Részlet egy géppuskás szakaszparancsnok visszaemlékezéséből

Az alábbiakban Hary József: Az utolsó emberig. Isonzói jelentés című, a Püski Kiadó által az idei könyvhétre megjelenő visszaemlékezés-kötetéből közlünk egy részletet. A szerző a nagyváradi 37. közös gyalogezred 4. zászlóalja egyik géppuskás szakaszának a parancsnokaként harcolt az Isonzónál. A visszaemlékezés a Tolmeini-hídfőben Doljénál 1915 szeptemberében és Görztől északra a Monte Santón 1917. május-júniusában vívott harcok nyers valóságába enged érzékletes betekintést. Kiragadott részletünk a 10. isonzói csata idején, 1917. május 25–én játszódik a Monte Santón.

Rövidesen ismét tele lesz a kaverna fojtó fekete füsttel, s a bejárat is kisebbedik. Újra munkához kell látnunk. A robbanások nyomán fejlődő gáz a mellünkre telepszik, köhögési ingert okoz és csípi a szemünket. Dolgozik a szellőztető, de a külső levegő sem igen jobb a bentinél. Vége a tréfálkozásnak, mert mi is együtt köhögünk a bolhákkal. Mind elviselhetetlenebb lesz a levegő, annyira, hogy feltesszük a gázálarcokat is, de így meg a meleget nem bírjuk. Az álarc alatt patakokban ömlik arcunkról a víz, s alig bírunk lélegezni. Egyébként sem sokat érnek az álarcok, a legtöbb már egészen rozsdás. Közben az olaszokat is figyelni kell, nem jönnek-e már.

 Hary József (középen) és katonatársai

Így kínlódunk, amikor úgy 5 óra körül szűnik a gránátzápor, s látjuk, hogy temérdek olasz igyekszik fel az oldalon, különösen sokan vannak a Vodice és a tőlünk jobbra levő terület ellen támadók, míg a tőlünk balra levő kolostor irányába egy olaszt sem látunk jönni.

Kivisszük a géppuskát a kaverna elé, s melléülve belékaszálok az elől jövőkbe. Tőlünk jobbra is megszólalnak a géppuskák, s szünet nélkül szólnak. Ott van tőlünk Fodor Lajos tartalékos hadnagy két géppuskával. A 13. század velünk levő emberei is beleszólnak küzdelmünkbe, s tüzelve, követ dobva segítenek. De a mostani támadók makacsabbak. Úgy jönnek, mintha nem is lőnénk őket. Pedig sokan feküsznek le örökre a sziklák között, de a megmaradók annál vadabbul jönnek.

 Osztrák-magyar 1907/12 M 8 mm-es Schwarzlose géppuska összeszerelése

Szidjuk a tüzérséget, hogy tétlenül nézi küzdelmünket, míg végre megkönyörül rajtunk és srapnellel sepri végig a hegyoldalt. Ez még gyorsabb iramra ösztönzi az olaszokat, iparkodnak mielőbb kikerülni a srapnellesőből. Minden ideg megfeszül bennem, hihetetlen gyorsasággal lövöm ki egyik hevedert a másik után, de hiába hullnak el az elől jövők, hátulról ugyanannyi vagy talán még több lép a helyükbe. Embereim kézigránáttal állnak mellettem, én pedig kaszálom, egyre kaszálom őket. Az eleje már 100 lépésre sincs tőlünk, s mintha megelégelte volna az előnyomulást, lefekszik, de pillanatok múlva látom, hogy nem gyávaságból, hanem mert az utánuk jövőknek akarják megkönnyíteni a dolgát, s a magukkal hozott kézi gépfegyvereikkel tűz alá vesznek bennünket. Most lett csak igazán veszélyes a helyzetünk. Ha sokan tudnak a fekvőkig eljutni, onnan pillanatok alatt rajtunk lehetnek s akkor kevés számú emberemmel egy-kettőre felkoncolhatnak.

 A Monte Santo észak felől

Azt sem tudom, mennyi idő telik el így, amikor hirtelen „Evviva Savoya!”, „Evviva Itália!”, „Avanti!” kiáltásokkal felugrálnak s rohannak felénk. Embereim dobálják rájuk a kézigránátokat, köveket, én is úgy dolgozom, hogy csuromvíz lesz az ingem, de hiába, már rajtunk is vannak.

Felugrom a géppuskától, annak már úgy sem vehetem hasznát, előbb kézigránátot, majd karabélyt ragadok, s egy sziklának vetve hátamat már csak a saját életem megmentésére gondolok. Leírhatatlan a kavarodás, embereim alig látszanak ki az őket körülvevő olaszok közül. Lisztes szakaszvezető, aki már kiheverte a tegnapelőtti gránátnyomást, emberül vágja s rázza le magáról támadóit. Mellettem Tarsoly Károly nevű legényem szúrja le őket egymás után. Magam szabályszerű vívó mozdulatokkal döföm szuronyomat az ellenem jövőkbe, s csak azért tudjuk magunkat tartani, mert hátulról a sziklák miatt nem támadhatnak. Így is reménytelen a helyzetünk, mert sokáig nem bírhatunk velük.

Erre gondolhat Lisztes és Tarsoly is, mert hirtelen vad káromkodások között megfordítják fegyverüket, s a boldogabb végével irtózatos csapásokat mérnek támadóikra, akik rövid küzdelem után ledobják fegyverüket s megadják magukat. Ezt látva vérszemet kapnak a többiek is, és védekezőkből támadókká lesznek, mire a még harcolók is megadják magukat.

 Olasz foglyok

Ezzel el is dőlt az ütközet sorsa, ismét mi maradtunk felül. Első gondolatom, hogy vajon mi van a géppuskával, s meghűl bennem a vér, mert nem látom a helyén. „Elvitték a géppuskát!” – kiáltom Tarsolynak s ezzel már rohanok is keresni. Látom, hogy a hegyoldalon viszi három olasz lefelé. Majd a nyakunkat törjük ki, úgy bukfencezünk utánuk, s el is érjük őket, mert ők a nehéz teherrel nem tudnak olyan gyorsan haladni, mint mi. Tarsoly a puskatussal szó nélkül úgy vágja fejbe a fegyvert vivőt, hogy agyveleje abban a pillanatban kiloccsan, s az állványt és páncélt vivő két olasz a rémülettől megdermedve ellenállás nélkül foglyaink lesznek. Vitetem velük vissza felfelé, de most egy negyed órába is beletelik, amíg helyben vagyunk. A kavernánál éppen a foglyokat számolják, létszámuk 123, köztük két tiszt és egy őrmester.

Már 7 óra, de még nappali világosság van. Bámulom, hogy az olasz tüzérség tétlenül szemléli a kaverna előtti csoportosulást, s nem küld ide nehány kövérebb bolhát. El is rendelem, hogy aki elfér, menjen be a kavernába, a többi fogoly pedig húzódjon meg a sziklák között, míg a szürkület beálltával elszállíthatjuk őket.