„Jön a parancs: előre!”

2022.03.21. 07:00 :: MagyarosiSándor

Jakab István első világháborús naplója – 2. rész

Az előző részben Jakab István éppen csak megérkezett Prágába. A második rész meglehetősen mozgalmas és változatos időszakot fog át emberünk életéből: előbb beosztják géppuskás kiképzésre, majd a 14. menetzászlóaljjal útnak indítják a front felé. A menetalakulat csak szeptember 25-én, hosszú és gyötrelmes menetelések után éri utol az orosz fronton előnyomuló ezredet. Még éppen időben érkeznek ahhoz, hogy kivegyék a részüket a baranowiczi ütközetből, amely a „kettősök” számára a gorlicei áttörést követő négyhónapos támadássorozat utolsó csatájának bizonyul. A harcokat követő nyugodt időszakban Jakab bejut egy titokzatos épületbe, ahol még a zongorához is leül, de zenészi szárnybontogatása meglehetősen gyors és váratlan véget ér.

 

1915. május 28.

Délelőtt beosztottak a géppuska-kiképzésre, és még velem együtt hét zajzoni fiút – mind iskolás barátom, és ezek: Paizs István, Rab János, Molnár Mihály, Jakab István, Kóródi István, Kukui György, Komán György. Mind jól megtermett gyerekek. Mink nyolcan együtt tartottunk mint testvérek és megegyeztünk, ha majd kimegyünk a harctérre, oda is együtt fogunk menni.

A kiképzési időnk tartott július végéig. Ez idő alatt sok újonci nehézségeken estünk át: volt gyakorlat mindennap a géppuskával, és a végén a lovak minden kezeléséről és a puska fölszereléséről. Az étkezesünk nagyon szűkre lett szabva; ez is a kiképzéshez tartozott, hozzászokni a nélkülözéshez.

Egy gyakorlat alkalmával Komán György barátomnak véletlenségből egy baka vaktölténnyel a lábába lőtt, mitől ő vérmérgezést kapott, és egy pár nap múlva belehalt. Nagyon sajnáltuk, de így akarta a végzet. Tehát maradtunk heten. A gyakorlatokban és a puskakezelésben az elsők közt álltam.

1915. augusztus 30.

És végre augusztus 30-án kiadták a harctéri fölszerelést nagyon gazdagon. Egy nagy batyut képezett: kézifegyver, revolver, nyolc embernek egy géppuska. A beosztásban mint hármas vagy megfigyelő szerepeltem, a formaiszterem egy székely káplár volt.

1915. augusztus 31.

Reggel korán volt a fölkelés, készülődés, pakolás, mert már 8 órakor reggel indulás ki a harctérre. Ez volt a 14. menetzászlóalj. Nagy hévvel, de szomorúan mentem, visszagondolva a jobb időkre, mert már be kezdtem látni a rám váró nyomort és kínt. Nagyon lehangolt volt az egész menet.

Megtörtént az eskü. Nagy benyomást keltett az egész[ünk]ben, míg a zene rá nem gyújtott egy csípős magyar nótára. Ez kellett csak, mindjárt megjött a kedve a magyarnak. De megszólalt valami dörgős hang: „Batalion hapták! Linksz um, rex um, maaarrrs”. E pillanatban ezerfele mentek a sóhajok, e pillanatban az egészből csak egyfelé szálltak a fohászok: ahhoz a Gondviselőhöz, ki mindnyájunk sorsát gondozza. Senki nem mert bízni a jövőben, hogy mit hoz, életet-e vagy halált.

Mink a barátaimmal mind a heten a menetben voltunk, és kint vagyunk már az állomáson, a kocsikba is bent. Itt egy magyar főhadnagy – egy beszédet tartván a gyerekeknek – biztatott a kitartáshoz, kívánt sok szerencsét a viszontlátáshoz. Éljen háromszor, majd megszólal a zene: „Szépen szól a kettősök bandája”. Ez idő alatt megmozdul a vonat. Egy kissé megrettenve egy fohász rebbent ajkamról, gondolva kedves jó anyámra és húgomra. „Istenem, légy velem!” És robogott a vonat arra kelet felé, mert ott dörgött legerősebben az ágyú.

A brassói 2. közös gyalogezred géppuskásai A brassói 2. közös gyalogezred géppuskásai
(Forrás: Nyáguly Imre-Mátyás gyűjteménye)

1915. szeptember 3.

Megérkeztünk egy Konszki kisvárosba, ami már föl volt dúlva, lerombolva a háborútól. Nagyon szánalmas képet mutatott. Itt megtelepedtünk a város szélén egy kőfallal körülkerített majorban. A gazdája orosz volt és el volt menekülve, itt hagyva minden gazdasági fölszerelését. Ez a kisváros már orosz Lengyelországban volt, itt már látszott a háborúnak a nyoma: futóárkok, drótakadály, granáttölcsérek, itt-ott a vadaktól már félig elfogyasztott hullák. Már kezd komoly lenni a helyzet: éjszaka nem szabad világolni, civillel érintkezni nem szabad. Itt maradtunk három nap, mit egy pár harcászati gyakorlattal töltöttünk. Nagyon homokos vidék. A közelben volt egy nagy kiterjedésű nyírfaerdő, innen írtam több helyre levelet és édesanyámnak egy nyírfa hajából csinált tábori lapot, amit itt mellékelek.

1915. szeptember 6.

Délután 4 órakor bejöttünk az állomásra, bevagoníroztunk. Hova megyünk, azt nem tudom. Este 7 órakor megindult a vonat és mentünk szeptember 9-ig.

1915. szeptember 9.

Itt már a vasútvonal szét volt rombolva. Széttört mozdonyok és kocsik, ez volt egy teljesen szétrombolt község közelében. Itt volt vöröskereszt-állomás és tábori csendőrség. Itt a vonatról leszerelődünk, és folytatjuk az utat gyalogszerbe. Nagyon nehéz a gyalogolás. Irtózatos nagy a meleg, bokáig érő porhomok az úton, víz sehol. A menetelés erőltetett, hogy gyorsabban megérkezzünk egy erdőhöz, hol vizet is lehet kapni. Nagyon kifáradtunk. A vezető tisztünk egy fiatal kadét volt, és nem volt jártas az ilyen menetelésben.

Megérkeztünk a nagy erdőhöz; négy óra lehetett. Nagyon ki voltam fáradva a hosszú úttól, és a vízihiány miatt mint halott rogytam össze. Egy pár óra pihenés után jobban érzem magam. Vizet találtam: valami pocsolya, de nagyon bűzös, de azért csak ittam belőle. Nagy úr a muszáj. Egy kis erőre kapva mentem szétnézni: itt egy pár nappal korábban még ütközet volt. Borzadtam ettől a gondolattól. Nem messzi volt egy lövészárok, borzadva néztem: benne még orosz katonák megfeketedett, már büdös teste... Ezek, amit legelőször látok a háború áldozatai közül. Végigmentem mindhez, sorra néztem: voltak tizenegyen, véres, rongyos ruhában. Vagy kettő nagyon meg volt csonkítva a fején. Amint jövök vissza az erdőben, ráakadtam egy magyar bakára, de már halott volt: fején volt a lövés. Kerestem kilétét, de már semmi nem volt nála, ki volt rabolva. Egy pár pillanatig bámultam. [...], elgondolva, talán ha miránk is ilyen sors vár – elég sajnos. Itt maradtunk még reggelig, oszt mentünk tovább.

Pihenő katonák Pihenő katonák
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)

1915. szeptember 13.

Reggel megindultunk a menetelésnek, és mentünk előre, naponta 30–40 km-t. Ahol fogott az éjszaka, ott volt a szállás. Nagyon nehéz volt a menetelés, nehéz volt a batyu, nagy volt a meleg és a víz nagyon szűk. Volt rá eset, hogy a dög mellett levő pocsolyából kellett inni. Útközben kunyoráltunk az előre vonuló tréner szekereknek a pakkunk továbbvitelére, de ritkán akadt alkalom, mert a szegény lovak is már összerogyásig voltak kifáradva, hisz azok is együtt szenvedtek velünk.

A hadsereg utánszállítását végző intézetek oszlopait, az ezeket alkotó kocsikat trénnek (később vonatnak), az itt szolgálatot teljesítő katonákat tréneseknek nevezték. Kivételt csak a lőszer utánszállítását végző oszlopok képeztek. Ezzel szemben a kéziratban a tréneknél szolgálatot teljesítők megnevezésére használatos szó leginkább trénernek olvasható. A trén kifejezésről bővebben lásd: Felszeghy Ediltrud: A császári és királyi hadsereg nyelve Magyarországon (Budapest, 1938).

Itt volt a szegény Molnár Mihály barátom; sírva fakadt, hogy segítsünk neki a pakkját vinni, hisz nem akar tőlünk megválni, de nem is bír továbbmenni. És segítettünk, amiből lehetett.

Itt több éjszaka már hallottuk az ágyúkat a frontról, és lehetett látni a vörös sávokat, mik a frontot jelölték. […] Minden sáv egy-egy falu volt, mit fölgyújtottak, és gyertyaként használtak az ellenségek. Azt, mit nagy fáradsággal vert össze az az orosz paraszt, és boldogságban fogyasztotta a kedves családja körében, a mindennapi kenyeret. Útközben több ilyen falun mentünk át. A nevüket nem tudtam följegyezni, hisz már nem volt bennük egy lélek sem, csak egy-egy kóbor kutya, mert ő nem távozik az ősi lakhelytől, ha már mind hamu is maradt belőle. Épp most [...] haladunk el egy ilyen falu mellett: nem áll benne egyéb, mint a téglából vakolt kémények, és itt-ott egy-egy megszenesedett gerenda, de szánalom ránézni. Az útnak két oldalán napról napra mind sűrűbben lehet látni a fehér fakereszteket, és átvonultunk egy szép mezőn, hol gyakrabban állottak a keresztek, mint valamikor jó időkben a búzakévék. Nagy ütközetek voltak itt.

És ilyen körülmények között meneteltünk vagy 13 nap. Ez idő alatt nagy kipróbáltatásokon mentünk át, és végre-valahára, sok fáradság után megtaláltuk az ezredet. Egy nagy erdőben volt a kommando. Az erdő szélén volt az országút.

1915. szeptember 25.

Délben valami tüzérektől érdeklődünk; egy tűzmester elvezetett az ezredhez, mit kivontak az állásból egy napi pihenőre. Kint az állásban nagyon dörgött az ágyú. Délután 4 óra felé megérkeztünk az ezredhez. Itt sok ismerősre, rokonra, falusira találtunk; hogy megláttak, körülfogtak, bámultak rajtunk, mi meg rajtuk. Nem bírtam felelni a sok kérdésre.

Megvolt a fölvétel, kaptunk ebédet – gulást –, sátrakat csináltunk, kettő-három egy csapatban. Nagyon ki voltunk merülve a hosszú úttól. Egy páran közülünk lefeküdtek, a többit a kíváncsiság űzte szétnézni.

Egyszer egy irtózatos nagy csattanás. Megijedtünk, a lélegzetem is elállt. Az öreg bakák csak nevettek, ők már tudták, mi ez a nagy csattanás: az erdő szélén volt fölállítva egy üteg – nehézágyúk –, épp most kezdtek tüzelni az oroszra, és minden öt percben adtak le egy lövést. Az orosznak a megfigyelő gömbje fönt volt és erre lőttek. Az állás innen lehetett vagy két km. Estére híre jött, hogy holnap kimegyünk a állásba, mert az orosz talán támadni akar. Éjszakára itt maradtunk. Nagyon rettegve telt.

1915. szeptember 26.

Beosztottak a III. M.g.-be, a masinengever-abteilunghoz. Közülünk, a jó barátok közül ötöt a fegyverhez és kettőt a lovakhoz osztottak be. Az orosz megkezdte a tüzelést, kereste az erdő mellett levő baterit. Mink kiállunk az erdő szélére, és onnan gyönyörködünk a gránátok becsapódásában, dacára, hogy szigorúan meg volt tiltva az erdő szélén járni, mivel az orosz megfigyelő mindig fönt volt, mint most is.

Egy orosz lövegbecsapódás a batri előtt volt egy 300 métert. Most jön a második. Kísértetiesen nyihog, mintha ezer ördög jőne a nyomában, de fölöttünk elrepült, leesett a batri mögé vagy 100 m-re. A mi batrink mindig felelt neki, az egész batri egyszerre. Egy pár pillanat múlva jön megint egy, ez már leesett a batri elé vagy 10 m-re. Ekkor a batri tüzet szüntet és menekül, mert tudja a következményét a próbálkozásnak; szaladnak be az erdőbe. Most jön megint egy. Ez már nem téveszt: pontosan ráesett egy ágyúnkra, mit kidobott a helyéről és hasznavehetetlenné tette. Ezután az oroszok lőttek ötöt-hatot egyszerre. Lett ám nagy zavar: a legelső is a tábori konyhára esett, mi szétment; a lovász, a lovak súlyosan megsebesültek. Erre lett „alarm”, menekülni csak be az erdőbe.

Látom, hogy egy öregebb baka hatalmas fenyőfa tövében húzódott meg; kiáltja nekem is, hogy úgy csináljak. Szétnézek, hol látok én is ilyen fát, de e pillanatban hatalmas légnyomást érzek. A földre estem, hullott rám a föld, a faág, majdnem egészen eltemetett. Egy bénulás vett rajtam erőt. Egy pár pillanatig nem tudtam mit csinálni, de hallok kiabálást: menekülni balra, az erdő belsejébe.

Körülöttem csendet érzek. Kimászok az ágak és a föld közül, szaladok én is, ahogy a lábamon kifér, körülbelül ½ km -t. Itt megállok. Erre már nem estek gránátok. Hallok kiabálást, jajgatást; még egy pár adag jött, és aztán elcsendesül az ágyúzás, kiabálás. Megint vissza a helyre, a lágerbe.

Nagy rettegve visszajövök én is. Véletlenül azon a helyen megyek, hol a föld betakart. Nagyon megirtóztam: az az öreg baka halott – feje csak fél volt, gyomra mellette a földön. Sapkát emelek, mert figyelmeztetett engem. A végzet őt érte el – szegény öreg.

Visszajövök a sátorhoz, a barátokból egy sincs ott. Nagyon lassan szivárognak vissza, nagyon ijedt képet vágva. Egy óra múlva csak Kóródi hiányzott; hiába várjuk, de nem jön. Keresésére indultunk, de nem találtuk. Jelentettem a főhadnagy úrnak. Kiküldött egy patrult a keresésére; estére visszajöttek, de nélküle. Sajnáltuk, hogy valahol már halott. Szóval már hatan maradtunk.

Megvolt a vacsora, szürkületkor kiindultunk az állásba. Volt a vezetőnk, a káplár, és mi öten. Nagy csendesen mentünk egy mezőn, szántóföldeken át, míg a káplár tanácsára csúszva vagy 100 m-t – egy veszedelmes helyt másztunk. Hallok valami beszédet – megérkeztünk a puskákhoz. Egyet látok kint. Beugrunk egy futóárokba, ott látom a harcosokat. Látnak minket, csúfolódnak: bundásnak, zöldhasúnak neveznek. Rögtön rátettek, ki-ki magának lyukat ásson. Én is ástam, a közelben levő elhagyott orosz árokban. Mellettem volt Jakab és Molnár.

Mire elkészültem, kiáltnak a nevemen; jelenkezem, és mint ügyeletest szolgálatba tettek. Csendesen telt.

Előttünk a front; a jobbszárnyon a 31-esek támadtak, az oroszok visszahúzódtak. Mink is aláromban voltunk. Reggel felé fölváltottak engem, helyembe jött egy öreg baka. A támadásból mihozzánk csak eltévedt golyók jöttek: oly keservesen nyihogtak tova. Kora reggel megérkezett a kávé. A felszerelést, amit hoztunk magunknak, megosztottuk az öreg bakákkal, kik már nagyon le voltak rongyolódva.

Iwangorod bevételét ábrázoló képeslap. Az ellenség 1915. augusztus 8-án ürítette ki a várost, amelynek elfoglalásában a 2. közös gyalogezred is részt vett. Jakab ekkor még kiképzés alatt állt a prágai kaszárnyában Iwangorod bevételét ábrázoló képeslap. Az ellenség 1915. augusztus 8-án ürítette ki a várost, amelynek elfoglalásában a 2. közös gyalogezred is részt vett. Jakab ekkor még kiképzés alatt állt a prágai kaszárnyában
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)

1915. szeptember 27.

Már világosság lett, a nap is fölkelt az álmából végigtekinteni a harcmezőn. Most láttam az orosz állást, lehet vagy 600 m-nyire, de semmi mozdulatot benne, csak egynehány helyről szüntelen lőttek. Az oroszok mögött irtózatos nagy robbanások, nagy füstoszlopok emelkedtek az égnek. A főhadnagy úr előjósolta, hogy az oroszok menekülnek. A bakák megörültek [...].

Itt történt a múlt éjjel: a 31-es ezred 14. századának konyháját az oroszok elfogták, a tartalmát kiették, oszt a kocsist visszaküldték hozni még egyszer. Nagyon ízlett nekik a gulyás.

11 óra felé az oroszoktól a tüzelés teljesen elszűnt. Nagyon kétes volt a dolog, de egyszerre négy géppuska irtózatosan kezdi ránk szórni a golyót; lett is két sebesült. Ez a tűz tartott vagy egy negyedórát, és elszűnt, befejezte két bombarobbanás. Én az ásott lyukban töltöttem az időt, míg a tűz tartott. Igaz, egy kicsit féltem is: nem voltam még szokva az effajta élettel.

Meguntam már a helyben ülést, bemásztam a régi árokba még valamit látni. Volt is ám mit: vér mindenhol, ruhadarabok, szurony, csajka, üst, fegyver, golyó tengersok. Tovább látok egy köpenyt, mintha jobbacska lenne; gondolom, jó lesz ez nekem, úgyis tél jön. Mikor hozzaérek, majdnem elkiáltom magam ijedtemben: egy véres kéz fölemelkedik. Tovább nézem; hát egy orosz fogoly volt alatta. Szegény, az látott, hogy közeledem, a kezét felemelte kegyelemért. Valamit beszél nekem oroszul – csak a bozse szót tartom még észben –, és hogy „voda”, és kezét a szájára tette.

Odamegyek, szólok neki. De nagyon odavolt. Keresem a sebét: mellövés jobboldalt. Otthagyom; visszacsúsztam a lyukba, hoztam a flaskót. Volt benne kávé, mindjárt adok neki. Sokat mondott, de nem értettem. Még imádkozott is, mert a kezét öszekulcsolta. Nézett rám és mondott; nagyon megszántam. Istenem, talán ha én is így leszek valahol…

Megyek és jelentem a főhadnagynak, mit találtam. Megnézi ő is rögtön; a szanitéccel hordágyra teszik és viszik hátra. Segítettem én is az emelésén; szegény orosz, még a ruhám is csókolta. Elvitték. Mindjárt hogy elvitték hátra, rögtön jött az ordonánc a lovaktól és mondja, hogy Kóródit csak most találták meg: nagyon beteg, agyonijedt az erdőben történt esettől.

A küldönc keresi a főhadnagyot; egy pár percig vele volt, és már ment is vissza, de gyorsan. Lehet 12 óra; egyszer parancs jön, fölszerelni és támadni készülni, a puskát jó rendbe hozni. A tüzérek odahátul már tudják a kötelességüket. Pont 12 órakor készen voltunk. Jön a parancs: előre! Vigyázni kell az összeköttetésre; csatártávolság több mint 10 lépés.

Nem szabad, egynehányan mégis kiálltak az állás tetejére, de nem lőttek rájuk. Kimegy egy patrul egészen az orosz állásig és onnan integetnek: mehetünk, már csak volt orosz; megszökött, hátrahagyva egy-két részeg kozákot, kik itt-ott lődöztek. Mi is neki, ki az egészen, és előre. Egy őrmester belekezd a „Nékem olyan asszony kell” nótába, és utána az egész rajvonal. Nagyon egy tetszős helyzet, könnyű így háborúzni. Elérjük az orosz állást. A mi patrulunk már ott kutatta, meg is fogott két részeg kozákot. Áthaladtuk az állást, sorakoztunk ki az országútra. Az egész bakacsalád előírás szerint, koloneban megyünk előre.

2 óra körül kifejlődünk megint vonalba, mert kezdtek ránk lőni – és így folytattuk az utat, az üldözést. Itt-ott voltak öszeütközések az orosz hátvéddel. Nagy ellenállást nem fejtettek ki; hátrahagytak mindent, ami feleslegük volt. Úton-útfélen látható a menekülés nyoma.

Már annyira beértük őket, hogy lőhetünk rájuk. A mi puskánkkal a főhadnaggyal erőltetett meneteléssel fölmentünk egy magaslatra; itt annyira megelőztük az oroszt, hogy a hátunk mögé kerültek. Itt a puskát fölállítjuk, tüzelünk rájuk. Volt nagy hatása, irtózatos nagy pánik keletkezett köztük: gyönyörűen lehetett látni, hogy szaladtak előre-hátra. Ekkor a tüzérségünk az útjukat elzárta. Hátra nem volt merre menniük; megadták magukat. Itt lett 2800 fogoly, nagyszámú zsákmány: fegyver, puska, ágyú, fölszerelés, tengersok lőszer. A magaslattal szemben volt egy kis erdő, ebben volt nekik nagy raktáruk. Már-már akarták a levegőbe küldeni, de nem volt rá idő.

Orosz foglyok egy 1915-ben készült fotón Orosz foglyok egy 1915-ben készült fotón
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)

Ennek is vége lett, megyünk megint előre. A távolba meglátunk gyárkéményeket, tornyokat. Nagy robbanások hallatszanak, nagy füstgömbök kísérik őket. Előttünk egy nagy város volt, a kelet-oroszországi Lengyelország vasútösszeköttetési gócpontja. Nagyon egy értékes pont: a neve Baranovica. A várostól egy pár km-re hatalmas ütközet volt. Az orosz minden erejét összegyűjtve itt ellent állt, de hiába: 1 ½ órai heves harc után csak menekülni kellett neki, sok halottat hagyva hátra. A mienkből is elég szép számmal maradtak ott. Én mint 3-as kezelő szerepeltem a puskánál, vagy mint megfigyelő. A harc után a jó barátokból mind megvoltunk; az osztagtól megsebesült három ember – lett 2 könnyű, 1 súlyos sebesült –, és egy lovunk. Szegény ló, a gyomrába talált a golyó.

Már szürkült, mire vége lett az ütközetnek. A 4. századtól kiment egy patrul; jelenti, hogy tiszta a levegő, az oroszok már a városon túl vannak, tehát megyünk előre. Most mi is örültünk – mert városba megyünk. Éhesek is voltunk, a konyhától nem is várhattunk semmit, az messzi hátra volt. A legszigorúbb parancs volt kiadva, a civileket, bármiféle dolgot kímélni kell, lopni nem szabad, és sértegetni sem senkit. Megyünk előre a rajvonalban. Az országúton a tiszteket nagy tüntetéssel fogadta a városi nép; nagy része zsidóság volt, és oroszok. A mi puskánk közel az állomáshoz, egy kis utcán vonult be. Egy csomó zsidóság várt, adtak holmi ennivalót, de elővigyázatból nemigen vettük el. Elértünk egy üzletet, be volt zárva, egy másik utcán az állomásra értünk. Nagy-nagy kiterjedésű egy pályaudvar, 1 km szélességű lehetett, ezen volt egy átjáró, mi már itt-ott már a földön hevert. A sínek fölrobbantva, az állomás halomba döntve. A közelében egynehány emeletes épület javábul égett, még most is robbantak. Az elhelyezett dinamitok láthatóak az átjáró oszlopain fölkötözve, de fel nem robbanva. A városnak a közepén megint fölgyulladt valami, irtózatos lángok nyaldossák az eget. Már szürkült.

Este a tüzektől a város ki van világítva; pokoli látkép, hová a tüzérségünk küldözgeti az oroszok után a holmit. Az összeköttetésünk a vonalban nagyon pontos volt, mindenről voltunk értesítve. Már a városon átmentünk; itt egy üzletet nyitva találtam. Bementünk – én, Jakab és Molnár –, vettünk egy-egy nagy üveg rumot […]. A zsidó […] nem akart egy darab sajtot adni; miután kértem, adja ide, és pénzért nem akarta, elvettem pénz nélkül. Mi kijöttünk; utánunk rögtön meglepték a zsidót a bakák a századtól. Mentünk a városon túl. 11 óra: megállottunk egy nagy úri laknál – az egész harmadik aptailung és a 10-ik század. Nagy kertje volt, ott lágert ütünk. Tüzet nem volt szabad csinálni. Nagyon ki voltam merülve – és az egészünk –; nem nagyon kellett kínálni az álmot. Öten hiányoztak az osztagból: szegények, ők már végeztek a háborúval. Kereszt jelzi hantjukat, ahol pihenik a baranovicei ütközetet. A szolgálatot fölállították, a többi pihenni tért.

1915. szeptember 28.

Reggel 7-kor volt a fölkelés. Legelső volt a fegyver és a töltények rendbe hozása. Mink most tartalékban maradtunk egy pár napra. Parancskiadás: mosakodni, vargálni, a legénységnek magát rendbe szedni. Volt egy kis patak, itt megmosakodtam, a ruhámat Molnárra bíztam kimosni; én meg Jakab elmentünk szétnézni holmi ennivaló után. Legelső volt valahogy bejutni a nagy épületbe, de már a kapunál, ajtónál őr állott. De ide be kell jutni! Az egyik sarkánál az épületnek volt egy hatalmas fa, minek az ágai rányúltak a födélre; ez az, egy-kettő, föl a fára. Az ágon végigcsúsztunk, már a födélen voltunk, és a födélablakon be. A padláson sok ócska lom. Megkaptam a bejáratot: lent vagyunk egy hosszú folyosón. Be a szobákba: itt tengersok drágaság, nagy pompa és fény, aranykeretű képek. Az ebédlőben megterített asztal 10 személyre, aranyos evőeszközök, kenyér, leves a tényérokban – ez a tegnap déli maradvány: biztosan az asztalhoz ültek, és onnan szaladtak, menekültek. Ott maradt minden, csak a vaskassza maradt végre nyitott ajtókkal és üresen. Volt egy gyönyörű, nagy zongora is.

Amint itt járunk egyik szobából a másikba, veszett döngetés az egyik ajtón. Mire odamegyünk, már be is szakadt, ott állt vagy öt baka – az őrök hova tűntek, azt nem érthetem. Na, ne félj, pompa! Megtették a bakák, törtek, zúztak, mindent fölforgattak, ami csak mozgó volt. Én meg leülök a zongora elé, kezdek rajt’ egy nótát. Odajött egy pár mafla. Mivel a nóta nem ment a legjobban, ordítja egyik, nem ujjal kell azt billegtetni, és egy csákánnyal összetörte teljesen. És így ment tovább, míg a tisztek megtudják, és ők is csak nevetve nézték, mit elkövettek a bakák. Én meg Jakab a konyháról elsajátítottuk az otthagyott borjúsültet és egy kredencből a fehér kenyeret, és otthagytuk a lakást. Visszamegyünk, rögtön föl is emésztettük; mást kellett szerezni. A helyzet kedvezőbb volt, mert leszúrtam egy süldőt, és egy gazdátlan istállóból egy fiatal borjút. Ezt fölosztottuk egy páran, most van egy pár napra. A városból szereztünk kenyeret: szóval minden volt. Itt megháltunk.

Következő rész: „Megnyomom a gombot, már kattog, de gyönyörűen…”

Összes rész: Jakab István első világháborús naplója

Szólj hozzá!

Címkék: orosz front Jakab István császári és királyi brassói 2 gyalogezred császári és királyi nagyszebeni 31 gyalogezred Baranovica

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr8717785084

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

süti beállítások módosítása