„Ég rajtam az egyenruha, szégyellem, hogy tiszt vagyok”

2021.07.26. 07:00 :: THorváthAttila

Hegedős Károly harctéri emlékei – 42. rész

A leszerelni vágyó katonákkal tömött hajó útja rövidnek ígérkezik: Károly különösen örül, hogy egy régi ismerőssel, egykori diáktársával találkozik, akinek személye nemcsak a nosztalgikus múltat, hanem a békét és a reményteljes építész-jövőt is felvillantja számára. A rövid spliti kikötés után azonban nehéz napok várnak rájuk: megfeneklenek egy zátonyon, ráadásul a szűkös élelmiszer- és kávékészletek miatt farkastörvények kezdenek kialakulni a hajón. A hullámzó szerencsének köszönhetően végül sikerül Fiumébe érniük, ahol olasz hadifoglyokká nyilvánítják őket: azonban mivel minden szervezetlen és összeomlóban van, Károly többéves háborús kalandja végül prózai módon, egy Mezőberénybe szóló, félárú katonai vonatjeggyel, majd nagyváradi leszereléssel ér véget…

 

Csak egy ember tűnik a szemembe, aki nem haza igyekszik. Másban töri a fejét.

Fiatal manipuláns őrmester. Nem frontkatona. Látszik rajta, hogy az egész háború alatt Verpflegsdepot-k árnyékában lebzselt. Magyarul beszél, úgy veszem észre, magyarországi zsidó.

Kutatón fitet a mólón. A mólón rengeteg árú, összevisszaságban, ahogy a forradalom kitörése egyszerre „gazdátlanná” tette azt a sok holmit. Odamegyek az egyik ládához, felnyitom a tetejét. Kisebb, de legalább is ezer doboz, pappendeckel skatulya van benne. Egy–egy skatulyában megint parányi dobozok raja, s minden parányi kis dobozban egy–egy készlet. Türelmi játék, Richter-féle kőépítő kövekből, rajta, minden kockán számok, 1-15 ig. A 16. kocka helye üres. Mellette használati utasítás a Monarchia népeinek összes nyelvén: az összezavart sorrendben levő köveket úgy kell sorrendbe húzogatni, elöl az 1-es, leghátul a 15-ös, hogy a követő közül egyet sem szabad kiemelni a dobozból!

A Richter-féle türelemjátékok reklámja egy 1891-es újságban A Richter-féle türelemjátékok reklámja egy 1891-es újságban
(Forrás: Arcanum)

Türelmi játék vagontételben! Ugyan melyik svihák gyáros sózta ezt rá méregdrágán a hadvezetőségre azzal a naiv mesével, hogy „jaj de jó lesz ez a bakáknak időtöltésre a lövészárkokban”? Szegény szerencsétlen bakák, évszámra koplaltak, egy karéj kenyér kellett volna nekik, nem türelmi játék. Nem fontos! Az volt a fontos, hogy valamelyik gazember gyáros, egypár átvevőtiszt valahol Bécsben vagy Pesten, ezreket, százakat vágott zsebre ezért az állam pénzéből!

A „türelmi játék” rajza az emlékiratból A „türelmi játék” rajza az emlékiratból

Egy dobozzal zsebre tettem, emlékbe, hogy megmutassam majd alkalomadtán valakinek, mire költötte el az állam az én hadikölcsön-kötvényeim értékét, a vagyonomat. Erre, ostoba butaságra, ami itt hever vagonszámra, még csak ki sem kerülhetett a frontra!

Azután katonai kávékonzervek – vagonszámra! Feketekávé, az jó dolog, már édesítve is van! Egy csomagot beteszek a necessaire-embe, minek több, holnap reggel Fiumében leszünk, holnap este talán már otthon is vagyok Berényben! Csak nem cipelek felesleges terhet magammal?

A manipuláns őrmester mást gondol! Addig veszekedik a hajó legénységével, amíg a darut leengedik neki, s 15-20 bála kávékonzervet (egy–egy bála lehetett vagy egy mázsa is!) fel nem emelnek neki a hajóra. Ebből egy bálát nagy kegyesen a legénységnek ad, a többi az övé!

Amint majd később látni fogjuk, vagyont harácsolt ebből magának az elkövetkezett 4 nap alatt!

No, de menjünk a hajóra. A vén kormányost keresik, még nincs a helyén. A zászlós már a parancsnoki hídon áll, minden beszervezett embere a helyén. Fűtenek. Egy óra múlva „teljes gőz alatt” áll a hajó, bármelyik percben indulhat.

A zászlóshoz megyünk. Magyaráz: mindenütt part mentén fogunk haladni, hogy könnyen partot érhessünk, ha valami érné a hajót! No, ez is jóval biztat bennünket! Most tudom meg, hogy a maláriám kitörésekor Durazzóból indult 3 hajó közül csak az enyém érkezett meg akkor Raguzába, az előttem indult kigyulladt, az utánam jövő meg elsüllyedt! Rengetegen pusztultak oda! Ilyen véletleneknek, az isteni gondviselésnek köszönhetem, hogy engem nem ért baj! Ha Rosenthal doktor siet, akkor én egy hajóval hamarább indultam volna, s ott pusztultam volna az égő hajón; ha lekéstem volna a tiszti szolgám és bagázsiám miatt a hajómat és a következővel indultam volna, az elsüllyedt hajóval pusztultam volna el! Szent Isten, de sok szerencse kell ahhoz, hogy az ember minden baj nélkül végigélhesse az életét!

Az én legényemről, poggyászomról semmi hír azóta! Nem is tudtam meg soha többé, mi történt vele. Talán az utánam induló hajóval jött, s a tengerbe veszett? Talán maláriásan feküdt már akkor, s Durazzóban pusztult el? Örök titok maradt ez a számomra, mint ahogy örök rejtély, amikor az ember életéből „kilép” egy ember, akit ismert, sokszor jól ismert, napokat, hónapokat élt vele együtt, s az élet változáshoz érkezik, az ember eltűnik a szemünk elöl, hogy soha többé ne találkozzunk vele! Szomorú dolog ez, a halál leheletét érzi az ember, amikor valakitől örökre elszakadt! Azért szép köszöntés az, hogy: „a viszontlátásra!”

Soha többé viszont nem látni valakit, egy hosszú életen át, még ha közömbös is az illető a számunkra – nagyon lehangoló. De az ember sohasem tudja, mikor bukkan fel előtte újra egy–egy rég eltűnt, ismerős arc.

Egy libazöld parolis hórihorgas tiszt tűnik éppen a szemembe. Nézem! Odamegyek hozzá! Szent egek, Kiss gólya, honnan kerülsz te elő? Kiss Lajos volt, akivel a Luther Otthonban együtt laktunk 1913 őszétől kezdve! Íme, a sors; újra feltűnt egy régi cimbora az életemben, újra él a számomra is.

Hosszú volna leírni, mi mindent meséltünk el egymásnak. Hosszú volt ez a négy év, amióta nem láttuk egymást. No, de az időnkből most vígan futotta, mert a hajóutunk hosszúnak ígérkezik, reggel lesz, mire Fiumébe érünk!

Legalább mi ezt gondoltuk. Másképpen történt.

Elindultunk szép lassan. A délután eljött, ettünk valamit ebédre, még a konzervekhez nem nyúltunk. Nézegettük a tengert, az előttünk elhúzódó dalmát partokat, s számolgattuk, hol is vagyunk most tulajdonképpen? Éjfélre Spalatóban kellene lennünk. Mintegy 400 kilométer áll előttünk, mi óránként még 20 kilométerrel sem haladunk, ez legalább 20 órai utat jelent, de megállunk Spalatóban meg pár másik helyen is biztosan, barátom, jó, ha mi holnap este Fiumében leszünk!

Ezen tanakodtunk, s lassanként este lett. Lementünk a gépházba és megmelegítettük az első konzervünket. Jó székelygulyás konzerv volt. Jóízűen megvacsoráztunk, s fekvőhely után néztünk. A „szalon”-ban a terem fala mentén körül kopott plüss kanapék voltak, ezen már nem volt hely, mindenfelé vackolódtak az emberek alváshoz. Egy–egy lámpa égett csak imitt-amott, félhomályban, botorkálva találtunk végre valami sarkot, ott tanyát ütöttünk (nekem még takaróm sem volt, az uhlánkámat a fejem alá gyűrtem) és reggelig pompásan aludtunk. A hajó ringása egy kicsit szokatlan volt, de nem annyira, hogy kellemetlen lett volna. A tenger gyönyörű, nyugodt volt.

Reggelizni kellene! Lehet feketét kapni – ingyen! Mentünk feketéért, az én manipuláns őrmesterem mérte mindenkinek a csajkájába, üvegébe, kulacsába, akinek mi volt. Siessünk, mert a fekete fogytán van – mondotta valaki!

Fogytán – gondoltam, hiszen legalább 12-15 mázsát rakodtunk fel! Igen–igen, de számolj csak – mondja Kliment Gyurka, 5000 embernek egy fél liter, az 2500 liter! Egy liter feketéhez legalább kell 50 gramm kávékonzerv! Akkor is, egy reggelire 50 kg kávé elég!

Igen ám, de csak egy–két mázsa kávénk van, a többi az őrmesteré! Igen, ahelyett, hogy az őrmestert megleckéztette volna valaki, az őrmester már másnap diktálta a konzervkávé árát: 2 korona egy csajkával! Akinek nincs pénze, ne igyon kávét, ez az ő kávéja!

Délután lett, mire a hajó kikötött Spalatóban. Úgy 3 óra körül. A hajó csak estefelé megy tovább, leszállhatunk, megnézzük a várost és ebédelünk, mert ki tudja, mikor érünk Fiumébe?

Kiszálltuk, jól ebédeltünk – méregdrágán – és körülnéztünk a városban. Régi olasz renaissance-kultúra, az őszi napfényben gyönyörűen plasztikusak voltak az épületek árkádjainak oszlopai, a sok régi kőhomlokzat ezer színben barnállott, szürkéllett a kék ég mellett. Igazán élvezetes délután volt. Szép kis zárt terek, egy–egy szobor, mindene artisztikus és festői. Istenem, de szép dolog is ez az architektúra, fogok én is valaha ehhez hasonló szép épületeket tervezni? Megvalósítani! Kinőni látni a fantáziámból a papírra, amire rajzolok, a papírról azután valamelyik város valamelyik utcájára? Óh, boldog régi idők, amikor az építészek kedvükre építhettek, de sok gyönyörűségük telhetett benne, amikor ezeket a pazar vörösmárvány-lépcsőházakat, fehérkövű loggiákat, cirádás boltöveket, boltozatokat meg ablakkávákat rajzolgatták! Biztosan gyönyörködött az egész város a szép műalkotásban, s nagy becsülete lehetett egy–egy ilyen építésznek, aki ilyen szép épületet tudott építeni! Biztosan tekintélyes, gazdag, boldog polgárként éltek itt ezek a boldog építészek! Hej, leszek-e én valaha is megbecsült ember az emberek között, ha majd én is ilyen épületeket építek?

Így ábrándoztam végig Spalatót, s Kliment Gyurka egyre animált: bizony, építesz, te még különbeket is nemsokára, 2 év múlva végzel a technikán, azután „tied a világ”! Nyugaton feldúlta a háború a városokat, ezeket újra fel kell építeni, lesz neked alkalmad arra, hogy a tehetségedet teljességében kifejleszd, hiszen te tehetséges fiú voltál mindig, Csabán is bámultuk a rajzkészségedet meg az ötleteidet! Szereted a pályádat, szeretsz és tudsz komolyan dolgozni, előtted a világ! Szép élet következik! Én is alig várom, hogy visszamehessek az egyetemre, nekem még 3 évem van, amíg orvos leszek!

Ideális illúziókkal telve tértünk vissza a hajóra, ahol azután a való, rideg élet egy képe, a forradalomban égő ma egy tipikus képe fogadott bennünket:

Fegyveres szerb katonák lepték el a hajót. Mindenkit előkaptak, elő a fegyvert, a felszerelést, a holmit mutatni, mi van a hátizsákban, stb. Ide vele – ha valami értékesebbet találtak valakinél! Az egyik a féltve zsugorgatott két kiló albán dohányát siratta, a másiktól elvették a magántulajdonát képező pompás látcsövét, fényképezőgépét, borotvakészletét, mit tudom még mijét; közönséges fosztogatók voltak, akik kihasználták a törvényen kívüli állapotot. Forradalom, az azt jelenti, hogy mindenki úgy önkényeskedik az embertársával, ahogy csak a mentalitása engedi. Ezeknek nem volt mentalitásuk! Fegyver volt a kezükben, s védtelen, agyongyötört, partra tett hal–emberek voltunk mi, nekik kiszolgáltatva. Nekem is volt félteni valóm. Valahol szereztem finom cipőbőrt Raguzában, azt egy csomagban hoztam.

Szerencsére későn érkeztünk, a rablók tele voltak már holmival, alig győzték cipelni. Leszállottak a hajóról!

Esteledett, elindultunk, jaj de messze van még Fiume!

Éjjel arra ébredtünk, hogy beborult, erős szél van, s a hajó erősen ring! Sokan már rosszul lettek, tengeri betegséget kaptak. Másról sem folyt a diskurzus közöttünk, mint a tengeri betegségről!

Már–már érezni véltem én is, hogy felkavarodik a gyomrom. A gyomorszáj tájékán kellemetlen nyomás, az ember feje szédülni kezd, mintha részeg lenne. Tántorgó emberek lepték el a fedélzetet, mindenki a fedélzetre igyekezett, a friss, hűvös levegőre!

Mi is felmentünk. Az élénk szélből lassan vihar lett, az eső nagy cseppekben esni kezdett, s a hajó már nagyon kellemetlenül kezdett dobálni bennünket. Fogni kellett a korlátot, hogy hanyatt ne essünk egy-egy erősebb lökésnél, mert a hullámok szörnyű morajlással kezdték dobálni a hajót!

Szent Isten, ez a „bóra” kezdete – hallatszott innen is, onnan is, ez sokszor hetekig tart, hogy érjük el Fiumét ilyen viharban!?

Én is csaknem rosszul lettem. Kétségtelen, hogy a tengeri betegség kezdett ki! Szédültem, a gyomrom háborgott és hideg verejték verte ki a homlokomat. Szörnyű érzés. Volt, aki azt tanácsolta, menjünk le a szalonba, ott üljünk nyugodtan, jobban leszünk! Még rosszabb volt. Újra fel a fedélzetre, a hideg szél jót tett a fejemnek, mintha jobban éreztem volna magamat. A hajó sem ingott már olyan erősen, lassított. Nagyon lassan ment, azután egyszerre nagy zökkenéssel megállt!

Miért álltunk meg? Mindenki a „hajóskapitányhoz” futott! Csak nincsen baj? Dehogy van, megálltunk „egy kicsit”, mondta a zászlós, sokan betegek, pihenjék ki magukat, a hajó már egyáltalán nem ring!

Tényleg, az erős vihar dacára, mintha „szilárd talajt” éreztünk volna a lábunk alatt! Mindenki megnyugodott és lefeküdt aludni. Ez már a második nap volt.

Reggel arra ébredtünk, hogy gyönyörű csendes a tenger, szépen süt a nap, mi meg nagyon éhesek vagyunk. Elfogyott az élelmünk. A hajó áll.

Egy „feketét” minden esetre megiszunk! Megyünk az őrmesterhez a konyhára. Ott nagy a tolongás. Mindenki nagyon éhes, mindenki csak „egy feketére” vágyik! Még van egy kevés – nyugtalanítja az őrmester a tömeget, s kijelenti, 4 korona egy csajka fekete!

És mi, ostobák, hagytuk magunkat zsarolni! A kincstári feketét árulta nekünk 4 koronáért! Mint a birkanyáj, úgy törődtünk ebbe bele, s egy órai munkája révén – hogy megfőzött vagy 8–10 kondér feketét – újra 18–20 000 koronát vágott zsebre a barátunk!

Megittuk a feketét, megnyugodtunk. Csak az nyugtalanított bennünket, hogy a hajó még mindig áll. Már dél van, a hajó még mindig áll! Hát menjünk már, az Istenért, elveszünk itt éhen, mi van ezzel a hajóval?

A zászlóst sarokba szorították, aki azután erre végre bevallotta; zátonyon áll a hajó! Nem tudunk elindulni! Ha legalább újra bóra lenne, az talán levinné a hajót a zátonyról, így képtelenek vagyunk elindulni!

Nagy felzúdulás és tehetetlen düh! Ezzel nem segítünk semmit a helyzeten. Maradjunk veszteg! Maradtunk, még két álló napig! Szörnyű érzés volt, feketekávén kívül senkinek sem volt semmi eledele vagy itala. Az őrmester még egyet srófolt a pénztárcánkon, 5 korona egy fél csajka fekete!

Szörnyűséges! Oh, mi, ostoba barmok, hát nem tudtuk mi ezt a bitangot a tengerbe dobni? Belénk idegződött a mások tulajdonának a tisztelete annyira, hogy még a harácsolt tulajdona is szent és sérthetetlen volt a szemünkben ennek az uzsorásnak? Igen, ostoba birkanyáj voltunk, azért a „rongyos 5 koronáért” senki sem akart botrányt rendezni, sem magát annak kitenni, hogy az őrmester fittyet hány a rangfokozatunkra és körömszakadtig védi a harácsolt tulajdonát! Tűzben égett a szeme, ahogy gyűrte halomra a rengeteg pénzt a feketéért, most, most itt az alkalom, a soha máskor ilyen alkalom a könnyű pénzszerzésre!

Nem törődtünk vele, legfeljebb undor fogta el az embert, mint amikor egy asztalnál ül egy mérhetetlenül falánk emberrel, aki zabál, zabál rendületlenül, amíg csak ételt lát a tálban – amíg csak pénzt tudott még a zsebünkben, amíg egy kiló feketét tudott a titkos raktárában!

[…]

Ácsorgunk a fedélzeten, s várjuk a jó szerencsét. Egyszer csak megszólal valaki: amerikai tengeralattjáró flottilla közeleg! Meresztjük a szemünket a sík vízre, tényleg, kis fénylő csíkokat látunk a vízen. Közelednek.

Már meg tudtuk számlálni őket. 8–10–12 egység, gyorsan siklanak, egy sorban, az elől haladó elébünk kerül, elhagy, visszafordul és a vonal körülfutja a hajónkat. Mint vizesen csillogó óriási halak teste, úgy tűnik elő egy–egy tengeralattjárónak a kilátszó része, a farán mindegyiknek amerikai zászló (U.S.A.) a fedélzetén pedig 2–3 matróz. Fehér ingben fekete emberek. Négerek! Integetünk, az egyik zászlóval int. Segítség kell? Intik a zászlójelet. (A zászlós tudta olvasni.) Zátonyon vagyunk, intette vissza a mi emberünk egy sötéték meg egy fehér zászlóval. Segítséget hozunk! Intették vissza és Fiume irányában eltűntek!

Az amerikai tengeralattjáró rajza az emlékiratból Az amerikai tengeralattjáró rajza az emlékiratból

A segítségükre nem tudom, meddig kellett volna várnunk. Az Úr Isten segítsége hamarább érkezett. Az ötödik nap hajnalán – már nagyon éhesek voltunk – a szökőár emelte fel a hajónkat. A kormányos fordult egyet, s a hajó lekerült a zátonyról!

Boldogságban úsztunk! Délelőtt okvetlen Fiumében leszünk, mondogatták a hajón az álmos, fáradt, éhező emberek.

Tényleg, 11 óra tájban befutottunk a fiumei kikötőbe. A partról intették: kiszállani tilos! No, jól nézünk ki! Nem azért jöttünk ide, hogy a hajónkon foglyok legyünk.

Rövidesen megértettük, miről van szó. Nyolc–tíz olasz katona és egy tiszt jött a hajóra! A tiszt összetereltetett bennünket a fedélzeten, felállt egy ládára, s torkaszakadtából kiabálta, s kézzel–lábbal igyekezett megértetni: „pistoli, fushetti, binokli” etc. szóval: revolvert, puskát, távcsövet, mindenféle fegyvert azonnal leadni!”

A legénységnél már régen nem volt fegyver: a tiszteken örömmel vettem észre, hogy tisztességes, becsületes bajtársak, az utolsó bajban és hűségesen az előírásokhoz tartják magukat. A hajókorlátnak támaszkodtak háttal, s mindegyik hátra–hátra nyúlt. Csobbant a víz a hajó teste mellett, mélyen, alattunk, s temette a sok hűséges társunkat, amiket jóban–rosszban az oldalunkon, a mellünkön hordtunk, annyi kétséges, kemény ütközetben; hullottak a revolverek, a távcsövek a kinyitott kezeinkből lefelé! Csak el kellett engedni a revolvert, táskástól, derékszíjastól a hátunk mögött, a hajókorlát rácsain kitartva, s a fegyvereinktől örökre búcsút mondani. Az Adria, a valamikor magyar tenger magyar kikötőjének vize eltemetett minden fegyverünket, amit még meg tudtunk menteni az útközben harácsoló szerb banditáktól!

Mindnyájan feltartottuk a kezünket: fegyvertelenek vagyunk! Az olasz szemmel láthatólag meg volt elégedve az eredménnyel, mert az olasz kemény, szívós, de lovagias ellenfél volt. Nem szívesen szedette volna össze az embereivel a magyar tisztek fegyvereit. Nem akart bennünket megalázni, hiszen ők mindenkor elismerték, hogy a „magyarok”, „ungheresi”, elsősorban is a magyarok, vitéz, nemes ellenfelek voltak. Nekünk, magyaroknak az olaszokkal semmi bajunk nem volt, mi is becsültük őket, bár bátorság dolgában nem ismertük el ezt a könnyen szétrebbenő és elfutó cigány népséget.

Ahogy a kezünket feltartottuk, a tiszt komolyan, merev vigyázzállást vett fel, s mind a négy irányban (ő a fedélzet közepén állt) szabályosan tisztelgett. Prisonnieri: foglyaim az urak, (signori!) csak utasításra cselekedhetnek. Egyelőre mindenki a hajón marad!

Az olaszok elmentek. A parton még állt a kis híd, ami a hajóra felvezetett, amikor egy nő két fiúval meg egy hatalmas üsttel a hídra lépett és feljött a hajóra! Nem szabad, nem szabad, kiabáltak reá olaszul, németül, dalmátul!
– A fenét nem szabad! – szuszogott, dohogott a termetes asszonyság felfelé a lépcsőn, magyarul méltatlankodva, hogy őt akadályozni meri bárki is abban, amit tenni akar!

A két fiú felcipelte a nagy üstöt a fedélzetre! Az asszony, csípőre tette a kezét az üst mellett állva egy nagy merőkanállal, s rövidke kis dikcióba kezdett:
– Kedves Uraim, mi (mármint ők hárman?) magyarok vagyunk, itt lakunk Fiumében, egy kis vendéglőnk van itt. Ma délelőtt hallottuk amerikai matrózoktól a vendéglőben, hogy egy hajó magyar katonákkal már napok óta Fiume előtt vesztegel. Gondoltuk, az elemózsiájuk biztosan szűken lehet, mindenesetre mi főztünk egy nagy üst jó magyar gulyáslevest, jó szívvel adjuk, mi magyarok, magyaroknak, a többieknek is, jó szívvel adjuk, az Isten nevében adjuk, jó étvágyat kívánunk!”

Könnybe lábadt a szemem a meghatottságtól. Nem arra gondoltam, hogy nekem most már csaknem kiugrik a szemem az éhségtől! Istenemre mondom, nem erre! Az esett végtelenül jól – még akkor is, ha nekem egy korty leves sem jut ebből az üstből, mert hiszen mi ez 5000 embernek – hogy ez az egyszerű kispolgár asszony, ez a magyar asszony, ez az én fajtám! Tud nagylelkű lenni, tud bőkezű lenni a „sajátjából” adni, úgy adni, hogy meg ne alázza azt, akinek ad. Ez elismeri, hogy mi négy éve kínlódjuk ezt a háborús életet, elvégre kötelességből, az országgal szembeni kötelességből, s elhanyagoljuk a magunk egyéni boldogulásának útját a kötelességteljesítésünk kedvéért. Egyszerű polgárasszony, ez tudja mi a tisztesség, a becsület, ez nem sokat meditál az enyém–tied elvén, ha arról van szó, hogy neki van, s a szűkölködő embertársának nincsen.

[…]

Jutott nekem is egy csajka leves. Közel állt hozzám az üst, kaptam egy csajkával, anélkül, hogy tolakodtam volna.

Kimondhatatlanul jól esett. Megráztam az asszonyság kurta kis kezét, s megköszöntem: Isten nevében adta, az Úr Isten áldja is meg érte!

Azután csengetett a hajócsengő! Sorakozó, kettesével a hajólépcsőn a mólóra lemenni, ott négyes sorokban felállni és várni!

Indultunk. Vegyesen, ahogy jött. Egy öreg generális fázósan, lógó köpönyegben, egy maláriás baka egy szál blúzban, bakancs nélkül, egy írógépes kisasszony meg egy tüzérhadnagy. Így állt az én négyes sorom a tömegben, s várunk lenn a mólón. Olasz katonák jöttek. Rozoga deszkából összerótt alacsony oldalfalú ládikákat hoztak az ölükben. Valami barna massza volt bennük. Mások kenyeret hoztak.

Amikor sorra kerültem, akkor láttam, hogy ez tulajdonképpen menázsiosztás. A kezembe nyomtak egy fekete prófuntot (katonakenyér!) meg egy jókora csontot, rajta húscafatok fityegtek, főtt húsnak néztem, de oly büdös dögszaga volt, hogy bármennyire is éhes voltam, azonnal ellöktem. A kenyérrel – a többiek is mind ellökték a húst, ki a tengerbe, ki ott a mólón – visszamentünk a hajóra, s tanakodtunk, mi történik most velünk?

Hadifoglyok vagyunk? Itt fognak tartani a hajón? Így fognak élelmezni bennünket büdös hússal? Büdös lóhússal? Nem sok töprengeni való időnk volt; délután 4 órakor jött a parancs: Minden cókmókunkkal sorakozó négyes sorban a mólón!

No, úgy látszik, elszállítanak innen bennünket.

Egyenesen a vasútállomásra kísértek bennünket. Ott külön választották a legénységet a tisztektől, s a két csoport a sínek között várakozott. Vagy másfél órát várakozhattunk. Befutott egy hosszú tehervonat, telve Magyarországból érkező olasz hadifoglyokkal. Zsúfolásig tele volt a vonat, most láttam először ilyen „szőlőfürt” vonatot, a lépcsőkön, az ütközőkön, a kocsik tetején, mindenütt olasz bakák ültek.

Hazatérő százezrek „Hazatérő százezrek”
(Fénykép a Tolnai Világlapja 1918. november 23. -i számából - Arcanum)

Vígan ugráltak le a vonatról. Alig ürültek ki a kocsik, a mellettünk álló szuronyos őr kézzel–lábbal magyarázta: Capitano, la treno! Üljünk fel a kocsikba!

Mi felültünk. Bizony, mi is elegen voltunk egy teherkocsiban tisztek. Még ott volt a szalma a padlón, amin az olasz bakák aludtak az elmúlt éjjel ide utaztukban.

Elhelyezkedtünk. Minden harmadik–negyedik kocsi fékezőülésében egy fegyveres olasz baka helyezkedett el. Hadifogoly–szállítmány? Hová visznek bennünket?

A vonat rövidesen elindult. Lestük az állomásokat. A vidékkel ismerős tisztek megállapították: Zágráb felé visznek bennünket.

Közben éjjel lett, levackolódtunk, aludtunk. Hűvösre fordult az idő, jó hogy rajtam volt az uhlánkám és a derekamra volt csavarva a blúz alatt az a cipőnek való bőr, amit megmentettem az úton a szerb fosztogatók elől.

Éjjel vakaródzni kezdtem, valami csípett. Kegyetlenül. Rövidesen elértük Zágrábot. Ácsorogtunk ott hajnalban pár órát és a vonat haladt tovább. Az olasz fegyveres őrök elmaradtak valahol, sehol sem láttuk őket. Miféle hadifogoly–szállítmány, amit nem is őriznek?

Az emberek vérszemet kaptak, aki erre a vidékre való volt, egyszerűen kapta-fogta a batyuját, s leszállt a vonatról. Eltűnt.

Délelőtt volt, amikor a vonatunk befutott a gyékényesi állomásra. Gyékényes! Magyarország! Itthon vagyok!

Nem sokat gondolkoztunk. Kiss gólyával elhatároztuk, hogy „meglépünk!” Egyszerűen leszálltunk a vonatról, Kliment Gyurka megtudta, hogy délben van innen gyorsvonatunk Pestre. Mit vakaródzunk itt tovább, éppen elég gond, hogy egy éjjel alatt ebben a marhavagonban megtetvesedtünk! Hemzsegett az ingünk alatt a tetű! Én most láttam életemben először tetűt. Megiszonyodtam tőle, különben is rémesen csípett.

Mezőberényből feladott pénzutalvány nyugtája és katonai vonatjegy az emlékirat mellékleteként Mezőberényből feladott pénzutalvány nyugtája és katonai vonatjegy az emlékirat mellékleteként

Mégiscsak borzasztó! Az egész világháborút végigkínlódtam, megúsztam tetű nélkül és most, amikor úgy érzem, vége a háborúnak, most az utolsó napon megtetvesedtem!

Azonnal, ahogy leszálltunk a marhavagonból, bementünk a faluba. Vettünk egy–egy inget, gatyát és zoknit. A tetű a fehérneműben van! Bementünk egy szállodába. Levettük a fehérneműnket és a kályhába dobtuk, megégettük. Felvettük a tiszta fehérneműt és siettünk vissza az állomásra.

Beültünk a restibe. Alig lehetett valamit kapni. Ettünk valamit. A gyorsvonat tényleg befutott Zágráb felől. Jegyet váltottunk, rendes katona II. oszt. féljegyet – ami járt nekünk. Én Berényig váltottam meg. Egyenesen Berénybe kell mennem, hogy megtudjam Bélától, mi is van hát itthon az országban, miféle forradalom van, hol kell nekem jelentkeznem, stb.

Másnap délelőtt Berényben voltam. Nagyon meglepődtek, amikor megérkeztem. Talán csak nem gondoltátok, hogy én már oda is vesztem?

Az első világháború (1914-1918) emlékműve Mezőberényben a községháza előtt. Berény a Békéscsabán állomásozó 101. k. u. k. gyalogezredhez, valamint a nagyváradi 1-es számú huszár, valamint a 19. tüzérezredhez adta a legénységet. A mi egykori kocsisunk, Toldy Mihály is Rohatynnál esett el az 1. Vilmos-huszárok lovasrohamában! „Az első világháború (1914-1918) emlékműve Mezőberényben a községháza előtt. Berény a Békéscsabán állomásozó 101. k. u. k. gyalogezredhez, valamint a nagyváradi 1-es számú huszár, valamint a 19. tüzérezredhez adta a legénységet. A mi egykori kocsisunk, Toldy Mihály is Rohatynnál esett el az 1. Vilmos-huszárok lovasrohamában!”
(Fénykép – hátoldalán szöveggel – az emlékiratból)

[…]

Nagyot fordult velem a világ, még át sem tudtam gondolni, megérteni a dolgokat. Az az átmeneti állapot, a háború, ami kizökkentett engem a Luther Otthonbeli és a technikán lefolyó életemből, megszűnt. Ez a négy esztendő, 1915, 1916, 1917 és 1918, szörnyű vakvágányra futott életutam volt. Megtanultam a tüzérmesterséget, éltem négy évig üres, könnyű, ma itt, holnap ott, átmeneti életet, négy éven át! Négy elveszett év az életemből – gondoltam – mert négy évvel vetett vissza az életpályámon!

Mégis, nem üresen, hasztalanul leélt időszak volt ez a négy év; a fiatalember korból komoly férfikorba léptem, másképpen, sokkal komolyabban vettem az életet, az életre való felkészülést, az élethivatásomat. Más, nagyobb, lelkiismeretesebb munkával kezdtem neki, hogy a technikán hátralevő két évemet elvégezzem.

[…]

Itt Váradon egy teljesen felfordult kaszárnya fogad. Tiszttel nem is találkozom. A pótüteg-irodában egy tűzmester intézi a leszerelést. Kérem az igazolványt. Odaadom a ragúzai kórházi igazolványomat. A hátára rávezeti a leszerelési illetményem (valami 640 korona) átvételéről szóló nyugtám szövegét, pecsétet tesz reá: „tessék aláírni”! Aláírom, ő egy Wertheim-kasszát kinyit és kifizeti nekem belőle a pénzt. Egy szó nélkül, én már ezzel le is vagyok szerelve.

Még egy kis litografált lap szövegére rávezeti a nevemet és átadja nekem: német nyelvű igazolása annak, hogy én szabályszerűen leszereltem!

Senkivel sem találkoztam itt a volt tiszttársaim közül. A kaszárnya udvara egy nagy átjáróházzá alakult, lovakat árulnak, jönnek–mennek, civilek, kupecek, mindenki. Mindenki megy haza, mindenki leszerel, elgazdátlanodik itt minden.

Szomorú látvány. A máskor oly pedáns rend, tisztaságnak nyoma sincs. Minden piszkos, szalma szétszórva az udvaron és piszok meg piszok mindenfelé. A környék csapszékeiben részeg katonák, isszák el a leszerelési illetményeiket.

Látom, itt felesleges a nagy óvatosság, nyugodtan visszamegyek villanyossal a városba. Ég rajtam az egyenruha, szégyellem, hogy tiszt vagyok. Látom, hogy nemcsak azon múlt, hogy megvertek bennünket, hogy túlerőben, anyagi túlerőben volt az ellenség, hanem azon is főleg, hogy a mi hadseregeink morálisan hamarább összeomlottak, mint az ellenségéi!

[…]

1918. december 4-ét mutatta a kalendárium, amikor Váradon leszereltem s elbúcsúztam végleg mindentől, ami a katonaéletemhez fűzött. Szép emlékekké váltak ezek későbben, sok év múltán, most, hogy vége szakadt, könnyen túltettem magamat rajtuk!

Gyerünk teljes erővel, munkára fel, a Műegyetemre!

Első rész: „Minden épkézláb embernek kötelessége, hogy fegyverbe álljon!”

Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei

1 komment

Címkék: hadifogság hajó tengeralattjáró összeomlás leszerelés adriai–tenger Dalmácia Nagyvárad Fiume Hegedős Károly Raguza Spalato

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr4116633928

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sigismundus · https://csakugyirkalok.blogspot.com/ 2021.08.02. 17:16:03

Nagyon érdekes volt ez a memoaire-sorozat, a rajzok, a részletek, tényleg egyedi és alapos. De főként írójának személyisége miatt. Igen elszállt elképzelései voltak önmagáról, helyéről a világban amiben élt...

A gyakori antiszemita kiszólásain túl, igen magas lóról nézett le mindenki mást. Bakát, bakatisztet, városit, parasztot, polgárt, munkást, németet, osztrákot, dalmátot.. Az elsőként a frontra kerülésről szóló emlékeiben(14.) nem is tudom mit várt, amikor a frontkatonák közé került ? . Aztán nagy megkönnyebbülés, talált engedelmesre nevelt magyar parasztkatonákat is, akik lekapták fejükről a sapkát mert hamar megérezték, hogy írónk, amolyan, náluk jobb úrféle.. A választott polgármestert le civisparasztozza.. (28) Éhező Bécsben nagyképűsködik az élelemmel(29) A dalmatákról, mintha a 101 kiskutyáról beszélne (41) Meg még sok apró ilyen kis kiszólás, nyílt ki a bicska a zsebemben, ahogy ezeket olvastam, mégis mire fel tartotta magát ennyire többnek, másokat kevésnek az úrfi ?

Mennyire lehetett ez a felfogás, szemlélet általános a Monarchia utolsó két évtizedében nevelkedettek közt? Mert úgy tűnik, ő benne megmaradt ez a negyvenes évek második felére is.

Szóval felkeltette érdeklődésemet Hegedős személyisége. Én is megtaláltam már korábban, a neten a későbbi, harmincas évekbeli lakáskereséséről a kivonatokat. Remélem hamarosan a többi visszaemlékezéseit is felrakják majd a netre, (mert sokfelé járt aztán, történt vele egy s más) eredeti fogalmazásában.

Mint Lowetinszky János , „A magyar Svejk” naplóját.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • PintérTamás: A Rohatyn környékén tett terepbejárásunk útibeszámolója a Facebook oldalunkon: www.facebook.com/... (2021.09.19. 19:21) Elesett Rohatynnál
  • Gátai Róbert: Kedves Tamás! Nagyon köszönöm válaszát. Már így is nagyon hálás vagyok eddigi segtségükért! (2021.09.17. 22:39) Összetört emlékezet
  • PintérTamás: Ma újabb beszámolók jelentek meg a könyvbemutatóról. Újkor.hu, 2021. szeptember 17.: ujkor.hu/c... (2021.09.17. 20:43) In nomine Domini!
  • PintérTamás: @Gátai Róbert: Kedves Róbert, sajnos nem tudunk ilyenről. Ha csak az iratok meglennének is nagyon ... (2021.09.17. 10:03) Összetört emlékezet
  • PintérTamás: A kötetet Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában mutattuk be 2021. szeptember 13-án, hétfőn... (2021.09.17. 09:58) In nomine Domini!
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása