„Légy nyugodt, fiam, mert itt jó helyt vagy”

2022.06.20. 07:00 :: MagyarosiSándor

Jakab István első világháborús naplója – 15. rész

A sebesülése során átélt hányattatások után hősünk sorsa valamelyest rendeződni látszik: előbb egy Sztrijben működő kórházban tér magához, onnan pedig útnak indítják Magyarország felé. Az utazás végállomása ezúttal a budapesti Auguszta barakk-kórház, ahol végre egyértelműen kiderül, mégsem fog lebénulni az elszenvedett sérülés következtében. Jakab ugyan értékeli a hátország nyugalmát, azonban amint állapota javulni kezd, furcsa érzés lesz úrrá rajta: visszavágyik a harctérre. Közben egy tüdőlövéses sebesült kerül melléje, akinek az állapota már-már reménytelennek látszik, hősünk pedig a tőle megszokott szemléletességgel írja le ezt a másfajta küzdelmet, ami a szomszédságában a halál ellen zajlik.

 

1916. július 7.

Lehetett délelőtt 10 óra, mikor fölébredtem az ájulásomból. Valami igen hideget érzek a torkomon leszaladni; mozdulatlanul fekszem, csak a szemeim nyílnak föl. Előttem áll egy fehér kabátos orvos, a bal kezemen az ütőeret fogja, a másik kezében egy kis órát, nézi. Egy ápolónő a fejem tartja fönn, egy másik – üveg és kanál a kezében –, figyelmesen néz rám. Az orvos szól, maradj nyugodtan, fiam, túl vagy a veszélyen, küldeni foglak Budapestre. Én kérdezem, hol vagyok; megmondja az orvos: Strij városban, egy kórházban. „Légy nyugodt, fiam, mert itt jó helyt vagy.” Ezzel megfordul, valamit mond az egyik ápolónőnek; az vele ment, a másik megfogja a fejemet. Az [...] ápolónő visszajön: egy pohárban lehetett egy decinyi tej, ezt megiszom. Ekkor elment mind a kettő, én meg gondolkodom, mi lehet velem.

Jön hozzám egy karos sebesült, kérdez, hová való vagyok, én megmondom. Ekkor ő azt mondja, hogy már azt hitték, hogy meg is haltam; már három napja, hogy alszom. Ez idő alatt majdnem minden órában jött az orvos engem vizsgálni, és valamit kanalakkal adtak mindig, míg végre ma föleszméltem. Délben kaptam egy decinyi levest, jó erős volt. Délután az orvos még eljött hozzám, megvizsgált. Nagyon örvendetes, mondja, no, fiam, nagyon örülök, hogy Budapestet meg fogod látni; holnap már indultok. Uzsonnára kaptam egy pohár tejet, vacsorára szintén, egyebet semmit, pedig megettem volna még egyebet is, megvan az étvágy. Este kiosztották az okmányokat, a ruhákat; az enyém egy fekete kabát, mellyel megsebesültem, a golyónak a rései látszanak, és egy darab a hátsó részén meg van kérgesedve a vértől. Emlékül megtartom és itt mellékelem azokat az orvosi okmányokat, mivel jöttem ki ebből a kórházból. Nem bírtam aludni egész éjen, csak reggel felé szenderedtem el. Éjszaka még sok sebesültek jöttek. Egy hivatalos fehér lapot kaptam, mit megcímeztem haza; egy tábori lapot írtam haza anyámnak a sorsomról.

1916. július 8.

Reggel készülődés: a sebesültek, kik bírnak járni, fölöltöztek a már fertőtlenített, gyűrött ruhákba. 8 órakor engem és a többi nem járó sebesültet hordágyon visznek ki kocsikba. Egy kocsiban nyolc ágy van berendezve, minden sarokban kettő, emeletesen. A kívánságomra egy emeletre tettek; a kis rácsos ablakon nézhetek ki a szabadba. Ebben a kocsiban egy öreg magyar ápolónk van, egy jó pipás bácsi, elég kedvemre bánt velem. Kint az állomáson tömve volt katonasággal, kik erre, kik arra mentek.

9 órakor megmozdult a vonat, már robog is Magyarország felé. Szép mezőkön repültünk át; oly csodás volt ez az élet. Valami tejes kását kaptam enni, ígérte az öreg, délben lesz egyéb is. Örültem, hogy megszabadultam a pokolból, megyek hazafelé, de mikor rágondoltam, mily nyomorék lettem, kimondhatatlan bánat fog el. A sebem egy kicsit sajog; eléggé próbálom a lábaim mozgatni, de nincs erőm ahhoz. Dél felé egy nagyobb állomásnál állunk meg; itt kaptam levest és tejes kását. Az állomás nevét nem bírom megtudni, az öreg szanitéc se tudja, mástól nincs kitől megkérdezni. Délután egyes betegek alusznak, oly jóízűen, én meg nem bírok; bánt valami, nagyon ideges vagyok. Sok apró állomáson áthaladtunk, a nevüket nem tudom. Megvolt a vacsora, rumos tea és tejes kása. Egész éjjel alig aludtam; reggelre elaludtam.

1916. július 9.

Egész nap jöttünk a vonattal, de orvosi vizit volt: a kötéseket vizsgálta és a vérzést, hol volt. Korán este elaludtam egész reggelig; egyéb semmi különös.

1916. július 10.

Csak mint a tegnap. Már nem halad oly gyorsan a vonatunk. Szép lengyel rónákat hagyunk hátra, imitt-amott egy-egy tábori csendőrtanyát. Sok fakeresztet lehet látni sűrűbben-gyérebben: ütközeteknek a színhelyei. Este 11 órakor érkezünk meg Krakkó városba (ha jól emlékszem, így kiabáltak egy civil vonatnak). Itt ültünk vagy 2 óra hosszat, mire én elaludtam: nem tudom, mikor indultunk el.

1916. július 11.

Már közeledünk a hon felé. Milyen más élet, mint kinn az állásban! Alig bírom megszokni, furcsa is. Az állomásokon nagyon sok kíváncsi civil várja a sebesültvonatot; adnak egyik-másik füstölnivalót is.

1916. július 12.

Reggel 5 órakor érkeztünk meg Budapestre, a Keleti pályaudvarra. Itt kaptunk teát száraztésztával, és lassan a vonat visz tovább. 7 órára megérkeztünk az Auguszta barakk-kórház pályaudvarára. Jöttek sok ápolók és ápolónők, engem is egy hordágyon bevisznek az orvosi terembe. Itt több orvos is foglalkozott a sebesültekkel; a kötést tépték le, oszt átvittek megfürödni, vagyis hordággyal letettek a langyos zuhany alá. Itt az ápolónők mosogatták a sebet; innen a kötözőszobába vittek; itt kaptam tiszta inget és nadrágot. Betakarva vittek, vagyis elhelyeztek a 13B számú barakkban, az 1148-as ágyban. Végre az ágyban érzem magam; nagyon ki is fáradtam annyi vándorlás után, álom jött a szememre. Csak délután ébredtem meg, akkor kaptam enni jó levest, egy kis fasírthúst, 1 deci bort.

Az Auguszta barakk-kórház egy korabeli képeslapon Az Auguszta barakk-kórház egy korabeli képeslapon
(Forrás: bedo.hu)

Sok beteg van a barakkban, legkevesebb száz: súlyos, könnyű, víg, bánatos – ismerős arc egy sincs. Én hasra feküdve, kínos a helyzetem: nem szabad mozogni. Egy fiatal lány az ápolónőnk meg egy Andrási Pista nevű helybeli, egyik szemére kancsali gyerek. Egyes betegek – ki mankóval, ki bottal – haladnak el az ágyam előtt; megállnak, egy pillanatig néznek rám valamit morogva vagy magukban beszélve, oszt mennek tovább.

4 órakor jelentik a vizitet; jön is egy fiatal nő, jól megtermett, szőke és fekete hajjal. Az ápolónő bejelent rám mutatva: az új beteg. Mi baja? Nem tudom, volt a felelet. Oszt jön hozzám; lehajol [...], kéri a kezemet. A pulzust gusztálja, a sebemet kioldja, és megcsinálta a fölvételt, mit itt neki kellett. A sebemet annyira szorongatta, én közben elaléltam.

Este ébredtem meg, az ápolónő ment jelenteni neki. Jött is rögtön; oly nevetve jött felém, mondta, meghalt és föltámadt, oszt többeket kérdezett. Kijelentette a nagy vérveszteséget; én megkérdeztem, hogyha nyomorék maradok. Dehogy, fiam, nem maradsz, én nem engedem; ha itt nem is, de oda küldlek, hol ki fognak gyógyítani. Megköszöntem neki a jó szót. Ez volt az orvosom, doktor Bhán Ilona; nagyon egy finom lelkületű nő, dicsérték a betegek. Írtam egy lapot anyámnak; tudattam a hogy- és hollétemről.

Egy teljes barakk-kórház ábrázolása: a nyíregyházi barakk-kórház egy korabeli képeslapon Egy teljes barakk-kórház ábrázolása: a nyíregyházi barakk-kórház egy korabeli képeslapon (Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)

1916. július 13.

Reggel korán fölébredtem, gondolgattam mindenhová – nagyon kívánkoztam haza. 8 órakor volt a vizit; az orvosnő két orvos kíséretében az összest megvizsgálta. Legutoljára én maradtam. A sebemet bemutatja az orvosoknak; a golyó behatolása 1 cm széles, kibúvása 3 cm széles; bement a bal farpofánál, a farcsont felső részén és kijött a hátgerinc végétől a harmadik gyűrűn, megrongálta a hátgerincet és az izmokat. Az orvosok elég veszélyesnek találták.

A reggeli kávé és lekvár volt. Írtam levelet mindenhova, hol ismerős és rokon volt. Pénzem van 87 korona; ennek nagyon örvendek, mert itt hasznát fogom venni. Az orvos kiadta a második osztályú diétát, vagyis reggel tea és lekvár, tízórás egy darab vajaskenyér, délben leves, sült fasírt, tészta, 1 deci bor; négyórás fekete rumos kávé, este sajt, mártásos étel, 1 deci bor.

Egész nap magányosan telt el, az ápolónő még egy párszor jött hozzám egy keveset beszélni. Idegesített a beszélgetés bárkivel is. A szomszéd ágy üres volt, a már könnyebb betegek az asztal körül gyűltek össze. Egy páran kártyáztak, valami vígat, mert időnként nagy hahotában tört ki a társaság – kb. zsíroztak. Én meg csak hallgatom őket, én nem tudok odamenni közükbe. Így telt el a nap.

1916. július 14.

Csak mint a tegnap. A sorsommal meg volnék elégedve, ha így nem volnék sebesülve. Egyesekhez jőnek a hozzátartozói, fölkeresik, a viszontlátáskor nagy könnyes szemekkel vagy nevetve beszélnek egymás karjaiban. Milyen is a háború, mire nem készteti a népet.

1916. július 15.

Reggel jött két beteg – fejlövéssel az egyik, ki béna lett a kezére és lábára. Ma az orvosnő újrakötözött. Kaptam tőle 5 cigarettát. Az ápolónővel vetettem egy Az est újságot, hogy még szórakozzam, és ő még hozott egy Jókai-regényt, amit estig az utolsó betűig kiolvastam. Az étkezés elég jó; ma jobbítottak egy túrós gombóccal az ebéden. A szomszéd ágyba jött egy sérves beteg, román volt.

Az Auguszta barakk-kórház konyhája Az Auguszta barakk-kórház konyhája
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)

1916. július 16.

A sebem hegedni kezd. Azért megmozdulni nem szabad: a lábamban még nincs erő. Szép, kedves idő van kinn; csak azok élvezik, kik bírnak járni – ki bottal, ki mankóval. Jőnek-mennek, nevetnek, hancúroznak, pedig van köztük, ki alig bírja magát a gyengeségtől.

10 órakor meglett a vizit, újrakötöztek; az ápolónő kötözött. Jött egy tüdőlövéses, de nagyon odavolt, már nem bír beszélni sem. Valami tót származás. El is vitték operálni. A golyó leszakította a bal tüdejét, mit kivettek belőle. Az oldalbordák közt meghagytak egy nyílást gumicsővel, hol elfolyt a genny és a nyálka a tüdőről, meg ezen át lélegzett; nagyon odavan a beteg. Délre vetettem az ápolónővel egy üveg kőbányai barna sört. Rég nem ittam, de jólesett. Délután aludtam, csak uzsonnára ébredtem meg, majd este későig hallgattam, a bakák meséltek erről-arról.

Közbe-közbe a mesélő bekiáltja, „csont”, jeléül annak, hogy vannak-e még ébren, kik hallgassák. Aki még ébren van, válaszol: csont tovább. Előbb mind többen kiáltják közbe. Hogy alszanak el, mind gyérebben, míg végre egy sem válaszol, vagyis már mind alszanak; ekkor ő is a másik oldalára fordul, már egy perc múlva ő is alszik. Már ezután csak az inspekciós ápolónő jő vizsgálni minden barakkot szerre, nincs-e valami súlyosabb baj. Végigsétál az ágyak előtt, itt-ott megáll és figyeli a beteget; kíséri az ápoló. Majdnem minden betegre mond valamit; ennek hideg borogatás, ennek meleg, ennek, ha fölébred, morfiumot adni, ennek a vizét fölfogni, és így tovább.

Megint csend van. Valamelyik álmodik, talán ütközetről, mert vezényszavakat kiabál és hurrát, talán már támadásban is van. A másik meg sír, a másik nevet. A tüdőlövéses, az nyög. Már három óra fele jár az idő, én még nem alszom. Nem vagyok rest, fölkelek, át akarok menni hozza; akkor veszem észre, hogy a lábamban nincs erő; megint hasra borulok. Fájdalmaimba mélyedve elaludtam.

Ma írtam egy lapot haza.

1916. július 17.

Reggel 8-kor ébredek, a sebem viszket: nagyon megijedtem. Az orvosnő megdorgált, hogy miért mozgok. Az egész nap olvasással telt el. A tüdős megint műtőre ment; nagyon odavan szegény. Egyéb semmi különös. Hozattam cigarettát.

1916. július 18.

Csak az ágyban, most oldalra is fekhetek. A lábak még nem mozognak. Nagyon elfogott a szomorúság, amikor rágondoltam, hogy én itt az ágyban eltöltöm a szép időt, és ez idő alatt talán eljön a béke, és többé nem mehetek ki a harctérre. Ez a gondolat nagyon bántott.

1916. július 19.

Nincs egyéb semmi különös, mint az, hogy a tüdősünk haldoklik. Az orvosnő megvizsgálja – de erősen – minden porcikáját; nagyon kételkedett az életében. Délután megjött valahonnan Tótországból a felesége és egy négyéves lánykája, hoztak neki ennivalót, de neki nem kell. Oly kedves család volt; ott sírnak mind a ketten az apjuk ágya előtt. Épp ekkor jön be az orvosnő; ő megvigasztalja őket és megígérte női szavára, hogy a beteget, ha kell, feltámasztja. Igénybe veszi az orvosi tudománynak minden szerét, de egy hónap múlva beszélni tudó ember lesz. Nagyon megörült az asszonyka; örömében hullottak a könnyei, remélve, hogy a viszontlátáskor egészséges lesz a férje, és elment vissza Tótországba. Írtam egy tábori lapot édesanyámnak.

1916. július 20.

Ma megengedte az orvosnő, hogy felkelhetek. Rendelkezésemre adott két mankót, a barakkban szabad járni. A bal láb még erőtelen volt, a jobb láb segít: még bírok billegni. Kaptam édesanyámtól egy tábori lapot: nagyon megörültem neki, és a legnagyobb örömem, hogy járni bírok. Eszembe jut a főhadnagy Kappel biztatása; bár úgy lenne! A tüdőst ma virrasztottuk egy páran, vártuk, mikor múlik ki. Az orvosnő még éjszaka is fölkereste. Nagyon sajnálta ő is, de kijelentette: nem szabad neki meghalni.

1916. július 21.

Ma voltam a műtőn, a lábam villanyozták; uramisten, a lábamat már erősebbnek érzem. Rögtön kaptam három lapot, kettőt Jakab barátomtól és egyet Berszántól, kikkel együtt voltam az állásban; oly jólesett valami hír az állásból. Ma az ágyban ültem egész nap, olvastam újságot és egy Milliók Könyvét.

1916. július 22.

A tüdős csak rosszul van; még nem halt meg, és mintha már jobbacskán volna. Még reggel kaptam egy tábori lapot édesanyámtól; nagyon szánakozik irántam, de nincs mit tenni. Ma kint jártam az udvaron is, élveztem a kedves napsugarat. De jó is itt: bátran ülhetek kinn, nem nyihognak a golyók.

1916. július 23.

Egész nap kinn sétáltam és pihentem a kertben. Oly boldognak érzem magam! Csak hamarabb gyógyulnék, hogy hamarabb mennék vissza a frontra. Addig talán nem lesz béke.

1916. július 24.

Ma is egész nap kint voltam. A szomszéd ágyamba tettek egy könnyű sebesültet, az oldalán sebesült meg. Czinczár Jenő, temesvári gyerek, de jó pasas; egész nap együtt társalgunk, beszélgetünk mindenről. Czinczárnak megjött a felesége; milyen nagy öröm volt a viszontlátás! A tüdős jobban van: csak keveset táplálkozik, naponta ötször. Délután aludtam. Vetettem az ápolónővel egy kiló almát – de mennyire kívántam! Írtam haza levelezőlapot.

1916. július 25.

Mint mindennap, [ma is úgy] telik. Kártyázom most én is, kiabálok, mászkálok ide-oda, mint azok, kiket egykor néztem én az ágyból. Volt egy öreg sebesült, már gyógyult, de béna volt a derekán alul: ezen már nem tudnak segíteni. Egy és ugyanaz a lövése volt, mint nekem, azon a helyen, csak nála a hátgerincvelő is sértve volt, mi nálam épen maradt. Ezen a két lövésen az orvosok is tanulmányoztak és azt állapították meg, hogy az én lábam abban a pillanatba, mikor a lövést kaptam, valami magaslaton volt, ami igaz is, mert a gránáttölcsér szélén levő földre léptem föl. Tehát nem maradok úgy, mint a másik (kis hajtánykocsiban hordozta magát, két kézzel hajtotta).

Sebesült hadnagy egy budapesti hadikórházban, 1916 Sebesült hadnagy egy budapesti hadikórházban, 1916
(Forrás: Magyarosi Sándor gyűjteménye)

1916. július 26.

Ma kötözni voltam; a seb még gennyes, de gyógyul. Volt itt az udvaron egy hős, keze és lába nélkül, mint egy tömött zsák – mert kövér, hízott volt. A melle tele volt a legelső kitüntetésekkel. Mi haszna? Őt egy másik öreg baka kis gumis kerekű kocsin tolja oda, hova kívánkozik; elég nyomorék.

A tüdős ma fölült az ágyban és kívánt beszélni. Napról napra látni a gyógyulást.

Következő rész:

Összes rész: Jakab István első világháborús naplója

Szólj hozzá!

Címkék: egészségügy sebesülés hadikórház Jakab István császári és királyi brassói 2 gyalogezred Barcaság Zajzon

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr2817861847

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

süti beállítások módosítása