Fiumei történeti munkák szerint a rossz ellátás miatt Kiskunhalason is tömegesen hunytak el a háború idején olasz internáltak. Végső István kiskunhalasi helytörténész szerint ezek az állítások komoly tévedésen alapulnak.

„Olaszország hadba lépése után az antant oldalán a politikailag megbízhatatlan fiumeiket Magyarországra internálták – közülük mintegy száznegyvenen meghaltak a kiskunhalasi és tápiósülyi táborokban, alultápláltság és betegségek következtében…” Ez a mondat áll a Fiume történetét feldolgozó kronológiákban, mely többek között kiadványokban és kiállításokban ad tájékoztatást egy olyan eseményről, amely eddig a kiskunhalasi helytörténet számára teljesen ismeretlen volt. Írásom célja felvázolni, hogy az állítás hibás, felszínes forrásfelhasználás következtében nem fedi a valóságot. Legalábbis Kiskunhalas első világháború alatti történetét és szerepét illetően bizton állíthatjuk, hogy komoly tévedésen alapul.

A tényállítás egyébként egy olasz forráson, Amleto Ballarini 1985-ben a „Fiume” című folyóiratban megjelent cikkén alapul, amelyben azt mondja, hogy Sülysápon (akkori Tápiósülyön) internálótábor volt, ahol többen is megbetegedtek, s meghaltak, míg Kiskunhalason az internáltak magánházaknál voltak elszállásolva. Majd ezután adatközlőkre hivatkozva állítja az olaszországi szerző, hogy az internáltak közül közel 140 fő halt meg alultápláltság és járványos megbetegedés következtében. A forrás magyar átvevőinek sem volt teljesen egyértelmű, hogy melyik településen voltak áldozatok, így – kissé hanyagul – mindkét helységet megbélyegezték a nem túl dicső történeti eseménnyel, vagyis egy súlyos tömegszerencsétlenséggel.

Tápiósüly tekintetében teljesen egyértelmű az ügy, hiszen ott számon is tartották ezt a tragédiát, és 1996-ban a Fiumei Tanulmányok Társasága fel is avatta helyben a 129 olasz származású áldozat emlékművét. Itt valóban tömegével haltak meg az internáltak, akiket a magyar állam megbízhatatlannak és irredentának tartott.

Fiume kapcsán is el lehet mondani, hogy az első világháborús magyar kormányzat – megelőzve egy polgárháborús helyzetet a térségben – igen erős kézzel foganatosított intézkedéseket az olasz nemzetiségű lakossággal szemben.

 Fiume térképe 1910-ben

A híres tengerparti településen 1910-ben 24.212 olasz, 12.926 horvát, 6.493 magyar és 2.135 német lakos élt. Azzal, hogy Olaszország belépett az antant oldalán a központi hatalmakkal szemben a háborúba, teljesen felborította az addigi, nagyrészt valóban boldog békeidőket a kikötővárosban. Nyilvánvaló, hogy voltak, és valószínűleg nem kevesen, olyan olasz nemzetiségűek, akik jobban szerették volna az Osztrák–Magyar Monarchia fennhatósága helyett Itáliát. Ennek is köszönhető, hogy az 1915. május 23-i hadba lépés után azonnal felfordult az addig oly nagy lendülettel fejlődő és virágzó hely. A magyar lakosság egy része elmenekült, és egyre állandósultak lettek az olasz hadi belövések a szárazföldről és a levegőből. Az immár ellenséges hatalom, az addig jól működő kereskedelmi és gazdasági kapcsolatokat sutba vágva zárolta a központi hatalmakból származó befektetők cégeit. Erre válaszul a hatóságok, az országunkban élt olasz földbirtokosok ingatlanjait foglalták le. 1915. május 24-én megkezdődött az olasz alattvalók összeírása. A császári és királyi határőrségnél kellett jelentkezni, annak tudatában, hogy a hadköteles 17-42 év közötti férfiakra internálás várt. Gróf Wickenburg István fiumei v.b.t.t. (valóságos belső titkos tanácsos) kormányzó és Késmárky Dezső tanácsnok, határőrség-parancsnok a korabeli tudósítások alapján a lehetőségek szerint próbálta az elkeseredettséget és a riadalmat csökkenteni. Számos kérelem érkezett, melyben méltányos elbánást kértek. 1915. május 29-én kezdődött az olaszok házi ellenőrzése a határőrség részéről – reggel 8-tól este 8-ig a családfők, vagy családanyák, özvegyek kötelesek voltak otthon lenni, hogy a rendészetnek a szükséges felvilágosítást megadják. Közben 1915 júniusára már 3000 fő fölé emelkedett a menekültek száma, akik a tengerpart vidékéről Baranyába, főként Pécsre távoztak, illetve az olaszok összeírása is tovább folytatódott. Számos itáliai származású magas rangú személy kérte és kapta meg a városi polgár jogot, amely mentesítette ezen retorziók alól. Fiumében eközben „hazafias” Olaszország-ellenes tüntetések zajlottak le, és a sajtó nem győzött példálózni a magyar hadseregben szolgáló, antant ellen harcoló olaszok példamutatásáról.

 Fiume város címere
Fiume címerét 1659-ben I. Lipót adományozta. A város és környéke a 14. században a Frangepán grófok birtoka volt, majd Habsburg uralom alá került. A magyar koronához Mária Terézia csatolta 1779-ben. A címer 1874-ben kerül a magyar középcímerbe.

A sokszori figyelmeztetés viszont egyértelműsíti, hogy az olaszok közül sokan ellenállhattak annak a felszólításnak, hogy összeírják őket, illetve állandó rendőri és határrendészeti fennhatóságot kapjanak. Minden bizonnyal ennek tudható be a magyar hatóságok retorziója, amely valószínűleg 1916 körül következett be. Ekkor kerülhettek nagyobb számban, akár 150-200 fős nagyságrendben Tápiósülyre, az ottani internálótáborba olaszok, akik ellenállhattak vagy irredenta tevékenységet folytathattak. Túlzsúfoltság, élelmiszerhiány, higiéniás problémák lehettek a láger területén, illetve járványok léphettek fel a község térségében, emiatt sokan haltak meg nagyon rossz körülmények között. Vagy ekkor, vagy már előbb ennek okán lett a történet részese Kiskunhalas.

Kiskunhalason az állandósuló katonai jelenlét mellett 1914-től folyamatos volt a hadifoglyok és az internáltak érkezése is. Ezt a két kategóriát viszont nyilvánvalóan külön kezelték. A hadifogságukat itt töltők többsége délszláv és orosz nemzetiségű volt. Ők a lovas csendőrlaktanyában voltak elszállásolva, illetve, ha kiigényelték őket mezőgazdasági vagy egyéb munkára, akkor házhelyeknél is megtalálhatóak voltak. Létszámuk a 200-300-400 főt is elérhette. Jórészük valószínűleg sérülten vagy betegen érkezhetett ide, mivel a korabeli anyakönyvek tanúsága szerint, ha nem is nagy számban, de többen is elhunytak közülük. Az internáltak száma ennél jóval csekélyebb volt, 10-50 fő között mozgott, és többek magánházaknál voltak.

Az 1917-es népösszeírás alapján, az 1917. április 30-i állapot szerint 351 hadifogoly, 47 internált (38 férfi, 9 nő) volt a településen. Sajnálatos módon a kiskunhalasi közigazgatási iratok leselejtezése olyan mértéket ért el, hogy gyakorlatilag az 1914 és 1919 közé tehető időszak alig 20 kartondobozban elfér. Pedig volt olyan év, ahol az iratkeletkezés jócskán meghaladta a 20.000 darabot is. A hadifogoly és internált ügyek 99 százaléka ma már csak az iktató mutató könyvekben lelhető fel. Ám ennek ellenére mégis előkerült olyan összeírás, ami bizonyítja az olaszok kiskunhalasi jelenlétét.

Kiskunhalasra internált fiumeiek adatai, 1917. februári állapot szerint

Ebből jól látható, hogy korra és nemre való tekintet nélkül internáltak a magyar hatóságok az olasz többségű városból. A 15 személy közül természetesen feltűnő a katonakorú férfiak többsége (7 fő), de a 3 nő, illetve 3 fő 50 év feletti személy is jól mutatja, hogy a cél valóban az lehetett, hogy olyanokat emeljenek ki, akik felelősségre vonhatók, és elkövethettek valamiféle jogszabályellenes cselekedetet. Az internáltak ellátása kiemelt fontosságú közellátási feladat volt. A város – állami és vármegyei segítséggel – havi 28-31 koronát költött az internáltak élelmiszer ellátására.

Mindennapjaikról semmit nem tudunk, csupán Amleto Ballarini 1985-ös írásából következtethetünk, hogy többségük valóban házhelyeknél volt elhelyezve. Másfelől Kiskunhalason tartózkodásuk rövid ideig tarthatott, hiszen a csekély mennyiségű rendelkezésre álló iratanyagból előkerült 1918-as lista szerint annak az évnek az őszén már nem voltak olasz származású internáltak a városban. Ami viszont biztosnak látszik, az állami- és egyházi anyakönyvek átnézése után, hogy olasz származású vagy fiumei születésű személy 1914–1920 között nem hunyt el itt.

A cikk szerzője: Végső István történész, Kiskunhalas.