Különös éjszakai kalandok a tábori őrsök körül

2017.01.23. 07:20 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról – 10. rész

Imre hadnagy bevezeti az állásba szakaszát, de az éjszakára kint maradt két tábori őrs sorsa nyugtalanítja. Elhatározza, hogy felkeresi őket. Baloghgal és két katonájával elindulnak a kárpáti erdei sötét éjszakába, ahol különös kalandokban lesz részük…

 

Kozarev volt támaszpontján várakoztak az összegyűjtött szakaszok. Együtt bevonultunk a fárasztó harcos nap után. Jól esett látnom, hogy a hátul levők nem tétlenkedtek és a drótakadályt lényegesen megerősítették. 

Az éhes emberek sietve hozzáfogtak a vacsorázáshoz. Krumpli gulyás ismert illata töltötte meg a levegőt. Filkó már türelmetlenül várt az elkészített vacsorával, aminek az izgalmas koplalás után jó étvággyal nekiláttam. 

Vacsora után a fáradt és az állandó idegfeszültségtől kimerült emberek azonnal eldőltek és aludtak. Voltak, akik az üres csajkával a kézben, hátizsákkal a vállukon aludtak el, nem törődve semmivel, zuhantak bele az öntudatlanságba. 

Én is közelebb húzódtam Borossal közösen bérelt szállásunkhoz. Boros hadnagy már megint visszaesett a szokott komor hangulatába. Most ő is fáradt volt és elhagyta a beszédes kedve. Szorgalmasan szívta egyik cigarettát a másik után.
– Aggódom a tábori őrsök miatt – szólalt meg hosszú hallgatás után.
– Nekem is gyanús ez a nagy csend – szólt közbe a közelünkbe tartózkodó Kemény önkéntes tizedes. Valószínűleg törik valamiben a fejüket…
– Én is rossz előérzettel hagytam ott őket. Remélem, nem hagyják magukat meglepni, mert akkor nem lesz idejük átvergődni a saját drótakadályainkon. Később kimegyek hozzájuk, megnézem, mit csinálnak. Mindjárt nagyobb lesz az önbizalmuk, ha érdeklődést tapasztalnak részünkről.
– Azt szeretném tudni, mire volt jó ez a mai támadás? Tizenkettő halott, huszonkét súlyos sebesültünk lett… Most megint itt vagyunk az árokban – dünnyögött Boros magában. – Tizenkét boldogtalan család fog otthon kétségbeesetten gyászolni. Mindez egy kiagyalt ötletért. Az ellenség már tisztában van a gyengeségünkkel. Mert tudja, hogy megfelelő erő esetén igyekeztünk volna kiszélesíteni a kezdeti sikereinket. Most még dühödtebben fognak támadni.
– Valószínűleg. Viszont az is megtörténhetett volna, hogy már megint messze járnánk, valahol új állásokat készítenénk, ha a mi támadásunk nem zavarja meg őket – igyekeztem megokolást keresni.
– Legyetek nyugodtak. Nem kerüljük el a visszavonulás örömeit – ijesztgetett bennünket Boros a szokott humorával.  

Az árokban felállított őrszemek csendben figyeltek, csak izzó cigarettájuk jelezte, hol állnak. A drótakadályok elé kb. 200 méterre kihelyezett tábori őrsök embereinek sorsa foglalkoztatta őket is. Mindnyájan éreztük, hogy ma éjszaka vagy hajnalban folytatódni fognak az ellenség támadásai. Igyekezni fognak behozni az egy napi késést, amelyet mi okoztunk nekik. 

Dacára a lövészárokban szervezett figyelőszolgálatnak, minden raj egy-egy embert a drótakadály mellé is kiállított arra az esetre számítva, hogy az ellenség zaj nélkül elfogná a tábori őrsöket, vagy azok között eljutna a sötétben a drótokig. Így azután a védelmi állásban sokan farkasszemet néztek a fák között feketedő mélységes sötétséggel. 

Figyelő a lövészárokban valahol Galíciában Figyelő a lövészárokban valahol Galíciában
(Fórizs Sándor gyűjteményéből)

Engem is valósággal vonzott ez a félelmetes sötétség, amelyben emberi sorsok vannak elmerülve, tele aggodalommal és bizonytalansággal. Tizenöt-húsz perces időközönként adott életjelt magáról a tábori őrs. A fehér rakéták itt-ott kísérteties fényükkel világították meg az erdőt, hogy kialvásuk után helyet adjanak még pokolibb sötétségnek. 

Nem tudtam a nyugtalanságtól fekve maradni. A mellvédnek támaszkodva figyeltem én is az erdő alig hallható neszeit. Tőlem 10 lépésre Balogh szakaszvezető hasonló gondolatokkal telve szundikál a lőrés mellett. Mikor észrevette, hogy a közelben vagyok, mellém jött és suttogva közölte az elgondolásait.
– Hadnagy úr! Meg vagyok győződve, hogy a tábori őrsök odavesznek ma éjjel. A túlsó oldalon most előkészületek folynak, hogy adott pillanatban megrohanják őket és egyidejűleg minket is.
– Nem hiszem, hogy tüzérségi előkészítés nélkül nálunk még túlerő esetén is eredményt tudjanak elérni.
– Egykönnyen bizonyosan nem tudnak, azonban a cári orosz hadseregben még annyit sem számít az emberélet, mint nálunk.  

Balogh álláspontját igazolta éjjel tizenegy óra után küldött jelentés, amelyben Süveges gyanús mozgolódást emlegetett. Ezért Kozarev százados nem ellenezte, hogy Baloghgal közösen kimenjünk megnézni mi a helyzet odakint.

A kaland könnyelmű érzése bizsergett ereimben. Kivételesen én is puskát vettem magamhoz. Az ügyes karabiner és néhány kézigránát biztonságot ígért. Mire elkészültem Balogh és két fiatal katona már a drótakadály átjáró nyílásánál várt rám indulásra készen. A mi Baloghunknál nyoma sem volt a fáradtságnak. Tettre készen, mint a betanított vadászkutya sürgölődött és oktatta a két újoncot miképpen kell éjjel az erdőben viselkedni.

Elindultunk. Balogh csalhatatlan biztonsággal vezetett a sötétben és perceken belül Süveges mellett feküdtünk.
– A jelek szerint közelebb húzódtak. A fegyverek egymáshoz ütődését és a csendes beszédet is jól meg lehet hallani a csöndben – jelentette Süveges suttogva.
– A szöges drót ki van húzva?
– A drót két soron, mintegy ötven lépés szélességben van kifeszítve. Nincsen messzebb tőlünk húsz lépésnél. Néhány pillanatra feltartja őket, ha ránk akarnak rohanni.
– Most pedig megnézzük mi van előttünk. Menjen el most oldalt kb. harminc lépésre és lőjön ki egy világító patront. Mi pedig megfigyeljük az előttünk levő terepet.  

Süveges elindult, mi pedig figyelő állásba helyezkedtünk. A magasra irányított lövés mellett jól körülnézhettünk. Reszkető fehér fény terjengett a szemben levő fák között és tétovázó árnyak igyekezetek meglapulni az árnyékokban. A legelső, ami szembe ötlött, a korhadt fatörzs volt. Balogh áldozatai eltűntek. Helyettük a fatörzs előtt földhányás volt és mögötte lövésre kész puskák szuronyai ágaskodtak. Tehát az ellenség alig ötven lépésnyire, tehát rohamtávolságra van befészkelődve.

Balogh és néhány lövész felhasználva a világítást, gyorsan leadtak néhány lövést a meglepett alakokra. A leesett rakéta még néhányat lobbant és hirtelen kialudt, az eddiginél is nagyobb sötétséget hagyva maga után.
– Legalább tudják, hogy résen vagyunk – suttogta Balogh megelégedetten. A szavait azonban szinte belefojtotta egy orosz géppuska, amelyik végigszórta az egész területet oda és vissza.
– A rosszseb egye meg ezeket a géppuskákat, de harapósak – jegyezte meg egy közelben fekvő katona. – Jó volna nekünk is legalább kettő.
– Nincs itt rá szükség – nyugtattam meg őket. – Nekünk nem kell ezen a helyen feltartani őket. A tábori őrs feladata addig zavarni a támadókat visszavonulás közben, míg az állásban elhelyezkednek a fogadásukra. Támadás indulását piros rakétával jelzik és azonnal futás vissza a drótakadályon hagyott rések felé. Támadás pedig a hold feljötte, vagy a hajnali szürkület előtt nemigen lesz, mert ebben a koromsötétben minden tehén fekete és nem tudják ki a barát és ki az ellenség.
– Ez igaz – hagyták helybe fejtegetésem a körülöttem levők megnyugodva.  

Éreztem, hogy nem szerencsésen beszéltem, mert elaltattam bennük a szükséges éberséget. Ezért még megtoldottam:
– Elszundikálni azért nem szabad, mert olyan is megtörténhet, hogy állandó világító rakéták mellett indulnak meg, nem várva a hajnalhasadásra.
– Bizony ez nagyon könnyen előfordulhat – erősítette meg Balogh a szavaimat.  

Süveges tizedesnek megmagyaráztam, hogy az összeköttetést bal felé is tartsák fenn és elindultunk jobbra, hogy a második számú tábori őrsöt is meglátogassuk. Az alkonyatban kihúzott egy szál szögesdrót volt az iránymutató a koromsötétségben. A tábori őrs kb. 150–160 lépés távolságban volt. Elől tapogatódzott Balogh és az egyik katona, utána 10 lépésre én és mögöttem a másik bajtárs. Teljes csendben lassú lépésben osontunk, a drót hajladozása jelezte, hogy előttünk is haladnak. Szemünk megszokta már a sötétséget és meg tudtuk különböztetni már a bokrok körvonalait. Zavartalanul elértük az utunk feléig, amikor Balogh hirtelen eltűnt a szemeim elől. Lépegetek tovább, hogy utolérjem. És földbe gyökerezett lábakkal megálltam… A torkomra feltörő kiáltás szerencsémre belém szorult, mert megismertem a guggoló Balogh hangját:
– Lebukni! – Balogh a köpenyegemnél fogva akart lehúzni a földre és én kísértetnek, legalább is kozáknak gondoltam az első rémületemben.
– Oroszok vannak az előttünk levő bokrok között – lehelte a fülembe Balogh – érez-e valamit a hadnagy úr? – Lassankint visszatért a kurázsim és körül figyeltem mit kell éreznem.
– Nem tudom… Azt hiszem latrinának kell a közelben lenni, annak az illatát érzem.
– Azt, azt – helyeselt Balogh –, ott a bokorban szarik a muszka.  

Szükségüket végző katonák valahol az első világháború idején Szükségüket végző katonák valahol az első világháború idején
(Az NHKA gyűjteményéből)

A csendben tényleg meg lehetett hallani a szükségét végző ember neszezését, amint falombokat tépett toalett célokra. Majd türelmetlen suttogást, amint társai sürgették a komát. Néhány másodperc múlva én is meg tudtam különböztetni a bokor fölött kirajzolódó fej körvonalait, majd utána a másikat is. Bizonyosan meghallották a mozgásunkat, mert hosszúra megnyújtott nyakkal figyeltek felénk.
– Lövöldözzük meg őket – súgta. Nem volt kedvem verekedést kezdeni és meg akartam tagadni a kérését, amikor elcsattant két puskalövés a fejünk fölött, amelyre azután Balogh kérdezés nélkül válaszolt. Gyors egymás után lőttünk kétszer, háromszor. Gyors lábdobogás, majd halotti csend következett.

– Észrevettek minket és ránk lőttek – mondta Balogh elfelejtve a suttogást. – Az egyiket eltaláltuk, láttam amint feldobta a kezeit. Gyerünk tovább, mert kaphatunk valamit a géppuskájuktól. Folytattuk az utat. Beleütköztünk egy földön heverő puskába.
– Vigyázzon, hadnagy úr, nehogy beletaposson valami szagos emlékbe – figyelmeztetett a mellettem somfordáló újonc, aki ijedtségét humorizálással igyekezett palástolni. Nem volt nagy kedvem a tréfálkozáshoz, azonban mégis nevetnem kellett, ha rágondoltam a rémületre, amit okoztunk.
– Jó lesz vigyázni! Hátha itt van még és most csatolja a nadrágszíját. – Erre mindnyájan körülnéztünk és behúzott nyakkal meggörnyedve igyekeztünk elérni a tábori őrsöt.

A tábori őrs nagy izgalomban volt, a közelükbe lezajlott lövöldözés miatt. Csendes kuncogással hallgatták meg az esetünket.
– Mégis csak disznóság – tréfálkozott egy dörmögő hang a sötétben –, idejárnak mellénk piszkítani.
– Maradjatok csendben, mert majd komolyabb piszkolódásban is lehet részünk – figyelmeztette embereit a tábori őrsparancsnok.
– Vigyázzanak! Kezd világosodni. Jön fel a hold – oktatta Balogh a társaságot. – Ha valamennyire oszlik a sötétség nem kell a világító rakétát használni. Csak akkor, ha gyanús zajt hallanak.
– Szakaszvezető bajtársnak könnyű, mert már a szagáról is megismeri az ellenséget – ugratta Baloghot az előbbi hang tulajdonosa.
– Tudom jól, hogy magának, Paity Gyuró nehezebb, mert az ijedtségtől úgy be van állandóan rezelve, hogy nem érezhet más szagot. Csudálom, hogy a többiek nem pusztulnak el tőle.

Erre aztán olyan derültség keletkezett, hogy még az ellenség is meghallhatta. Megismételt figyelmeztetések után visszaindultunk az állásba, meggyőződve, hogy az éjszaka nem fog simán lezajlani.

A század már izgatottan várta visszaérkezésünket.
– Mi történt? Miféle lövöldözés történt?
Jelentettem, hogy mi a helyzet. Kozarev elrendelte, hogy az emberek felváltva aludjanak. Külön őrség lesz hivatva, hogy a drótakadályon levő átjárókat spanyolbakokkal eltorlaszolja. Általános derültséget okozott a gyomorrontásban szenvedő orosz esete.
– Sokért nem adnám, ha láthattam volna amint letolt nadrággal nyargalt – kuncogott Keleti is.

Én pedig nem törődtem semmivel, jót húztam a rumos feketével töltött tábori kulacsból és lefeküdtem Boros mellé a fenyőgallyakból és pokrócból készített fekhelyemre. Elhatároztam pihenni fogok akármi lesz is. Hamarosan eltűnt az erdő, az állás minden gondjával. 

Következő rész: Nincs irgalom

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

1 komment

Címkék: orosz front Imre Gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr2012145083

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

süti beállítások módosítása