„75 versztet döcögtünk ma a steppén…”

2019.05.27. 07:00 :: ForgácsMárton

László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 15.

A steppei utazás két újabb napját kísérhetjük figyelemmel. A folyton változó járművek mindig eltérő elhelyezkedési stratégiákat követelnek meg a foglyoktól. A továbbra is egyhangú vidék átszelése közben László József alaposan megfigyelheti a szembejövő tevekaravánok pontos szervezését. Október 5-én egy Alexiovka nevű kis faluban töltik az éjszakát.

Hatodik nap. [1914.] okt. 4.

Hajnal felé többször felébredek, a szél dühöng odakünn, erősen meg-megrázza a faház ablakainak rezgő üvegtábláit. Dideregve bújok pokrócom alá, s azon gondolkozom, hogy ma volna jó pihenni, mert a kocsiról le fog fúni a nagy szél. A templom mellett gyülekezünk.

Hét órát ütne a torony órája, ha volna időmérője a toronynak, a szél egyre csapkod erős szárnyaival, csaknem lefejti rólunk a göncöt. Kocsink nagyon kicsiny és szűk, s ami a legmegrovandóbb, nincsenek oldalai, nincs kapaszkodó. Hogy itt-ott a kocsi zökkenésénél le ne pottyanjunk, erősen, férfiasan egymásba karolva ülünk, s ha Lendvai felé billen a kocsi, én húzom őt magam felé, és megfordítva. Már elhagytuk a falut. A tegnap megmászott hegyormok még ködben ülnek, görcsösen húzzák magukra a sűrű szürke felhőket, eltakarják csúcsaikat: szégyellik, hogy megmásztuk, megtapostuk őket. A szép nagy tavat hiába keresik, kutatják szemeim, elfödik a hegyek és ezeknek erdei. A falu szélén néhány szélmalom áll. A négy- és hatlapátos nagy kerekek megkötözve, lebilincselve pihennek a szélben, ma vasárnap, azaz munkaszünet van. Utunk mocsaras erdős vidéken kanyarog, keresve a járható, vízmentes kemény talajt. Az egyik erdő szélén csinos kis erdészlak illeszkedik festőiesen a vörös törzsű, vastag fenyők és fehér héjú, vékony nyírfák lombkoronái közé. A ház előtt fiatal házaspár áll, s mint külsejük mutatja, a jobb módú úri osztályhoz tartoznak. Érdeklődéssel, mosolyogva nézik végig tarka diadalmenetünket. Az egymáshoz szerelmesen simuló, boldognak látszó pár látására szúró fájdalmat érzek szívemben. Lelki szemeim előtt elvonulni látom az én szép Dudusommal boldogságban átélt szebbnél szebb jeleneteket, s most mindennek vége, vége. Talán sohasem láthatom már viszont imádott kis feleségemet. Nagy lehangoltság, végtelen szomorúság költözik lelkivilágomba, fájdalmaim két nagy könnycseppet sajtolnak ki szemeimből. A hűvös szél kajánul kapja le az arcomra guruló könnyeket, s megitatja velük a száraz, szomjas steppét.

Kocsink vígan halad szomorúságom terhével a girbe-görbe úton, majd egy kirgiz tanyánál megszűnik mozogni. A kocsisok etetnek, mi pedig egy üres házba menekülünk a hideg szél elől. Azt mondják, hogy itt fogunk kapni teát, amit hiába várunk. Fogjuk magunkat, s bemegyünk egy másik házba, ahol a többség már kitűnő cognac és bor mellett dicséri egy kozák tiszt vendégszeretetét, aki mint karavánunk jelenlegi kísérője szíves volt egy kis szeszhez juttatni a társaságot. Kár, hogy mi már csak a lakoma végére érünk, s csak keveset kaphatunk a régen élvezett drága cseppekből.

12 óra felé ismét kocsira ülünk. Erdős, mocsaras vidéken, kanyargó rossz utakon, kedvezőtlen nagy szél ellenébe folytatjuk utunkat. Az erdők egyformán magas nyírfái közül itt-ott hatalmas nagy erdei fenyők emelkednek ki vörös törzsű ágakból álló, zöld koronájukkal, s úgy tűnik fel, mintha ezek a faóriások rendőri szerepet játszanának az erdők világában: ők vigyáznak, őrködnek a rendre. Ismét találkozunk a karavánnal, melyet kocsikázásunk első napján láttunk. Hogyan került a lassú karaván elibénk, kérdezhetné Dudus. Mi átlag reggel 7-től este 5-ig, 6-ig utazunk, s egy napot már pihentünk; a karaván kora reggeltől késő estig, ha szükséges, még éjjel is menetel. Így került el bennünket a karaván Szucsiban. Jól megnézem a steppe élő vonatát, hogy egykor, ha majd Isten hazasegít, mindent részletesen elmesélhessek az én minden iránt érdeklődő kislányomnak. Így fogom neki elmondani a dél-szibériai tevekaravánt:

Közép-ázsiai teve és gazdája korabeli képen Közép-ázsiai teve és gazdája korabeli képen
(Forrás: pkzsk.info)

Elől megy a legerőteljesebb, legtapasztaltabb, legmegbízhatóbb és legserényebb teve. Ez a vezető, ez a mozdony, melyet széna-tüzelővel a steppe lát el bőven. Ha ez megáll, megáll az egész hosszú karaván, s ha elindul, indulnia kell a többinek is, mert az egyik teve oda van kötve a másik taligájához. Ezért szükséges, hogy a vezető egyenletes járású, tapasztalt állat legyen, mely csakis akkor áll és indul meg, amikor a hajcsár ezt kívánja. Hogy egyik-másik, lustaságra hajló kétpúponc ne húzassa magát az előtte haladókkal, erről is gondoskodnak a hajcsárok olyképpen, hogy a tevék orrába lukat fúrnak, s orruknál fogva kötik őket egymáshoz. Az e célra szolgáló kötél egyik végére csomót, bogot kötnek, akkorát, hogy a mesterséges orrlukon keresztül ne csússzék; a kötél másik végét pedig az előző kocsi hátsó részéhez erősítik. Minden állat kényes az orrára, még a jámbor teve is, természetes tehát, hogy mindegyik erejéhez képest iparkodik előre, nehogy orránál fogva húzzák a serényebbek. Ha mégis valamely oknál fogva ez előfordul, akkor az illető teve fájdalmas, siralmas bőgéssel figyelmezteti a hajcsárokat.

Tehát elől megy a mozdony, húzza az üvegtáblákat tartalmazó ládákkal megterhelt, kétkerekű taligát, melyet oroszul „taradajká”-nak is neveznek. Előbb már lerajzoltam ezt a járművet, most, hogy a karaván hű képét hívhassam elő, csak annyit óhajtok megjegyezni, hogy az ilyen taradajkában egyetlen egy vasszög, egyetlen egy vaspánt vagy vaskarika sincs. Az egész szerkezet tiszta fa, még a tengely és a kerék is fából készült minden ízében. Durván ácsolt, esztergálatlan girbe-görbe nyírfákból van összetákolva a kétkerekű egyenbillegény. A lábszárvastagságú tengely körül forgó kerékagy például olyan nagy és otromba, mint egy tuskó, soknál a kerék nem is gömbölyű, hanem nyolc- vagy annyi szögletű, ahány talpfából áll a kerék; ha egy talpfa hiányzik, az sem baj, azért döcög tovább a taradajka. szóval a legprimitívebb fatákolmány legsikerültebb példányai képezik a teve-vonat vagonjait.

Az első taliga saroglyájához van kötve a második teve, mely egy petróleumos hordóval megterhelt taradajkát húz; a második taligához van kötve a harmadik teve, ennek kordélya magasra van felrakva, és ponyvával letakarva; aztán jön a negyedik nagy ládákkal, az ötödik valami géppel, és így tovább. A karaván egyes tevéi, melyeknek fúrt orrluka már kiszakadt, vagy mivel serény természetűek, fejük kötőfékénél fogva vannak a folytonos láncba beakasztva. Lassan, méltóságteljesen, jobbra-balra himbálódzva lépkednek vékony lábaikkal a karaván vörös, kávébarna, feketés és piszkos fehér színű kétpúpú tevéi és egypúpú dromedárjai. Tőben meghajlított nyakukon esetlenül, egyenesen tartják fejüket, s jámbor szemeikkel bárgyún, félénken bámulnak felénk.

Közép-ázsiai teve és gazdája korabeli képen
(Forrás: Hadifogoly magyarok története II.)

A szóban forgó karaván 12 taradajkából és ugyanennyi tevéből áll. Az egész személyzet két kirgizből: a mozdonyvezetőből és a fékezőből áll. Az első a mozdony körül, a második pedig az utolsó vagonok körül gyalogol, vagy ha ezt megunták vagy elfáradtak, felülnek egy taligára. Takarmányt nem visz magával a karaván, mert ha eljön az etetés ideje, a hajcsárok kifogják a tevéket ott, ahol a steppe növényzete legdúsabb, s eleresztik tevéiket legelni. Ezalatt a kirgizek is étkeznek: tüzet raknak, s megcsinálják ételüket. Ilyen pihenő karavánokat is volt szerencsém látni.

Három órakor egy faluba érünk, ahol vasárnap lévén az ünneplőbe öltözött lakosság apraja-nagyja kitódul az utcára. Rövid ideig állunk, s aztán nekivágunk a poros útnak. Öt órakor egy faluban új kocsikat kapunk. Már kezd sötétedni, s mire hat órára a legközelebbi faluba, Progranyisnyébe érünk, már kész öreg este van. 75 versztet döcögtünk ma a steppén.

A szállást a sorsra bízzuk, de ez nem hozza tálcán elibénk, hiába várakozunk, végre mégis nekünk kell utánanézni a dolognak. Odahúzódom a fogolykaraván vezető rendőrtisztje mellé, gondolva, hogy majd csak gondoskodik ő szállásról. Bemegyek vele egy kis házba. A legnagyobb szegénység, a nyomor rí le a szoba minden kis részéről, a bűz kiállhatatlan. A szoba egyik sarkában egy halmaz répa van, bútor jóformán semmi. A rendőrtiszt kérdőleg néz reám, s aztán megcsóválja a fejét, s otthagyjuk a nyomorúságos, illatos fészket. Az utca másik oldalán aztán nem sokkal különb házban kapunk szállást. A szoba kicsi és büdös, de a fogoly ne válogasson, örüljön, hogy él.

Hatan, a szolgával együtt heten vagyunk a kis szobához, s rajtunk kívül ebben a szobában alszanak még: egy öreg muzsik és felesége, és ezeknek három leánya. Bandi is velünk van, de szegény nem jól érzi magát. A szobából ítélve azt hinné az ember, hogy földhözragadt, szegény nép lakik itt, de amint az udvaron álló nagy gabonaasztagok, szekerek és állatok mutatják, jómódú parasztok ezek, csak mint a féle műveletlen nép, magával és lakásával nem törődik. A jómódra vallanak még a később előkerülő tejjel teli köcsögök, a sok tojás és vaj.

A következő érdekes dolgot figyeltem itt meg. A rokon vagy szomszéd orosz gyerekek hallva, hogy mi itt vagyunk, jönnek látogatóba, s amint belépnek a szobába, kereszteket vetnek magukra, s valami üdvözlő köszöntést vagy imádságot mondanak. A ház népe szintén mond nekik valamit nagy áhítattal. Úgy látszik, ez itt a szokás, s azt hiszem, ennél jobban nem lehet megtisztelni egy bűzlő muzsiktanyát. Mi csak a templomot tiszteljük így meg. Hát mit csinál ez a nép a templomba lépésnél? Igaz, ezt már tudjuk: fejüket verik a padlóhoz. A földre terített szalmán elalszunk.

Hetedik nap. Okt. 5.

A háziasszonynak busásan megfizetjük a tőle vásárolt élelmiszereket, s hálából annyi pocolkut ajándékoz nekem, amennyi csak belefér zsebembe. Szívesen fogadom az ajándékot, mert szép nagyszemű napraforgó ez, s ami a fő, már meg is van szárítva.

László József rajza tyelegájukról a naplóban
László József rajza tyelegájukról a naplóban

Még mindig tömöm zsebeimet, mikor Lendvai bekiabál, hogy már itt a kocsi, s méghozzá tyelega, melyet ezennel bemutatok a fenti képen. Eddig nem mertünk ilyenre ülni, mert ezen járműnek elfoglalható kosara nagyon kicsiny, s nincs hely a kofferok részére. A kofferok most a tyelega kosara mögött foglalnak helyet, kötéllel megkötözzük őket, nehogy útközben lemaradjanak. Hét órakor elhagyjuk a kis falut.

A tyelegában jólesik az utazás, kényelmes az ülés, csak hosszú lábaimnak szűk a kosár, de hát minden jónak megvan az árnyoldala. Az utazás unalmát a pocolku szorgos percegtetésével űzöm el, s mikor nyelvem már ég a feltörő magvak éles héjának szúrásaitól, becsukom a magőrlő malmot, s bóbiskolok. A tyelega kosarában ezt is meg lehet cselekedni. Később vadludak repülnek el felettünk nyugat felé. No, most itt az alkalom, válaszolhatok Dudusnak. A nagy madarak V betűjébe kiáltom: „Vágyaim Villámként Visznek Világodba, Veled Vagyok Virágom.”

Lendvai ma rettenetes borongós hangulatban van. Elmeséli első szerelmét, amely imádottjának halálával végződött. Elbeszéli életének fontosabb mozzanatait. Szomorú meséjét kocsink megállása szakítja félbe: egy faluba érkeztünk, ahol szerencsére újabb tyelegát kapunk. A faluban mindenfelé nyomtatnak, a bámuló közönség tehát jórészt asszonyokból és gyermekekből áll. Köztük őgyeleg a pópa is feleségével és kisleányával. Egy muzsik lép a pópához, s kéri, hogy váltson neki egy rubelt, persze ezt megelőzőleg illedelmesen, kalaplevéve üdvözli Isten szolgáját, aki kezével keresztet formál a levegőben, s megáldja a szerencsés parasztot, s csak aztán kerül sor a profán világi dologra, a pénzváltásra. A bigottságig vallásos lehet erre a nép, s amint látszik, a pópa nem szűkmarkú az áldások osztogatásában. (Nem kerül pénzbe neki.)

Most helyénvalónak tartom az oroszok keresztjeinek ismertetését. Az oroszoknak háromféle keresztje van: a rendes, a kettős és hármas kereszt. Azt hiszem, a hármas keresztnél a harmadik ferdén álló rész azt jelenti, hogy a muszkák a Szentlelket kitagadták a Szentháromságból.

orosz keresztek László József rajza az orosz keresztekről naplójában

Az egyes rendes keresztet különösen templomaikban használják, míg a másik kettőt vegyesen, minden rendszer nélkül alkalmazzák; temetőikben is vegyesen vannak a kettős és hármas keresztek. Az áldásosztásnál a pópák szemei előtt mindig a hármas kereszt lebeg minta gyanánt, mert mindig hármasával szórják a keresztformákat a levegőbe.

A falu nevét nem tudom, de méltán el lehetne nevezni a varjak falvának, mert ezek oly nagy csapatokban keringenek a levegőben, hogy a nap elsötétedik sűrű fekete seregüktől. Azt kellene hinnem, hogy a varjú szent madara a lakosságnak.

A vidék egyhangú. Ismét a nagy síkság jelenik meg előttünk, az erdők mind ritkábban, gyérebben mutatkoznak. Egy helyen, nem messze az úttól kirgiz sátrat, oroszul „jurt”-ot látunk. Ez egy kör alakú favásznú sátor, mely vastag, szürke, szűrszerű pokrócokkal van fedve; a tető is gömbölyű, az egész jurt egy rosszul sikerült félgömböt juttat eszünkbe. Ilyen sátrakban csak nyáron laknak a nomád életet élő kirgizek, télre földházakat építenek maguknak.

Kazah jurta Kazah jurta
(Forrás: Hadifogoly magyarok története II.)

Megáll az egész karaván. Az első kocsiknál nagy a csődület, biztos valami baj történt. Leugrálunk tyelegánkról, sietünk a baj színhelyére. Semmi különös, csak az egyik kocsi kenetlen fatengelye gyulladt ki és tört el. Ki lehetett az a lelketlen, aki ilyesmit kívánt a szegény foglyoknak: gyulladjon meg alattatok a kocsi! No, legalább látok gyufa nélkül, dörzsölés által keletkezett tüzet. Hát nem jöttem hiába Ázsiába. Erősen füstöl a tengely és kerékagy, a kocsisok porral hintik tele az égő kocsirészeket, s eloltják a tüzet. Az égő kocsi pasasait elosztják a kevésbé megterhelt szekerekre, a szerencsétlen muzsik meg mehet haza három kerekén, vagy ha tetszik neki, megreparáltathatja kocsiját az útszélen egymagában álló kirgiz kovácsműhelyben.

Amíg itt állunk, bemegyek a kovácsműhelybe megtekinteni, hogy mi minden érdekeset rejt magában a kis lukas tetejű sárfészek. Egy ilyen műhely még otthon sem mondható érdekesnek, annál kevésbé itt. Egy kis kezdetleges fújtató, egy kisebb fajta üllő, néhány kalapács, ráspoly és fogó, no meg pár patkó az egész, amit látni lehet. A műhely előtt álló kaloda már több figyelmet érdemel. Négy vaskos fatörzs van földbe ásva; ezek közé vezetik a megpatkolandó lovat, s aztán hasa alá széles gürtniket húznak, felemelik a levegőbe, s lábait bekötözik a négy fatörzsből kiálló, megfelelő vízszintes helyzetben levő padkára.

Folytatjuk utunkat. Szép és kellemes őszi délután van. A napraforgómag evésében most már Lendvai is segédkezik, de mire ő egyet feltör, én már a harmadikat pattantom fel. Panaszkodik, hogy a héjjal együtt sokszor az élvezhető olajos magvat is kiköpi. Vigasztalom, hogy ez velem is gyakran megesik, de majd idővel beletanulunk a magevés művészetébe is; lesz erre időnk a fogságban. Erre aztán szóba jön Akmolinszk, ahova megyünk, s találgatjuk, hogy miként lesz ott.

Közben kocsink gyorsan halad előre, s fél ötkor megérkezünk Alexiovkába. Mindjárt az első házban kapunk szállást. Az udvaron három fiatal hattyú és egy daru fogad bennünket. Érdeklődésünkre elmondja a házigazda, hogy a közeli tavon szedte a tojásokat, és tyúkkal költette ki a szép szárnyas állatokat. Megmosdózunk az udvaron, mert az út pora ellepte minden fedetlen testrészünket.

Itt megemlítem az orosz mosdót is, mely egy félhenger alakú bádog edény, melyben állandóan víz van. Ez az edény benn a lakásban a falon, künn az udvaron egy dúcon szokott lógni. Sok helyen éjjeli szekrényhez hasonló felszereléssel láttam. Az edény fenekén egy gömbölyű luk van, ebből egy hosszú szög csüng ki; ha a szöget felnyomják, a víz folyik, ellenkező esetben nem, mert a szögnek az edényben levő végén széles lapos fej van, mely a víz nyomásánál fogva zárva tartja a nyílást. A kifolyó vizet valami ócska edényben fogják fel, künn az udvaron pedig megissza a föld. Ez a higiénikus mosdási módszer szinte meglepő az ázsiai parasztoknál, és felette áll a mi parasztjaink szájból való mosdásának.

Szobánk tátongó ürességét csak az egyik sarokban árválkodó rozoga asztal csökkenti. Egy asztal és pad képezi az egész bútorzatot. Öten vagyunk, könnyen elférünk a tágas szobában, bútorra meg nincs szükségünk, mert az asztalon kívül nem használunk sehol semmit. Szalmával felteríttetjük a hűvös földes padlót, s alszunk, mint a végzett grófok. Ma 60 verszttel közeledtünk végállomásunkhoz.

Következő rész: „Ez aztán a csinos délibáb…”

Összes rész: László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból

2 komment

Címkék: hadifogság László József

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr4114863144

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sigismundus · https://csakugyirkalok.blogspot.com/ 2019.05.27. 09:09:26

Üdv ! Nem lehetne szakaszolni, tördelni a szöveget? mert ez az egybefolyó betűfolyamot nagyon szemkápráztató olvasni, szerintem nem csak nekem.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.05.27. 18:28:25

@Sigismundus: Elnézést, a szakaszolás valamiért összeugrott, javítottuk!

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

süti beállítások módosítása