Cserven Tibor olvasónkat öt éve foglalkoztatja nagyapja első világháborúban hősi halált halt testvérének a története. Egyéni kutatása eredményre vezetett: az elmúlt években sikerült megtudnia Fülöp Máté halálának a körülményeit és megtalálnia az olaszországi Proseccóban a végső nyughelyét. Szerkesztőségünknek 2019-ban küldött írásában összefoglalta a kutatásai addigi eredményeit.
A történet 5 évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy beszélgetés során megtudtam, hogy nagybátyám birtokában van 18 db az I. világháború olasz frontjáról származó, egész jó állapotban megőrzött levél, tábori levelezőlap és 1db fénykép. Gyerekkoromban egyszer láttam ezeket a dokumentumokat, de már nem is emlékeztem rájuk, csak pillanatképek vannak róla emlékezetemben. A leveleket anyai nagyapám öccse, Fülöp Máté írta szüleinek, testvéreinek. Felmerült egy gondolat bennünk akkor, keressük meg a sírját és néhány dolgot tudjunk meg életéről, különösen annak utolsó szakaszáról. Valahol Olaszországban van eltemetve. Vajon a szülei és testvérei megtudhatták-e akkoriban mi történt vele? Ezen beszélgetés során azt is megtudtam, hogy nagybátyám azért kapta szintén a Máté keresztnevet, hogy a család így őrizze meg hős nagybátyja emlékét.
Eleinte az interneten keresgéltem korabeli leírások, veszteséglisták után, így próbáltam rátalálni, de eredménytelenül. Majd írtam a Hadtörténelmi Levéltárnak, de a keresés eredménytelen volt, Fülöp Máté neve nem szerepel sem a Magyarországon fellelhető veszteséglistán, sem az Olaszországban, az 1930-as években, a Nagy Háborúról készített dokumentumokban.
Szabad időmben sokat olvasgattam, tanulmányoztam az olasz fronton történteket. Ezen belül is kiemeltem az Isonzó-front déli szakaszának eseményeit. Azért elsősorban azt, mert a levelekben említette Görzöt (ma Gorizia, Olaszország), hogy csak alacsony hegyek vannak körülöttük, a legmagasabb a 204 méteres. Onnan küldött a levelezőlapra készített nyílásokba befűzve egy babérlevelet is „itt már ez is van” szöveggel, ami egyértelműen a déli, mediterrán vidékre utal, illetve említette 1918 nyarán San Stino nevét, ott volt a pihenőben a frontvonal mögött.
A levelezőlap a babérlevéllel
2017 nyarán Gradóban nyaraltunk és egy esősnek ígérkező napon, amikor a család tudott egy kicsit nélkülözni, felkerestem néhány közeli emlékhelyet, szabadtéri múzeumot, kápolnát, amiket előzőleg az internetes leírásokban olvastam. Ellátogattam Vizintinibe a magyar kápolnához, San Martino del Carsoba, a Monte San Michelere, Foglianóba az osztrák–magyar temetőbe és Redipugliába, az olasz csontkamrához. Útközben megláttam több, figyelemfelkeltő táblát az ott található, helyreállított, megtekintésre érdemes, a csatákra emlékeztető nevezetességekre, mint például a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred gúlájára San Martino del Carsóban, vagy a Sagradóba vezető út mentén elhelyezkedő Trincea delle frasche (lombok lövészárka) maradványaira, ezeket is megnéztem.
A látnivalók nagy hatással voltak rám, olyannyira, hogy augusztus végén visszatértem egy motoros túra keretében az Isonzóhoz, de akkor inkább az északi részt látogattam meg. A legdélebbi pont a solkani híd volt. Azt kellett megállapítanom, hogyha minden fontos látnivalót felkeresnék, arra 2 hét is kevés volna, annyi a látnivaló, olyan sok fontos dolog történt a környéken. Akkori utam során jártam a Mangarton, a Predil tónál, a Kluze erődnél, a Javorcán a Szentlélek kápolnánál, ami az Isonzó emlékhelyek legszebbike, a Kolovraton, megnéztem az orosz kápolnát, az Isonzó forrását (így tulajdonképpen láttam a folyót szinte teljes hosszában a forrástól a torkolatig), a solkani temetőt és hidat, Ravelnik bunkereit és a közelében található osztrák–magyar temetőt. A temetők környékén ahol találtam információs pontot, személyesen próbáltam érdeklődni a temetőben nyugvók adatbázisa felől, de egyikben sem találtuk Fülöp Máté nevét, még elírva sem, pedig sokféleképpen megpróbáltuk. A látottak arra ösztönöztek, nem fogom abbahagyni nagy-nagybácsim sírjának felkeresését, már az eddig tapasztaltak is nagy érzelmi hatással voltak rám.
Egyszer ráérő időmben új ötletem támadt. Szisztematikusan összerakom az eddig tapasztaltakat, mindent kiírok időrendi sorrendben, megpróbálom a hiányzó információkat beszerezni, mint egy 10.000 darabos puzzle kirakót. Elkértem a tábori levelezőlapokat nagybátyámtól, beszkenneltem, időrendbe téve, és vázlatot készítettem az ott olvasottakból. A Isonzó menti látogatásokon tapasztaltakkal együtt így már szinte a szemem előtt láttam a leírtakat. De volt egy fontos hiányzó láncszem: a családban nem volt fellelhető adat a születési idejéről, helyéről, bár a helyre vonatkozóan volt sejtésünk, ami később beigazolódott. Az első levelében 1917. január 31-én arról ír, hogy a békéscsabai laktanyában várja, mikor indul a frontra. A háború viszont már két éve folyt. Azt tartottam valószínűnek, hogy előtte néhány hónappal töltötte be 18. életévét, azért csak 1916 végén vitték katonának. Átnéztem az endrődi születési anyakönyveket és 350 oldal után megtaláltam Fülöp Máté (Endrőd, 1898. szeptember 25.) születési anyakönyvi bejegyzését. Ez egy hatalmas eredmény volt számomra és újabb löketet adott. A militaria.hu weboldalon hiánytalanul kitöltöttem a katonaősök kutatásához létrehozott adatlapot, és vártam a választ.
Közben a munkám révén ismét Olaszországba készültem. Ugyan más környékre kellett mennem, de az utat úgy szerveztem, hogy a Karsztvidéken legyen az egyik szállás, így erre a vidékére is ellátogathassak, mert ott még nem jártam. Egy barátommal mentem, akinek eddig sokat meséltem a keresésről, előző útjaimról, ezekkel is kedvet csinálni neki, mert Ő is szeretné megkeresni a Galíciában meghalt dédapját. A Fülöp Mátétól hazaérkezett utolsó levelezőlap egyben egy fénykép is volt másik két bajtársával együtt, ami a harctéren készült. Ezt a lapot több példányban kinyomtatva lamináltattam, és beszereztem néhány méternyi nemzeti színű szalagot is. A képet több emlékhelyen elhelyeztük, többek között Vizintiben a kápolnánál és a Monte San Michelén.
Fülöp Máté (jobb oldalon) két bajtársával. Ez a képes tábori levelezőlap volt utolsó levele.
Délután 3 óra körül azonban indulnunk kellett, estére a szállásra kell érni egy más vidéken. Este a szállodába érve gyanútlanul olvasom e-mailjeimet, amikor megláttam a Hadtörténeti Intézet válaszát Fülöp Máté keresésére. A bécsi Kiegsarchivban dolgozó kollégáik kiderítették és megírták, hogy „Fülöp Mátét a halál 1918. szept. 28-án érte a tengermelléki Opčina település tartalékkórházában. Halálát malária okozta. Temetésére 1918. szept. 30-án került sor a kórház közelében lévő katonai temetőben. Sírszám: 687. Sajnos, a temető mai állapotáról, a sír fellelhetőségéről nincs információnk”.
Megdöbbentem, amikor megláttam: 20 évet és 3 napot élt! Valójában éppen csak hogy felnőtt, azonnal vitték a frontra, ahonnan már nem is tér haza.
A Hadtörténeti Intézettől kapott válaszlevél olvasása után picit bosszankodtam magamban, miért nem néhány nappal korábban kaptam a levelet, mert akkor kis kitérővel megtekinthettem volna a régi temetőt, ha még megtalálható. De átgondolva fölösleges mérgelődnöm, mert így van időm újabb információkat beszerezni.
A munkám során volt, hogy több órát kellett autóznunk barátommal, és közben volt időnk beszélgetni, gondolkodni és összerendezni fejben a kirakós darabjait. Elvittem magammal az útra azt a könyvet, amit a Javorcán, a Szentlélek kápolnánál vettem, és a Béke ösvénye minden fontos látnivalójáról van információ benne. Barátomat kértem meg, amíg vezetek, olvassa fel, mit írnak benne Opčináról, és a környékbeli temetőkről. Az ott említett proseccoi temetőről azt gondoltam, meg kell néznünk. GPS koordináták megadva a könyvben és egy weboldal az oda temetettek névsorával. Telefonos segítséget kértem feleségemtől, hátha feltüntették az oda temetettek névsorát, mondtam neki, van 1 órája átnézni. 15 perc múlva hív, MEGVAN! Csak egy kis elírás történt: mindig többféleképpen kerestünk a névre, Fülöp, Fulop, Tulop, eddig így láttam őket leírva, de itt Fulot Mate néven szerepel, így még nem kerestük. Irány a temető, csak 700 m-re az autópályától. A parkolás kissé nehézkes, csak egy bútorbolt privát parkolójában lehet megállni, de szerencsénkre nem lakatolták az autónkra a kaput ebédidőben, csak behajtották. A túloldalon 50 m-re a tábla az út mellett, tövében indul a 100 m-es ösvény. A temetőhöz néhány lépcső vezet le, mellette táblák jelzik, hogy a temetőt 1996-ban és 2001-ben renoválták. Rendezett állapotban van, a fű frissen vágva, nemrég megemlékezés volt itt, friss koszorúk és virágok vannak a nagy keresztnél. A közös sírnál leróttuk kegyeletünket és elhelyeztük a fényképét a névtáblák között egy kis nemzeti színű szalaggal kiegészítve. Párás lett a szemüvegem, mondanom sem kell, de a barátomat is nagyon meghatotta, ez egy sikeres megtalálás volt: Fülöp Máté visszatért a családjához!
Ez nem az eredeti nyughelye, egy osszáriumban 678 társával exhumálás után nyugszik közvetlenül a temető bejárata mellett. Ez az információ a Hadtörténeti Intézet számára is fontos lehet, hiszen mint írták nincs információjuk a mai állapotról. Pedig a környékbeli kisebb temetők felszámolásakor ide kerültek át sokan. Az övékén kívül másik két osszáriumban is van 1369 exhumált áldozat Doberdo del Lagoból, és 1103 exhumált áldozat a Piedimontei temetőből. A három osszárium közül csak azon vannak nevek feltüntetve, ahol Fülöp Máté nyugszik, a másik két csontkamra név nélküli, így sajnos az utódok nagyon nehéz helyzetben vannak, ha hozzátartozójukat keresik. Ebben temetőben egyébként a szokásosnál több névben találtam elírást, és az is különbség az előzőekben látott temetőkkel ellentétben, hogy itt nem láttam megtalált családtagokat, akik nevénél legalább egy kis nemzeti színű szalag lenne látható.
Időközben eltelt ismét egy év, és Fülöp Máté halálának 100. évfordulójáról is szerettünk volna méltó módon megemlékezni. Bátyám eddig csak beszámolóimból ismerte a történteket, de most személyesen is eljuthat a család történetének egy fontos helyszínére. Közelben volt a szállásunk, így kora délelőtt érkeztünk a már ismert bútorbolt parkolójába. Az irodába bemenve szerettem volna megkérni az ottaniakat, parkolhassunk egy bő órácskát. Ők természetesen megengedték, már előre sejtve, hogy a temetőbe szeretnénk menni. A közös sírnál egy rövid megemlékezés keretében koszorút helyeztünk el és mécsest gyújtottunk, és az egy éve elhelyezett fényképet is kicseréltük. Majd a temetőben lévő két keresztre nemzeti színű szalagot kötöttünk, emlékezve minden elesettre, ki itt nyugszik.
A proseccoi temető után megpróbáltuk bátyámmal felkutatni az első, opčinai temető helyét. Találtam néhány korabeli fényképet és térképvázlatot, de tudtam, hogy a temető már nem létezik. Azért számolták fel a kisebb temetőket a legtöbb helyen, hogy a területet visszaadhassák az életnek. A területet sikerült a mai Google térképen pontosan meghatározni, és mind a négy környező utcát megpróbáltam virtuálisan bejárni. Kis utcákról lévén szó, ez nem sikerült, a Google autója nem tudott mindenhol végigmenni. A korabeli képek között volt egy, ami azt mutatta, hogy az egyik kavicsos gyalogút mellett van egy kis kereszt és emlékmű, valójában ennyi maradt a régi temetőből.
Ezt az emlékművet akartuk megkeresni, ami sajnos nem sikerült. A jól behatárolt kavicsos út eltűnt, ott egy új építésű lakóház áll. Próbáltam a környéken lakókat, arra járókat, főleg idősebbeket kérdezni, de sajnos ők sem tudtak érdemben segíteni. Másfél óránk volt a keresésre, ez eredménytelen volt.
Azért még vannak terveim az elkövetkezendő évekre is. Nagy-nagybácsim a levelei alapján a cs. és kir. nagykanizsai 48. gyalogezredében szolgált. Az ezredének anyaga, térképek, támadási tervek, naplók még nincsenek feldolgozva, de dobozokban megtalálhatók a Hadtörténelmi Levéltárában és a kutatók rendelkezésére bocsátható. Ezekben szeretném megkeresni, mikor és hol jártak, amikor azt írta az otthoniaknak: „két hét múlva újra lemegyünk a stellungba, pedig nem kívánkozok újra megfürödni a Piavéba, elég volt egyszer, akkor is majd elvitt a víz, a fényképeim mik nálam voltak mind eláztak, de mégis kimásztam valahogy.”
Reményeim szerint sok új információt tudhatok meg ezredének mindennapjairól, és majd szeretnék felkeresni néhány olyan helyet ahol ő járt 100 évvel ezelőtt.
Hálámat és köszönetemet fejezem ki a Hadtörténelmi Levéltár munkatársainak a hathatós segítségért!
