„Ez a legborzasztóbb mozifilmdráma…”

2019.09.23. 07:00 :: PintérTamás

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 5. rész

A Bileket és környékét folyamatosan nyugtalanító montenegróiak elleni korábbi sikertelen kitörések után 1914. augusztus 25-ére újabb kirohanást rendel az erőd parancsnoksága. Ezúttal újra Mali Vardar irányába indul a támadás. Hősünk ismét az események középpontjában van, és igyekszik hűen megörökíteni mindent, amit csak lát, s ami így szinte a szemünk előtt pereg le…

A Mali Vardar-i ütközet
[1914.] augusztus 25.

Augusztus 24-én este kapjuk úgy fél 8 óra tájban a parancsot, hogy ma éjjel éjfél után kirohanás lesz a bennünket körülvevő montenegróiakra. Cél a régi: „Az ellenséget elűzni, ágyúkat elhozni, no meg aktivitásunkat mutatni az ellenségnek.” Ezért kimegy a mi 37-es zászlóaljunk és a 6-os zászlóalj, velünk jön két darab Gebirgsgeschütz. Ez is olyan Jabukovac-féle vállalkozásnak ígérkezik. Ki fog szerencsésen visszajönni, ki fog ott maradni? Bár viccelve, de ezt kérdezgetjük egymástól. Milyen is az élet! Ha az ember előre ismerné a sorsát, de irtózatos volna.

Le sem fekszünk, csak a bakák alusznak olyan nyugodtan, mintha a mezőn déli pihenőt tartanának, míg mi tisztek az étkezdében ülünk. Főztem 30 liter teát, 12 óra előtt elosztom a tiszti legényeknek. Háromnegyed egy órakor nagy csendben kiindulunk. Dohányozni, beszélgetni tilos. Híres Balogh Sándor szaladgál a sorok mellett ide-oda s rendelkezik. Kanyargunk felfelé a szerpentinúton a második erőd irányában, egy helyen két ágyú torlaszolja el az utat. Van mérgelődés, káromkodás. Nagy csendben felérkezünk Drenovici Glavára, s Radimilovic Dubraván és a kukoricáson keresztül fél négy órakor 25-én reggel a Mali Vardar lábánál vagyunk. Itt aztán felfejlődünk, balra a 37-es a Mali Vardar ellen, jobbra a 6-os zászlóalj Tripavac ellen.

A csendből lassan lárma lesz, mert sötét is van, meg csúszva-mászva, bukdácsolva a kövek közt, mindenki káromkodik, a kövek gurulnak lefelé, erre megy hátra az avisó vigyázni! Ez mind lármával jár. De már úgyis mindegy, a csujesek észrevettek bennünket, már mindenfelé hallatszik a jól ismert pa-ku végig a hegyeken. Ez itt a figyelmeztetés. Brünnauer segédorvosomat lent hagyom a hegy lábánál levő segélyhelynél, itt van ugyanis egy forrás, bár piszkos a vize. Én magam a szanitéc őrmesterrel és a legényemmel együtt megyek a 16. századdal, Przybil kapitánnyal, Lakatos zászlóssal és Bartha Béla hadnaggyal. 4 óra 15 perckor már fent voltunk, és a zászlóaljak elhelyezkedtek. Egy helyen van egy hatalmas sziklatömb, e mögött van a két zászlóaljparancsnok, Balogh őrnagy és a 6-os Chitil alezredes, az adjutánsaikkal, továbbá a mi 37-es tartalékunk s előtte van a két hegyi ágyú elhelyezve. Az első és második erőd ágyúi pedig a Kovčeg, Kokot, Kapor erősen megszállott csúcsokra fognak lőni. Vardaron montenegrói zászló leng, gyenge csapatok biztosítják arrafelé a mi balszárnyunkat. Az ellenség elég messze előttünk helyezkedett el, tehát jogosan a saját országhatárán. Előttünk levő előőrsei a világosság beálltával visszahúzódnak a fenti megerősített vonalra.

Igen jól látni az ellenség állásait, amelyek terméskövekből vannak rakva, de montenegróit nem látni egyet sem. Mi hallgatunk, mindenki hason fekszik, fejünk elé követ gurítunk, amely a fejet, törzset védi, de a lábakat nem. Az ellenség gyéren lövöldöz s golyói mind magasan mennek el felettünk. Balogh őrnagy ide üzen, hogyha ő a sapkáját a feje felett meglóbálja, akkor a balszárny rajonként kezdje meg a támadást 50–100 lépést előre ugorva, azután lehasalni és így tovább.

Lassan egészen világos lesz, ekkor a mi két ágyúnk és az első és második erőd ágyúi megkezdik a tüzelést az ellenségre. Csak úgy zuhog a sok gránát a Kapor, Kokot, Kovčeg hegycsúcsokra. Mi bámulva, gyönyörködve nézzük. Hogy lehet az ilyet kitartani. Hisz aki el nem szalad, az halva marad.

Hegyi ágyú tüzelés közben Bilek környékén Hegyi ágyú tüzelés közben Bilek környékén
(Forrás: magángyűjteményből)

Most Balogh közénk jön és újra elmagyaráz mindent, hová, melyik irányban, meddig kell előre menni. Nekem meg azt mondja, hogy rögtön menjek le a Hilfsplatzra, mert kezdődik a tánc, s ha hasba lőnek, akkor ki fog engem helyettesíteni. Azután visszabukdácsol a helyére, mi meg izgatottan lessük a sapkajelet. Nem akarok addig lemenni, roppant izgató valami. Egyszerre csak int Balogh, azután meglóbálja a sapkáját. Félig feltérdelünk, no, most: „ugrik-e az a megstimmelt szerencsétlen szakasz Lakatos zászlóssal”. Egyszerre balra elkiáltja valaki: „Zug Schwarmlinie!” Az emberek felugranak, s vagy 15 métert előre szaladnak. Hanem lesz erre irtózatos fegyvertüzelés, csak úgy suhognak, fütyülnek, zizegnek, kopognak a golyók körülöttünk, mint a jégeső. A rettentő zajban újra hallatszik Lakatos zászlós öblös hangja: „Zug Schwarmlinie!” Erre még irtózatosabb tüzelés indul meg. Szinte hihetetlen, emberileg érthetetlen, hogy tudnak olyan gyorsan lőni, mintha százezrek lődöznének. Azután még kevésbé érthető az, hogy annyi ágyúnk egy órán keresztül szórta a gránátok tömegét a csujesekre, úgy, hogy azt hittük már senki sincs ott és íme, nem szaladtak el, élnek. Hogy eltűntünk mi Jabukovacnál ma egy hete az első három gránátra.

Az ellenség fegyvertüze irtózatos tömegben zúdítja reánk a golyókat, időnként a végső lehetőségig fokozódik a tüzelés, ilyenkor t.i. valamelyik altiszt előre szalad a rajával. Ezeknek a rajoknak rettenetes helyzetük van, az altisztjükkel felugrik, s 10–15 métert, vagy csak 3–5 métert, ahogy lehet, előre szalad, s akkor hasra vágódik. De itt fent a terep egészen sima, csak itt-ott van egy kő s így a levágódott, hasra feküdt baka teljesen takarás nélkül fekszik, de így ez ki nem tartható a golyózáporban. Legalább a fejét akarja biztonságba helyezni s kénytelen négykézláb jobbra, vagy balra mászni, hogy a kiszemelt kő mögé kerülhessen, avagy elnyúlva a talajon, mint egy palacsinta, csak a kezeit nyújtogatja ki és sepri össze a feje előtt levő szemetet, törmeléket, apró köveket és vakondtúrásszerű kis fedezékét készít a feje elé, mintha érne is az valamit a gellerek ellen. Igen kellemetlen érzés, hogy bakáink nem is lőhetnek, mert az ellenséget nem látják, az a kőrakások mögött van előttünk a Kovčegen, több mint 2000 lépésre. Már most mire a mi bakáink ezen a sima terepen ezt a 2000 lépést 10-15 méterenként megteszik, addig mind elhullanak a borzalmas golyózáporban. Pedig az ellenségnek időnként szinte a paroxismusig fokozódó tüzelése jelzi, hogy rajaink ugrálnak előre.

Itt látni csak meg, hogy kire mit, milyen súlyos feladatot rótt a háború. Hogy mennyire más és más az ember helyzete. Az igazi katona, aki csak veszíthet, aki mindig elől jár, a baka, az egyszerű közember. Az első utána, de csak utána, az altiszt. A valóságban ő vezeti a harcot s amellett az élete sem ér egy inggombot. Az az altiszt az ő 8–10 emberével minden. A tisztek között a legsúlyosabb, valóságos bakahelyzetben van a szakaszparancsnok. Neki a szakasszal kell menni, néha követi a szakaszt, néha szalad az egész szakasz élén. De ő mégis a legjobb kő mögé bújhat, irányt változtathat, ha hátul van, amikor rajonként történik az előrenyomulás. Ha a szakaszparancsnok elesik, vagy elbújik, viszik előre a legénységet az altisztek. Már a századparancsnok igen nagy úr, mert valamelyik jó nagy kő mögött meghúzódva küldi ki a szakaszokat, parancsait a küldöncök továbbítják, s ezek hozzák a szakaszok jelentéseit hátra. Ha azután a századparancsnoknak is előre kell mennie, ekkor is óriási előnye az, hogy az időt, az irányt maga választja meg. Természetesen, ha az egész század egyszerre megy előre, akkor a századparancsnok éppen olyan helyzetbe kerül, mint a szakaszparancsnok. Legjobb a zászlóaljparancsnok helyzete, ha nem akar, ki sem mozdul helyéről, amely mindig a legbiztosabb. Nem úgy azonban a Balogh Sándoré, aki a szakaszok között szaladgál.

Vonuló montenegrói csapatok Vonuló montenegrói csapatok
(Forrás: crnagorakraljevina.tumblr.com)

Itt hasalunk a régi helyen Przybil kapitány és még egy páran. Előttünk van 40–50 méterre az előre ugrált rajvonal. Baloghnak igaza volt. Nem mentem le s most lesz, ami lesz. Suhogás, fütyülés, kopogás körülöttünk és felettünk, szeretné az ember legalább a koponyáját belefúrni a kövekbe, a földbe. Olyan percek ezek, amikor az ember nem tudja, hogy sírjon, nevessen, vagy imádkozzék-e inkább. Meg lehet őszülni, bolondulni az ilyen helyzetben, amikor csak a fejünk s vállaink vannak esetleg védve, de ez sem biztosan, mert hiszen majd minden lövés geller, ezeknek az iránya pedig kiszámíthatatlan. Aki ilyen helyzetet át nem élt személyesen, annak hiába írják le a szemtanúk, 100 és 100 könyvet olvashat el a golyózáporról, hallgathatja a tényleges tanúk előadását akár évekig, mindhiába, még csak megközelíthetőleg sincs halvány sejtelme sem arról, hogy mi az, golyózápornak kitéve lenni majdnem minden fedezék nélkül. És ezen súlyos perceket, órákat, ezt a lelkiállapotot még rettenetesebbé teszik a jajgató, hempergő, hason csúszkáló sebesültek véres tagjaikkal, akik hátrafelé vánszorognak az orvosi segélyért, akik a még ép embereknek bemutatják, hogy milyen sors vár reájuk.

És ezek a visszaigyekvő szerencsétlenek újra és újra megsebesülnek. Mert rettenetes valóság, hogy a sebesült bármilyen jó takarásban fekszik, nem marad ott nyugodtan, elfelejt mindent, azt hiszi, hogy ő már megkapta a magáét, ő már nem kaphat többet. Hányan fizetnek rá erre. Egyeseket itt bekötözök, de csak fekve, mert feltérdelni sem lehet, de gyülekezni sem szabadna itt. Le kell szaladni a 4–500 lépésre levő Hilfsplatzhoz (segélyhelyhez). De hogyan? Miért nem hallgattam Baloghra! Ilyenkor legjobb a gyors elhatározás, búcsút veszek Przybil kapitány barátomtól, és Ehrmann nevű káplárom és Koszta nevű legényemmel hosszú „Gyerünk!” szóra felugrunk és hemperegve, gurulva, bukdácsolva, négykézláb kőtől-kőhöz a rettenetes golyózenében megyünk. Csak lefelé. Le nem írható egy ilyen helyzet. A 10 percre levő segélyhelyre fél óránál tovább tartott az út, ahol már egész sereg ember, főleg 6-osok szoronganak egy szalmakazal és egy istálló mögött.

Itt van újra a súlyos Hilfsplatz képe. Itt van csak hangverseny, a magas lövések mind erre hullanak. A sebesültek vízért, elszállításért jajgatnak, mások a gyors segélyt kérik, hörögnek, nyögnek, káromkodnak, az otthon maradtakat kiabálják. Csak a nagyon súlyosak, a haslövésesek, a kivérzettek nyugodtak, még a tömegesen rájuk szálló legyeket sem tudják elkergetni. Azután mind menni akar, nekem is Jabukovac jár az eszemben, de még csak 11 óra van délelőtt. Úgy hullanak a golyók, hogy el nem engedhetem őket. 27 sebesült mozdulni sem tud, s mennyi van még. Folyton újak jönnek, főleg a közelebb levő 6-osoktól. Sokan sebesültek meg söréttől, egy 6-os hadnagy is. Minden sebesülés olyan, mintha gránát okozta volna, pedig csak geller. Délben hozzák igen súlyos sebbel Kain önkéntest, a medencéje van átlőve a beleivel együtt. Folyton jajgat, hogy hasmenése van, pedig az tiszta vérzés. Nem mondom meg neki. Megmentéséért könyörög, családos ember, nem akar elereszteni maga mellől, de kell, mert társa is van itt, Bujdosó kadett, ő is oldalról van hasba lőve. Mindkettő vízért, kávéért könyörög, de ez tilos a haslövésnél.

Rettenetes a forróság, pedig augusztus 25-e van Bilekben. Közben megjönnek Bilekből a törökök a hordágyakkal, elviszik az összes súlyosakat, velük mennek a könnyebbek is mind. De folyton újabbak érkeznek, s mind oldalról vannak meglőve, főleg a 37-esek s éppen a lábszáraikon s a mellkasukon. Ez súlyos jel. Csak talán nem? Hisz az rettenetes lenne most nappal. Délután fél két óra van. Az új sebesültek visszavonulásról beszélnek, de most vigyázok. Felöltözöm, s két emberemmel indulok fel újra a harcvonalba. Segédorvosom nem akar engedni, belém kapaszkodik, Jabukovacot emlegeti. Alig mászunk felfelé 400 métert, amikor a már úgyis folyton erősödő ellenséges tüzelés irtózatos össztűzzé fajul. A golyók rézsút oldalról, a Vardari irányból jönnek. A szakadatlan erős tüzelés rosszat jelent, alighanem Rückzugot. Szinte kiérzi az ember az ellenséges lövések hangjából, hogy ez örömtűz, üldöző tűz. Bolond fejjel feljöttünk, de hogy megyünk vissza. Hát úgy, mint délelőtt. Behúzott nyakkal csak gyorsan le. Szerencsésen leérünk.

A Hilfsplatzon már becsomagoltak össze-visszadobálva mindent. Egy önkéntes káplár áll itt írott paranccsal Baloghtól. Rögtön visszamenni a második erőd irányában Bilekbe. Rückzug van futással, mondja az önkéntes izzadt homlokát törölgetve.

Az ellenség tüzelése a lehető legnagyobb és mindig közelebb jön. Ez a Rückzug. Akárcsak Jabukovacnál, itt is egy sereg sebesültem van, közülük 10-et okvetlen vinni kell. Csakhogy most a visszafutó bakákat revolverrel, bottal kényszerítjük a hordágyakat vinni. Viszik is. Mindegyik első akar lenni. Attól fél, hogy a montenegróiak kezébe kerül, mert már a lövöldözés egészen közel van. Egyesek már montenegróiakat látnak bukdácsolni, de távcsővel való megfigyelésre kitűnik, hogy a mi visszafutó bakáink ugrálnak, hemperegnek a kövek között lefelé. Egyesek fegyverre támaszkodva baktatnak nagy óvatosan kőről-kőre, nem törődve az eső módjára zuhogó golyókkal. Mind túlságosan véresek a súlyos sebektől.

Hanem hol van a zászlóalj? Nagyon, túlságosan kevesen jönnek errefelé. Egyetlen tiszt sem jön. Egyszerre észrevesszük, hogy a zászlóalj már régen messze a hátunk mögött jár Bilek irányába. Nem egyenesen a kopár területen jött le, hanem balra attól, ebben az irányban bizonyára kevesebb veszteséggel jár a Rückzug. Lett erre nálunk még nagyobb kapkodás. Mindenki megy, ahogy tud. Botra, fegyverre, egymásra támaszkodva, egymást átölelve gyötrelmes módon igyekeznek hátrafelé. Hordágy már nincs, tehát másznak négykézláb. Erre mindannyian segítünk nekik. Beérünk a kukoricásba. Ide jön csak sok golyó a hegyen át. Délután fél 4 óra. Itt a házak között, Radimilovic Dubraván megállunk, s kötözni kezdünk, mert elvéreznek ezek a szerencsétlenek. Posztokat (őröket) állítunk ki, hogy a csujeseket figyeljék és az utánunk egyre vánszorgó sebesülteket hozzám tereljék kötözésre. A legtöbb, dacára súlyos sebének, nem akar megállni, úgy meg van ijedve.

Innen a magasabban fekvő falucskából mindenfelé pontosan be lehet látni a terepet. Valami rettenetes látvány. Szeretném hűen leírni, de lehetetlen. Ez a legborzasztóbb mozifilmdráma, amelyet sohasem fognak lejátszani. A zászlóalj már messze-messze a hátunk mögött van s igyekszik elérni a planai országutat. De fent, a Mali Vardaron még mindig vannak 37-esek, a reggeli rajvonal helye előtt messze. Ezek a derék fiúk részint vakmerő bátorságból, részint, mint előőrsök, nagyon is előre mentek a Kovčeg irányába. A montenegróiak a balszárnyat kerítették, mire megkezdődött a Rückzug, amikor is eme bátrakat már nem lehetett értesíteni, a kiabálást pedig a rettentő fegyverropogásban nem hallották. Amikor azután észrevették, hogy az ellenséges golyók már oldalról, sőt egyenesen hátulról jönnek, akkor a rettenetes fegyvertűzben elkezdtek hátrálni és akkor vették csak észre, hogy a zászlóalj meg nincs sehol. Hát ezt a kínos helyzetet nem lehet leírni.

Pašić Živojin Mišić vajda társaságában 1914 őszén Montenegrói katona az első világháború idejéből
(Forrás: www.ebay.it)

A csujesek egyenkint kibújnak fedezékeikből, s valóságos hajtóvadászatra indulnak a mi 37-es bakáink ellen. Itt egy, amott kettő, odább meg három baka egyszer itt is, ott is hirtelen felugrik egy–egy baka, s nagy ugrásokkal szalad 30–40 lépést s újra földre veti magát, majd vár egy kicsit. Minden felugróra a lesben álló csujesek valóságos golyózáport zúdítanak. De a mieink csak fel-felugranak. Egyesek öt percig is fekve maradnak, ezután felugranak, hogy 15–20 métert nyerjenek. Milyen drága az élet. Jól látni szabad szemmel, hogy egyesek ledőlnek, és többet nem kelnek fel. Aki szándékosan hasal le, az fejét mindig az ellenség felé fordítja, de aki futás közben sebesül, az eldől. Egyesek ezen sebesültek közül felkelnek, azután a fegyverre támaszkodva, vagy véres fejjel sapka nélkül jönnek már nem ugrálva, hanem látszólag nyugodtan a rájuk zúduló tűzben. Ezek már nem dobják le magukat, csak jönnek, bárhogy lövik is őket, nekik már mindegy. Ez a sebesültek tulajdonsága. Széles bő fekete bugyigóikban, széles köpenyükben, mint a vérebek üldözik szegény embereinket a montenegróiak. Rettenetes dolog ezt nézni, s nem tud az ember segíteni.

Az üldözöttekből már öt sebesült és hat egészséges érkezett meg hozzám. Rettenetesen néznek ki, mi van ezeknek az arcukra írva! Alig bírok velük. Elmondják, hogy a fent maradt sebesültek, amikor ők mellettük eljöttek, szívet tépően könyörögtek, hogy ne hagyják ott őket, ne hagyják őket megnyúzni. De hát ők is ettől féltek, s tovább menekültek. Hiába, itt a megnyúzástól való félelem nem ismer barátot, ismerőst. Milyen rémes dolog ez a háború.

Már sötétes van, nem lehet tovább maradni. Felkerekedünk, s vagy negyvenen megyünk be Bilekbe. Egyenesen a kórházba viszem az embereket. Ott feküsznek mind, akiket még délelőtt küldtem haza, a két önkéntes is. Mind olyan örömmel fogadnak, már megijedtek, hogy valami baj történt, mert a zászlóalj már délután háromnegyed négy órakor hazaérkezett, mi meg most nyolc órakor este. Olyan jól esik ezeknek a ragaszkodása, megtelnek az ember szemei könnyel. Azután dolgozni kezdünk a kórházban. Este az étkezdében van nagy megbeszélés, az ellenség egy lépést sem hátrált, az ágyúkat sem vettük el, ellenben nekünk hiányzik 45 emberünk a sebesültekkel együtt.

Következő rész: „Hisz itt megnyúzásra megy a dolog…”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója

24 komment

Címkék: egészségügy 1914 kemény gyula orvos dr. kemény gyula Bosznia-Hercegovina bilek Montenegró szerb front

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr4215157650

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

PollmannFerenc 2019.09.23. 08:05:00

"Milyen rémes dolog ez a háború."

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.09.23. 19:12:11

@PollmannFerenc: Pedig ez még csak a kezdet. Lesz ez még sokkal rémesebb is...

csorsza 2019.09.23. 20:30:08

Mai fejjel érthetetlennek tűnik ez a sok előkészítetlen szerencsétlenkedés... Vagy ki tudja...

PollmannFerenc 2019.09.23. 21:33:29

@csorsza: Teljesen jogos meglátás. Pedig állítólag milyen jól felkészültünk a háborúra...

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.09.23. 21:50:40

@csorsza: @PollmannFerenc: A tisztikar egy része (vagy inkább nagyobbik része?) éles helyzetben teljesen alkalmatlan a vezetésre, inkompetens és gyáva. S ezt a legénység szenvedi meg. Ehhez társul még a rettegés a kegyetlenkedő ellenségtől (ami persze nem alaptalan). Mindez együtt ezt a bosszantó "szerencsétlenkedést" eredményezi, amit Kemény doktor nagyon őszintén örökít meg.

magyaros17 2019.09.24. 11:22:48

Egyik korábbi részhez kapcsoltan elhangzott, hogy a szerb front minden anomáliája, rémsége tükröződik. Most általánosabban fogalmaz Tamás a tisztek inkompetenciájáról. Dédapám feljegyzéseiben teljesen hasonló leírások szerepelnek az első és második lembergi csatákról. Ott is a kapkodás, értetlenkedés látszott, amit az éles helyzetekben a csapattisztek némelyike értelmetlen szigorral próbált elfedni. A láthatóan értelmetlen, sőt kifejezetten katasztrofális eredménnyel fenyegető parancsok végrehajtásához is ragaszkodtak egészen a végsőkig.
Olvastam valahol, hogy több tiszt saját balsikere felett érzett szégyenében öngyilkos lett.
Az eredmény eléggé közismert: a hozzá nem értő vezetés miatt nem csak a legénységi állomány (bár főleg az), de a csapattiszti állomány is végzetes veszteségeket szenvedett el tulajdonképpen már a kárpáti csaták idejére, 1914 decemberére.

MTi 2019.09.24. 12:07:13

Ne felejtsük el, hogy a Monarchia 50 éve nem háborúzott, nem volt tapasztalat. A balkáni nemzetek hadciselési stílusa pedig távolról sem volt európainak mondható... később kiderükt, hogy a többieké sem!

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.09.24. 13:11:46

@magyaros17: Teljesen igazad van, ezek a vezetési problémák 1914-ben általánosnak tekinthetők. Itt a blogon is közöltünk már ezt jól bemutató cikkeket, visszaemlékezéseket, naplókat. Elég csak Stencinger Norbert 20. honvéd gyaloghadosztály rohatyni tűzkeresztségről szóló írására gondolni: nagyhaboru.blog.hu/2013/08/30/rohatyn_1914_augusztus_29

Ott az általad is említett öngyilkosság is megtörtént. Érdekes, hogy itt a Kemény doktor által többször emlegetett Basel századosnak eszébe sem jut hasonló, sőt a komolyabb indok nélküli megfutamodásban és a pánik gerjesztésében többszörös "visszaeső" lesz... Ezek következményeiről, az emiatt keletkező sebesülésekről, halálról, a harctéren küzdő és esetleg ott maradó kiszolgáltatott "egyszerű" katonák sorsáról bőven volt és lesz még szó a naplóban.

De Szojka Kornél naplóját is említhetnénk az orosz front kezdeti harcainak anarchikus viszonyaira: nagyhaboru.blog.hu/2014/01/27/_az_emberek_hullottak_mint_a_repa

@MTi: Igazad van, de tanulhatott volna ezkből, hisz a szeme előtt folytak ezek le, megfigyelőként is sok mindent látott, tapasztalt, írni is írtak ezekről. Semmit sem okult, tanult ezek tapasztalataiból, csak a nagy melldöngetés volt, utána meg a nagy pofára esés...

Később persze meglett a kellő haditapasztalat, de milyen áron? Berzeviczy Albert naplója szerint Tisza István mondta neki, hogy 1914-ben havonta vesztett 100ezer embert a Monarhia...

magyaros17 2019.09.24. 17:31:41

Igen, hatalmas ára volt a tapasztalatszerzésnek. Később viszont a kiugróan nagy veszteségek körülményeit kivizsgálták, keresték a felelősöket. Ha túl nagy véres veszteség volt, vagy ha magas volt a fogságba esettek száma. Ezeket a kivizsgálásokat az ezredtörténetek gyakran sértőnek, gyanakvónak vették, de szerintem ez így rendjén volt. Ha egy ezredet a veszteségek miatt újjá kellett szervezni, akkor fontos volt tudni, hogy milyen körülmények között semmisült meg. Ha egy teljes zászlóaljat fogságba ejtettek, tudni kellett, hogy ki volt ezért a felelős. Emlékeim szerint már 1915 elején elkezdődtek az ilyesfajta vizsgálatok.
M

PollmannFerenc 2019.09.24. 19:44:00

@PintérTamás: Tisza még alá is becsülte a havi veszteségeket... A halottak, sebesültek, fogságba esettek ill. eltűntek összesített száma 1914 valamennyi háborús hónapjában bőven meghaladta a százezret. (Augusztus: 161 ezer, szeptember: 203 ezer, október: 241 ezer, november: 279 ezer, december: 155 ezer)...

PollmannFerenc 2019.09.24. 20:08:21

Én meg azon gondolkodtam a Kemény napló olvasása közben, hogy milyen igazságtalan a hadtörténetírás... A doktor és a vele harcoló emberek ebben a néhány augusztusi napban pokoli szenvedéseket állnak ki, számtalanszor vannak közvetlen életveszélyben, de a hadtörténet számára ezek a határmenti harcok legfeljebb egy-két bekezdés erejéig érdekesek. Ez a határszakasz egy mellékhadszíntér (a Balkán) egyik eldugott szelete, ahol semmi a háború kimenetele szempontjából igazán fontos dolog nem történhet... Emlékeztek a Csendesek a hajnalok című szovjet filmre? Másik háborúban játszódik és a szituáció is más, de nekem valahogy mégis beugrott a Bilek körüli harcokról...

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.09.25. 00:39:19

@PollmannFerenc: @magyaros17: Megnéztem, hogy is szól pontosan, mert csak emlékezetből próbáltam felidézni a Berzeviczy Albert naplójában írtakat. Pontosítanom kell, s elnézést kérek mindenkitől, mert nem jól emlékeztem. Nos, 1916. augusztus 11-én, az orosz fronton történt áttörést és az olaszon Görz elvesztését követő, nagy veszteségeket eredményező, drámai helyzetben zajlik Tisza Istvánnal a beszélgetés. Az 1916. júniusi 300ezres veszteségre mondja Tisza, hogy "csak" ennyi volt, s innen szó szerint idézem: "holott a háború elején egy-egy hónapra huzamosabb időn át 200 000 főnyi veszteség esett". Szóval épp a duplája, mint amire emlékeztem...

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.09.25. 00:44:13

@PollmannFerenc: Kemény doktorék szenvedésén én is gondolkodtam. Mit kellett kiállniuk, s mennyire nem volt semmi jelentősége az ő helyi küzdelmüknek a nagy események alakulásában? S mennyi hasonló lehetett még? Csak itt a közvetlen környékben is a helyőrségek és a megerődített helyek környékén, pl. Avtovácon, Trebinjén stb., amelyekről érintőlegesen már eddig is esett és a későbbiekben is fog. A boszniai harcok és különös majd a Szerbia elleni hadjárat sem jár kevesebb megpróbáltatással, sőt. A hozadékát annak is ismerjük. Az utóbbi esetén talán a bekezdések száma lesz némileg több...

MTi 2019.09.25. 07:17:33

@PollmannFerenc: @PintérTamás: nekem már az is eszembe jutott, hogy mi értelme volt egyáltalán támadniuk? Nem voltak döntő létszámfölényben, ráadásul nehéz terep állt előttük. Komoly utánpótlás nem volt biztosítva, így ha visszanyomják is esetleg az ellenséget, komolyabb célpont - pl. a 60 km-re lévő Niksic elérése is (zömmel ellenséges terepen vonulva, egyetlen lehetséges útvonalra korlátozódva) a rendelkezésre álló erőkkek kivitlezhetetlen volt. Ezekkel a sikertelen "támadásokka" csak az erőiket forgácsolták, a morál pedig a nullára csökkent...
Ültek volna inkább az erődökben! De tudom: a parancs, az parancs...

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.09.25. 07:35:07

@MTi: Az erődöket sorra lőtte szét a montenegrói ágyú, s veszélyeztette Bilek vízellátását is. A kirohanások alapvetően ennek a megsemmisítésére, elfogására irányultak. Na és persze "aktivitást" is kellett mutatni.

PollmannFerenc 2019.09.25. 09:10:03

„Pongrácz tbk. feladata az, hogy gyengébb ellenséges erők betörését Hercegovinába támadólag visszavesse, fölényes ellenség előnyomulását hátráltassa és végső esetben azt akadályozza meg, hogy ez az ellenség a.Narentát Konjicatói lefelé átlépje, valamint azt, hogy az Ivan nyereg—Mostar—Metkovic vasútvonalat megszakítsa. Ehhez a kis háború eszközeit a legmesszebbmenő mértékben igénybe kell vennie." (Potiorek)

MTi 2019.09.25. 09:18:28

A momtenegróiak Hercegovinai Hadtestje 15 ezer harcossal rendelkezett. A terepviszonyokat ismerve ott a 3-4-szeres létszámfölény is kevés lett volna eredményes támadás végrehajtásához.

PollmannFerenc 2019.09.25. 09:23:14

@MTi: Mint a fenti Potiorek parancsból is látszik csupán az esetleg betörő ellenség "támadólagos visszavetéséről" volt szó. Senki nem gondolt arra, hogy a támadók mélyebben benyomuljanak Montenegróba, ennek nem lett volna semmi értelme és nyilvánvalóan jelentős erőket vett volna igénybe. Potiorek ezt a határszakaszt csak gyengébb erőkkel volt hajlandó fedezni.

bloggerman77 2019.10.02. 11:52:43

Alapvetően az ilyen visszaemlékezéseket kellene olvasni azojknak, akik a háborút, nem csak az 1. Vh-út valamiféle dicsőséges huszárgaloppnak képzelik.

A tisztikar alkalmatlansága jórészt a kontraszelekcióból származott: ha alkalmas volt valaki, tisztnek, ha nem, a származása (nemesi család, többgenerációs katonai dinasztiák) elküldték tiszti iskolába, és ott végig bukdácsolva megkapta a tiszti rendfokozatát.

Plusz voltak az "egyéves önkéntes" tisztek, ahol az úriemberi mivolthoz hozzátartozott ennek teljesítése, és utána kaptak egy tartalékos tiszti rendfokozatot. Ezek az emberek éles harchelyzetbe kerülve csődöt mondtak felületes katonai ismereteik miatt, amit az állománnyal szembeni kegyetlenkedéssel "kompenzáltak".

Sajnos a 2. világháborúban ez megismétlődött, a doni harcoknál a karpaszományosokból kiképzett tartalékos tiszti állomány egyszerűen nem tudott helytállni - ami nem is csoda, mondjuk egy néptanítóból behívott reaktivált tart. hadnagy nem rendelkezett olyan katonai ismeretanyaggal, amit a korszerű háború megkívánt, úgyhogy ott is az állomány csuklóztatása volt az egyetlen tevékenység amihez "értettek".

PollmannFerenc 2019.10.02. 21:58:22

@bloggerman77: Meg kell védenem a tartalékos tiszteket. Az első világháborút a Monarchia nélkülük kábé 1915 elején már akár fel is adhatta volna... Jórészt az ő érdemük, hogy a birodalom 1918 őszéig kitartott.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.10.03. 00:01:28

@bloggerman77: @PollmannFerenc: Mint minden általánosítás, ez a vélekedés is sántít. Én sem értek egyet a tartalékos tisztek alkalmatlanságáról alkotott véleménnyel, ahogy a hivatásos tisztek között is sok kiváló katona is volt.

Kemény doktor naplójának a folytatásait érdemes lesz ilyen szemmel is olvasni, de akár az olasz frontról általa írtakat is elő lehet venni. Ő, aki hivatásos katona volt és sok mindent megtapasztalt a háború alatt, a legjobb véleménnyel lesz a lenézett, kigúnyolt tartalékos tisztekről, akik közül nagyon sok kiváló csapattiszt került ki épp a háborúban, éles helyzetekben szerzett tapasztalataiknak köszönhetően.

fofilozofus · http://megmondomhogymihulyeseg.blog.hu/ 2019.10.03. 10:55:43

@bloggerman77: Abszolút nem értek egyet. Ha csak a blogon megjelent írások közül szemezgetünk, akkor is egyből beugrik pl. Imre Gábor vagy Kókay László. Ők is tartalékosok voltak, és meglátásom szerint tökéletesen kiismerték a rendszert, pontosan tudták, mikor lehet támadni, és mikor nem. Általában pont a hivatásosokról alakult ki negatív képem ezekből a visszaemlékezésekből.

A nagy tanulság azonban az, hogy az iskola semmit sem ér, a tapasztalatot csak a harctéren lehet megszerezni. Persze aki hülye, az ott sem szerzi meg, de aki okos, annak van rá lehetősége. És azért gondolom, hogy az okos emberek inkább mérnökök tanárok lettek, nem katonák. Ez a magyarázata a hivatásosok viselkedésének, színvonalának. Vélhetően minden fronton ment a bénázás az elején, csak azokról nem hallunk annyit. (Érdekes lenne egy francia, angol példa ebből a szempontból.) Kivétel a montenegrói, szerb stb. katonák, akik ezt a tapasztalatot már előbb begyűjthették. Plusz ne felejtsük el, hogy Potiorek a többi közül is kimagaslott alkalmatlanságával.

PollmannFerenc 2019.10.04. 18:40:28

@fofilozofus: Potiorek alkalmatlansága: amikor 1914. december 2-án bevonultunk Belgrádba, az egész birodalom az ő dicsőségét zengte... Hogy nem volt jó hadvezér, az tény. De sokkal többet használhatott volna a Monarchiának, ha nem akarja mindenáron egyedül megverni a szerbeket. Ha megmarad a vezérkarnál (pl. úgy, hogy 1906-ban ő lesz a vezérkari főnök, nem pedig Conrad), talán ma egészen másként emlékeznénk rá...

janos900 2019.10.23. 08:01:59

@fofilozofus:

A franciákról nincs mély tudásom, de a britek hadereje a kedvenc témám.
Olvasmányaim alapján az 1914-es mozgó harcokra a legjobban felkészítve a brit hadsereg volt, mert a búrok elleni háború tapasztalatait jól felhasználták. Az alig 100.000 fős BEF hivatásos katonákból állt, hivatásos volt a tiszti kar is, sokaknak volt harci tapasztalata a gyarmatokról. A "mad minutes" néven legendássá vált, 15 lövés per perc puskánként tüzelésük alapján a németek duplán túlbecsülték a géppuskáik számát az első csatákban. A lovasságuk is elsősorban lovasított lövésznek lett kiképezve, kímélték a lovakat, gyalogmeneteket tartottak, száron vezetve az állatokat. A lovasok fegyverzete és egyenruhája alig tért el a gyalogosokétól. Puskájuk volt, nem karabély, szuronyuk is volt, meg a nyeregre rögzítve a szúrókard.
A búrok ellen 500.000 lovat veszítettek, sokat a nem megfelelő bánásmód miatt, ez komoly lecke volt. A lovak helyes tartása, ápolása ezért a kiképzés része volt.
A tüzérségük viszont nem vette fel a versenyt a németekkel. 1915-től már nem voltak előnyben, a lövészárok hadviselésre, ők sem voltak felkészülve. 1914-ben meg nem voltak elegen, a milliós német hadsereg ellenében. 1918 nyarán voltak a zeniten, akkoriban világelső volt a brit hadsereg, mivel harckocsikat, teherautókat és lovasságot is be tudtak vetni kellő számban.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • BálintFerenc: @Zb74: Ez elég durva, olvastam hogy ott már haltak meg páran, de az téli időszakban volt. Bilekr... (2020.05.25. 14:45) A bileki halálmars
  • Zb74: Pár éve is történt hasonló, éspedig Wales területén: www.telegraph.co.uk/news/2018/09/18/three-res... (2020.05.25. 10:03) A bileki halálmars
  • PintérTamás: @BartókBéla: Vártam már a jelentkezésed, s mint akinek Boszniában szolgált anno az őse, illik is! ... (2020.05.24. 22:30) A bileki halálmars
  • BartókBéla: Remek poszt körültekintő kutatással.Gratulálok. Szerintem itt is közölni lehetne jól olvashatóan a... (2020.05.24. 09:22) A bileki halálmars
  • BálintFerenc: Köszönöm mindenkinek aki elolvasta! @Titus Pullo Urbi: Igen, a tanulmány végén említettem is. (2020.05.23. 14:05) A bileki halálmars
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról