Barcasági csángók visszaemlékezései menekülésükre 8.
A Brassó vármegyei barcaújfalusi Jámbor János (1883–1956) hagyatékából – négy másikkal együtt – került elő a Káplár Jámbor János virágoskertje című füzet. Ebben verses formában mesélte el az élete történetét, amin belül külön fejezeteket szentelt a román betörésnek és menekülésüknek.
Káplár Jámbor János virágoskertjéből
A füzet a szó szoros értelmében virágos. Bár Jámbor János csak hat elvégzett elemiről vall, írása, verseinek igényessége egy olvasott embert vetít elénk, akinek a rajzoláshoz is volt tehetsége. A hadüzenet idején Jámbor János „kiszuperált”, azaz egészségi állapota miatt felmentett katona volt.
Jámbor János szolgálati emléke
(Veres Emese-Gyöngyvér: „Mikor Oláhország háborút izene…” A barcasági csángók kálváriája című kötetéből)
* * *
Nyugodtan végeztem minden dolgaimat
S családom körébe jól érzém magamat
A feleségemmel dolgoztunk keményen
Ami még nem vala szereztünk hogy legyen
Nem gondoltunk arra hogy nem marad nekünk
Amint mi igazán, munkánkon szereztünk
De még azt sem hivök hogy bujdosok leszünk
És csak az marad meg amit velünk viszünk
De sajnos: bizony ez be is teljesede
Mikor Oláhország háborut izene
XVI
Kilencszáz-tizenhat augusztus havának
Huszonnyolcadikán meg is támadának
Keservesen veré a polgár a dobot
Hogy mindenki rögtön hadja el a falut
Fogja be marháját, s pakoljon szekérre
És Kőhalom felé amije van vigye
Lett nagy lotás futás az egész községbe
Sirás, jajgatás hogy mi lesz ennek vége
Azt sem tudta a nép hogy mit hová rejcsen
Föld alá ássa-é – vagy magával vigyen?
A föld alá ástak; pinczékbe falaztak
Mások mit lehetett szekerükre raktak
Némelyek marhát is köttek szekér után
Mások meg ott hagyták, udvaron és utczán
Előhuztam én is a hosszu szekeret
S raktam is fel rája holmi csekélységet
Egy ládába gunyát s két zsák kenyér lisztet
Hittem azt hogy pár nap múlva visszatérek
Tehát ilyen formán huszonynolcadikán –
Este elindultunk, egy a másik után –
Könyes szemmel jöttünk mind ki a faluból
Azzal a reményel hogy megállunk valahol
Másnap Veresmarton voltunk s meg is áltunk
A marháinknak egy kissé enni adtunk
Én akkor nem tudtam egy helybe maradni
Vissza megyek? – kezdtem azon gondolkozni
S még egyszer szét nézek mi van odahaza?
És az ellenségnek van-é hire – nyoma?
Amint kigondoltam ugy is cselekedtem
És Nizder Mártonnal visza haza mentem
Ugy dél felé tájban a faluba értünk
Hogy hamarabb legyen, mind a mezön mentünk
Nagy ovatosan a faluba bementünk
Hogy vané ellenség? Többektől kérdeztük
Mert kedves olvasom azt ne felejcsük el
Hogy a faluból nem menekültek mind el
Othon maradtak az öregek és vének
S az egész oláhság! mert hisz ök nem féltek
Az én anyámnak sem volt kedve eljönni
De én nem akartam magára ott hagyni
Azonban én othon sokat nem idöztem
Mert az ellenséges patruloktól féltem
Hogy hirtelen ott kap s akkor fogoly leszek
És én oláh fogoly lenni nem szereték
Utoljára megtekintém a marhákot
Szabadon eresztém s ugy hagyám aztán ott
Ismét megfordultam és négy óra tájban
A szekerem után indultam azonnal
De már nem találtam Veresmarton öket
Mert a nagy félelem tovább hajtá öket
Mentem a bogáti nagy erdőn keresztül
Amíg elértem öket Köhalom körül
Most már itt sem tudtunk sokáig maradni
Két nap mulva kellett ismét tovább menni
Mint a vándor fecskék fel is kerekedtünk
Hanem uram fia! anyi volt a szekér
Hogy köztük elférni nem tudott egy egér
Két, három sorjába hajtották az uton
Azon volt mindenki hogy elébbre jusson
Mert a vad oláhok mindig közeledtek
És tölük a népek igen nagyon féltek
Nem törödtem én sem Péteren sem Pálon
Ügettem elöre a nagy országuton –
XVII
Csak meneküléstől az Isten örizzen
Mert sokat kell ember és marha szenvedjen
Sok a terü alatta elfáradt egészen
És a más dögölve hevert az utszélen
A más gazdátlanul járkált jobra-balra
A jó Isten tudta hol van a gazdája
E nyomorúságba még olyant is láttam
Amit életemben még nem is hallottam
Uri kocsi elé bivalokat fogtak
S csak hogy elne maradjanak, ugy hajtottak
Másik lova mellé tehenet fogott be
Mert a lábfájás az egyiket elérte
Mert az utba az a baj is utol ére
Hogy marháinkat száj s köröm fájás érte.
Igy nagy bajjal én is Enyedig eljutottam
Hol egy pár nap a családommal maradtam
Hanem amig ott bevoltunk szállásolva
Ott sem töltöttem el az időt hiába
Hanem mostan kezdtem gondolkozni ezen
Hogy a családomat elkéne helyeznem
Mert míg jó idö van csak leszünk valahogy
Megél a marha is és mi is valahogy
De ha minden elfogy és a hó leesik
Abbizony az állunk minekünk felkopik
Azért míg idő van jó lesz után nézni
És valahogyan téli szállást szerezni
Azonnal a közeli falukot bejártam
S szerencsére egy jó emberre akadtam
Aki Lörinczrévén az első gazda volt
Marhám és családommal engem elfogadott
Mostan örömmel Enyedre vissza mentem
És feleségemnek mindent elbeszéltem
Aztán másnap reggel szépen felkészültünk
És Enyedről Lörinczrévére elmentünk.
Jámbor János és felesége fotója
(Veres Emese-Gyöngyvér: „Mikor Oláhország háborút izene…” A barcasági csángók kálváriája című kötetéből)
Ott mindjárt a gazda szivesen fogadott
És a mi részünkre külön házat adott
Ökreimnek szintén egy külön istálot
És minket még élelemmel is ellátott
Igy már biztos helyen voltunk egy darabig
Csak azt szerettem volna tudni hogy meddig
Mert az eszem nekem mindig haza állott
A szivem s a lelkem mindig oda vágyott
Hanem mint mikor borura derű jö
Az, hogy a németek a vadoláhokat
Elverték czudarul s elfogtak sokakat
És Brassó s megyéje ellenségtől tiszta
Vadoláh földünköt többé nem tapossa,
Ekkor én is mint a kis csecsemő gyermek
Ki mikor megébred a csecsért kesereg
Nekem sem kelle több hogy ezt meghallottam
Most hogy menjek haza? azon gondolkoztam
Mert még nem volt szabad haza felé menni
Csak ha katonai hatóság engedi
Hej csak hogy az késő! gondolám magamba
Az még bele kerül több mint egy hónapba
Fazakas Andrással össze beszéllettünk
Hogy ha másképen nem, szökéskép elmegyünk
Bementünk Enyedre a szolgabirohoz
Igazolványt kérni a haza utazáshoz
Egy finom ember volt a föszolgabiro
Lehetett beszélni vele bár mily modon
Elmondtuk neki hogy mibe sántikálunk
Hogy mi a falunkba elmenni akarunk
Azért kérnök szépen igazolványt adni
Hogy az utazáson tudjuk felmutatni.
Igaz hogy előre kissé vonakodott
Mert igazolványt adni nem igen szabadott
De mi addig kértük ameddig megirta
S az elutazásra nekünk ide adta
Igaz hogy megmondta de jol vigyázzanak
Mert a vonatrol könyen leszálitanak.
Most már családunkat ott hagytuk magukra
És elindultunk a bizonytalan utra
Jegyet vettünk az enyedi állomáson
És elindultunk egy katonavonaton
Az is igaz hogy féltünk kissé az uton
Nehogy a csendőrség letartoztasson
Hej mert kényes volt ám akkor az utazás
Mert az embert mindenütt könyen elfogták
Azért egy kicsikét magunkra vigyáztunk
S ha csak nem volt muszáj nem sokat koslattunk
Harmadnap reggel Szunyogszéknél kiszáltunk
S onnan gyorsan haza felé elindultunk
Hanem alig vártam látni a községet
Hogy a vadoláhok benne mit miveltek.
XVIII
Miután a faluba ahogy beérkeztem
Már a történteket mindjárt észrevettem
Uton és útfélen gabona kikelve
Kapuk, ajtók nyitva, ablakok beverve
Most tisztába voltam hogy nálam is így van
Hogy milyen rend lehet udvaron és házban
Végre hogy a kapun az udvarba léptem
Amit ottan láttam szinte hanyat estem
Az egész udvaron szerteszéjel szalma
Eke, borna, deszka, minden elé hányva
Amenyi vasdarab, ágból és czandora
Az mind az udvaron szerteszéjek szórva
Szekeremben a két utókerék nincsen
Furut, lánczot, fejszét nem látok seholsem
A sopon meg szénát nem hagytak anyit sem
Ahová bár egy tyuk tojni leülhessen
Szerencsére még a csűrbe anyi maradt
Vagy két jó szekérnyi a zabszalma alatt
A buzaszalmának: annak békét hagytak
Mintha tiltva lett volna: hozzá sem nyultak.
XIX
Most hogy nagyjába szétnéztem az udvaron
Mentem be a házba hogy ott is mi vagyon
Hát! Uram: Teremtőm! Amikor belépek
Ami ottan volt, még beszélni is vétek
Megállottam az ereszbe s csak bámultam
Mert a zakotátol mozogni sem tudtam
A kasok a hiúból levoltak hányva
A gabona pedig szerteszéjel szórva
A nagyszoba ajtó végre kitámasztva
A szoba szalmával s ganyéval megrakva
A szekrény itt hevert, fiókja meg máshol
Ruha nemű pedig nem volt egy sem sehol
Asztal felborítva, könyvek széjel szorva
Ablakok beverve, ládák végre nyitva
Szóval minden üres, minden összetörve
A képek a falról a földre leverve
Így volt ez a házban, pinczébe, padláson
Hogy az ember szédült ezen a látáson
A kis szobában is ahol anyám lakott
Nem láttam egyebet, csak czandora darabot
A derékajának a belét kivették
S tolluval a házat mind beterítették
Tehát nincsen költő aki ezt leírja
Hogy mit mivelt az a haramia banda
Megjegyzem hogy nem csak nálam volt ilyen rend
Átlag a községbe: felforgattak mindent
Aki mit elásott avagy befalazott
A vad-oláh ott is sokhelyt rá akadott
Igy ásták ki még az egyház vagyonát is
S össze vágták még a templom orgonát is
Tyukot, disznot, libát látni sem lehetett
Mert a sok ehezett mindent felemésztett
A szarvasmarhából egyet sem hagytak
Csak a bivalokból, akik elszaladtak
Azok erdőn mezőn koboroltak széjjel
Hol egyik hol másik községben fogták fel.
De csak akkor azt is mikor az oláh már
Egész tul volt verve az országhatáron
Így kaptam meg én is szerencsére vannak
Két bivalomat a faluba felfogtak
És egy Höltövénybe a szomszéd községbe
Egy szásznál volt az istálóba bekötve
De kettőt belöllük mindjárt lefoglaltak
S a német katonáknak kellett hogy adjak
Három koronába fizették koronáját
És a vágóhídra rögtön elhajtották
XX
Mostan már ismét azon fáradoztam
Hogy mi maradt meg a mezőn azt betakaritsam
Hogy a családom nemsoká vissza tér
Legyen bár pityóka ha már nincsen kenyér
Két nap a pityókát a földből kiástam
Azután sorjába minden behozattam
Török búzát, répát, fuszujkát, káposztát
Szoval mi még maradt és hagytak a marhák
Mikor a mezei munkával kész voltak
S oda haza is egy kis rendet csináltam
Kezdtem széjjel nézni s holmit megkeresni
Hogy ami az enyém valamit megkapni
Jámbor Péter bátyám csak amugy könyedén
Adott ide holmit ami volt az enyém
Mert nagyon keveset tudott megmenteni
S amit csak lehetett nála elrejteni
Egy pár konyhaedényt s a …
Három karos széket s nekem egy rend ruhát
A kaszámat, vasvillát s husz üres zsákot
Amit nagy nehezen menteni megtudott
Azután Szunyogszék községbe átmentem
S ott az irodába többfélét megleltem
Ott a népnek mindjárt közhírré volt téve
Hogy ki mit ellopott az irodába vigye
Így kaptam meg tehát két zsák tiszta buzát
És feleségemnek egy pár darab ruhát
Néhány ágyra valót s vagy hat üres zsákot
Mit a tolvaj oláh nálamnét elhordott
Azután még jártam mindenütt eleget
De többet találni sehol nem lehetett
Amikor már ilyen formán készen voltam
És aposomnak is mindenét behordtam
Ismét a családom után elindultam
Mert alig vártam hogy már haza hozhassam
Meg is kaptam őket, de nem ahol hagytam
Bejöttek Enyedre hol rájuk akadtam
Itt a negyedik nap szépen felpakoltunk
Aztán haza felé lassan elindultunk
Erdőkön keresztül nagy szekér utakon
Hogy hamarább legyen jöttünk árkon-bokron
Utközben az eső meg nem állt csak esett
És igy az utazás egyre nehezedett
Harmadnap Medgyesig nehezen eljuttunk
Ahol aztán egy nap pihenőt tartottunk
Ott meg a családom a vonatra tettem
És csak aposommal maradtunk ott ketten
Aztán az után mindjárt jobra fordult
A nap ismét sütött és az eső elmúlt
És a két szekérrel mi is megindultunk
S a nyolczadik napon éppen otthon voltunk
Most ismét a gazdaságom után néztem
Mi még hiányzott, csináltam és vettem
Igy voltam én ismét odaza addig
Ezerkilenczszáztizenhét januárig.
A történetek eredetileg megjelentek Veres Emese-Gyöngyvér: „Mikor Oláhország háborút izene…” A barcasági csángók kálváriája című kötetben. Barca Kiadó, Budapest 2008.
