(„Sose hal meg az, ki a hazájáért hal”)
Mai posztunk szerzője, dr. Ravasz István ismét érdekes kérdést „jár körbe”. A Nagy Háború első hősi halottjáról elmélkedik, anélkül, hogy „ex cathedra” lándzsát törne Kovács Pál gyalogos elsősége mellett. Írása nem blogunkon jelenik meg először, de „leporolta” kéziratát.
Az elsőség elsősége minden témakörben és mindig foglalkoztatja a kutatót és az érdeklődő olvasót egyaránt. Igaz ez még kisebb horderejű történések esetében is, hát még egy világháború kitörésének vonatkozásában. Ki mozgósított elsőként? Hol, mikor és kik között történt az első összecsapás? Kik adták le az első lövést? Megannyi kérdés. Netán ki volt az első, aki a Hadak Útjára költözött?
Az első hősi halott
Takács Viktória grafikus rajza
Néhány kérdésre ismerjük a választ, néhányra nem. Az utolsót pedig megkíséreljük megközelíteni annak tudatában, hogy a történészszakmában ezt van, aki vitatja. Nem baj, a tudományt – többek között – az viszi előre, hogy aki nem ért egyet kollégája megállapításaival, gőzerővel veti bele magát a kutatásba, s új eredményekkel rukkol elő (feltéve, ha talál új, addig fel nem tárt forrásokat). A „zászló áll”, a „pálya mindenkié”, hátha egyszer végleges bizonyosságot szerzünk, talán épp e blog segítségével.
A levéltári adatok
A császári és királyi 68. jászkun gyalogezred a belgrádi szerb helyőrséggel szemben, Zimonyban állomásozott 1912 óta. Feladata a megerősített határvédelem volt. Az 1914. június 28-i szarajevói merénylet után alig egy hónappal kitört a háború. Egy nappal a hadüzenet után, július 29-ére virradóra a szerbek felrobbantották az országhatárt képező Száván átvezető vasúti híd déli pillérét Belgrád és Zimony között. A szolnoki 68-as gyalogezred katonái a híd zimonyi oldalánál őrséget állva, megpróbálták a robbantást megakadályozni – sikertelenül. A szerbek ágyúval és kézifegyverekkel támadták a hídőrséget. A kirobbant tűzharcban, amelynek lefolyását a különböző források némileg eltérő módon írják le, életét vesztette három 68-as katona: Kovács Pál gyalogos, Bíró Gábor gyalogos, és Veres Imre gyalogos. Szerb oldalon – úgy tudjuk – nem voltak halottak. A következő harccselekményre július 31-én került sor, a Monarchia és Oroszország között pedig csak augusztus 5-én állt be a hadiállapot, tehát – jelenlegi ismereteink szerint – ők voltak a Nagy Háború első hősi halottjai.
A halotti anyakönyvi kivonat
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)
Róluk, sajnos, csupán annyit tudunk, amennyit a halotti anyakönyvben találtunk: Kovács Pál gyalogos, 68. gyalogezred 11. század, született: Abádszalók, Jász–Nagykun–Szolnok vármegye, 1892, a halál oka: „az ellenségnek a »Burma« őrség elleni támadása alkalmával elesett”, eltemetés ideje és helye: a harcmezőn. A „Burma” a zimonyi hídőrség fedőneve volt. Az abádszalóki helytörténész, Szivák Ilona kutatásaiból ismerjük továbbá, hogy Kovács Pál felcseperedvén dohányoslegényként dolgozott Tiszaburán. 1913. október 1-én vonult be sorkatonai szolgálatra a cs. és kir. 68. szolnoki gyalogezredhez. A császári és királyi közös Hadsereg (k. u. k. Heer) rendfokozat nélküli bakáinak hivatalos megnevezése gyalogos (Infanterist) volt, a Magyar Királyi Honvédség „csillag nélküli” katonái viselték a honvéd rendfokozatot.
(Forrás: Magyarság, 1934. július 29-i szám)
Valószínűleg a későbbi években valaki megpróbálta a halotti anyakönyvekben talált adatokat feldolgozni, mert jól láthatóan, teljesen más kézírással és tollal Kovács Pál neve fölé írta: „A világháború legelső hősi halottja”. A megjegyzés-rovatban szerepel is egy 1934-ből származó (folyó? iktató?) szám, igaz, ez is más kézírással. Azt azonban nem tudjuk, hogy ki, s főleg nem, hogy milyen forrás alapján tette megállapítását, miként azt sem, hogy miért pont Kovács, s nem Bíró vagy Veres gyalogost jelölte az elsőség elsőségével. Ez pedig – jelenleg – alapvető hiányosságnak tűnik, s bizonytalanná tesz mindent a dátum, a helyszín és a történés kivételével.
A második bejegyzés a halotti anyakönyvben: Bíró Gábor gyalogos, 68. gyalogezred 11. század, született: Mezőtúr, Jász–Nagykun–Szolnok vármegye, 1891, a halál oka és az eltemetés módja ugyanaz, mint Kovács Pálé. A harmadik bejegyzés: Veres Imre gyalogos, 68. gyalogezred 14. század, született: Mezőtúr, Jász–Nagykun–Szolnok vármegye, 1891, a halál oka: „a Zimony–Belgrádi vasúti hídnál az ütközetben elesett”, eltemetés ideje és helye: a harcmezőn.
Ennyi, amit biztosan tudunk a halotti anyakönyvekből. Az irat eredetije a HM HIM Hadtörténelmi Levéltárban található: VI. 36. Katonai egyházi szervezetek anyakönyvei 264., k. u. k. 68. gyalogezred halotti anyakönyve, 73/a kötet. S azt is feltétlen „illik” megemlítenünk, hogy azt a három nevet Udovecz György kutatta ki a levéltárban.
A problémák
Még tartott a háború, amidőn könyvet adtak ki a cs. és kir. 68. gyalogezred harci útjáról (A 68-as jász-kún gyalog-ezred háborús albuma, szerk.: Reschner Róbert–Sebestyén József, 1917). A könyv, ellentétben címével, szabályos ezredtörténet, nem pedig fényképes album. Az 1920-as, 1930-as években a legtöbb (de nem mindegyik) ezred történetét megírták. Az általunk vizsgált kérdésről a 17. oldalon esik szó: „Föl kell még jegyeznünk, hogy a világháború első halottja Tóth András volt, első sebesült tisztje pedig Knerler János kapitány, mindkettő ezredünk harcosa.” Ennyi és nem több, még dátum és helyszín sem szerepel mellette.
Most már tehát négy nevünk van, s mind a négy 68-as baka (nem írhatunk gyalogost, mert Tóth András neve mellett nem szerepel rendfokozat). A könyv szerkesztői, maguk is az ezred tisztjei, nyilván nem hasukra ütve írták le Tóth András nevét, miként az ezred halotti anyakönyvébe sem „csak úgy” került be az előző három gyalogos neve. Az azért elgondolkodtató, hogy e négy katona közül egyedül Kovács Pál kapott (a 220. oldal szerint) posztumusz kitüntetést, mégpedig Bronz Vitézségi Érmet. Egyelőre csak bizonytalanságunk nőtt, kutassunk hát tovább.
Zimony–Belgrád–Pancsova térsége a Nagy Háború kitöréskor, dombornyomatos vázlat (Forrás: Nagy Háború írásban és képben. I. Északon és délen. Athenaeum, Budapest, 1915)
A háború második évében, 1915-ben jelent meg „A Nagy Háború írásban és képben” első kötete, a budapesti Athenaeum gondozásában. A „Határvédelem – első harcok” című fejezetet dr. Szilágyi Lajos vezérkari testülethez beosztott százados írta, márpedig akkoriban nem sok katona szerzett tudományos fokozatot. Okunk van feltételezni, hogy Szilágyi százados alapos munkát végzett (s ez tanulmányán látszik is), ráadásul még csupán egyetlen esztendő múlt el a vizsgált esemény óta. Igen ám, csakhogy ez esetben, az 57. oldalon egy harmadik verzióval is találkozhatunk: nem a szerbek támadták meg a hídőrséget, hanem mi támadtunk a hídon át, s nincs szó hősi halottakról:
„Július 28-án éjjel (…) egyidejűleg irtózatos erejű detonáció jelezte, hogy a szerbek a belgrád–zimonyi vasúti hidat fel akarták robbantani. Ez azonban csak részben sikerült (…) Ez fegyveres beavatkozást követelt (…) a Zimonyban állomásozó szolnoki 68-ik gyalogezred egyik zászlóalja parancsot kapott, hogy a szerbeknek a híd lerombolására irányuló kísérleteit a hídra való előnyomulással hiúsítsa meg. A zászlóalj Pedtetti őrnagy vezetése alatt rohammal hatolt a hídra egészen addig a pontig – a hídnak mintegy kétharmadáig –, ahonnan a hídhoz vezető utcákat fegyvereink tüzével megtisztította az ellenséges katonáktól és minden további közeledést az éjjel megakadályozhatott. Ez a harc reggel félötig tartott el.”
Július 29. eseményei az 58. oldalon folytatódnak: „…a zimony–belgrádi hidat most újból fel akarták robbantani. Nagyobb kárt azonban most sem tettek benne. Ettől kezdve a szerbek kétségbeesett támadása naponta megismétlődött, amelyeket azonban véresen visszavertünk, anélkül hogy veszteségek értek volna bennünket.”
Szakmai szempontból igen komoly munkának számít a m. kir. Hadtörténelmi Levéltár „A világháború 1914–1918” című könyvsorozata, amelynek IV. kötete (Stádium, Budapest, 1929) dolgozza fel a Szerbia elleni első hadjáratot. Elkészítéséhez forrásértékű iratok bőségesen rendelkezésre álltak. E monográfia 63. oldaláról azonban legfeljebb magát az eseményt tudjuk megerősíteni: „Az ellenségeskedések sorát a szerbek kezdték, amennyiben július 29-én hajnalban a zimony–belgrádi vasúti híd délparti pillérét felrobbantották és Belgrádról a túlparton mutatkozó hajókra, sőt július 31-én még a vöröskereszt védelme alatt álló Zimonyról Pancsovára igyekvő kórházi hajókra is tüzeltek.”
A tisztázási kísérletek
Húsz évvel a háború kitörése után, a Szolnoki Újság 1934. június 10-i számában egy cikk jelent meg az első hősi halottal kapcsolatban. Ennek, illetve a Szolnok Megyei Levéltárban folytatott kutatásai alapján, dr. Cseh Géza levéltáros a Jászkun Krónika 1994. június 21-i számában hosszabb lélegzetű cikket jelentettet meg, amelyben alaposan körbejárta a kérdést, kísérletet téve annak tisztázására. Ő is azonban csupán arra a megállapításra juthatott, hogy „A történeti szakirodalom és a levéltári források nem bizonyítják egyértelműen, hogy valóban Kovács Pál lett volna az I. világháború első halottja.” Valószínűsíti, hogy 1934-ben választották ki személyét, ám nem tudományos alapon, hanem azért, mert Gömbös Gyula miniszterelnök az Abádszalókot is magába foglaló választókerület országgyűlési képviselője volt, „…aki néhány hónappal a választások előtt a magyar nép kegyeleti érzését is igyekezett saját céljaira felhasználni.”
A gondolatmenet mindenképpen figyelemre méltó, ám van egy apró bökkenő: akkoriban a kormánypárt hivatalban lévő miniszterelnökének nem volt szüksége ilyen „trükkökre”, hogy voksokat nyerjen. Az érvényben lévő választójogi törvény, az 1925:XXVI. törvénycikk alapján a 245 képviselőből 46 titkos szavazás alapján, lajstromon került be a Képviselőházba. Bár az is kétségtelen, mint Sipos Péter professzor írja: „Gömbös nemzeti retorikája és reformígéretei visszhangra találtak a parasztságban (…) A kormánypárt a legtöbb lajstromos, titkos kerületben kisebbségben maradt…” (Őrségváltás szavazócédulákkal – 1935, in: Parlamenti választások Magyarországon 1920–1938, Napvilág, Budapest, 2. kiadás, 1999, 171., 174. oldal).
(Forrás: Magyarság, 1934. július 29-i szám)
Mint ahogy az is kétségtelen, hogy az új kormánypárt, a Nemzeti Egység Pártja hivatalos zászlóbontására 1933. november 12-én került sor, majd az 1934-es esztendőt a pártszervezésre és a tömegbázis megteremtésére szánták. 1934 nyarán maga Gömbös is „országjárást” tartott (Gergely Jenő: Gömbös Gyula, Vince Kiadó, Budapest, 2001, 254-259., 263. oldal), ebbe pedig „bőven belefért” a vidéki lakosság bármilyen eszközzel történő megnyerése.
S akkor most nézzük meg újra az eredeti halotti anyakönyvön az 1934-es keltezésű számot, miközben jusson eszünkbe, hogy Gömbös korábban honvédelmi államtitkár volt, majd honvédelmi miniszterré avanzsált, amit megtartott miniszterelnöki kinevezését követően is, a veszteségi listákat pedig a Honvédelmi Minisztériumban kezelték. Igazságot tenni – jelenlegi ismereteink szerint – e kérdésben sem lehet.
A következő kísérletet az elsőség elsőségének tisztázására dr. Pollmann Ferenc hadtörténész tette a „Magyarország az első világháborúban” (Petit Real, Budapest, 2000) című lexikonban. A 718. oldalon található szócikkében megemlíti, hogy 1934-ben a „Magyarország” című lap országos akciót indított Kovács Pál hamvainak hazahozatalára, ám az sikertelen maradt, mivel sírját már nem találták meg. De Pollmann azt is írja, hogy július 30-án a zimony-franzthali temetőben helyezték örök nyugalomra, s nem a harctéren, mint ahogy a halotti anyakönyvben szerepel. S Pollmantól tudjuk azt is, hogy Kovács halálos sebét egy szerb csónakból leadott lövés okozta. Ez pedig egyaránt lehetséges akkor is, ha a szerbek támadták meg a hídőrséget, s akkor is, ha a 68-asok támadtak át a hídon. Pollmann megállapítása hasonló Cseh következtetéséhez: „A levéltári források nem támasztják alá egyértelműen Kovács »elsőségét«.”
Aztán van egy újabb „kósza adat”, ami mindenben segít, csupán az elsőség elsőségének megállapításában nem. A HM HIM Hadtörténelmi Levéltár VI. fondfőcsoport 37. humanitárius iratok 19. dobozban található „A jugoszláviai I. világháborús magyar katonai temetők iratanyaga 1923–1943” egyik csatolt fotójának tanúsága szerint Balogh István ontotta elsőként vérét, ami viszont nem jelenti automatikusan, hogy ő is lett volt az első hősi halott, hiszen egy sebesült is vérét ontja.
S kísérletet tettek a kérdés tisztázására Abádszalók helytörténészei is. Dr. Dömötör Sándor, saját kutatásain túl, felhasználva még dr. Antal Károly, Czicze József, Dömötör Ákos és Szokoly Endre gyűjtéseit, a község monográfiájában (Abádszalók földje, népe, kultúrája, Abádszalók) a hősi halál körülményeit illetően egy harmadik változatot leírva foglal végül (merthogy az elején még ő is bizonytalan) állást a falu szülöttjének elsősége mellett:
„A szóhagyományok szerint a világháború első halottja abádszalóki ember volt: Kovács Pálnak hívták. (…) Szokoly Endre kutatásai szerint az első világháború első veszteség-listáján három halott és négy sebesült szerepelt. A 68. gyalogezred katonái 1914. július 28-án indultak el a zimonyi kaszárnyából Burmára, a Száva partjára. Ott feküdtek egész nap az előre elkészített lövészárokban. A napnyugta még békés volt, azonban hajnali fél egykor óriási robbanás hallatszott: felrobbant a két országot összekötő híd és nyomban megkezdődött az ellenségeskedés. A Kalimegdánról szerb lövészek heves puskatűz alá vették a Száva balpartját, ahol a 68-asok III. zlj-ából a 11. század 2. szakasza tartott őrséget.
Az eredeti képaláírás: „A 68-ik gyalogezred 11-ik századának egy szakasza a mozgósítás előtti napon, őrségen a Száva-hídnál. Az első sorban a hetedik Kovács Pál, a világháború első hősi halottja. A kép jobboldalán látszó vasuti őrház telefonja mellett érte szerb golyó a háború első napján Knerler János főhadnagyot, a világháború első sebesültjét. A híd közepén, fehér zubbonyban szerb katona áll őrt.”
(Forrás: Magyarság, 1934. július 29-i szám)
Reggel felé – már július 29-én – fogytán volt a muníció. Az őrs parancsnoka Kovács Pál és Bíró Gábor közlegényeket a közeli finánc-őrházhoz küldte, hogy hozzanak egy láda töltényt az árokba. A két katona golyózáporban futva hozta el a nehéz láda töltényt. Bíró Gábor beugrott az árokba, hogy majd beemeli, a másik katona pedig abban a pillanatban végigzuhant a láda mellett. Kovács Pál közlegényt, ki 1892-ben Abádszalókon született, pontosan a homloka közepén érte és azonnal megölte a golyó. Erre Bíró Gábor kiugrott az árokból, behajította a ládát és utánavetette magát, közben azonban egy golyó átfúrta a tüdejét és egy óra múlva meghalt. Kétségtelen tehát, hogy az első világháborús halott Kovács Pál volt, mert sem nálunk, sem a szerbeknél nem volt más halott azon a reggelen.”
Az előző fotóról kinagyítva a Száva-híd őrsége a mozgósítás előtt. Az első sorban a hetedik katona volt Kovács Pál
Dömötör Sándor révén ismerjük meg kicsit jobban Kovács Pál rövidre mért földi pályafutását is: „Kovács Pál apja dohánykertész kukás volt Szapáry grófnál, a réti tanyán, majd bejöttek lakni a faluba. Lovászhátról vonult be Kovács Pál, mert Lovászháton laktak akkor a szülei.”
Évfordulós eposz
Noha nem sikerült (eddig) egyértelműen igazolni Kovács Pál gyalogos elsőségét, a Szolnoki Újság 1934. június 10-i számában megjelent írás idézése két okból sem érdektelen. Egyfelől emléket állít A Kötelességét Teljesítő Egyszerű Katonának (sic!, nagy kezdőbetűkkel, még akkor is, ha esetleg nem ő volt a világháború első hősi halottja), másfelől pedig korrajznak sem utolsó az 1930-as évek közepének Magyarországáról:
„A világháború közelgő húszéves évfordulója alkalmával érdekes és bennünket, szolnokiakat közelről érintő akciót indított a »Magyarország« című lap: Hozzuk haza annak a katonának a tetemét, aki elsőnek áldozta életét Szent István birodalmának ezeréves határai védelmében.
A világháború első hősi halottja Kovács Pál abádszalóki születésű, tiszaburai lakos, dohányoslegény volt – tehát megyebeli –, és ezenfelül közlegénye a cs. és kir. 68. gyalogezrednek, a békeidők szolnoki háziezredének. Minden ok megvan tehát arra, hogy a Kovács Pál tetemének hazahozatalára irányuló akció támogatásban részesüljön és mielőbb megvalósuljon.
Kovács Pál 1913. október 1-én rukkolt be a 68-asok zimonyi zászlóaljához és tíz hónapja volt katona, amikor kitört a világháború. 1914. július 29-én a zimony–belgrádi vasúti híd őrzésére rendelték ki többedmagával Infanterist Kovács Pált és ott kapták a szerb tüzérek ágyútüzét, és ugyanakkor egy csolnakon közelegő szerb katonák gyilkos lövéseit. Pár pillanat múlva két hangos jelszó jelezte, hogy a hídőrző katonák közül kettőt eltaláltak a lövések. Az első jajszó Bíró Gábor közlegényé volt (ő felépült sérüléséből), a másik jajszó, egyben az utolsó szava volt Kovács Pálnak; ő ott a helyszínen kiszenvedett.”
Ne feledjük: az ezred autentikus forrásnak számító halotti anyakönyve szerint Bíró Gábor gyalogos is hősi halált halt aznap – újabb, jelenlegi ismereteink birtokában feloldhatatlan ellentmondás. De folytassuk merülésünket a ’30-as évek közepének tengerében, hogy egy újabb ellentmondásba ússzunk bele: a halotti anyakönyv bejegyzése a harctéren történt eltemetést tartalmazza. S ne feledjük: július 30-án Zimonyban már igencsak repkedtek a szerb gránátok és golyók… A 68. gyalogezred 1917-ben (!) kiadott történeti albuma ugyanis Kovács Pál temetéséről is tudósított: „Július 30-án temették el Kovács Pált, a világháború első hősi halottját a zimonyi ún. franzthali temetőben teljes katonai pompával. Volt díszkivonulás, sok koszorú, búcsúbeszéd, sortűz: parádésan temették el Infanterist Kovács Pált, aki elsőnek esett el a világháborúban annyi száz és százezer magyar és más nemzetiségű sorstársa előtt.”
Az abádszalóki emlékmű a felújítás előtt
(Fotó: Szvircsek Éva)
A ’30-as évek közepén a szolnokiak szorgalmazták: „Hozzuk haza ezt az egyet, ezt a legelső hősi halottunkat a magyar anyák vigasztalására, akik éppen így vesztették el fiaikat, had lássa mindenki, hogy a magyar nemzet megbecsüli hőseit. (…) Megérdemli az akció, hogy segítségére siessen minden hatóság és minden érző szívű, emlékező magyar!”
Noha Szolnokon már a helyet is kijelölték a Tisza partján – a Tisza Szálló és a közúti híd között –, ahová Kovács Pál maradványait elhelyezik és föléje díszes emlékművet állítanak, a nagy felbuzdulás nem hozta meg a várt eredményt. Miért? Molnár Tibor zentai hadtörténésztől tudjuk, hogy a háború után létrejött Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) időközben felszámolta az elszórt katonasírokat. Ám mielőtt bárki „rosszra gondol”: a katonákat – sajátot és ellenfelet egyaránt – exhumálták és nagyobb temetőkben kialakított katonai parcellákba temették át. A zimony-franzthali polgári temetőben nyugvó valamennyi katonát a belgrádi új temetőben egy közös tömegsírba temették át, amely fölé emlékkápolnát emeltek. Minden valószínűség szerint Kovács Pál földi maradványait is Belgrádba vitték át, ám akkoriban még nem létezett az a fajta genetikai vizsgálat, amelynek segítségével ki lehetett volna választani egy bizonyos katonát bajtársai közül.
A katonai parcella és az emlékkápolna Belgrád temetőjében 2006-ban
(Fotó: Molnár Tibor, Zenta)
Végezetül, anélkül, hogy „ex cathedra” tisztázottnak nyilvánítanánk az elsőség elsőségét, illetve azzal, hogy megkíséreltük összefoglalni az ismert adatokat és a felmerülő kérdéseket; az ismereteket egy újabb utalással véljük gyarapítani. Az Abádszalókon felállított hősi emlékmű, amelyet Kemény Simon szobrászművész alkotott és 1924-ben lepleztek le, a zászlóra vigyázó honvédet ábrázolja. Az idősebbek visszaemlékezése szerint a szoboralak Kovács Pál fényképe alapján készült, így a világháború első hősi halottjának arcvonásait örökíti meg…
Az abádszalóki emlékmű a felújítás előtt
(Fotó: Szvircsek Éva)
Újabb évfordulós eposz
A Tisza-tó mellett fekvő, csodálatos szépségű kisvárosban, Abádszalókon 2007. július 29-én katonai tiszteletadással újra avatásra került a felújított Nagy Háborús emlékmű.
Az abádszalóki emlékmű a felújítás után
(Fotó: Szvircsek Éva)
Miként az 1914-es zimonyi, a 2007-es abádszalóki ünnepség is katonai tiszteletadással zajlott. Egyszerre avatták újjá a felújított emlékművet és temették újra jelképesen a 115 éve született Kovács Pál gyalogost. Fél négytől a debreceni katonazenekar adott térzenét.
Az abádszalóki emlékmű a felújítás után
(Fotó: Szvircsek Éva)
Pontban négykor, harangzúgás közepette bevonult a szolnoki helyőrség díszszakasza, a cs. és kir. 68. gyalogezred korabeli „csukaszürke” egyenruhába öltözött hagyományőrző járőre az ezred egykori csapatzászlajával, valamint a történelmi zászlósor, a katonai díszőrség és a Vitézi Rend országos, illetve Szolnok megyei zászlaja. A hagyományőrző járőr a Magyar Királyi „Szolnok” Honvéd Hagyományőrző Egyesület és a nagykátai Honvédtüzér Hagyományőrző Csapat tagjaiból tevődött össze.
A Himnuszt követően elhangzott Gyóni Géza „Csak egy éjszakára” című verse, ezt követően felcsendült a cs. és kir. „Prinz Eugen” induló. A megható ünnepi beszédek után a Történelmi Vitézi Rend főkapitánya bejelentette, hogy Kovács Pál gyalogost a Vitézi Szék posztumusz vitézzé ütötte. A nemzeti szalag átvágását követően elhangzott Abádszalók 202 hősi halottjának neve, mialatt a helyi iskolás gyermekek 1-1 szál virágot helyeztek az emlékmű talapzatára minden hősi halott emlékére.
Következett az ökumenikus egyházi szertartás, majd háromszoros díszsortüzet lőtt a szolnoki helyőrség díszszakasza, s – korabeli Mannlicher puskákkal – a hagyományőrző járőr.
Háromszoros díszsortűz, a háttérben a cs. és kir. szolnoki 68. gyalogezred egykori hadilobogója
(Fotó: Szvircsek Éva)
A koszorúzás után a helybeliek és a hősi halottak hozzátartozói elhelyezték a kegyelet virágait a felújított emlékmű talapzatán, végül a mai és a régi katonák díszmenetben vonultak el a Nagy Háborús emlékmű, alias Kovács Pál gyalogos szobra előtt. Az ünnepséget a Szózat, majd a Magyar Takarodó kürtszava zárta.