Mikor, miért, hol és hogyan került sor az első tömegpusztító fegyverként is ismert vegyi fegyver, a harci gáz alkalmazására a Nagy Háború során? Milyen hatásai vannak ennek mai napig a környezetünkre? Szerzőnk ezekre a kérdésekre keresi a választ a téma áttekintéséről készült írásában.
Az első világháború kitörése és első éve számos új vagy alig ismert fegyver szolgálatba állítását hozta magával. Ezek a védelmet erősítették, s így a frontvonalak állandósultak. A szemben álló felek leküzdhetetlennek látszó lövészárokrendszereket építettek ki. Ezért 1915 tavaszán megjelent az első tömegpusztító fegyver, az elsősorban támadó fegyverként ismert, de védő fegyverként is használható vegyi fegyver, a harci gáz.
Otto Dix: Rohamcsapat egy gáztámadás alatt, 1924
Amíg a lőfegyverek mechanikai úton keletkezett sérüléseket okoznak, addig a vegyi anyagok az élő szervezetben okozott vegyi változások révén teszik harcképtelenné a katonát. Hatástartamuk napokig, sőt hetekig is eltarthat. Súlyos esetben pedig halált is okozhatnak. Ezek az anyagok mindhárom halmazállapotban előfordulhatnak. Ezért nem teljesen pontos a gáz kifejezés, bár végül is mindhárom halmazállapotból gáz keletkezik. A gázok élettanilag elsődleges és másodlagos hatással rendelkeznek. Az elsődleges az izgató, a másodlagos a mérgező hatás. Egyes gázok csak elsődleges hatást fejtenek ki, vagyis csupán izgató hatást, mások viszont elsődleges hatás nélkül azonnal halált okoznak. Néhány gáz azonban mindkét hatással rendelkezik. A foszgén például először csupán köhögést okoz, majd órák múlva tüdővizenyőt, fulladásos halált.
Orosz katonák gáztámadás után a segélyhelyen
(forrás: stadtteilgeschichten.net)
A hadjáratok során már az ókorban is használtak különféle ingerhatással rendelkező füstöket. Az eljárás az anyagok égetésével a széljárásra bízta a hatás kifejtését. Az égetett anyagok azonban komoly, maradandó károsodást nem okoztak. Bombaként pedig kén, szurok, gyanta és kóc keverékével töltött cserépedényeket használtak, amelyeket meggyújtva az ellenség közé dobtak vagy hajítottak. A középkorban gyanta, kén és arzén keverékét használták. A napóleoni háborúk idején egy angol vegyész kéksavval töltött gránátok ötletével állt elő, de ötletét elutasították. Az első részletesen kidolgozott gázalkalmazás Angliában, a krími háború idején keletkezett. 1855. aug. 7-én a Szevasztopolt ostromló angol csapatok kéndioxid bevetését tervezték, de az alkalmazás elmaradt. A harci gáz, vagyis a különféle izgató és mérges gázok gyakorlati hadrafoghatóságának ötlete Franciaországból ered. A francia haderő már a világháború kitörésekor rendelkezett mintegy 30000 darab brómecetészterrel töltött kézigránáttal, amelyeket eredetileg a francia rendőrség rendelt meg. Bevetésükre azonban nem került sor. Az első vegyifegyver, amelyet az első világháború során alkalmaztak is, az egy szintén brómecetészterrel töltött puskagránát volt, amelyet 1914 augusztusában az argonne-i erdőben használt a francia hadsereg. Ezt követően még több, csupán ingerlő harci gáz alkalmazására került sor a francia és a német oldalon is. Jelentős hatásuk azonban nem volt. A statisztikák alapján minden 100 halottból csupán 3% volt a különféle harci gázok áldozata.
Gázgránát kilövése francia Lebel puskából
(forrás: wikipédia)
A harci gáz tömeges alkalmazásának ötlete Fritz Haber német kémikustól ered. Haber az első világháború kitörésekor a német hadügyminisztérium vezető tisztségviselőjeként kezdett el foglalkozni a gázok katonai alkalmazhatóságával. Először ő is lövedékbe zárt gázok előállításával próbálkozott. Később a nagyobb eredménnyel kecsegtető módszerrel: palackokban tárolt, majd a kedvező időjárási körülmények esetén kifújt gázok szél általi célba juttatásával. Ezt az eljárást az 1899. július 21-én elfogadott hágai egyezmény sem tiltotta. Persze az egyezmény aláírásakor ezt a technikát még nem ismerték... Haber kísérletei sikerrel jártak, a hatás nem maradt el. A hónapokig tartó kutatómunka eredményeképp a német hadvezetőség 5700 gázpalackot gyártatott, amelyekben megtévesztésül fertőtlenítőszernek jelölt 150 t klórgázt tároltak. Bevetésük előkészítéseként 1915. április 11-től a belgiumi Ypernnél húzódó német állásokban 6 km szélességben 4100 db 40 kg-os és 4130 db 20 kg-os palackokat telepítettek, amelyek szállítását és bevetését Haber személyesen irányította. A bevetés azonban a kedvezőtlen időjárás miatt többször elmaradt. 1915. április 22-én délután végre kedvező széljárás uralkodott és a halálos, 600–900 méteres sugarú, sárgászöld felhő 2-4 m/s sebességgel megindult a francia állások felé. A klórgáz hatása még a németeket is sokkolta. A 6-8 perc alatt kifújt klórgáz szinte elsöpörte a francia védelmet, s maga után hagyott mérgezést szenvedett beteget, illetve halottat. Az elért eredményre a német csapatok sem voltak felkészülve. Az említett 6 km-es frontszakasz birtokba vételéhez ugyanis nem összpontosítottak megfelelő létszámot. Mire a szükséges erő rendelkezésre állt, a francia csapatok újra birtokba vették állásaikat, készen állva a védelemre.
Az angol 47. hadosztály katonái gázfelhőben Loosnál
(forrás: wikipédia)
A szellem azonban kiszabadult a palackból. Hamarosan újabb gázfelhők indultak. 1915 májusában a németek Loos mellett az angol állásokat támadták, majd a keleti hadszíntéren Bolimovnál az orosz katonák is megpillanthatták a halálos felhőt. Ebben az esetben a klórgáz mellé foszgént is kevertek, így fokozva a hatást. Hamarosan azonban Angliában, Franciaországban és Oroszországban is hozzáláttak a vegyi hadviselés támadási és védekezési módszereinek kidolgozásához. A válaszra nem sokáig kellett várni. Az angolok már 1915 szeptemberében klórgázzal támadták a német állásokat, az oroszok szintén ebben az időben vetették be a klórgázt. A franciák kicsit később, 1916 januárjában teremtették meg a klórgáz bevetésének feltételeit. 1916. február 21. ismét egy jelentős állomása a vegyi harcnak. Ezen a napon a franciák Verdunnél először alkalmaztak gázgránátokat.
Ezt követően mindkét hadviselő tábor jelentős vegyianyag-gyártásba kezdett. A harci gáz előállítása ipari méreteket öltött. A világháború alatt előállított és a világháború során alkalmazott harci gázokat hatásuk szerint alapvetően 3 csoportba osztották:
- a halogéntartalmú könnyeztető, nem halálos gázok (brómaceton, klóraceton), amelyek hatására erős könnyezés és szemizomgörcs alakul ki,
- az arzénvegyületet tartalmazó gázok (difenilarzénklorid), amelyek belélegezve felső légúti panaszokat (köhögés, orrfolyás, fejfájás) okoznak. Az ilyen típusú gázzal töltött lőszert kék színű kereszttel jelölték. Ebbe a csoportba sorolták a foszgént tartalmazó, a tüdőt károsító, súlyos esetben halált okozó gázokat is. Az ilyen gázzal töltött lőszereket zöld kereszttel jelölték meg,
- a klórvinilarzéndikloridot (Lewisit), illetve a diklórdietilszulfidot (mustárgáz) tartalmazó gázok, amelyek a légzőszervek roncsolása mellett bőrkárosító hatással is rendelkeznek. E gázok jelölése sárga kereszt.
Francia katona mustárgáz okozta bőrsérülése, 1915
(forrás: www.greatwar.nl)
Mustárgáztámadás áldozata a nyugati fronton. Csak erős idegzetűeknek.
(forrás: www.greatwar.nl)
Az említett gázfélék szaghatása is eltérő. A foszgének fülledt szénaszagot, míg a klórpikrint tartalmazók tömény egérszagot árasztanak, de léteznek rothadó gyümölcsre emlékeztető szagot termelő gázok is.
1916 közepétől az alkalmazási eljárások köre is szélesedett. Már több kidolgozott módszer is rendelkezésre állt, amelyek alkalmazása függött a választott frontszakasz domborzati viszonyaitól és az időjárástól. Az alkalmazási eljárások a következők lehettek:
- gázbomba: alkalmazása repülőről ledobva, nagymértékben függ a tereptől és az időjárástól;
Angol gázbomba 1915-ből
(forrás: wikipédia)
- gázzal töltött tüzérségi lőszer: alkalmazása kevésbé függ a tereptől és az időjárástól;
Az angol tüzérség gázmaszkban gázzal töltött lőszer kilövésére készül a Somme-nál, 1916
- gázgránát: alkalmazása dobással vagy puskagránát formájában, az alacsony koncentráció miatt kevésbé hatásos;
Francia kézi hajítású gázgránát
(forrás: www.premium-militaria.de)
- gázgyertya: alkalmazása gépjárműről vagy alacsonyan közlekedő repülőgépről ledobva, hátránya a kézi gyújtás és a szélfüggés;
- robbantás: alkalmazása során a legalább 100 db gázzal töltött palackot beássák, majd felrobbantják; Előnye a nagy koncentráció és a hirtelen bekövetkező hatás, hátránya a nagy szaktudást igénylő beépítés;
- gázfújás: alkalmazása során az acélpalackokban lévő gázt beépítik az első vonalba, majd ventillátorok segítségével az ellenséges állásra fújják. (A keleti harctéren szerzett tapasztalatok alapján az oroszok a saját lövészárkaik szélén több száz méter hosszan szitaszerűen átlyukasztott acélcsőre illesztették zárókupakkal ellátott palackjaikat; kedvező széljárás esetén egyszerre nyitották őket, a gáz terjedését egyedül a szél biztosította.) Előnye a nagy koncentráció, viszont nagymértékben függ a széljárástól, e mellett a palackok beépítése szaktudást és hosszas előkészítést igényel, mivel a legtöbb gázfajta alkalmatlan a fújásos eljárásra;
Beásott gázpalackok (lent), a homokzsákok alatt a fúvócsövek (fent)
(forrás: HM HIM)
A kifúvásos rendszer vázlata
(forrás: haborumuveszete.hu)
- gázvetés: 12-15 literes, időzített, elektromos gyújtóval ellátott gázpalack, amelyet beépített, speciális aknavetővel juttatnak célba; a robbanás a talaj felett 10-100 m-re következik be, ezért a gáz permet formájában nagy területet képes lefedni; hatásosabb alkalmazása a gázvetésnek a célba juttatott lövedékek az elektromos gyújtó segítségével a földfelszínen egyidejűleg elindított felrobbantása, amellyel akár 100% -os koncentrációt is elérhetnek, kevésbé függ a széljárástól, akár 1600 méter távolságra is alkalmazható.
Livens-féle vetőcsövek
(forrás: wikipédia)
A Livens-vetőcső vázlatos rajza
(forrás: wikipédia)
Az osztrák–magyar hadvezetés 1916-ig egyértelműen elutasította a gázfegyver bevetésének még a lehetőségét is. Igaz, 1915 tavaszán képviselőt küldött a keleti hadszíntérre, ahol a németek által bevetett fújásos technika alkalmazása során szerzett tapasztalatokat ismerhette meg. A tapasztalatokat összegző jelentés még Ferenc Józsefhez is eljutott. Ekkor még a vezérkarral egyetértésben ő is elutasította a bevetés gondolatát. 1916 januárjára azonban számos jelentés megerősítette, hogy mind az oroszok, mind az olaszok rendelkeznek gázfegyverrel, amelyet képesek akár használni is. Gázvédelmi felszereltségük viszont még nem volt megfelelő. Ezért egy meglepetésszerű gáztámadás sikerrel kecsegtethetett. Az ellenfelek felkészültségét megismerve az uralkodó végül beleegyezését adta egy gáztámadás előkészítéséhez. Első lépésként 1916 februárjában Kremsben felállították a cs. és kir. haderő „gázzászlóalját” 62. különleges árkászzászlóalj néven, amelyben az árkász megjelölés csupán fedőnév volt. A zászlóalj feladata a gáztámadások technikai kivitelezésének irányítása lett. A világháború során azonban bevetésükre csak 4 alkalommal került sor, ezek közül 3 esetben a keleti harctéren, német alárendeltségben tevékenykedtek. Az első és egyetlen önálló alkalmazás helyszíneként az olasz hadszíntéren található, az Isonzó folyó mellett elterülő Karszt (Doberdó) - fennsíkot jelölték ki. Az elképzelést az itt küzdő, súlyos helyzetben lévő cs. és kir. VII. hadtest parancsnoka, József főherceg is támogatta.
Német gáztámadás az orosz fronton
(forrás: wikipédia)
A doberdói gáztámadás történetét a blogon hamarosan egy önálló posztban ismertetjük.
A gáz itt is végleg kiszabadult a palackból. Ezt követően az olasz hadvezetés sem maradt adós, és az olasz gáztámadások is rendszeressé váltak. A támadásoknál elsősorban, foszgén tartalmú lőszerrel a gázlövéses módszert alkalmazták. A tüzérségi előkészítés során ugyanis a lőszerek esetenként eltérő százalékban gázlőszert is alkalmaztak. Tüzérségük általában az állásokhoz vezető közlekedési és utánpótlási útvonalakat, a gyülekezőhelyeket, az ütegállásokat vette tűz alá, illetve árasztotta el gázzal. Éjjeli tüzérségi támadásnál lényegesen nagyobb százalékban, akár 100%-ban is használtak gázlőszert. A gáz ugyanis éjjel vagy hajnalban hatékonyabb, mert a fáradtságtól álomba merült legénység nehezebben reagál a riadóra, lassabban veszik fel a gázálarcot, vagy sietnek gázbiztos óvóhelyre. Ezért amennyiben az éj, illetve a hajnal ködös volt, biztos sikerre lehetett számítani. Ködben a gázfelhőt csak akkor lehetett felismerni, ha elérte az állásokat.
A fújási technika alkalmazásával elsősorban klórt bocsátottak ki. E gáznak a levegő páratartalma szerint egyébként különböző színe volt. Párás levegőben a pára sűrűsödése miatt jobban látható, zöldessárga gázfelhő keletkezett, száraz levegőben a gáz halványabb zöldessárga színű volt, éjjel azonban teljesen láthatatlan maradt. Az olasz gáztámadások egyébként az időjárási viszonyokat kevésbé vették figyelembe. Ezért hatékonyságuk is eltérő volt. Nagyobb esőben, hóban és sűrű ködben azonban szinte kizárhatták a gáztámadás lehetőségét. Nagyobb biztonságban érezhették magukat a sűrű növényzettel, valamint egyenetlen előtereppel rendelkező vonalak katonái is, mert a mélyedésekben általában megrekedt a gáz. Gáztámadásra egyébként a hűvös, derűs idő volt a legmegfelelőbb, 1, 5 – 3 m/sec. szélsebességgel.
A legnagyobb gáztámadást a 11. isonzói csatában (1917. augusztus 19 – szeptember 12.) szenvedték el az osztrák–magyar csapatok. Az arcvonal egyes szakaszait, illetve az utánpótlási vonalakat órákon keresztül lőtték, amellyel a kijelölt szakasz teljes elgázosítására törekedtek. Egy a front mögött 4 km-re lévő gyülekezési körletre a 9 óra hosszat tartó tüzérségi tűz során 3000-3500 gázlövedéket lőttek ki. A felderített osztrák–magyar ütegállásokat általában 3-5 órán keresztül lőtték. Percenként 2-3 lövés érte őket. Egyes helyeken 6 lövés/perc sűrűséget is feljegyeztek. Azonban az is előfordult, hogy egy ütegállásra 2 és fél órás támadás nehezedett, amelynek során kb. 25 lövés/perc sűrűséggel hullottak a gránátok. A gránátokat cseppfolyósított gázzal töltötték fel. A gránát csupán annyi robbanóanyagot tartalmazott, amely a töltet köpenyének a szétfeszítéséhez volt szükséges. Ezért alig hallhatóan robbant. A gránátok gáztartalma méretük szerint különböző volt, fél kg-tól a 30-40 kg-ig. Így a töltettől függően, szélcsendes időben 100 – 300 méter sugarú körben árasztotta el a kijelölt területet.
Olasz képeslap 1917-ből
A mérgezések általában az álarc kései felvételéből vagy idő előtti levételéből, a sérült gázálarcok használatából adódtak. Idővel mindenki megtanulta, hogy a gázálarcnak minden percben kéznél kell lennie. Kezdetben sokan jártak úgy, mint a m. kir. 3. népfelkelő gyalogezred katonája, akinek esetét az alakulatát ért gáztámadásról szóló jelentés így írja le: „1 emberünk szenvedett csak mérgezést, amennyiben szükségét végezve, álarcot nem vitt magával, és így a közelében lecsapott gáz ellen nem védekezhetett.” Szerencséjére feledékenysége nem járt súlyos, maradandó károsodással. A hiányosságok kiküszöbölésére az osztrák–magyar legénység körében mindennaposak lettek a nappali és különösen az éjszakai gázvédelmi gyakorlatok. Éjszaka a felállított őrök a hanghatásokra, zajokra figyeltek: „A kilőtt gránátokból gyenge, tompa puffanás után sziszegésszerűen ömlött ki a gáz, eleinte 2-3 m magasra emelkedve, majd ködszerűen a terepen szétmálott.” Nappal intő jelnek számítottak az ellenséges állások mellvédjein karókra kihelyezett műszerek vagy zászlócskák. A felszálló léggömbök is a gáztámadás előkészületeire utaltak. A gyakorlatok során elsajátították a gázálarc gyors felvételét, akár sisak vagy tarkóvédő viselése mellett. Az álarcok megbízhatóságát és a helyes használatot általában ezredszinten felállított gázkamrákban 4 hetente vizsgálták. A deszkából épített fabarakkok 8 m hosszúak, 3 m szélesek és 2 m magasak voltak. Az oldalfalakat és a tetőt kátránypapírral vonták be. A barakk eleje előszobaként működött, hogy a gázzal elárasztott épület ajtaja ne közvetlenül a szabadba nyíljon. A gázkamra használatát - egy orvos kötelező jelenléte mellett - az ezred gázvédelmi tisztje irányította. Egyszerre 40 embert vezettek az izgató, illetve könnyeztető gázzal telt kamrába, ahol legfeljebb 10 percig tartózkodtak.
Gázkiképzés a francia hadseregben
(Patrick Buisson – Max Gallo: La Grande Guerre 1914-1918 című kötetéből)
Az osztrák–magyar haderőben a gázmaszkoknak három típusát használták. Az úgynevezett száraz töltésű maszkok (sűrű szövésű textil), amelyeket különösebb előkészület nélkül egyszerűen az arcra és fejre borítottak. Bádogból vagy szövetből készült tartóban, a derékszíjra erősítve tartották.
A különböző szövetekből készült, kétrétegű gázmaszkok, amely rétegei közé folyadékot felszívó anyagot illesztettek nagyobb biztonságot nyújtottak. Alkalmazásuk azonban körülményesebb volt, mert minden felvétel előtt gázközömbösítő folyadékkal kellett átitatni. A felhasznált közömbösítő folyadék elsősorban a mészvíz volt, amelyet a csapatorvos felügyelete mellett égetett mész feloldásával készítettek, majd az oldatot posztón átszűrték. E maszkok további hátránya, hogy csupán az orrot és a szájat védte. A szemet külön szemüveggel óvták.
Különféle gázálarcok a redipugliai első világháborús múzeumban
A maszkok harmadik, egyben legmodernebb változatai a szűrőbetéttel ellátott és a teljes arcot védő álarcok voltak, amelyeket 1916-tól rendszeresítettek. Ezeket az álarcokat használat előtt már nem kellett nedvesíteni. Az álarchoz kapcsolt szelencék különféle szűrőanyagot tartalmaztak, amelyek megszűrték, illetve megkötötték a mérgező anyagokat. Így a belélegzett levegő tisztán került a tüdőbe. Ezek az álarcok 3 féle méretben készültek, és a szabad mozgást is lehetővé tették. A maszkot a katonák kenyérzsákjukra kötve hordták. Szabadság esetén a névcédulával ellátott maszkokat az ezred vagy a zászlóalj gázvédelmi tisztjei vették át, illetve felügyeletük alatt raktározták őket.
1917K mintájú bőr gázálarc, vasbádog horddobozzal
(Ságvári György: A Magyar Királyi Honvédség és a honvédegyenruha 1868-1918 című kötetből)
Az épületek, kavernák gázvédelmét sokféleképpen próbálták megoldani. A legáltalánosabb védekezési módszer a nyílászárók kereteire szőnyegszerűen feltekert és gáztámadás esetén leengedett, sóval átitatott, illetve befedett, úgynevezett sópokrócok használata volt. A sópokrócot szükség esetén fahamu oldatával átitatott pokróc alkalmazásával pótolták. Ezen eljárások hatékonyságáról azonban nincsenek adatok. A bejáratot kátránypapírral bevont kettős faajtóval védték, amelyek széleit szigetelésként rongycsíkokkal tömítették. A 100%-ban elárasztott, vagyis belélegezhető levegőt nem tartalmazó területen, illetve helyiségben (kaverna) természetesen a gázálarc használhatatlan volt. Ekkor használták az úgynevezett önmentő készülékeket, amelyeknek az osztrák – magyar haderőben alapvetően két típusát ismerték: az egyik egy lélegeztető készülékhez kapcsolható, oxigénnel töltött palack volt, a másik típus pedig egy gumizsákban oxigénfejlesztő patront tartalmazott.
Oktatták a gáztámadás, illetve a veszély elmúltának felismerését is. Sőt a tanfolyamokon a gázfelhő eloszlatásával is kísérleteztek. Kezdetben ugyanis a közeledő gázfelhőt köpenyek, sátorlapok lengetésével is eltéríthetőnek vélték. Kezdetben a közeledő gázfelhő szétlövésével is próbálkoztak. Persze ezek a próbálkozások nem sok sikert hoztak. Ezekre a szintén ezredszinten szervezett, háromnapos tanfolyamokra általában altiszteket vezényeltek. 1918 májusától már nem csak az ezredparancsnok és a zászlóaljparancsnok mellé, hanem minden századparancsnokhoz is legalább egy gázvédelmi tanfolyamot végzett altiszti beosztást rendszeresítettek. A szakaszoknál egy-egy gázvédelmi tanfolyamot végzett altiszt felügyelte a szakasz gázvédelmi szolgálatát, amelyet azonban nem önálló feladatként, hanem egyéb beosztása mellett látott el. 1918 őszén már oktatófilmeket is láthattak a cs. és kir. 6. hadsereg alárendelt alakulatainál tartott tanfolyamok résztvevői. A 3 részes filmsorozat Németországban készült. A filmek titkos minősítést kaptak: polgári személyek nem láthatták őket. Az 1. és 2. rész (Gáztámadás fúvásos eljárással, illetve Gázvédelem) a legénység számára is, míg a 3. rész (Gáztámadás gázvetéssel) csak a tisztikar számára készült.
Gázálarcpróba a fronton az 1. honvéd gyalogezredben
(Ságvári György: A Magyar Királyi Honvédség és a honvédegyenruha 1868-1918 című kötetből)
A m. kir. honvédségnél a központi gázharc és gázvédelmi tanfolyam Várpalotán működött, amelyet 1918 áprilisában m. kir. honvéd gáziskolává bővítettek. Kiképzési tevékenységét a honvéd főparancsnokság műszaki előadója ellenőrizte, s egyébként a budapesti honvédkerület útján a Honvédelmi Minisztériumhoz tartozott. Az iskola feladatául az arcvonalba induló tisztikar gázvédelemben és gázharcban történő kiképzését, valamint 14 napos tanfolyam keretében gázvédelmi és gázharcoktatók, valamint segédoktatók képzését szabták. A végzett oktatók és segédoktatók a póttestüknél a frontra induló legénység felkészítését végezték.
A gázok azonban nemcsak az élő szervezeteket károsították, hanem a nem megfelelően gondozott és tárolt fegyvereket és lőszereket is. A gázok ugyanis az úgynevezett gázvédő zsírral nem megfelelően bevont fegyverek fém alkatrészein felgyorsították a rozsdásodási folyamatot. A zsírral történő kezelést minden gáztámadás után ismételték. A folyamatot megelőzte egy tisztító zsírral történő alapos átdörzsölés, amely eltávolította a szennyezett zsírt.
A fentebb említett rendszeres olasz gáztámadások azonban nem hoztak átütő sikert a támadók részére. Az Isonzó folyó mentén az arcvonalak gyakorlatilag 1917. október 24-éig változatlanok maradtak. A központi hatalmak 1917 őszén határozták el a britek által először 1917. április 24-én Arrasnál alkalmazott új módszer, a gázvető cső átvételét és kipróbálását. A mintegy 1 méter hosszú és 18 cm átmérőjű cső segítségével célba juttatott palack hatása meggyőző érv lett a mielőbbi alkalmazáshoz. A német hadvezetés által megrendelt és rendszeresített 18 cm-es gázvetőt talp nélküli konstrukcióként közvetlen a talajba építették be. 1917. szeptember 20-án a bevetés helyét is kijelölték. A döntés az Isonzó folyó felső folyásánál található flitschi medencére esett. Az elképzelés értelmében a német hadsereg szakalakulata készítette elő a bevetést. 1917. október 16-án osztrák–magyar részről a cs. és kir. különleges árkászzászlóalj 3. századát osztották be a német 35. utászzászlóalj alárendeltségébe, amelyet a zászlóalj rohamszázadaként alkalmaztak. Az előkészítés október 19. és 23. között zajlott. A Tarvisióból október 18-án megérkezett 894 db vetőcsövet és a kb. 1000 db, német gyártású palackot 5 nap alatt, éjszaka dolgozva mintegy 1000 munkás segítségével építették be az Isonzó folyó bal partján, a Flitsch (ma Bovec) és Čezsoča településekkel szembeni szakaszon. Az előkészületi munkálatok terv szerint fejeződtek be. A megközelítőleg 700 m hosszúságú szakaszon telepített vetőcsövek október 24-én 2.00 h-kor feltöltve, bevetésre készen álltak. 5 perccel később elindultak az első palackok az olasz állások felé. Reggel 9 órára a gázzal elárasztott olasz állások megtisztultak a gáztól, és a támadó gyalogság megindult. A katonák elé táruló látvány sokkoló volt. Az olasz drótakadályok leküzdése után az előretörő német és magyar utászok a Friuli dandár 87. gyalogezredének állásaiban csak halott vagy haldokló olasz katonákat találtak. Délelőtt 10.15 h-kor a német 35. utászzászlóalj parancsnokának jelentése szerint a gáztámadás célpontjául megjelölt 700 m hosszúságú területen 500-600 fő olasz katona lelte halálát a halálos felhőben. Az alkalmazott gáz összetételét illetően nincs pontos adat. A tüdőt károsító zöld keresztes anyag mellett vélhetően a felső légúti panaszokat okozó, kék keresztes lövedékeket is használtak.
Német vetőcsövek a nyugati fronton
(forrás: wikipédia)
Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a világháború végén készült statisztikák alapján a hadviselő felek hadseregei a háború során harccselekmények következtében megközelítőleg 10 000 000 fős veszteséget szenvedtek el. Ebből kb. 880 000 főre tehető a különféle harci gázok áldozatainak száma, ez mintegy 8,8%-os arányt tesz ki. A harci gázoktól a legnagyobb veszteséget a francia hadsereg szenvedte el. Az áldozatok száma 190 000 fő volt. Anglia és Németország esetében pontos számokat adnak a kimutatások, amelyek 180 981 főt, illetve 78 663 főt rögzítenek. Az Osztrák – Magyar Monarchia hadseregére vonatkozóan hasonló statisztikák nem állnak rendelkezésünkre.
A brit 55. hadosztály gáztámadásban megvakult katonái, 1918
(forrás: wikipédia)
A vegyi fegyverek gyártása a világháborút követően nem állt le, sőt tovább növekedett. A központi hatalmak veresége után az Amerikai Egyesült Államok és Anglia működtette a világ legnagyobb vegyianyag gyárait. Korabeli értesülések szerint az 1930-as évek elején az Egyesült Államok egyetlen nap alatt 800 t harci gázt állított elő, 66000 db tüzérségi gázlőszert szerelt össze. A harcigázok harccselekményekben történt első világháborús méretű alkalmazására szerencsére már nem került sor. Vélhetően a további alkalmazás világméretű gondokat okozott volna a légkörben. Egy nemzetközi kutatócsoport felmérése alapján ugyanis az első világháborúban bevetett foszgén a föld légkörében, 10-12 km-es magasságban még mindig jelentős mértékben van jelen…
