Az 1915. május 7-ei harcok kutatása a Weretyszowon

A gorlicei áttörést követően a visszavonuló orosz csapatokat üldöző magyar királyi 20. gyaloghadosztály ezredei súlyos harcokat vívtak a Magyar Királyság határán a lábukat megvető orosz erőkkel. 1915. május 7-én Laborcő fölött a Weretyszow magaslat elfoglalása presztízskérdéssé vált a magyar ezredek számára. Parancsnokaik az embereik életét nem kímélve versengtek a dicsőség megszerzéséért. – A Visegrádi Alap támogatásával nemzetközi kutatócsoport tagjaként jártunk a közelmúltban a helyszínen.

A Weretyszov elfoglalásának története

Az első világháború orosz frontjának kárpáti arcvonalán 1915. január 23-án a központi hatalmak erői téli hegyi hadjáratot indítottak. A hegyi harcra felkészítetlen, gyenge csapatok támadása azonban hamar elakadt. Ebben a helyzetben indult meg az orosz erők ellentámadása, és a Duklai-szoroson át benyomultak Magyarországra.

A térségben a magyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztály alakulatai – a budapesti 1-es, a debreceni 3., a nagyváradi 4. és a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezredek – is súlyos és nagy veszteségeket követelő utóvédharcokkal vonultak vissza. 1915. február 6-tól az Olyka folyó völgyében, Repejov községnél foglaltak állást, és ellentámadásokkal kényszerítették megállásra az ellenséget. Április 4-ig tartották az itt kiépített állásokat, majd a tőlük keletre kialakult hadászati helyzet miatt a Hegyzávod községtől délre előkészített védővonalakba vonultak vissza.

A m. kir. 20. honvéd hadosztály állásai Hegyzávodtól délre 1915 májusának első napjaiban (forrás: Hadtörténelmi Levéltár II. 166. 12. doboz, m. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály iratai)  

Az 1915. május 2-án megindított gorlicei offenzíva után támadási parancsot kapott a hadosztály, és ezredei május 4-től már harcérintkezésben üldözték a visszavonuló orosz csapatokat. Május 6-án érték el az ellenség által felgyújtott Laborcfő községet, amelytől a mintegy 4 km-re keletre húzódó 742 méter magas Weretyszow határhegyen ásták be magukat az orosz utóvéd zászlóaljak.

 1915. május 6-án délután 7 óra 10 perckor kelt huszár járőr jelentés a Weretyszow orosz megszállásáról (forrás: Hadtörténelmi Levéltár II. 166. 12. doboz, m. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály iratai)

E magaslaton húzódott a Magyar Királyság államhatára, és ez volt az ellenség által utolsóként megszállt magyar terület. Amennyiben sikerül elfoglalniuk a magaslatot, az azt is jelentette, hogy az ellenséget kiűzték az ország területéről. Az ezredek Laborcfőn és Borón éjszakáztak, nagy létszámú, erős főőrsök biztosításával.

Az ezredek 1915. május 6-ról 7-re virradóra történt éjjelezéséről készült vázlat a tábori őrsök vonalának a jelölésével (forrás: Hadtörténelmi Levéltár II. 166. 12. doboz, m. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály iratai) 

József főherceg, a VII. hadtest parancsnoka a következő parancsot adta 1915. május 7-ére: keletre az 1. lovashadosztály nyomul előre Borótól Kaleno – Wislok Wielki – Bukowkon át. Nyugatra a 17. közös gyalog hadosztály a Pojana 728-as magaslaton át Wola Wiznán keresztül Surowica irányába támad. A középen támadó 20. honvéd gyaloghadosztály az ellenség üldözését folytatja Laborcfőről egy oszlopban a 704-es magaslat – Jasiel – 583-as magaslaton át az északi Wislok területére. József főherceg Laborcfőtől nyugatra, egy magaslaton foglalt állást segédtisztjeivel, és onnan figyelte a honvédezredek támadását.

 Az 1915. május 7-én lezajlott csatanap környéke
(forrás: III. katonai felmérés térképrészlete)

A támadásra felvonuló és a rohamtávolság elérésére törekvő ezredek már a kora reggeli órákban azzal szembesültek, hogy a terep jelentősen az ellenségnek kedvez. Sötéten magasodott felettük a 742 méter magas Weretyszow erdővel borított kúpja. Az orosz katonák az erdőszélen sűrűn egymás mellett ásták meg lövészgödreiket, mélységben ott volt mögöttük a második vonal. Géppuskaállásaik úgy voltak elhelyezve, hogy azok nemcsak az előttük levő, hanem oldalazó tűzzel a szomszédos védőszakaszok előtti területet is tűz alá vehették.

 A 20. honvéd hadosztály egységeinek támadási irányai az 1915. május 7-én délelőtt 9 óra 30 perckor készült helyzetjelentésen (forrás: Hadtörténelmi Levéltár II. 166. 12. doboz, m. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály iratai)

Az aránylag meredeken emelkedő hegyoldal nagy legelőkkel, tisztásokkal szabad, teljesen átlátható, jól tűz alatt tartható nyílt terepet adott a védők számára. Ezért amikor a hegyoldal erdővel borított oldalából egy honvéd is kilépett a tisztásra, azonnal puska- és géppuskatűz zúdult rá: „egy tisztáson tőlünk nyugatra, hol embereink egyenként jöttek előre, az oroszok azonnal célba vettek mindenkit, a föld porzott, feküdt ott 8-10 halott” – emlékezett vissza egy túlélő. A támadó századok parancsnokai már a kora reggeli órákban szembesültek azzal, hogy a Weretyszow elleni „arcban támadást” lehetetlen végrehajtani. Nem csak a nyílt terepen való megközelíthetetlensége miatt, hanem azért is, mert a tőle néhány száz méterrel északra emelkedő 704 méter magaslatról is tűz alá vették a támadókat. 

Döntés született, hogy a Weretyszow elleni döntő roham előtt el kell foglalni a 704-es magaslatot, ki kell kapcsolni a harcból, majd a helyzetet kihasználva oldalba kell támadni az ellenséget. A támadásra a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred századai kaptak parancsot, balszárnyukon a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred I. és II. zászlóalja mint tartalék helyezkedett el. A terephajlások által nem látható erdőkből támadó 4-es honvédek, amikor kiléptek a nyílt terepre, olyan erős puska- és ágyútűzbe kerültek, hogy azonnal nagy veszteséget szenvedtek, s a támadás megakadt. Az eddig tartalékban levő 17-es honvédekkel erősítették meg a támadócsoportokat. Hiába indultak azonban rohamra, minden alkalommal, súlyos veszteségekkel elakadtak a támadások. A Weretyszow mögötti völgyből, Jasiel falu felől az orosz tüzérség gránát- és srapneltüze is támogatta a védelmet. József főherceg, hadtestparancsnok a visszaemlékezésében írta: „Csúsznak és másznak ott, ahol tűz éri őket, a holtterekben felkelnek, és előre futnak, akár egyenként, akár csoportosan.” 

A harctéri helyzet 1915. május 7-én délután 3 óra 15 perckor
(forrás: Hadtörténelmi Levéltár II. 166. 12. doboz, m. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály iratai) 

A támadó csapatok a hősies harcban csak lassan tudtak tért nyerni. A délutáni órákban a debreceni 3. honvéd-, valamint a császári és királyi szegedi 46. gyalogezred egy-egy zászlóaljával erősítették meg a 704-es magaslat ellen támadó csoportot. A nagy lendülettel megindított támadás súlyos veszteséggel ismét kudarcba fulladt. Nagy Pál tábornok, a 20. honvéd gyaloghadosztály parancsnoka, aki tisztában volt azzal, hogy hadtestparancsnoka is figyeli az eseményeket, folytonosan az ezredek támadására adott parancsot. A csoportparancsnokok hiába jelezték, hogy az oroszok tüzében nem tudnak mozdulni, s hogy a sikeres rohamhoz nagyobb tüzérségi támogatás és több géppuska kellene, válaszképpen csak a „Rohamra!” parancsot kapták. 

A nagyváradi 4. honvéd gyalogezred 8. századának támadási iránya
(forrás: Hadtörténelmi Levéltár II. 166. 12. doboz, m. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály iratai) 

Az esti órákban annyit változott a helyzet, hogy az orosz védőknek a szemébe sütött a nap és ez is segítségére volt a rohamozóknak. A fehérvári 17-es és nagyváradi 4-es honvédeknek sikerült betörniük a 704-es magaslaton húzódó állásokba, majd azonnal átrendezték a támadó századokat a Weretyszow elleni döntő rohamra. Erre este nyolc óra után került sor. „Már alig lehetett látni. Ekkor valahol felharsant a »Rajta! Rajta! Rajta!« diadal ordítás, melybe itt-ott bele zúgott a »Hurrá!« Rohantam a hegyre fel, hogy csapataimmal törjek be az ellenség állásába” – emlékezett vissza Damó Elemér százados, a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred egyik századparancsnoka. A Weretyszow magaslat magyar kézbe került, az ellenséget kiűzték a Magyar Királyság területéről. Örömmámor tombolt az elfoglalt magaslaton. A nagyváradi 4-es honvédek is ünnepeltek: „Késő este századonként összegyülekeztünk az elfoglalt orosz állások felett, nagy tábortüzet rakva elénekeltük a Himnuszt. Mily fenségesen hangzott ez örök szép ima a Kárpátok közepén a felszabadított magyar haza szent földjén!” – írta naplójába B. Sárközy Gergely, aki részese volt a harcoknak. A honvédezredek nagy árat fizettek e győzelemért: a jelentések szerint a budapesti 1. honvéd gyalogezred 150 fő hősi halottat veszített, a nagyváradi 4-es honvédek vesztesége 300 fő volt, míg a székesfehérvári 17-es honvédeké 40 fő, s eltűnt 85 fő. Kratochvil Károly, aki az események idején alezredesi rangban a 4-es honvédek parancsnoka volt, 1938-ban a következőket írta e napról: „a harc egész nap tartott, veszteségekkel járt és az oroszok tulajdonképpen elérték céljukat, mert egy napig feltartóztattak minket az üldözésben.” A legendás tiszt 25 évvel az események után megfogalmazta kritikai észrevételeit és megoldási javaslatait is, amelyekkel elkerülhetőek lettek volna a súlyos veszteségek: „Nézetem szerint gyorsabban és egyszerűbben a feladatot úgy lehetett volna megoldani, hogy mivel reggel 6 órakor ezredem támadása amúgy is lekötötte széles frontban az oroszokat, ehhez a támadáshoz csatlakozott a balszárnyamhoz Bozó ezredes csoportja – a 20. hadosztály főcsapatának többi része mögöttünk az erdőn keresztül északi irányban esetleg kerülő mozdulattal, folytathatta volna az útját és így az oroszokat már délfelé az állás elhagyására kényszerítették volna.”

Terepkutatások a helyszínen

E súlyos veszteségekkel járó napnak története szinte kínálta a terepkutatás lehetőségét: egy nagy offenzíva részeként zajló üldöző harc izgalmas története, egy szimbolikus jelentőségű helyszínen, egy nap leforgása alatt, tehát a felszíni leletek sem sokat keveredhettek. Arra a kérdésre is választ kerestünk, hogy miért volt olyan nagy a magyar honvédezredek vesztesége. A levéltári kutatási eredmények birtokában terveztük megismerni, bejárni az adott területet. Alapítványunk, a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány, korábbi partnereivel, a cseh SIGNUM BELLI 1914 és a szlovák Klub vojenskej histórie Beskydy kutatócsoportokkal összefogva sikeresen pályázott a Visegrádi Alapnál a kutatás megvalósítására. A nyertes pályázat lehetővé tette, hogy helyszíni kutatást végezzünk a Weretyszow 742 és a környező magaslatokon. A kutatótáborra 2017. április 20-tól 23-ig került sor.

 Szlovák-cseh-magyar „haditanács” a terepkutatás előtt a mezőlaborci (főhadi)szálláson

Kutatótársainkkal április 21-én szemerkélő esőben kezdtük meg az első napra tervezett terepbejárást. Mi „könnyített mentfelszerelésben” voltunk, de Laborcfőről elindulva jó félóra múlva már többször emlegettük azokat a magyar honvédeket, akiknek fegyver és málha nyomta a vállát, és 120 éles húzta a derekát.

 Ott a távolban a Weretyszow 742!

Nekünk megadatott, hogy gyönyörködjük a csodálatos kárpáti tájban, de 1915. május 7-én a reggeli órákban az orosz tüzérség srapnelgránátjai már nem tették lehetővé az ilyen nyugodt sétát, sőt jelentősen megbontották a támadó századok sorait. Az egykori határhegy felé haladva a levéltári források megerősítéseként mi is szembesültünk azzal, hogy csak a vízmosások, terephajlások, sűrű erdőfoltok adhattak némi védelmet a támadó ezredek számára.

 A Weretyszow felől induló egyik erdős vízmosás

Időnként eleredő esőben értük el a csúcs közeli egykori nagy legelőknek még erdőkkel borított, Laborcfő felé hajló szélét. Az eltelt 100 év ellenére a terep jórészt ma is ugyanolyan, mint 1915. május 7-én. A támadásra felkészült századok is csak eddig jutottak el az erdők, vízmosások nyújtotta fedezésben, a magaslat felé már a nyílt terep következett.

 Ahogyan a hegyoldalból egykor az orosz katonák láthatták a tisztások szélét. Baloldalt még látszik Laborcfő falu

Ott álltunk a halálmezők szélén. Már a gondolat is mélyen megrendítő volt, amikor a nyílt mezőn előrerohanó honvédekre gondoltunk. A Weretyszow felé nézve fenyegető sötétségként hatott ránk a magaslat erdővel borított csúcsa. 1915. május 7-én a rohamozó honvédeket a magaslat felől az orosz gyalogság puskatüze, a géppuskafészkekből golyózápor, s a fejük fölé irányzott robbanó srapnelgránátok várták. Gyorsan a földhöz is szegezték őket.

 Az egykori békés legelő, mely nyílt rohamtereppé vált

 A magaslat tetején lévő erdősávban húzódott az oroszok védelmi vonala

A Weretyszowra felérve az erdősáv szélén keresés nélkül is azonnal rátaláltunk az egykori orosz védelmi vonalra. Erre számítottunk, mert a visszaemlékezők közül többen is leírták, hogy látták a tüzelő orosz katonák fejét a földhányás felett. Jól látszódott, hogy az itt védekező orosz katonákat felsorakoztatták, majd mindegyikük elkezdte ásni a saját lövészgödrét, és ezeket hol hevenyészve, hol mélyebb árkokkal összekötötték, ahogy a rendelkezésükre álló idő megengedte. Mögöttük 15-20 lépésnyire húzódott a második vonal, hasonló elrendezésben. Az egykori orosz tisztek harci tapasztalatait támasztották alá azoknak a géppuskafészkeknek elhelyezése, amelyekből a kezelők eredményesen tűz alatt tartották az előttük látható terepet, de oldalazó tüzükkel a szomszédos állások védelmét is támogatták. A második vonalban és közvetlen mögötte a földbe mélyített bunkerek az elmúlt évszázad időjárásának romboló hatása ellenére is jól azonosíthatóak. Az egykori orosz védővonalat igyekeztünk alaposan bejárni, és kijelölni a másnapra tervezett régészeti felszíni felmérés helyét.  

 Egykori bunker maradványa

 Kutatócsoportunk tagjai orosz lövészgödrökben

 Orosz állás mellett Radim Kapavik cseh kutatótársunk, aki korabeli egyenruhában járta be velünk a helyszínt

A levéltári kutatásból tudtuk, hogy a Weretyszow elfoglalása csak akkor sikerült, amikor a tőle északabbra található 704-es magaslat magyar kézbe került. Ezért a szlovák-lengyel határgerincen húzódó ösvényen elindultunk a 704-es magaslatra. Amikor a két magaslat közötti völgy felé ereszkedtük lefelé, jól látható volt, hogy a Weretyszow északi oldalának védelme érdekében milyen műszaki munkák történtek. Az ellenség erről az oldalról is jól védhető, nehezen rohamozható állásokat épített.

 A Weretyszow északi lejtője, a határkő mellett jobbra az orosz árkok maradványa

A 704-es magaslat kúpja, amely akkor országhatáron túl esett, jelentősen kisebb terület, mint a Weretyszow. Ezért védelme kevesebb élőerőt igényelt, így az elfoglalása is könnyebb volt. A ma még látható műszaki munkák nyomai hasonlóak, mint a Weretyszowon. A magaslat ellen indított támadásokat a közeli völgyben épült Jasiel faluból eredményesen lőtte az orosz tüzérség. 

 Egykori árok maradványa a magaslat szélén

A magaslat bejárása és fotózása után visszaindultunk a Weretyszowra, majd rövidesen Laborcfőre.

Április 22-én cseh kutatótársaink a brnói egyetem régész hallgatóiból és doktoranduszaiból álló csapattal megerősítve indultak a Weretyszowra, hogy az előző nap kijelölt tereprészen régészeti felmérést végezzenek. Az idő ismét borús, esős volt. A mi kutatócsapatunk először a palotai katonai temetőben tisztelgett az elesett hősök emléke előtt, majd a Palotai-hágó (egykori nevén Beszkid-hágó) felé indultunk, és a csúcson megálltunk az 1893-ban emelt, ma még látható, a Magyar Királyság által állított határoszlopnál, majd Lengyelországba értünk.

 A Magyar Királyság 1893-ban emelt határköve

Az e napi fő kutatási célunk az volt, hogy lengyel területen a második világháború idején lerombolt Jasiel falu területét bejárjuk és innen közelítsük meg a Weretysowot. Megismerjük azt a területet, ahol a Weretyszow elfoglalása előtt az orosz tüzérség elhelyezkedett, illetve az elfoglalása után 1915. május 8-tól az ellenség üldözése folytatódott. A ma már természetvédelmi területként védett gyönyörű völgy a sok patakkal, a környező dús erdőkkel szinte elfedik, elfeledtetik a kutatókkal azt a sok kegyetlenséget, ami itt történt.

 Valaha itt volt Jasiel falu

A terület bejárása után újra a határmagaslatok felé indultunk tovább. A gerinc felé közeledve jól láthatók voltak azok a lövészárkok, géppuskafészkek, amelyeket osztrák¬–magyar csapatok építettek 1914 novemberében, a nagy visszavonulás során. Ekkor az ebből az irányból támadó orosz csapatok ellen védekeztek.

 A kutatócsoport magyar tagjai a határon

A Weretyszowra felérve megérkeztünk a régészek táborába. Néhányuk korabeli egyenruhás alakja sejtetni engedte, hogy milyen kép tárult volna elénk egykor, amikor már magyar kézben volt a magaslat. A precíz, régészeti felmérések előírásainak megfelelő terepkijelölés, méretarányos rajzok, a felszíni leletek GPS koordinátával is rögzített helyének a megjelölése elismerésünket váltotta ki. Az orosz állásokban talált kilőtt puskahüvelyek nagy száma, egyenruha tartozékok, orosz kopek, stb. megerősítették számunkra az itt védekező orosz csapatok aktív jelenlétét. A megtalált gránátrepeszek az osztrák–magyar tüzérség eredményes tűzcsapásaira utaltak.

 Gránátrepesz az orosz állásokból

A rossz időjárás és a rövid idő nem tette lehetővé, hogy a legelők szélén, a rohamra induló magyar honvédek által birtokolt területen részletes kutatást végezzenek. Csak egy rövid terepbejárásra volt idő. A műszerrel végzett áttekintés is bebizonyította, hogy csak a nyílt mező nagyon kis szakaszán (a takarást biztosító erdők előtt) található kilőtt osztrák–magyar Mannlicher lőszerhüvely. Ez is alátámasztotta a levéltári kutatások eredményeit: az erdők takarásából rohamra indulók a nyílt terepen csak igen kevés alakalommal lőhettek az orosz állások felé. Az ellenség puska- és géppuska tüze a földhöz szegezte őket, megsebesültek, meghaltak, vagy visszakúsztak az erdők fedezékébe.

 A nemzetközi kutatócsort a Weretyszowon

Levéltári és terepkutatásaink segítségével 102 évvel az események után sok kérdésre választ kaptunk, de korántsem mindenre, így még folytatni tervezzük a kutatást. Többek között szeretnénk pontosabban beazonosítani a támadó magyar századok kiindulási terepszakaszait a tisztások, egykori legelők szélén, valamint a nyugati réteken azokat a vonalakat, ameddig a rohamok során eljutottak, s ahol a földre kényszerültek a támadók. Az orosz védelem egyes helyszínei is nagyobb figyelmet érdemelnek, így például a magaslat északi oldalán, ahol végül a 704-es magaslat irányából sikerült a magyar csapatoknak betörniük és a győzelmet kicsikarniuk.

A magaslatért folytatott harc részletes történetéről tanulmány készül, ami a Műhely rovatunkban lesz elérhető.