„Igazán nagyszerű és szép tudomány a telefon technikája”

2012.11.12. 07:02 :: Nagy Háború szerkesztőség

A világháború, ahogy egy parasztgazda látta – 70. rész

Gergely jól beválik a telefonisták között és buzgón tanulja a „ti-tá-t”. 1916 márciusában újra haza is mehet szántásra és vetésre. Visszatérve hamarosan beválogatják a szegedi híradós tanfolyamra.

 

Az új tüzérlaktanya egyik hatalmas épületében a második emeleten volt többek közt két nagy szoba. Egyikben az utászosztag, másikban a telefonos osztag tanyázott. A többi szobákban az altiszti iskolások voltak, kik közt volt abban az időben a fiatal Cs. Sárközy Feri is. Azután ott tanyáztak az őrszolgálatos öregebb katonák is. A konyha, kút, árnyékszék mind lenn volt a földszinten, ami elég kellemetlen volt, mert naponta sokszor kellett megmászni fel és le a számtalan sok lépcsőt. Az utász és távírdász parancsnok ekkor Dunszt főhadnagy, egy fiatal, drabális jó ember volt. Szolgálatvezető őrmestere mind a két osztagnak Szirászki János, egy Békés megyei tótba oltott magyar volt, ki sajátságosan ejtett ki sok magyar szót, de azért értelmes, ügyes és jó modorú ember volt, mint már később megismertem. A távírász osztag tanítómestere Szigeti József szakaszvezető, civilben pesti virágkertész, igen szimpatikus, jó modorú fiatalember volt.

Már másnap, [1916.] február 18-án, megkezdődött az oktatás. A régebbi telefonisták már mind tudták azt, melyet nekünk, mint az iskolába járó I. osztályú gyerekeknek most kellett megtanulnunk. Előbb is a Morse-féle jeleket tanulgattuk. Minden betűnek külön jele volt, mely jelek pontokból és vonásokból állottak. Három nap alatt teljesen elsajátítottam a betűjeleket, ami felett nem győzött csodálkozni Szirászki őrmester és Szigeti szakaszvezető, mikor iskolai képzettségem említém, hogy csak 5 elemi iskolát végeztem. Ők azt hitték, hogy nagyon nehézfejű leszek. A szomszédom, Nagy József, ki szintén velem együtt került a telefonistákhoz és 6 elemit végzett, nem volt képes megtanulni sem a jeleket, sem a jelszót, vagy felvételt. Holott az ő tudományában jobban bíztak, mint az enyémben. Nem is volt ő csak 2 hétig az osztagnál, áthelyezték az utászokhoz, miután már látták, hogy éppenséggel nem fogja a feje e kis szellemi tudományt.

Morzeábécé Morzeábécé

Az ő áthelyezésénél Dunszt főhadnagy énrám is mutatva kérdé Szigetitől: „Hát ez az ember tud-e valamit?” Mire Szigeti mosolyogva nézett rám, és mondá a főhadnagynak: „Az öreg Sárközy? Az jó, örülnék, ha minden emberem olyan volna!”

Ezen telefonos osztag mintegy előképzése volt a későbbi tanfolyamnak, melyet Szegeden voltunk hivatva bevégezni. Az első három napon nem vonultunk ki, csak a szobában tanultuk a Morse-jeleket, előbb a táblára írva, később sípszóra. Rövid sípszó jelenté a pontot, a hosszú pedig a vonást. Negyednap már kivonultunk és a lobogójelzéseket tanultuk. Ezt is épp olyan gyorsan és jól elsajátítottam. Ettől kezdve minden nap délelőtt, ha az idő jó volt, kivonultunk hol a gyakorlótérre, hol a Bunyitay ligetbe, hol a Fácánosban, hol az elmekórház felé. S mikor már a lobogójelzéseket tudtuk, csoportokra osztottak bennünket és a jelző zászlóval előbb csak szavakat, később egész jelentéseket is vettünk le a tőlünk 1–1,5 kilométerre álló másik csapattól, vagyis járőrtől. Közben volt tréfa, pihenés, lógás elég. Mind ki- és bevonulásunk alkalmával a városon végig dalolni kellett. De ezek a nóták már nem olyan elcsépelt, köznapi dolgok voltak, mint a századnál. Ez már igazán szép, egyöntetű dalolás volt, melynek ütemére öröm volt lépni, egyszerre, hogy csak úgy döngött, rengett az aszfalttal burkolt utca. Ki is tárult minden ablak és megtelt kíváncsiak seregével, mikor a városon vonultunk keresztül egyszerre dobbanó katonás léptekkel fújva a még ismeretlen harci indulókat és nótákat, melyeknek Szigeti szakaszvezető volt a főmestere.

Bent a laktanyában is sokkal szelídebb élet volt, mint a pótszázadnál. 1/2 6–6 órakor, vasárnap 7-kor keltünk fel. Persze a tisztaság és a puculkodás itt is elengedhetetlen volt. 8 órakor kivonultunk és kinn loptuk a napot 11-ig, azután hazatértünk a fentebb leírt dalolás közt. Délután vagy a szobában tanultunk, vagy csak a közeli temető környékére vonultunk ki pár órára. Minden este 5–6 órakor ki lehetett menni a városba 9 óráig, esetleg tovább is, nem kellett engedély, csak akkor, ha az illető künn akart hálni is. Az osztagnál is volt napos és ügyeletes, egyik az utászoktól, másik tőlünk, a telefonistáktól. Néhányszor én is voltam ügyeletes, és csupán csak az volt a dolgom, hogy felvételeztünk az osztag részére a laktanyából kenyeret, fát, petróleumot, stb.

A szobaszolgaság minden emberre kiterjedt az altisztek kivételével. Minden szombaton itt is, mint a laktanyában, ki kellett hordani az ágyakat, pokrócokat kiporolni, szobát felsúrolni, ajtót, ablakokat megmosni, de én, mint idősebb, nemigen súroltam a padlót, hanem asztalt és lókusokat mostam, vagy az ablakokat törülgettem. Egyszer azonban ki kellett pucolnunk vasporral egy rozsdás kályhát is. Voltunk az osztagnál 20–25-en állandóan. Szegeden a távírász tanfolyamra minden hónap elején 12 ember ment és ugyanannyi jött vissza is. Földművesek kevesen voltunk az osztagnál. Többnyire iparosok, hivatalnokok és zsidók voltak. […]

Íme, tehát egyévi katonáskodás után ismét újoncnak kellett lennem. De sebaj! Fő az, hogy most már sokkal jobb helyen voltam, nem volt annyi zaklattatásom, mint a századnál, és nem kellett a menettől tartani legalább egy jó pár hónapig.

Lassanként megismerkedtem társaimmal is, kik közül különösen megbarátkoztam a vidám kedélyű, tréfás Bondár Jánossal, egy békési jó magyar gabonakereskedővel, azután Szilágyi Jánossal, egy Somogy megyei telekkönyvvezetővel, ki igen nyájas, művelt jó magyar ember volt. Majd jó cimborám lett még Lustyin János, Békés megyei tót-magyar, ki érdekesen ejtette ki a magyar szavakat. Ott voltak még Tiszai Vilmos, egy Bankó nevű tanító, Szin Mátyás, stb. Általában itt jobbára értelmes, művelt emberek voltak. Idősebbek mindössze 7–8-an voltunk, a többiek mind fiatal, gondtalan, jókedvű fickók voltak, kik jól értették a lógást és a mindenféle huncutságokat. Csakhamar megismerkedtem Sziránszki őrmesterrel és Szigeti szakaszvezetővel, kiknek jóindulatát mihamarabb megnyertem holmi hazai ennivaló és néhány üveg sör elfogyasztása révén.

Február 25-én, bevonulás után ismét sorakoztattak bennünket és egy hadnagy egyenként kikérdezgetett és kiválogatott bennünket. Tőlem azt kérdé többek közt: „Maga nem nehéz ember?” „Nem vagyok én, hadnagy úr!”– mondám, bár magam sem tudtam előbb, hogy ő a kérdést hogyan értelmezte. De hamar rájöttem, hogy szellemileg értette. Hátra is állított vagy tízőnket, míg a többi 12-őt kijelölte, hogy azok mennek Szegedre a tanfolyamra. Én, mint tapasztalatlan újonc azt hittem, hogy nem vagyunk jók telefonistáknak, de csakhamar felvilágosított Bondár és Szilágyi, hogy annak örüljek, hogy nem megyek még Szegedre, hanem még egy hónapot itthon Váradon lehet eltölteni, és ezzel az 1 hónappal is később kerülünk ki a harctérre. Őket is kihagyták a Szegedre menők közül, pedig ők nem voltak szellemileg „nehéz” emberek. E napon elvittek bennünket az összes honvéd családot az Apolló moziba, hol nagyszerű előadást élveztünk ingyen.

Ekkor már tanulgattuk a távbeszélő szekrény részeit, a telefon vezetéket, a lámpajelzést, stb. Délutánonként lementünk ki az útfélre, hol Szigeti magyarázgatta a vonalépítést, vonalszakadást, s annak megkötését, a földvezetéket, az áramot, stb. Igazán nagyszerű és szép tudomány a telefon technikája. Valahányszor kivonultunk, mindannyiszor járőrbe lettünk beosztva. Egy járőr 3 képzett telefonistából állott, kik mellé közülünk újoncokból is 3–4-et beosztottak, hogy gyakorlatban is tanuljunk tőlük. Egy hét alatt teljesen megtanultam minden csínját-bínját a tábori telefonozásnak.

Telefonisták Telefonisták
(forrás: roncskutatas.hu)

E napon, 25-én, már délben tudtunkra adták a naposok, hogy ma este éjjeli gyakorlatra megyünk. Helyettes osztagparancsnokunk ekkor Hadik hadapród volt, ki valamiért dühös volt és az osztagon töltötte bosszúját. 7 órakor csakugyan kivonultunk, de még a Pece hídjáig sem értünk, a hadapród hátraarcot és futólépést vezényelt, melyet 4–5-ször megismételtetett velünk a habarék sáros úton. Csupa pocsék, sárosak lettünk. Hát még az utászok, kik utánunk gerendákat, köteleket és szerszámokat cipeltek vállaikon, minő kellemes mulatság volt nekik a futólépés. Hullott is az imádság visszájáról a hadapródra e finom kis mulatságért. Végre lehűlt haragja a hadapródnak és bevonultunk a laktanyába, az éjjeli kivonulásból nem lett semmi. Az udvaron alapos dorgatóriumban volt részünk, de hogy tulajdonképpen miért, arról fogalmunk sem volt.

Február 28-án ment el Szegedre a tanfolyamra közülünk a 12 kiválasztott távírász. Ugyane napon a nagy emeletes épületből átköltöztünk a legvégső udvarban levő kis alacsony, földszintes épületbe, hol 2 nagyobb és 8 kisebb szoba volt. Ezek a szobák lettek most már berendezve az utász és távírász osztag részére. E nap estéjén megjöttek Szegedről a kiképzett távírászok. Nagy örömömre és meglepetésemre köztük volt Pollák Sámuel, régi ismerősöm és Halász Laci földim, a tulahidi Halász István fia is. Sokkal jobban éreztem ezután már magamat, hogy ismerős és ami főbb falumbeli is van velem. E napokban helyezték el tőlünk Dunszt főhadnagyot és utóda Szrenkányi Gyula hadnagy lett.

Március 1-jén egy óriási ostobaságot csináltatott velünk a hadapród és az őrmester. A már elpiszkolódott szalmazsákokat háton, vállon el kellett hordanunk a Pece partjára, hol azokat kiürítettük, és a patak zavaros, piszkos vizében ki kellett a zsákokat mosnunk. No, ugyan szépen kimostuk őket! Talán még piszkosabban lettek, mint azelőtt voltak.

Március 2-án este 7 órakor éjjeli gyakorlatra vonultunk ki a kis gyakorlótérre, hol külön járőrönként kiépítettünk 3 telefonállomást. Mi újoncok, jobbadán csak nézők voltunk, a kiképzettek magyarázták, hogy és mint kell a vonalakat építeni. A tágas legelőn töltöttük az időt 10 óráig, akkor bevonultunk. Másnap az új hadnagyunk, Szrenkányi alaposan kijátszott velünk. Zártkörű, szigorú testgyakorlatot végeztetett velünk, árkon, bokron, vízen, sáron keresztül, futólépésben. 4-én nagy katonai díszszemlén kellett tükörfényesre kipucolni magunkat. Báró Karg János tábornok, kerületi parancsnok látogatott meg bennünket kinn a gyakorlótéren. Volt katonazene, díszmenet stb., mely után elvonultunk a Pece-partra, hol éppen olyan játszással kellett töltenünk az időt, mint az iskolás gyerekek.

Mióta a telefonisták közé kerültem, ismét sóvárogva vágyakoztam egy kis szabadság iránt. […] Községi bizonyítvánnyal a kezemben március 3-án ismét kihallgatásra álltam Szrenkányi hadnagy elé, s 14 napot kértem mezőgazdasági ügyben. A hadnagy azt kérdé, hogy van-e bizonyítványom? „Igenis van!” No, majd délben adjam be az irodán. Úgy is tettem. A délelőtti bevonulás után beadtam bizonyítványomat az irodán és sóvárogva vártam az eredményt. Március 5-én, vasárnap épp ügyeletes voltam és többnyire az osztagirodán tartózkodtam, midőn hallottam Szrenkányi hadnagyunktól, hogy mi öten mezőgazdák legközelebb zászlóalj kihallgatásra megyünk szabadság kérésünkkel.

Másnap, 6-án csakugyan be is vonultunk már 1/2 11-re. […] A már ismert módon történt meg a kihallgatás és az öreg Obrincs megadta a 14 napot nekem, ezúttal már harmadszor.

Délután 2 órakor Pollák ismerősöm kivette a G[azdasági] H[ivatal]-tól az igazolványokat, melyeket bent az irodán az írnok kiállított és később sok futkosás után a hadnagy is aláírt. Rögtön összepakoltunk és vállainkra vettük a hátizsákot és lóhalálban, illetve a villamoson futottunk ki az állomásra, hol azonnal be kellett ülni a vonatba jegy nélkül, mert a vonat már indulóban volt. 6 órakor Szalontára értem, s ott időztem az apósoméknál és Boroséknál 1 9-ig. Akkor hazafelé indultam a koromsötétben óriási sár és habarékban elfáradva, sárosan érkeztem meg szeretett családom körébe 11 órakor.

Március 7-től 20-ig ismét idehaza voltam a boldog civil életben, szántottam, vetettem. A föld nagyon el volt ázva, igen sok esőzések jártak akkor. A laposabb földek víz alatt feküdtek. Ez időben olvastam a lapokból, hogy miniszteri rendelet jelent meg, hogy a mezőgazdákat 3–5 hétre szabadságolják. Kissé reménykedve, e rendeltben bízva vonultam be március 21-én ismét Váradra az osztaghoz, hogy talán sikerül még 2–3 heti szabadságot kapnom. Sajnos ismét csalódtam. A miniszteri rendeletnek az volt a hátránya, hogy hozzákötötték a szabadságoláshoz, hogy ha a katonai helyzet megengedi. Persze, e kitételbe aztán a dicső katonai parancsnokság kézzel-lábbanl belekapaszkodott, és különösen nálunk, a honvédségnél egyáltalán nem adtak többet két hétnél, amit azzal okoltak meg, hogy a katonai helyzet nem engedi. Így tehát nehéz szívvel le kellett mondanom a szabadságpótlásról, annál is inkább, mert tudtam, hogy küldenek Szegedre.

Március 18-án megalakult ismét a laktanyában 6 menetszázad és mindegyik századhoz 3 kiképzett telefonistát – egy járőrt – osztottak be. Beosztották Pollákot és Halász Laci földimet is. 22-én elment 2 menetszázad Galíciába, de a többi 4 csak 30-án ment az olasz harctérre. Ezekkel ment el Halász Laci, ki később olasz fogságba esett.

Március 21-től 31-ig […] délelőttönként kivonultunk, kiépítettünk 3–4 állomást és ott loptuk a drága szép napokat semmittevéssel. Fájt a szívem a szép zöldülő határ és a kint dolgozó emberek láttára, hogy íme, mint szeretnék én is odahaza dolgozgatni e szép tavaszi napokon. Hát nem többet használnék hazámnak odahaza szorgalmas munkával, mint itt vacakolni e nyomorúságos életben? E napokban került közénk egy Szova Illés nevű zsidó őrmester, aki csendes, páratlanul nyájas, jó ember volt. Úgy szintén a pótszázadtól is jött ismét néhány újonc. Ezek közt volt egy régi ismerősöm, Molnár János pesti géplakatos, kivel ezelőtt egy évvel, mint újonc egy szakaszban voltam. Délutánonként többnyire csak a szobában voltunk, tanulgattuk a ti-tá-t, és loptuk a napot. Nagyon gyenge lábon állt köztünk a fegyelem e napokban. […]

Március 28-án Szrenkányi hadnagy kijelölt bennünket, hogy kik megyünk Szegedre a tanfolyamra. 12-en lettünk kijelölve. Bondár, Szilágyi és Lustyik is, szóval kik már 4 hétnél több idő óta vagyunk az osztagnál. 30-án szépen kipuculkodva, mintd a 12-en átmentünk a törzsépületbe, hol egy őrnagy szemlét tartott felettünk és kikérdezett bennünket.

B. Sárközy Gergely a Bihar vármegyei Árpád községből 1915. február 15-én vonult be a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe. A 32 éves gazdálkodó háborús visszaemlékezésének első sorozatában (1-62. rész) a besorozásától az orosz, majd az olasz fronton viselt szolgálatán keresztül az első hazatéréséig követtük nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést teljes egészében, a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva közöltük. A sorozatindító, bevezető részben írtunk a visszaemlékezőről, a visszaemlékezés történetéről, valamint a forrásközlés módjáról is.

Az első sorozattól eltérően a most közreadásra kerülő folytatásban nem közöljük a visszaemlékezés teljes szövegét, hanem csak az általunk érdekesebbnek gondolt részeket. A szövegkihagyások jelölésére a forrásközlésekkor szokásos szögletes zárójelek közötti három pontot alkalmazzuk: […]. A szerző fejezetcímeit is elhagyjuk, a visszaemlékezést mi tördeljük részekre. Az egyes részeket az előző sorozatot folytatva folyamatosan sorszámozzuk. A kézzel írt szöveg átírásáért Péter I. Zoltánnak tartozunk hálás köszönettel.

Következő rész: „Szegeden olyan jól folytak dolgaink, amilyenről álmodni sem mertünk volna”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész

Szólj hozzá!

Címkék: nagyvárad nagyváradi 4–es honvéd gyalogezred b. sárközy gergely

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr834902613

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Programajánló

 

Ösztöndíj

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása