit a katonák csak gránátbiztos fedezékeiknek köszönhetően élnek túl. Az ágyúzás ideje alatt Jakab kimegy figyelőnek, azonban magától már nem tud visszamenni a fedezékbe. Annyira kimerül a nagy intenzitású ágyútűztől, hogy miután két szanitéc beviszi, egyszerűen elalszik. Mire felébred, már tombol a támadás, amelyre a Bruszilov-offenzíva részeként kerül sor. Hősünk is keményen kiveszi részét a hatalmas harcból...

 

1916. június 28.

Korán reggel az orosz repülők már átjöttek hozzánk, a miénkek meg átmentek az oroszhoz. Az orosz egész nap, ide-oda mindig lőtt az ágyúval; mind új belövések voltak. Egy a gránátziherre esett; ez nem jó jel. Parancsba jött, hogy vigyázni kell a kémektől. Egy pár nappal ezelőtt két magas rangú német tiszt végigsétált az állásokon és a tüzéreknél; állítólag orosz kémek voltak, mert a fentebbi tiszti karnál semmi tudomásuk nem volt e két tisztről. Aki el bírja őket fogni, egyhavi szabadságot kap és a nagyezüst éremmel lesz kitüntetve. Üthettük a nyomot már. Pöndör is beszélt velük, még adtak neki cigarettát. Sokan pályáznak, hogy elfogják őket, de híre nem jött soha, hogy sikerült.

1916. június 29.

Egész nap csend. Ma ruhamosással foglalkoztam a pataknál; egy srapnel majdnem agyoncsapott, vagy 4 m-nyire esett be a mocsárba. Rögtön abba is hagytam a mosást. Kaptam Katustól egy kis csomag dohányt. Lőttem egy vadrucát, a főhadnagynak adtam; lusta voltam megkészíteni.

1916. június 30.

Az orosz lőtt egy párat reggel. A fényképeket megkaptam. Egy tüzér őrmester csinálta, 6 drb 5 korona; örültem nekük, mint egy lónak. A bakák közt hangzik, hogy az orosz nagy támadásra készül minél hamarább. Hej, bizony ma élünk, holnap meghalunk! Volt egy kis repülőharc. A ruhámat vargáltam, Pöndörrel kártyáztam, és így telt el a nap. Írtam anyámnak (levelet) tábori lapot.

1916. június 31.

Az egész nap oly csendben telt; egy fegyverroppanás sehol, sem egy ágyúlövés. Estefelé vagy 8 orosz repülő átjött hozzánk. Nagyon gyanús volt ez a hallgatás; talán az oroszok támadnak valahol. Éjszaka az őrség meg lett duplázva, 12 óráig aláromban voltunk, de nem lehetett semmit észlelni: aludni tértünk. 2 óra felé volt egy kis fegyvertüzelés, a patrulok összecsaptak; tőlünk volt egy román fiú halott, elfogtak két oroszt, de sebesülve. Ezek hangoztatták, hogy nemsokára támadni fognak, vagy egy hatalmas offenzívát kezdnek, kb. egy hónap múlva. Mi majdnem örömmel vártuk, mert bíztunk a fegyverzetünk fölszereltségében. Nagyon szép nyári éjszaka, csak úgy ragyognak a csillagok az égen; reggel felé megint elaludtam.

1916. július 1.

Korán reggel kihozták a kávét, egy deci rumot. Kijött a fegyvermester, megvizsgálta a puskákat; kaptunk 5 nagy láda töltényt, kézi bombát 200 drb-ot, 20 drb aknát, mit kézzel dobtunk ki. Fegyvervizit volt, mert holnap jön egy ezredes megvizsgálni a puskákat, és tiszták kell, hogy legyenek. Délután voltam az állás mögött Pöndörrel egy kis magaslaton, innen vizsgáltuk az orosz állást. De mennyi sok ásatások látszottak, pláne a balszárnyon! Megvártuk, míg a konyhák jöttek, és velük jöttünk az állásba. Pöndörnek hoztak egy csomagot élelemmel; a fiúk mosakodtak, takarítottak a dekungban, az árokban, legyen tiszta a holnapi ispicérunghoz 11 óráig nótáztunk, meséltünk. Én Pöndörrel még ettem; a többiek már aludtak, amikor hazamentem. Az ágyamra dűlve gondolkodtam, nem jött álom a szememre. Magam sem tudom, miért; ez a túl nagy idegesség.

1916. július 2.

Nagy későre bírtam elaludni. Reggel hatalmas rázkódásra ébredtem meg; közel a dekunghoz egy hatalmas gránát esett le – lehetett úgy 5 órakor –, utána jött a más, vagy öt darab. Fölugrom az ágyból, szaladok ki: kint az árokban nagy lótás-futás van. Megdöbbentem rá, kérdem Berszánt, mert ő volt szolgálatban a puska mellett, ő sem jót mond. De már a jobb- és balszárnyon is lőnek az oroszok, mind hevesebben, úgyhogy már alig halljuk, mit beszélünk. A gyalogság hurcolászkodik be az unterstandba, az őrmester Oters mondja nekünk, fegyvert, lőszert, ennivalót le az unterstandba, az orosz megkezdte a pergőtüzet. Tehát eljött a várt pillanat. Levittünk mi is mindent; a jobb ruhámat magamra szedtem. Volt 6 húskonzervám, cvibak két kenyerem, egy jó darab szalámi, mit Pöndör adott; a tele hátizsákomat fönt hagyom, majd utána jövök.

Míg én itt készülődöm, a többiek már lementek, és már annyira fejlődött a pergőtűz, mintha a pokol valamennyi ördöge nyihogna. Földszint már nem létezett maradni, minden kis rögre gránát esett; egy párat ugrottam, s lent voltam én is a biztos helyt. Boldogok voltunk azok, kik itt bent voltunk, de zsúfolásig telt az unterstand, már egy fél baka se fért volna be. Tehát itt lent a földben pihenőállást keresett mindenik úgy, ahogy kapott, hol várhat talán egy pár napot is. Fönt tombolt a vihar, csak úgy remegett a gránátmentesünk. Nem féltünk, hogy beszakad, volt vagy 18 m föld fölöttünk, de azért mégis remegtünk.

Két katona egy 28-as tüzérségi lövedékkel Két katona egy 28-as tüzérségi lövedékkel
(Magyarosi Sándor gyűjteménye)

Az első óra még zajosan telt, egyik ezt mondta, a másik azt. De a fenti sűrű robaj [...] mind tovább tart, mind erősebb lesz: ez elnémította az egészünket, és mindenki csak bámulva, elmerengve maga elé látta az egészet, egy szóváltás nem történt. Így tartott ez huzamosabb ideig, míg a gyengébbje kimerülve elszunnyadt. A többi lassan-lassan szóhoz jut, már megszokta ezt is. Úgy dél felé már kártyáztunk, volt borvíz, illogattunk; igaz, a bort nem, csak a vizet. Délben az oroszok szüneteltek 1/2 órát, de nem teljesen: kb. fele evett, fele lőtt. Lőttek ők mindenféle ágyúval a 8 cm-estől 28-ig; hatalmas egy ágyútűz volt, ráfér a pergő-név. Délben megettem a konzervát kenyérrel Jakabbal közösen.

½ 1 órakor megint megkezdődött a döngetés. Egy gránát megsemmisítette a teleszkópot, tehát most őrszemre volt szükség. Kiment a századtól egy káplár, vitte magával a telefont is. Szegény, mikor ment ki, könnyes szemekkel búcsút intett. Nem is jött be többé soha; alig volt kint 10 percet, már halott volt. Kiment egy másik, ez egy félóra múlva lett halott. Következett egy másik, ez őrülten jött be és megint kiszaladt: nem láttuk többé soha.

Néma csend uralkodott bent, a tisztek is lehangoltak. Volt egy alezredes, vagy három kapitány, több főhadnagy és hadnagy; a puskától csak az őrmester Oters van velünk. Az alezredes négy órakorig nem küldött ki senkit; úgyis hiába, nem támad most az orosz. Négy óra tíz perckor egy gránát megsemmisítette a telefonösszeköttetést hátra a tartalékkal vagy egyáltalán mindenhova; ekkor a telefonisták mentek ki új vonalat húzni. Ekkor kiment őrszemnek egy Vas megyei gefraiter; ennek szerencséje volt, 6 órakor bejött egészségesen. Kiment egy másik, vagyis ez már ki sem ment. Egy hatalmas gránát a gránátziher bejáratát tette tönkre és az előtte levő kis erdőt, minek nagyobb része műerdő volt fiatal fenyőfákból; ezt eltüntették, így a kijárat teljesen nyílt maradt az oroszok előtt. Ők mindenesetre hogy meglátták, ekkor összpontosítottak több ágyút ide; rengett is az unterstand, mint valami csolnak a tengeren. Egy gondolat szaladt át mindeniken, hogy végünk van.

Egyszer csak rohannak be bakák, tiszt és minden élő; a szomszéd unterstandot a sok gránát beszakította; maradt 11 halott, vagy 30 sebesült. Aki bírt, menekült; egy részük hozzánk szaladt. 8 óra felé a telefon megszólalt, végre már van összeköttetésünk telefonon. A konyháról értesítettek, jőnek a vacsorával. 9 órára meg is érkeztek: ekkorra az ágyútűz is megszűnt. Imitt-amott még lőttek egyet. A szakácsunk bejött, főtt konzervát hozott és kenyeret, postát. Akinek volt levele, el is vette. Én is írtam egy képeslapot; nem jutott el hazáig. A szakácsunk útközben súlyosan megsebesült; nagyon egy izmos és bátor ember volt. Román, de ügyes ember.

Tíz órakor én mentem ki megfigyelni, meg a századtól is többen; ágyúzás nem volt, tehát vártuk a támadást. Kint vagyok; kézszorítva elbúcsúztam már az egésztől. Nem lehet semmi mozdulatot látni. Kilövök egy világító patront. A patakon túlment, de semmit nem látok; máskülönben is hatalmas füst van a sok ágyúzástól. Az ég szép csillagos, a levegőnyomás nagy, a füst a földhöz lapulva, valami 1 ½ m magasságig semmit nem látni, csak fehér fátyolt. Már letöltöttem egy órát, még nem ágyúznak oly erősen; ennek örülök. A sötétben nem látok senkit magam mellett, de egyszerre valami mozgást érzek jobb felől, az erdőrongyok közt. Már a gránátot akarom dobni, mikor hallom a Pécs jelszót; válaszolok: Szamos. Te vagy, Jakab? – hangzik felém. A hangjáról megismertem, Kis barátom volt; eljött, fölkeresett, ha még élek. Összeölelve csókoltuk egymást. Mondja, jöttem, ha valamit segíthetek; menj be, kinn maradok helyetted, mert többet a puskásokból úgysem engednek ki, ha már bementél.

Mellém lekuporodik a gránáttölcsérbe, mit egy kicsit megidomítottam a lapáttal, és ott még beszélgetünk. Vagy tíz perc múlva a föld megremeg, abban a pillanatban hang még nem hallszik. De már a hang is hallszik: az orosznak amennyi ágyúja van, egyszerre engedte ki. Vége már; lehúzódtunk a tölcsér fenekére: borzalmas egy pillanat, már nem merek megmozdulni sem, úgy ülök vagy öt percet. Nem érzek egyebet, csak hull a föld rám, és a légnyomásokat. Így tartott ez vagy 3/4 órát. Ekkor telefonon szólítnak: gefreiter Jakab, él-e még? Válaszolok, a vonal túlsó végéről pedig visszamondják, keressek alkalmat és okvetlen jöjjek be. Erre nem válaszoltam. És így tartott ez, tovább. Kisről meg is feledkeztem. Mikor utána tapogatództam, már nincs mellettem; hogy mikor és hova tűnt el, igazán nem tudom. Tehát ilyen állapotban éltem át egész reggel 3 óráig; a végén már annyira jutottam, már a tagjaimat is alig bírtam mozgatni. A telefonomon mindig beszéltem be az unterstandba, és reggel 3-kor az alezredes úr parancsára, hogy menjek be, válaszolok: nem bírok. Kiküldött két szanitécet, ezek bevittek; az egyik könnyebben megsebesült a bal lábikráján. Én már tehetetlen voltam [...]. Az alezredes rögtön helyet csináltatott a borvizes ládákon, adott konyakot, és én ott elaludtam. Az unterstandban a villany égett – az is csak pislogott.

Mikor megébredek – egy fiatal kadét rázott föl bágyadt álmomból –, lehet 4 óra 10 perc. Rám kiált veszettül, takarodjam ki, ne szimuláljak, hanem rögtön lelő. Ezzel szaladt is ki az unterstandból, én még azon voltam, hogy álmodom, de ez való volt. Körülnézek; oly csodás hang üti meg a fülem – igen, odafenn dühöng a támadás, dühöng az emberiségnek ez a legaljasabb műve, a gyilkolás. A fegyverlövések már nem hallszanak, elnémítják őket a kiáltások: a huri, huri, hurrá, hurrá, jaj, meglőttek, segítség, szanitéc, jobbra a pataknál, laden, feuer, vizeset, olajat, előre fiúk, forverc, inainte baieti be vagyunk kerítve – nem bírom leírni, miket hallok ott. Magamhoz kapok, de nem alszom. Leütöm a nyakát egy borvizes üvegnek, megmosakodom egy picit, vagyis felfrissítem magamat. Felét kiittam, egész újraszülettem. Kiveszem a pisztolyt; látom, meg van töltve. Két kézzel megfogok két láda töltényt, és rohanok ki a többihez.

1916. július 3.

A kilövésünk még állott úgy-ahogy; lövészárok már nem volt, hanem gránáttölcsér tölcsér mellett. A kerítésnek, amivel az oldala ki lett fonva, már csak imitt-amott volt egy-egy kis darabja, a többi széthullva. Az unterstandból hogy kijöttem, káplár Gábost pillantom meg: veszettül szórja a golyót, jól működik a puskánk. Oda melléje ugrom, kicsit leguggolva a homokos zsákok mögé. Berszán, Balla, Jakab nagyon megörültek, hogy megláttak engem. Mindjárt átvettem az állásomat mint megfigyelő. Gábos majdnem önkívületben kiáltja nekem: „Jakab, vedd át a puskát, lőj, a falu szélét kell strájolni én már tovább nem bírom.” A golyók rémítően fütyöltek a fejünk fölött, egy pár belecsapódik a puska páncéljába. A szomszédunkban levő kis kanone fülrepesztően csattogott, szórta a srapnelt és a kartácsot, az ágyúzás hatalmasan tombolt.

Géppuska tüzelés közben Géppuska tüzelés közben
(Magyarosi Sándor gyűjteménye)

E pillanatban a fejünk felett megvillan vagy 6 srapnel, utána a más, közben gránát; az orosz az állásunkat kezdi megint verni. Látja, hogy még elég sokan vagyunk; a rajvonalait visszavonja, és újra ágyúzni kezd. Nagyon sok sebesültünk volt; a jobbszárnyról rohan a bakacsalád, kiabálja, be az unterstandba. Kapjuk mi is a puskát és leszaladunk, csupán egy perc és zsúfolva tele lett odalent. Sok a könnyű sebesült és a nehezebb; segítek én is kötözni. A földszinten tombol az orkán; a tegnapi ágyúzás semmi volt ehhez képest. Az oroszok összpontosították az ágyútüzet az állásra. Mikor legjavából tombolt, dühöngött az ágyúzás, mi rázendítünk egy nótára: „Már minálunk, babám” stb. teli torokkal, ki ahogy bírta; rezgett bele az unterstand fala, de inkább a gránátok robbanásaitól. Ezt a nótát végezve egész egy vígság volt odabent, nem lehetett látni egy szomorú bakát.

A századtól kint volt egy őrszem, de az ágyútűzben elpusztult. Kint borzasztó, ami van; a kis kanone is felel elég gyakran. Kint világosodni kezdett; vajon mit hoz ez a nap ránk, életet-e vagy halált? Ezt majd este megtudjuk. A telefonon kapjuk a jelentést, a jobbszárnyon a 31-es ezredet az orosz támadja; az ágyútűz is már hátrább vonult, a tartalék csapatokra. Ekkor tisztában voltunk, kezdődik a támadás. A bakák egyenként mennek ki, a jóbarátok kezet fognak, megcsókolják egymást. Fegyvert a kézbe, előrehajolt testtel eltűnnek jobbra, balra, ki-ki az ő helyére. Mi is a puskát kitesszük. Gábos töltött; látni nem lehetett, vagy 50 m sűrű füst borította a terepet. A másik puskánk már működni kezdett. Én még a célt nem látom, de egyszer a sűrű füsttől meglátom, a falu alsó végén az oroszok szaladnak ki bujdákolva előre. Mondom Gábosnak; a puskát odaigazítja, négy hevedert kinyomott, de kis hatással, mert messzi voltak. Ekkor meglátom, hogy előttünk is elég szép számmal vannak a muszkák, mondom Gábosnak. Itt szépen strájolt, kinyomott vagy 5 hevedert.

Ekkorra már az egész arcvonal egy rotyogás volt; puska, fegyver, akna, bomba, kartács – tudj’ Isten, hogy még mi nem – adta a gyönyörű hangot a zenéhez. Néha-néha menekül egy-egy megsebesült, de egyszer rohan a mi küldöncünk, egy sváb gyerek; revolver a kezében, lődöz a levegőbe, kiabál kifáradt tüdővel, itt vannak az oroszok, betörtek az oroszok, menekülni! Nem is hiszem, hogy már a normális esze megvolt. Gábos is, míg észreveszem, eltűnt. Én leszaladok az unterstandba, hozok fel golyót és puskacsövet. Mikor feljöttem – elég gyorsan –, Berszán lő a puskával, de csak egyedül. Kérdem, mi van, és megnéztem, ha jobbról, balról a bakák elmentek, de még ott áll egynéhány, hűségesen lődöznek [...]. Visszaszaladok. A fegyvernek stokung – akadály – volt, porömlés. Egy-kettő vízzel kimostam, ládolok és lövök, Berszán meg adogatott, etette a fegyvert. Egymás után kinyomtam vagy 18 hevedert; a puska gőzölt, mint egy gép. Gyönyörű célom volt vagy 300 méterre, a patak partján. A puskás legényekből én, Berszán és Pöndör voltunk jelen. Pöndör egyebet nem csinált, hordta a vizet, a töltényt és olajat. Parancsot adtam neki a hevedertöltőt fölállítani és az üreseket újratölteni. Bár muníció volt elég.

Már gyérebben szólnak a puskák; gyanakodtam, nem-e vagyok bekerítve, de a gyalogság még körülöttem van. Vagy 5 percet szüneteltem, olajoztam a gépet. A puska mellett fölhalmozva volt 40 heveder: tötény van bőven, víz és olaj is, tehát mehet. A jobbszárnyon a géppuska nem kerepel, a balszárnyon még igen, okádja a tüzet. A szomszédban a kiságyú is annyira kimelegül, a csöve, hogy szercsent a víz, mikor ráöntötték. A lövedéket már csak kiköpte vagy 50 m-re.

Gyalogsági ágyú a lövészárokban Gyalogsági ágyú a lövészárokban
(Magyarosi Sándor gyűjteménye)

Látom, jobbra jönnek az oroszok, vagy 6 vonal egymás után: egyik kel föl és szalad, a másik szalad és fekszik le. Ideirányítom a puskát, és gyönyörűen kerepel; strájolom a jobbszárnyat – vagy 11 hevederrel. Puskacsövet cseréltem – a kilövésbe hozattam az egész szerszámot, megvolt a csere. Szólok Berszánnak – nagyon bátor gyerek –, vigyázz, csak ketten vagyunk, ő meg felel és keresztet vet: Dumnezeu cu noi. És megnyomom a gombot [...]. Kerekedett egy kis szél is, ez a füstöt kezdi gyéríteni, de nagyon keveset. És így folyt a golyó a fegyverből szüntelenül 1 óra hosszat. Vagy 21000 töltényt ellőttünk ez idő alatt.

Közben volt a jobbszárnyon egy hátravonulás a tartalék állásba, és megint visszadobták az oroszt. Ekkor érte el a támadás a tetőfokát. Én teljesen átizzadtam. Kiáltok Pöndörnek, hozzon egy üveg borvizet. Ő hozott is. Nagyon csodálkozott, mennyire nyugodtak vagyunk ennyi harc után. [...] Közben megjött a tartalék hátulról, de a miénkből nem látok senkit, valami zöld parulés bakák jöttek. A muníciónk már fogyóban van; küldöm Pöndört, szerezzen valahonnan. Eközben jön egy őrnagy, a tartaléktól való. Ő meg azt hitte, hogy az ő puskája tüzel; elbámult, hogy mondom, mi a második ezredhez tartozunk. Mondja, hogy tőlünk jobbra elvitték az egész bandát; itt esett foglyul Barti János is. Az őrnagy rendelkezésemre adott egy egész szakaszt egy őrmesterrel azzal a paranccsal, hogy a puskától távozni nem szabad, és utasította őket, tartsák meg az összeköttetést. Egy-kettőre volt töltény: ezek hoztak vagy 10 nagy ládával, töltötték a hevedereket.

A kiságyú már nem szól, az aknavető még működik. Berszán bemondja nekem, előttünk roppant sok orosz, a patakon jőnek át; látszott is, mint ugrálnak át a patakon. Szép célom volt, megnyomom a gombot: itt már pusztít a halál. A terep meg mocsaras, csak ugrándozva lehet előre jutni. Vagy hét sor hullott el a puska előtt. Csövet cserélek, már ki kezdek merülni én is, a lábam alatt vagy 36000 üres hüvely. Az oroszok addig ugrálták át a patakot, míg az megtelt halottal, de meg a mocsár is. Csak egy orosz nem akar elesni; a füstben nem látszott tisztán, csak annyi, hogy lábon áll. Rácélzok, mégsem esik el. Vagy 10-et rálőttem – ennek ördöge van. Ráeresztettem egy fél hevedert. Ettől bizony elbukott; csak a fegyvere maradt a földbe szúrva, őt a sok golyó teljesen elroncsolta. Halott volt ő szegény még azelőtt; biztos szíven találta egy lövés, ő meg előrebukott, a fegyvere a földbe ment, ő meg ráakadt.

Ekkor jön az avizo, a balszárnyat áttörték az oroszok és nagy erővel nyomulnak hátra. Balra már nem bírtam lőni, mert erdő volt; 5 hevedert kieresztettem a falura. Jön az avizo, a jobbszárnnyal visszahúzódni, mert a 31-eseket elvitték. Most már muszáj reterálni. A gyalogság már elment; én maradtam a szakasszal hátvédnek, de már megyünk mi is, mert már hátul is ropog a puska. Lekapcsolom a puskát, a gestelt elkapja Berszán és egy hevedert, és szalad; én is fogom a puskát és egy hevedert, kiáltom Pöndört, hogy jöjjön, de ő az unterstandból felel: Jakab ne menjen hátra, maradjon itt velem [...]. Én megállok, gondolkozom, aztán vissza se szólok, szaladok az összetört árkon, de nem bírok haladni, mert be van hullva. Ha kimegyek, a biztos halál, ha itt maradok, az fogság. Eh, egye fene, kiugrom és szaladok hátra a rezerva állásba, a kilövésbe, ahogy megbeszéltük Berszánnal. A lerombolt erdőben lehet látni, az oroszok hogy sopánkodnak előre.

Már szaladtam vagy 100 m-t, mikor egy orosz fegyverével int felém, én meg annál inkább szaladok, mert közel volt a futóárok; majd beleugrom. Az orosz lehetett tőlem vagy 100 m-nyire balra, kissé hátrább. Még jól látom, míg leveti magát és egy bokor mögül lő. Én éppen egy hatalmas gránáttölcsér szélére léptem föl, hogy ott menedéket találok. A jobb lábam föl is tettem a tölcsér partjára. E pillanatban hatalmas sújtást éreztem a derekamon; a melegség rögtön elöntötte a lábaimat.

Következő rész: „Azt hiszem, halok meg…”

Összes rész: Jakab István első világháborús naplója

Szólj hozzá!

Címkék: napló géppuska sebesülés orosz front 1916 bruszilov offenzíva Jakab István császári és királyi brassói 2 gyalogezred

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr8317849193

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

süti beállítások módosítása