„Akar-e távírdász lenni?”

2012.11.05. 07:11 :: Nagy Háború szerkesztőség

A világháború, ahogy egy parasztgazda látta – 69. rész

Az 1916-os esztendő nem kezdődik jól Gergely számára: felmentési kérelmét a főispán elutasítja, s az újabb menetzászlóaljjal a patrónusa is elmegy a frontra. Február 17-e azonban újabb fordulatot hoz katonaéletében.

 

Az 1916. évi január 1-jén áthelyeztek bennünket, az egész menetszázadot az új tűzoltólaktanyába, egy nagy épületbe több ronda nyomorúságos szobába. Nemhogy ágy, szalmazsák lett volna, de még egy szál szalmát sem kaptunk. A két első éjjelen a jéghideg cementen aludtunk. Később kaptunk fekvőhelyül szalmát. Január 1-től 5-ig tartózkodtam ezen helyen a menetszázadban. Minden nap kivonultunk gyakorlatozni, egyszer a könnyű, máskor a nehéz szeges bakancsban, teljes felszereléssel. Az ünnepeken és esténként a szobánkban víg élet folyt. Egy muzsikus cigány is volt a szakaszunkban és az minden kis pihenési időt felhasznált, hogy gyakorolja és fitogtassa zenei tudományát, melynek a fiatalabbak nagyon örültek. Azok vígan is voltak, daloltak, táncoltak gondtalanul.

B. Sárközy Gergely teljes menetfelszerelésben B. Sárközy Gergely teljes menetfelszerelésben

Január 2-án, vasárnap egy helybeli fényképész vetődött hozzánk. Rászántam magamat, hogy csináltatok vele egy pár képet, úgy sincs még katonakoromból való fényképem. Készíttettem is 4 példányban egy felvételt, mely teljes felszerelésben ábrázolt, de biz a felvétel nemigen jól sikerült, az idő is esős volt. Harmadnap csoportképet készíttettünk vele, mely tizenkettőnket ábrázolt Hajdúval és több jó ismerősömmel együtt, térdelő és álló helyzetben. Ez a kép már jobban sikerült. E napokban voltam először az E. Sebesi Lajosék lakásában – Körös u. 3. – és később is igen sokszor felkerestem őket, kedélyesen eltöltve a hosszú téli estéket. […]

Csoportkép. Gergely az álló sorban balról a második Csoportkép. Gergely az álló sorban balról a második

Másnap 4-én egy még kellemetlenebb epizódom történt magával az 1-ső pótszázad parancsnokával, ki nem volt más, mint az egész század legénysége által gyűlölt és gúnyolt Cseresznyés százados, egy szigorú, nagyszájú, mérges tekintetű, szikár, sovány vén ember, ki dacára öregségének, éjjel-nappal a szoknya után futkosott. E napon délután átmentünk a laktanyába, hol egy szobában orvosi vizsgálatnak kellett alávetni magunkat. Ezt megelőzően a folyosón ácsorogtunk sorakozóban, várva a vizsga kezdetét. Hercfeld hadapród, ki igen finom, jó fiú volt maga mondá, hogy gyújtsanak rá emberek, szabad dohányozni, bár a vén Cseresznyés nemigen szereti, de minékünk ő nem parancsol, különben is ő vigyázza a vén századost nehogy véletlenül meglepjen bennünket. És mégis, dacára az elővigyázatnak, nem vettük észre, amint a vén Cseresznyés megjelent a folyosón. Ott lábatlankodott ő mindig, ahol semmi szükség sem volt rá. Épp engemet pillantott meg leghamarább, mert az első sorban legelöl álltam a jobb szárnyon és gyanútlanul eregettem a füstfelhőket. Gyorsan kikaptuk a pipát a szájakból, de nekem már nem volt időm zsebembe rejteni, csak combom mellé szoríthattam, mert hangos vigyázz lett vezényelve.

De már ekkor a vén égetnivaló rohamlépésben pulykaméregtől dühös ábrázattal csörtetett felém s előttem megállva, összeszidott, lehordott, s mindennek elmondott, de tettleg nem bántalmazott. Én csak mereven álltam, szólni nem volt szabad, de ha szabad lett volna, sem árultam volna el a jó kis szepegő hadapródot, hogy ő engedte meg a dohányzást. Azt is mondta a szidalmak özöne közt a vén kujon, hogy a bagó még most is ott lóg a számban, pedig még a bagós embert is utáltam világéletemben. „Azt tudja, hogy most is istállóban van?” – dörgött a vén százados. Elkeseredve gondoltam magamban, hogy a mi istállónk ezerszerte szentebb hely, mint ez az elkárhozott, s elátkozott Sodoma, mert itt minden percben szidják az Istent.

Január 5-én délelőtt az én feleségem és a Hajdué is bejöttek hozzánk. Délután 3 órakor jött hozzánk a laktanyabeli napos, kérdezé a nevemet, melyre én persze azonnal jelentkeztem. Ekkor ő jelenti előbb a hadapródnak, azután a szolgálatvezető őrmesternek, s végül a főhadnagynak, hogy én leszerelek Robicsek törzsőrmester úr parancsára kicserélnek, mert parancs van rá. E hírre persze én nagyon megörültem, de nem lepett meg, mert hiszen vártam. Hajdu azonban nagyon megszomorodott. Gyorsan összepakoltam mindent, felszereltem és jó ismerőseimtől elköszönve, mentem a napossal a laktanyába Robicsek elé, ki intézkedett felőlem. Helyettem ismét egy kis alacsony suszter szerelt fel. No, újra elegánsan nézek ki. A kicsi ember a bő, nagy ruhámban, én pedig a szűk, kicsi gúnyában. De azért sebaj! Fő az, hogy ismét kinn vagyok a vízből. Estenden kilógtam a kapun, s feleségemmel összetalálkozva szállásunkra vonultunk, hol ő úgy ahogy megadjusztálta a ruhámat. Vidám hangulatban eltöltött vacsora után bementünk a városba, hol kellemes estét töltöttünk a moziban és a Sasban. […]

„Nem vett mértéket a szabó, mégis jól áll a pantalló!” „Nem vett mértéket a szabó, mégis jól áll a pantalló!”
Századfordulós képeslap

A régi öregek közül az újoncok közé osztottak be és azoknak a tanulatlanságuk és ügyetlenségük miatt sok kellemetlenségem és bosszúságom volt. Az is módfelett elkedvetlenített, hogy újra idegenek – buta, ostoba oláhok – közé kerültem. E szakadatlan ide-oda vándorlásom, áthelyeztetésem miatt újra és újra ismeretlenek közé kerültem. Ha valamennyire már megismerkedtem egyik-másik altiszttel, vagy pajtásommal – akár a menetben, akár a pótszázadnál – 8-10 nap múlva már ismét változott a helyzetem. Ha a menetszázadok elmentek, csakhamar ismét hallatszott, hogy alakul a másik. És énnekem örökké azon kínos bizonytalanságban kellett lennem, hogy ismét beosztanak-é, és sikerül-e újra meglépnem belőle?

Az újoncok közt már csak nehezen tudtam elkerülni szombati napokon, hogy ne súroljam én is a padlót és az ablakokat. De egy ízben mégis muszáj volt hordani a vizet a csajkával a padlóra, a többiek keze alá. Ez könnyebb volt, mint a padlót súrolni, bár ilyen munkát sem végeztem, mióta a harctérről hazakerültem. Komisz, gyalázatos világ volt itt az újoncok közt, éppen olyan, mint mikor magam is újonc voltam. Rettenetes volt a szigorúság és az egyoldalú tisztaság. Padlónak, ajtónak, ablakoknak, folyosónak tükörtisztának kellett lenni. Ágynak, ládáknak, fogasoknak, szerelvényeknek előírásos pontossággal kellett helyükön állani. De hogy a szalmazsákok piszkosak voltak, azokban nem szalma, hanem vacak pelyva volt már, melyekből nem hiányozhattak a tetvek sem, a lábbelink rossz, lyukas, ruháink rongyosak, dísztelenek voltak, arról nem tett senki, az nem tartozott a tisztasági és egészségi szabályok közé. De azért sebaj! Fő az, hogy az idő teljen. Aki időt nyer, mindent nyer! Tűrni, szenvedni és remélni! […]

Szobatúra. Századfordulós képeslap Szobatúra. Századfordulós képeslap

Január 14-én ismét beoltottak bennünket balkarba himlő ellen, nem sikerült ellógnom előle. Ezen a napon apró szerelékeket kaptunk, kanalat, villát, zsebkést, fésűt, törülközőt, sótartót, szappant, 3 kefét. […]

Azt az újoncszázadot amelyben én is voltam A századnak nevezték, a másikat pedig B századnak, mert olyan sokan voltunk már ismét a pótszázadnál, hogy két századot kellett belőlünk alakítani. Pótszázadparancsnokunk a vén Cseresznyés majdnem minden nap kivonult velünk egy rossz, akaratos szürke ló hátán, melyért igen sok élcet faragott a legénység a vén dühösködőre. Voltak azonban a vén kujonnak szelídebb órái is. Ilyenkor pihenő alkalmával, körbegyűjtötte a századot és tréfálkozott is velünk magyarázat közben. A kürtössel fúvatta és magyarázta előttünk a kürtjeleket: a „Vigyázz”-t, az ezred jelét a „Megy a gőzös Kanizsára”, a századjelét, a riadót, a rohamjelet, stb.

Egyszer többek közt olyan harcászati gyakorlatot végeztünk, mintha igazi ütközetben lettünk volna. Ki voltunk jelölve, minden szakaszból négyen, hogy mi sebesültek leszünk. Hogy milyen sebet kapunk, az a zsebünkben levő céduláról volt leolvasható. A vén Cseresznyés maga vezényelte a rohamot csökönyös szürkéjén ülve, mely ha előre akart a gazdája menni vele, ő ellenkezőleg hátrafelé futott vele. A támadás kezdeténél, mikor már láttam, hogy 2-3 ember „felfordult”, én is hirtelen „megsebesültem” és elvágódtam a fagyos földön, míg a többiek tovább rohantak. Csakhamar jöttek a sebesültvivők, engem is talpra segítettek, megnézték a zsebemben a levélkét, mely szerint az én „sebesülésem” súlyos nyakszirtlövés, ami igen veszélyes volt. No, alaposan be is kötözték a fejemet, ami igen jó volt a hideg északi szél ellen. Azután egymás után ballagtunk sántikálva, nyögve – persze szimulálva és jól mulatva – a segélyhely felé, mely a közeli majorban szalmakazlak képében szerepelt. Később csata múltával összeszedtek bennünket és az egész század előtt magyarázgatta egy hadapród orvos a mi „sebesüléseinket” és a kötözést. […]

Roham. Korabeli képeslap Roham. Korabeli képeslap

Minden 10 napban rendesen kikaptuk a zsoldpénzt: 10 napra 3,30 fillért. Minden 2 hétben meg kellett fürödni a 2-ik század épülete alatt levő fürdőben, mely alkalmatlan, hideg, piszkos, nyomorúságos helyen semmi kedvem sem volt a fürdéshez.

Január 25-én nagy megdöbbenésemre azt tapasztaltam, hogy Robicsek törzsőrmester el lett mozdítva a szolgálatvazetői állásból és ki lett téve a századhoz, mint szakaszparancsnok. De még jobban megdöbbentem, midőn másnap már Rátkayt is a századhoz beosztva láttam, szintén egy szakasz parancsnokául. A vén Cseresznyés pedig kárörvendve mosolygott ritkás, 13 szál bajusza alatt, hogy Rátkay is, Robicsek is ki lettek téve az irodából, ami részben az ő műve is volt, mert Rátkay és a vén százados örökké hadilábon álltak egymással, sohasem árultak egy gyékényen. E két pártfogóm kikerülése az irodából nagy bajt jelentett számomra is, mert el lehettem rá készülve, hogy őket beosztják a legközelebbi menetbe, és engem is, és akkor már nem lesz aki segítsen rajtam. […]

Elhatároztam, hogy megkísérlem a dolgot a hosszabb szabadságolás iránt, hátha ami nem sikerült ezelőtt egy évvel, most talán sikerülni fog. Megírtam haza egy levélben alaposan a tennivalókat, sőt feleségemre bentléte alkalmával is ráparancsoltam, hogy készíttessék odahaza a kérvényt, és a legrövidebb idő alatt küldjék az illetékes helyre.

Enghy Zoltán, községünk fiatal új jegyzője el is készítette a kérvényt és el is küldte a rendes, törvényes úton. Én pedig vártam az eredményt. Naponként küldtem haza a leveleket, hogy mi van már a kérvénnyel? Nem tudni-e felőle semmit? Végre, február 12-én, mikor feleségem ismét bejött hozzám, szomorúan mondta, hogy a felmentésem most sem sikerült. A főispán nem javasolja a felmentésemet a minisztériumnak, hanem visszaküldte a kérvényt azon indoklással, hogy van odahaza férfi munkaerő, ha nem tud dolgozni, hát akkor dolgoztasson mással. De hogy kivel, mikor mind kevesebb férfierő maradt otthon, azzal nem törődött a főispán. Végtelenül lehangolt és elkeserített ez újabb csalódás. Tehát nekem már semmiképpen sem lehet szabadulni e gyűlölt cigányéletből? […]

Sajnos, Rátkay is be lett osztva az 1-ső menetszázadba. Azonban őneki még akkor is volt rám gondja. […] Hálásan köszöntem az intézkedését és elbúcsúztam tőle, kívántam neki minden jót és mihamarábbi szerencsés visszatérést.

Február 15. Egy teljes, nélkülözésekkel, megpróbáltatásokkal teli hosszú éve, hogy e komisz életben szenvedek. Öröm vajmi kevés ért e hosszú idő alatt, de annál több csalódás, bánat, elkeseredés és közdelem volt osztályrészem. E napon már korán reggel elment mind a 6 menetszázad a harctérre. […]

A február 17-ik nap is fordulópont volt katonaéletemben. Délben épp az ebéd utáni csajkamosásból léptem be a szobába – hol sorakozó volt – és engem meglátva, rögtön mondja Fehér tizedes: „Itt is jön egy, ő is jó lesz.” Mikló őrmester pedig nyomban kérdé tőlem, hogy tudok-e írni, olvasni? „Persze, hogy tudok.” „Akar-e távírdász lenni?” Hirtelen és röviden elgondoltam helyzetemet. Itt a pótszázadnál már biztosan nem tudok több menetből meglógni – mivel nem áll megettem Rátkay – és Mikó is tart miattam a vén Cseresznyéstől, tehát leszek távírdász – ha ugyan kellek – és talán ott is sikerül pár hónapot elcsapnom. Tehát azt feleltem, hogy akarok. Kilettünk választva az 1-ső századtól 2 altiszt – Fehér tizedes is – és 7 honvéd, hogy majd közülünk Dunszt főhadnagy, az utász és távírdász osztag parancsnoka választani fog. Az iroda előtt sorakoztunk, hol Kardos zászlós – Rátkay utóda – felírta neveinket, kérdezte foglalkozásunkat, iskolai képzettségünket.

Később levezettek bennünket az udvarra, hol Dunszt főhadnagy alaposan kikérdezett bennünket, s végre közülünk csak kettőt hagyott meg. Nem kellett Fehér tizedes sem. A 3-ik századtól szintén kettőt választott ki, a 2-iktól pedig 3 zsidót hagyott meg. Ezek megtörténte után mind a hetünket egy altiszt elvezetett a Pece-hídon túl levő új tüzérlaktanyába, annak a túlsó végében egy nagy épületben tartózkodó távírász osztaghoz, hol egy őrmester és egy szakaszvezető átvett bennünket. Tudtunkra adták, hogy ne gondoljuk, mintha ez az osztag „életbiztosító intézet” volna, mert ha kimegyünk a harctérre, éppen olyan veszedelmes foglalkozás ez is, mint a bakáé. Tagadhatatlan, hogy itt az osztagnál koránt sincs olyan szigorúság mint a századnál. Több szabadidőnk lesz, több minden meg lesz engedve, de vigyázzunk, nehogy túllépjük a határt, mert innen könnyen visszahelyeznek ismét a századhoz.

A nagyváradi Vilmos főherceg tüzérlaktanya korabeli képeslapon A nagyváradi Vilmos főherceg tüzérlaktanya korabeli képeslapon

Estefelé ismét visszamentünk a laktanyába, hol a raktárban az ócska ruháinkat és bakancsainkat kicserélték kifogástalan jókkal, mert a telefonistáknak nem lehet rossz gúnyában járni. Magamhoz vettem a századnál összes poggyászomat, elköszöntem az ismerősöktől és visszatértünk az új laktanyánkba. 6 óra után derékszíjat kötve kimentem a városba Sebesiékhez, hol elbeszéltem sorsom újabb és kedvezőbb fordulatát. Sebesinét megbíztam és vett is számomra egy szürke lábszárvédőt 6.50 fillérért, mert arra is szüksége volt minden telefonistának. 9 órakor hazatértem az új helyre, hol már nem mindenféle népség közt ketten feküdtünk egy vackon, mint a pótszázadnál, hanem minden embernek volt szalmazsákja. Lepedője, 2 pokróca, feje fölött a fogason bakója, hátizsákja és derékszíja.

B. Sárközy Gergely a Bihar vármegyei Árpád községből 1915. február 15-én vonult be a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe. A 32 éves gazdálkodó háborús visszaemlékezésének első sorozatában (1-62. rész) a besorozásától az orosz, majd az olasz fronton viselt szolgálatán keresztül az első hazatéréséig követtük nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést teljes egészében, a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva közöltük. A sorozatindító, bevezető részben írtunk a visszaemlékezőről, a visszaemlékezés történetéről, valamint a forrásközlés módjáról is.

Az első sorozattól eltérően a most közreadásra kerülő folytatásban nem közöljük a visszaemlékezés teljes szövegét, hanem csak az általunk érdekesebbnek gondolt részeket. A szövegkihagyások jelölésére a forrásközlésekkor szokásos szögletes zárójelek közötti három pontot alkalmazzuk: […]. A szerző fejezetcímeit is elhagyjuk, a visszaemlékezést mi tördeljük részekre. Az egyes részeket az előző sorozatot folytatva folyamatosan sorszámozzuk. A kézzel írt szöveg átírásáért Péter I. Zoltánnak tartozunk hálás köszönettel.

Következő rész: „Igazán nagyszerű és szép tudomány a telefon technikája”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész

1 komment

Címkék: nagyvárad nagyváradi 4–es honvéd gyalogezred b. sárközy gergely

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr854888871

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • Buna Katalin: Egy érdekes cikk a Szarvasi közlönvben 1934-ből. Vajon a 80-100 db dia meg van még valahol? "Szé... (2021.11.30. 19:33) Csak egy pár képeslap…
  • magyaros17: @KajonÁrpád: Igen, a vártűzérségnél játszott szerepről hallottam. A legtöbb vártűzér sapkajelvénye... (2021.11.30. 11:02) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: Ez a Gunesch mindig meg tudja lepni az embert! (2021.11.29. 21:30) „Voltak monológok, dalok, táncok, kuplék…”
  • PintérTamás: A blogon Rózsafi János posztjában többször is említésre kerül a József hőherceg által "Kövér Berta... (2021.11.27. 11:42) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: A hatásáról így számolt be egy olasz hadifogoly, akinek a vallomását József főherceg rögzítette a ... (2021.11.25. 23:42) A híres 30 és feles
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása