„Micsoda barmok ezek itt előttünk…”

2016.01.18. 07:27 :: PintérTamás

Imre Gábor kadét doberdói naplója – 35. rész

A hősünkhöz eljuttatott telefonkészülék nagy segítséget jelent, így a századparancsnokságtól azt is megtudhatják, hogy felállítottak a dolina szélén egy géppuskát, a tarthatatlannak ítélt állásszakasz részére viszont nem adnak csak kézigránátot. A gép értékesebb, mint az ember. Jól látják a Monte dei Sei Busi ellen újra meginduló olaszokat és nem is értik, hogy miért nem ellenük támadnak…

 

Innen úgy hatott ez a tomboló gránátvihar, mintha minden életet ki akarnának oltani azon a helyen. Azonban a telefon gyenge, sipító hívójele állandóan szólt, és hívásomra azonnal jelentkeztek. Bár vibrált kissé Lowró hangja, azért igyekezett megnyugtatni:
– Itt, a dolina védett oldalán nem tudnak ártani nekünk. Az emberek valósággal beássák magukat a kősziklák alá, és innen legfeljebb a Haubitzok bírnának minket kifüstölni. „Csak nagyon vigyázzatok, Imriském!” – volt minden mondatának a refrénje. Tudta, hogy ha minket legázolnak, akkor azonnal ők jönnek a sorra.

– Micsoda barmok ezek itt előttünk – állapította meg Balogh mély meggyőződéssel –, nincsen kizárva, hogy azért nem támadnak ránk, mert félnek tőlünk! Nem tudta megérteni, hogy miért nem minket irtanak ki a föld felszínéről, mikor itt vagyunk az orruk előtt… mikor mint kész préda hevertünk a néhány vacak kődarab mögött. Sajnáltak bennünket?... vagy lenézték a gyöngeségünk?... Úgy kezeltek tényleg minket, mintha félretett, kiütött sakkfigurák lettünk volna, kik már nem számítottak a játékban.

Balogh talán önérzetében megsértve érezte magát. Olyan emberfajta volt, akinek belső örömet és megelégedést okozott, ha valami szokatlan és veszélyes dolgot végezhetett. Kiegyensúlyozott izmos teste, mindent lebíró vas egészsége valami határtalan önbizalommal töltötte el. Nem voltak lelki problémái. Úgy tekintette a helyzetét, mintha az magától értetődő lenne. Találékony és gyakorlati felfogása a legkritikusabb helyzetekben is kisegítette… Született harcos volt… Úgy tobzódott benne a virtus, mint valamelyik kuruc őse vérében, ki éjjel-nappal kaland után portyázott. Szinte rossz néven vette, ha leintettem, mikor örökös mozgolódásával ránk terelte az ellenség figyelmét. Mert mi legjobban szerettük volna, ha azt is elfelejtik, hogy élünk.

Balogh most is felhasználva a pillanatnyi sötétséget, elrohant a befalazott bosnyák irányába és onnan három világító rakétát lőtt az olasz állás felé. Az eredmény meg is lett. Még el sem lobbant a harmadik rakéta, máris lecsapott az olasz gránát a kilövés helyére. Utána még egy egész sorozat. Annyit elért vele, hogy a dolináról ráterelte a figyelmet a már ismert halálfedezéket magába foglaló elhagyott frontszakaszra. Ez nem lett volna nagy baj, csakhogy most velem együtt Stefán is rettegve várta, hogy ugyan merre folytatják útjukat a gránátok. Szerencsénkre az olaszok, úgy látszik, nem értek rá velünk soká foglalkozni, mert megint hátrább tették a zárótüzet.

Ez alatt, amíg a mi kis magánügyeink bogozódtak, állandóan pörgött a halál dobja Doberdón. Már úgy tűnt fel nekünk ez a süketítő kakofónia, mintha ez már világéletünkben így lett volna. Mihelyt nem éreztük személyes ügyünknek ezt a pusztítást, már nem volt olyan elviselhetetlen. A veszély érzése elmúlt, és bennem például a kötelességtudás kerekedett felül, és elmúltak az aggályaim. Nem érdekelt már a harc célja, eltűnt a „Miért?” kérdése, eltűnt a múlt és nem érdekelt most a jövő sem. Tudat alatt éreztem, hogy csak jelenünk van, amelyet meg kell harcolni, mert máskülönben nem lesz jövőnk…

Ha csak tehettem, fejem mindig a kőfal fölött volt, és lestem a fejleményeket, amelyek lassan, de biztosan közeledtek a döntés felé. Fülemen a kagylóval úgy éreztem, mintha számottevő szereplője lennék ennek az utolsó ítéletnek. Lowró főhadnagy örökké beszélt. Úgy becézett a dróton keresztül, mintha csecsemő lennék, és nem egy zord K.u.K. kadett az ötödik hadseregben.

Osztrák-magyar telefonállomás az olasz fronton Osztrák-magyar telefonállomás az olasz fronton
(forrás: bildarchivaustria.at)

A csodálatos színjátékba most új hangszerek hangjai vegyültek. Élénk gépfegyvertüzelés jelezte az ellenséges gyalogság megmozdulását. Mi még nem láttuk át innen a helyzetet.

Alig vártam, hogy a fényszóró elhaladjon felettünk, s a beálló sötétséget kihasználva hirtelen felálltam, és mohón igyekeztem áttekinteni és szemeimmel felszívni a helyzetet. Előttünk semmi mozgás. Kissé jobbra, talán száz lépésre az olasz drótakadály ismét ki volt bontva. Már a drótakadályuk előtt homokzsákokból rögtönzött takarás mögött feketéllett a támadásra kész olasz gyalogság. A fényszórók fényében idegesen mozgolódtak, s valószínűleg a gépfegyverek is arattak köztük. Nagyszerű célpontot nyújtottak számunkra is, de hát nekünk nem volt gépfegyverünk. Ezt be is mondtam Lowrónak, ki azt válaszolta, hogy maradjunk teljes csendben. Gépfegyvert nem ad a magasabb parancsnokság, mert a mi helyünk nem védhető kellően. Tehát sajnálják a gépet… Ezzel szemben mihelyt lehet, kapunk két láda gránátot, vigasztalt meg Lowró. Ez annyit jelentett, hogy az emberanyag nem olyan érték itt, mint egy gépfegyver.

Éreztem, hogy a mi statisztaszerepünk kegyetlen tragédiává alakulhat, ha a támadás elér hozzánk, mert mi csakis közelharc esetére vagyunk számba véve. Hm… Kadett Imre és 19 embere hősi ellenállásával… stb. – villant át az agyamon. Szép kis eset…

Nem sokat lehetett töprengenem, mert megkezdődött az új felvonás. A Mt. dei sei Busi oldalán az összes gépfegyvereink munkához fogtak. Elkeseredetten pásztázták az olasz gyalogságot, úgy látszott, sikerrel, mert sebesülthordozóik állandóan dolgoztak. Az olasz tüzérség veszettül kereste gépeinket.

Most volna jó egy 30 és feles gránát oda… mindjárt elintézné az egész támadást – gondoltam.
– Az bizonyos, hogy egyelőre mi vagyunk ennek az ügynek a legszerencsésebb szereplői – mondta Lowró a dróton át –, mert nem lehet irigyelni most az olaszokat, de a Busi oldalán levőket sem.
– Kik vannak fenn? – kérdem tőle.
– Landwehr népfölkelők.
– Te jó Isten! Hisz azok gyerekek meg öreg tiroli parasztok – sóhajtottam. – Nem bírják ki azok ott.
– A gránátnak mindegy, öreg-e vagy fiatal, akit eltalál – bölcselkedett Lowró.

A pergőtűz rászolgált az elnevezésére. A gránátok füstgázai fojtogatóan feküdtek a kegyetlen kövek közé húzódott katonák öntudatára.

Közben észrevétlenül mellénk toppant Balogh.
– Stefán kadett úrhoz szöktem át a gránátok elől. Micsoda klassz helye van… Azt üzeni kadett úrnak, vigyázzon, mert ott is ki van bontva a drótsövény, és valószínűleg mi is sorra kerülünk.

Annyira jólesett a fickót viszontlátnom, hogy elfelejtettem leszidni az előbbi egyéni akciójáért.

Siettem Lowrót „megörvendeztetni” a hírrel.
– Ide figyelj! – zümmögött most Lowró hangja a telefonban. – Ebben a pillanatban érkezett ide egy gépfegyveres osztag, és a dolina peremén vett állást. Parancsuk a Busira irányuló támadást oldalazni, és ha kell, nekünk segíteni. Van itt valahol egy zászlóalj honvéd, és jelenleg ott fekszenek az út mellett, ahol mi voltunk az első éjszakán. Ide csak a végső pillanatban jönnek, mert kicsiny a dolina. Most felhúzódom a gépfegyverálláshoz, onnan lelátok hozzátok.

Osztrák-magyar gépfegyveres osztag gyakorlaton 1915-ben Osztrák-magyar gépfegyveres osztag gyakorlaton 1915-ben
(forrás: bildarchivaustria.at)

Ez már valami, gondolnak ránk is. Alighogy továbbadtam a hírt, újra jelentkezett a telefon:
– Mozgass valamit fekvő helyed fölött, hadd lássam, hol vagy!
Nem szívesen, de felnyújtottam a puskacsőre tett sapkámat és meglengettem. Az ellenség azt hitte, hogy gúnyolódom, mert azonnal fél tucat lövés esett a fényszóró kévéjében megjelenő sapkámra.
– Láttam! – kiáltotta Lowró. – Úgy látszik, igen figyelmesek veled szemben.
– Igen, főhadnagy úr után is érdeklődtek már – igyekeztem szellemesnek látszani.
– A fene megeszi őket, de téged is, ha nem veszed komolyan a dolgot… Figyelj! Két szakasz most vacsorázik. A konyha tűzbe került. A gulyásból, mire megérkeztek, pörkölt lett, mert kilőtték a „kochkisznit”, és elfolyt a gulyás leve. Ha kész lesznek, az első alkalommal lemennek hozzád, azonban a biztonság okáért hajnalig ti is maradjatok odalent. Amennyiben nem lőnek le minket gépfegyverestől a dolinába, én itt töltöm az éjjelt. Innen végig látom a támadást. El ne feledkezz a vörös rakétáról!

Közben az ágyútűz kimondottan zárótűzzé alakult, és a mi gépeink kétségbeesetten lőtték az előteret. A dolinák előtt állást vett gépfegyverosztag egyelőre mélyen hallgatott.
– Vigyázz, kezdődik! – jött Lowró figyelmeztetése.
Mi is jól láttuk, amint megindultak az olasz rajvonalak.

Következő rész: Végtelen sötétség és vakító fények rémületes kavarodásában

Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója

Szólj hozzá!

Címkék: imre gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr678281736

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról