„Jó hírünk van Szerbiában”

2020.01.06. 07:33 :: PintérTamás

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 20. rész

Az 1914. november 7-ei sikeres drinai átkelést követően hamarosan megindul katonaorvosunk alakulata Szerbia belseje felé. Hadifoglyoktól értesülnek, hogy a szerb hatóságok a magyarok kegyetlenkedésének a hírét terjesztik, s menekülésre szólították fel a lakosságot. Az elhagyott településeken húsban, rakiában és jabukában nem szenvednek hiányt, sóban és kenyérben annál inkább. November 10-re új parancsot kapnak: a 3. hegyi dandár élén haladva a nagyváradi 37-es zászlóaljra vár a Valjevo előtti utolsó jelentős magaslat, a Bejlevina elfoglalása.

 

Mi 37-esek [1914. november] 7-én délután 2 óráig a szerb sáncokban maradunk. Esik az eső. Feneketlen sár van. Mindenfelé eldobált fegyverek, véres rongyok, vértócsák láthatók. A hullákat mossa az eső, alig lehet őket megkülönböztetni a piszkos sáros földtől. Itt hevernek szanaszét, nyitott szemekkel néznek a végtelenségbe, majd összeszedik és elássák őket. Mi a magunkét most gödrökbe rakjuk.

Ma láttunk először fogságba került szerb sorkatonaságot. Részben tüzérek amaz öt ágyútól, részben sebesült bakák. Nagyszerűen vannak felszerelve, minden orosz és francia rajtuk. Irigyeljük őket kitűnő téli fehérneműjükért. Bizony ezek is csakúgy sírnak, jajgatnak, mint más sebesültek. Érdekes dolog, hogy a mieink és a szerb sebesültek között milyen gyorsan barátság fejlődik. Komáznak egymással: „Kakó ste sógor?” – mondja a magyar baka. „Dobro” – válaszolja a szerb s már is együtt, közös csajkából esznek, egymást evőeszközzel kisegítik, egymásnak felkelni, öltözködni segítenek, közösen cipelik holmijukat. Messziről nézve ki hinné el, hogy ezek rövid idővel ezelőtt még egymás életére vadásztak.

Szerb hadifoglyok és őreik Szerb hadifoglyok és őreik (Forrás: A nagy háború írásban és képben 1. Északon és délen 2. című kötet, Budapest, 1916)

Fogságunkba került egy szerb tartalékos főhadnagy is, aki békében egyik niši vaskereskedésben könyvelő volt. Hosszú ideig tartózkodott Budapesten is, mint Ganz gyári hivatalnok, magyarul is tud. Állítása szerint a magyarokat nagyon szereti, Magyarországon fog egész életére letelepedni. Két keze a csuklók felett át van lőve. Ő ugyanis 20 emberével azon öt szerb ágyú mellé volt, mint fedezet kirendelve. Előadása szerint, amikor látta, hogy a mieink már a hátukba kerülnek, ekkor szerb bakáinak azt tanácsolta, hogy adják meg magukat. Egyesek beleegyeztek, mások meg ellenezték, de ő pár bakájával kiugrott az árokból és átszaladt hozzánk. Az árokban maradt többi szerb utánuk tüzelt s ő ekkor sebesült volna meg honfitársai golyóitól.

Ugyanezen szerb főhadnagy adja elő a következő elszomorító dolgot: 6-án este 9–10 óra között az innenső, a magyar oldalon, fényjeleket adtak le. Erre átment egy szerb csónak s a sapkájában elrejtett lámpájával a parton hasaló cs. és kir. hadnagyra akadtak, aki kész örömmel szállt be a szerb csónakba és átszökött az ellenséghez. Ezen áruló hadnagy azután pontosan informálta a szerbeket arról, hogy mikor, hol és mennyi csapatunk fog átkelni, hogy mi a célunk stb. Ezen a helyen éppen Tankosić szerb őrnagy, a szarajevói merénylet egyik értelmi szerzője a parancsnok, aki azonnal minden elképzelhető erőt összevont, körülbelül 8–900 embert, hogy az átkelést megakadályozza. Az áruló hadnagy egész éjjel Tankosić-tyal járkált s közösen szervezték az ellenállást. Este 10 órakor már Belgrád is értesült minden szándékunkról. Ezen gaz árulásból értjük meg most utólag, hogy miért tüzeltek a szerbek egész éjjel a Drina egyetlen helyére az „A” ponthoz. Most látszik csak meg, hogy mi lett volna velünk, ha Rizetti neki vitt volna bennünket ennek az elárult helynek. Ugyancsak árulás miatt nem sikerült az átkelés a szigetnél sem.

„A drinai átkelés sémája 1914. XI. 6–7.” – Dr. Kemény Gyula naplójából „A drinai átkelés sémája 1914. XI. 6–7.” – Dr. Kemény Gyula naplójából
A térkép jelzései:
F. Ő = finánc őrház a mienk
F. S = finánc őrház a szerbeké
A = Ahol a parancs szerint át kellett volna kelni
B = Ahol valóban átkeltünk
E = Ahol a 18. és 61-nek nem sikerült az átkelés
P = Ahol a deszkapallókat lehelyeztük és átszaladtunk
Piros téglalap és I = Ahol [a] kukoricásban [?] hasaltunk
Piros pontok = szerb állások

A szerb foglyoktól halljuk, hogy a szerbiai hatóságok a lakosság előtt kihirdették, hogy meneküljenek el előlünk, mert a svábák, de főleg a magyarok, sokkal gonoszabbak még a bulgároknál, törököknél is, hogy a mi csapataink minden éghetőt felgyújtanak, mindent elrabolnak, hogy a férfiakat a gyermekekkel együtt leölik, az asszonyokat, leányokat pedig egytől-egyik megbecstelenítik. Ilyen jó hírünk van Szerbiában.

Egyik fogoly zsebeinek átkutatása alkalmával az iratai között 10 frankos francia bankót találunk, amikor iratait elvéve a pénzt visszaadom neki, hálálkodva kezet akar csókolni s nem akarja hinni, hogy a pénzét megtarthatja, hiába tolmácsolják neki. Csak bámul reánk s csapdának gondolja az egészet.

Minden szerb halottnak, sebesültnek, fogolynak a zsebében 2–3 palack alakú kis kézi bomba van. Eleinte roppant respektáltuk ezeket a balkáni fegyvereket, mert hatalmas dörrenésük igen nagy morális hatást képes okozni, de később felismerték a bakák, hogy csak arra veszélyes, akire ráesik, avagy közvetlen melléje pottyan le.

Az egész átkelésre leginkább a derék magyar evezősök fizettek rá, akik minden csónakban négyen, derékig teljes célt mutatva, bátran eveztek a szerb puskacsövek elé. El is hullottak. Ekkor a csónakban lapulók közül kellett valakinek evezni, de ezek is elhullottak, meg mesterségüket sem értették s a csónak gazdátlanul úszott tovább a sebes Drinán bizonytalan sorsa felé.

A részben német, részben csehekből álló 18-asok is súlyos veszteségeket szenvedtek az említett árulás miatt. Ha Rizetti nem a józan esze, hanem a messze hátul energikusan telefonáló hős vezérkari tisztünk szerint jár el, akkor mi is hasonló veszedelembe jutottunk volna. Azt is nehéz megérteni, bár magyarázni lehet, hogy miért nem lőhetett a mi készenlétben álló tüzérségünk, hogy miért nem használhatták bakáink a fegyvereiket. Bár igaz, ezek is a józan eszük után mentek s bizony elég sok szerbet leterítettek.

A mi 37-es bakáink mind igen hősiesen viselkedtek. A tisztek közül ki kell emelni első sorban Czeglédy Aladár zászlóst, aki a körülötte levő embereit, Hergyán nevű legényét is elvesztette, csak ő maradt életben. Azután kitűntek Daru János, Lakatos tartalékos tisztek, Pirschl tényleges főhadnagy. Az altisztek egész sora, élükön a híressé vált Mátyássy tartalékos szakaszvezetővel.

Mint igen jellemző eset megemlítésre méltó, hogy Pongrácz tábornok, a III. Brigade (dandár) eddigi parancsnoka, az átkelés előtti napon lágyéksérvvel beteget jelentett, állítólag azért, mert szerinte az egész nagynak ígérkező szerb offenzíva nem volt részünkről jól előkészítve, mert ő nem bízott a sikerben s nem akart osztozkodni a felelősségben sem. Így meséli ezt az elhagyott környezete. A Brigade parancsnokságot Rizetti alezredes helyett, mert ő pár ranggal fiatalabb, a 18-asok eddigi zászlóaljparancsnoka, Schwanda alezredes vette át. Ez egy lehetetlen, igénytelen, szürke ember, aki egyszerűbb dolgok elvégzésére sem lenne alkalmas, ahogy ismerősei mondják.

Csak Rizetti lehetett volna! Avagy itt volna Balogh Sándor! A mi 37-es zászlóaljunk járt a legrosszabbul, Németh százados lett a parancsnoka. Tehetetlen, pipogya ember, minden akarat nélküli, még kisebb a szellemi tehetsége. Csak névleg szerepel. És mert itt mindenki parancsolni akar, nagy nálunk a fejetlenség. Igen nagy!

A bejlevinai ütközet
1914. november 10–11.

November 7-én délután feneketlen sárban, szitáló esőben indulunk a szerbek után s parancs szerint az éjjelt a Vrac nevű sűrű erdős magaslati csúcson töltjük. Itt várjuk az esetleges éjjeli szerb ellentámadást. Aludni nem szabad, nem is lehet. Szakad az eső, igen hideg van, mindenki bőrig ázik, tüzet rakni meg tilos. Most nézünk csak körül, hogy ki hiányzik, ki esett el, ki sebesült meg. Bizony elegen, sokan hiányoznak. Hősiesen viselkedtek bakáink, de viszont az sem hallgatható el, hogy a mai napon két bakánk a saját tenyerét lőtte széjjel, hogy így öncsonkítás révén a Hinterlandba mehessen. Ezek az öncsonkítások már hetekkel ezelőtt az aradi 33-asaktól indultak ki s annyira elharapóztak, hogy ezen zászlóaljnál hivatalosan is kihirdették a statáriumot. (Standrecht.)

Igen kínos éjszaka után november 8-án reggel neki indulunk a már tegnapra esedékes (vezérkari számítás szerint) Ptkovo brdo ¤978-nak. Egy-kettőre megmásszuk, de ellenségre sehol sem akadunk. November 9-én már a híres Rozanj ¤976 nevű magaslatra megyünk fel. Ezen magaslatért már ma reggel óta harcol a 15. Brigade, végre is a kassai 34-esek rohanják meg és veszik el azt az ellenségtől. Sok lőszer, öt ágyú, 12 élelmezési szekér itt a zsákmány. Mi úgy délelőtt 11 óra körül jöttünk a 15. Brigade segítségére, de már ekkor nem akadt dolgunk. Erre itt a Rozanj oldalán letáborozunk s időnk jut némi kis pihenésre s ezen sorok papírra vetésére.

Az összes falvak teljesen üresek, sehol sem találunk egyetlen élő szerbet sem, mert mindenki elmenekült Valjevó irányába. Hanem annál több a házakban az élelmiszer, mindenek között legtöbb a szilvapálinka, a hírhedt szerbiai rakia. De sok bajt is hozott reánk ez a rakia néven ismert ital. Egyes bakák leisszák magukat, tántorognak, lemaradoznak, elterülnek az utak mellett a sárban s azután már puskatussal sem lehet beléjük lelket verni. Szerencsére a mi zászlóaljunknál csak szórványosan fordul elő, de az osztrák Landstürmerek, ezek az öreg emberek‚ majd mind részegek. A rakián kívül bőven van aszalt szilva, kukoricaliszt, disznóhús, szalonna, amennyi csak kell. A rakia mellett azonban a legismertebb, legkedveltebb volt mindenki számára a kitűnő szerb alma, az oly kedvessé vált jabuka. Rakia és jabuka valóságos fogalmakká váltak. A legénységet alig lehet visszatartani, mert ha valahol egy házat megpillant, azt azonnal megrohanja, enni-innivalót keres, s ha már mást nem is, de rakiát és jabukát biztosan talál.

„Sematikus rajz Szerbiáról” „Sematikus rajz Szerbiáról”
(Vázlat dr. Kemény Gyula naplójából)

Mesésen élhetnénk, ha sónk és kenyerünk volna. Kenyér és só, ezek vágyaink netovábbjai. Sohasem gondoltuk, hogy ezek olyan igen fontos dolgok. Annyi disznót ölünk le, amennyi csak jól esik, de beteg is lesz, meg is undorodik tőle mindenki, mert hiába, kenyér és só nélkül lehetetlen ezeket a zsíros dolgokat megenni. Ahány emberrel, ahány csapattal találkozunk, mind amiatt panaszkodik, hogy már rég nem kaptak kenyeret meg sót. Érthetetlen dolog. Hogy lehet ez? Senki sem képes megérteni.

Mindezekhez nálunk, 37-eseknél, még egy súlyosabb dolog is járul. Igen nagy a fejetlenség. Mindenki azt és úgy cselekszi, amit és ahogy akar. Egész századok lemaradnak, vagy más irányba mennek. Soha nem érkezünk meg oda és akkorra, ahová és amikorra dirigálva (irányítva) vagyunk. Eltévedünk, összevissza csatangolunk. Mindenki parancsol, de senki sem engedelmeskedik. Parancsnokunk csak élő bábu, aki semmivel sem törődik, semmibe bele nem szól, ha nem figyelmeztetnék, akkor a zászlóalj napokig sem indulna el. A tartalékos tisztek nagy része és két-három tényleges tiszt tartja fent valahogy a zászlóaljat, a többi, legalább is itt elől, a fronton, nem állja meg a helyét. Ilyen előzmények után nyomultunk be Szerbiába.

November 10-én neki indul a mi Brigadénk a hatalmasan kiépített bejlevinai szerb sáncoknak, amelyek már mint utolsók védik Valjevó városát. Szerb foglyaink állítása szerint itt meg fogunk akadni, mert a Bejlevinán nagy krach lesz.

Balszárnyunkon már napok óta éjjel-nappal dörögnek az ágyúk, kattognak a gépfegyverek, időnként hol itt, hol ott hangzik fel az egetverő hurrá, hurrá. A Goiginger féle kombinált Divízió (hadosztály) vív ott súlyos harcokat, itt vérzik valahol a mi bileki VI. Brigadénk is. A szerb trónörökös, a híressé vált Gyorgye, pedig revolverrel, kutyakorbáccsal hajtja, tereli előre a szerbeket. Nem is képesek addig csapataink a hírhedt Jagodinját elfoglalni, bár már többször cserélt gazdát, míg végre is Gyorgye a fején meg nem sebesül. A Jagodinja dombok elvesztése után a Bejlevina nevű hatalmas dombokon veszik fel még egyszer a szerbek a harcot. Ezen Bejlevinának indulunk mi neki november 10-én délután.

Mint már említettem, tőlünk balra a mi III. Brigadénk mellett a Goiginger Divízió harcol már napok óta. Ezen Divízió VI. Brigádéjával, nevezetesen a bileki 6-osokkal, össze is találkozunk. Ma halljuk meg, hogy hősiesen harcolva esett el Poppovits százados, Chitil alezredes, a 6-os zászlóaljból. Ki gondolt volna erre!

A terv szerint a VI. Brigade oldalba, a mi III. Brigadénk pedig egyenesen frontálisan – szembe – fogják megtámadni a Bejlevinát. A nehezebbik rész nekünk, a III. Brigadénak jut, mert a frontális támadás a legnehezebb s hozzá még éppen mi 37-esek vagyunk legelsőknek kijelölve, mögöttünk a szegedi 46-osok jönnek majd.

Valjevo környékének térképe, amin látható a naplóíró által említett 976-os Rozanj nevű magaslat, ahol 1914. november 9-én táboroztak majd megindultak a Pecka település fölött húzódó Bejlevina magaslat ellen. Valjevo környékének térképe, amin látható a naplóíró által említett 976-os Rozanj nevű magaslat, ahol 1914. november 9-én táboroztak majd megindultak a Pecka település fölött húzódó Bejlevina magaslat ellen. (Forrás: A nagy háború írásban és képben 1. Északon és délen 2. című kötet, Budapest, 1916)

Egymás után másszuk meg a mély völgyeket, a magas dombokat, amíg végre a legmagasabbra érünk fel. Gyönyörű kilátás. Előttünk keresztben húzódik az erdőségekkel, szántóföldekkel borított Bejlevina. Az általunk elért magaslat, amely a Bejlevinával párhuzamos, és a Bejlevina között nagyon mély és széles völgy terül el, amelynek közepén éppen kiáradt patak folyik. Azonban alig van időnk körülnézni, már is éles süvítéssel, mély zúgással jönnek át reánk a Bejlevináról küldött 12 centiméteres szerb gránátok, majd rá a srapnelek egész áradata. Mindenki fák, házak mögé ugrik, avagy gödrökbe dobja le magát. Várakozunk. Abban bízunk, hogy most délután 2 órakor napsütésben csak nem fognak bennünket a völgynek lefelé, onnan meg fel a Bejlevinára hajtani. Talán várunk, amíg sötétedik. Csalódunk. Még ki sem fújhatjuk magunkat s már is felhangzik a gyűlöletes: „Auf! Auf! Vorwärts!”

Parancs szerint: „A Bejlevina ellen a III. Brigade azonnal frontális támadást fog indítani, hogy így a Goiginger Divízió helyzete megkönnyíttessék. Kezdi pedig a 37., mögötte a 46. és a 30. [zászlóalj].” „Megint csak a 37, mindig a 37” – morognak az embereink. Na, most előre. Ahogy felkelünk, megelevenedik a hegytető. Ezt azonnal észreveszik a szerbek s reánk zúdítják srapneljeiket. Mi lesz most? De nincs gondolkozásra való időnk. Aki most elbámul, aki megáll, az el fog hullni. Hasra magyar! Azután felugrani és tovább futni. Kinek lesz, kinek nem lesz szerencséje. Itt most vagy előre, vagy hátra lehet csak szaladni, hogy a srapneltűzből kijussunk. Megindul egy tömegben az egész 37-es zászlóalj lefelé a hegyoldalon a szilvafák között, a házak mellett. Mint valami megriasztott nyáj, úgy gurulunk lefelé. „Csak gyorsan! Csak előre!” – hangzik mindenfelől. De ez a lefelé való ugrálás, szaladás is csak 5–6 percnyi időre ment meg bennünket, mert a ragyogó napsütésben a mindent jól látó szerb tüzérek egyszerűen rövidebbre fogják ágyúik irányzékát s a srapnelek már megint elibénk, közénk, mellénk csapnak be. Mindenfelől kiáltások hallatszanak, baktatnak, gurulnak, csúsznak lefelé a friss sebesültek s azután valami fedezék mögé húzódnak, nehogy újra megsebesüljenek. Csak a halottak maradnak nyugodtan fekve a domboldalon. Végre is lejutunk a völgybe, hol már az ellenség nem láthat bennünket. Ugyanekkor azonban a 30-asok, majd meg a 46-osok tűnnek fel a hegytetőn ott, ahonnan mi elindultunk. Nekik is fától-fáig, kőtől-kőig, háztól-házig ugrálva, bukdácsolva kell megtenni azt az utat, amelyet mi már hasonló módon magunk mögött hagytunk. Ész nélkül tüzelnek a szerb ágyúk s mialatt a 30-asok, a 46-osok futva jönnek utánunk, hogy kijussanak az ágyútűzből, azalatt mi a legelöl menő 37-esek meg egyenesen beleszaladunk a szerb puskák tüzébe. Átgázolunk a völgy közepén folyó patakon, a sáron, vízen s már is felfelé kapaszkodunk, bele a Bejlevina oldalán levő cserjésbe.

Itt támad azután igazi zűrzavar. A hegyoldal alsó kétharmadát sűrű cserjés erdő borítja, ide húzódunk be mi 37-esek, hogy a szerbek előtt rejtve maradjunk. Csakhamar megérkeznek a többi zászlóaljak is. Ezek is ugyanazon okból, mint mi, egyenesen a cserjésbe csörtetnek. Majd megindul a lövöldözés csak úgy találomra bele az éjszakába. Az erdőség, a beállott sötétség csak fokozzák a zavart. A később utánunk érkezett zászlóalj már nem tudja, hogy a mi zászlóaljunk hol, mely irányban, mekkora kiterjedésben helyezkedett el, így nem tudja, hogy ő van-e legelöl, avagy van-e egyáltalán előtte még valamilyen csapat. Újabb csapatok érkeznek, amelyek azonnal megkezdik a tüzelést bele a sötétségbe burkolt hegyoldalba, cserjésbe. A mi 37-eseink kapják a tüzet minden irányból. Némelyik helyen a front vonalában nagy hézag van, másutt meg két-három zászlóalj is van egymás mögött, de nem biztos abban sem, hogy nem-e ellenség van előtte. Majd elkezd esni az eső. A szó szoros értelmében koromsötétség van. Senki sem merészeli a helyét elhagyni, megmozdulni, mert a legkisebb neszt adó helyre a fegyvergolyók áradata zúdul, amelyről nem is lehet tudni, hogy ellenségtől, avagy a mieinktől ered. A legnagyobb káosz, a legkínosabb helyzet áll elő, ahogy ez a Romanija Planinán is volt.

Következő rész: „Sebesült és sebesült között, még ha ellenség is, nem szabad…”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója

Szólj hozzá!

Címkék: dr. kemény gyula

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr4615394982

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról