„Távolodtam el a frontról testben és lélekben”

2021.06.07. 07:00 :: THorváthAttila

Hegedős Károly harctéri emlékei – 35. rész

A kórházba utalt hadnagynak elsősorban a foga fáj, de az orvosok a szívét sem találják egészségesnek. A sebesültek miatt egyre zsúfoltabb haidenschafti kórházból Marburgba küldik, ahol a korábbi szakszerűtlen kezelés miatt a foga újra fájni kezd. A kórházban lógós tisztekkel is találkozik…Károlyt a kimerültség és a szívgyöngeség miatt Abbáziába utalják négy hétre, amit egyáltalán nem bán, mert torkig van már a háborúval. A festői üdülővárosban töltött pihenés után a lugosi pótüteghez vezénylik…

 

Rendes papírjaim voltak az ezredorvosomtól a kórházi beutalásra, illetőleg fogorvosi kezelésre, amit csak úgy lehetett megoldani – már este volt, amikor leértem a barakk-kórházba – hogy ott alszom, s másnap bemegyek a fogorvosi rendelésre.

Így is történt. Másnap bementem a fogorvoshoz, aki megállapította, hogy két fogamat be kell blombálni. Örültem ennek, mert ez időt jelentett, legalább egy hétig itt maradhatok a kórházban.

A kórházban minden reggel 9 órakor volt az orvosi vizit. Másnap ágyban maradtam a vizitig, s amikor végigment az orvos a betegeken, én is jelentkeztem. A szívem fáj erősen – mondtam – és légszomjúság gyötör. Az orvos – mi az, új beteg – kérdezte; igen válaszoltam – megvizsgált, s azt mondta, tényleg, szívidegességem van, pihenjek pár napot, majd 4–5 nap múlva újra megvizsgál.

Minden reményem feléledt erre. Jártam a fogorvoshoz, néha egy–egy napot elmaradtam, hogy a kezelésem tovább tartson. Reggelenként az orvos szokott gesztussal ment el a fejtáblám mellett:
Herzneurose, ja wie fühlen Sie sich?
- Nicht besser!

Azzal ment is, sietett tovább, mert a kórház kezdett lassan teljesen megtelni. Sok sebesült jött nap, mint nap, sok súlyos sebesült. Erős harcok indulhattak meg fenn, mert a kórház már–már túlzsúfolt volt. Az orvosok idegesek voltak emiatt, s szabadulni szerettek volna a betegeiktől. Akiktől csak lehet, ahogy csak lehet. Már–már az a veszély fenyegetett egy reggel, hogy kiteszik a szűrömet, s visszaküldenek az üteghez. Szerencsére a fogam még nem készült el. Mindenesetre én vártam a beígért második vizsgálatot és erősen dohányoztam, mert tudtam, hogy a dohányzás igénybe veszi erősen a szívet.

Vizsgálat a hadienschafti hadikórházban 1917 augusztusában Vizsgálat a haidenschafti hadikórházban 1917 augusztusában
(Forrás: Österreichische Nationalbibliothek, europeana.eu)

Tényleg, másnap a vizsgálaton a doktor erősen csóválta a fejét.
– Hiába, így nem küldhetem vissza a rajvonalba – mondotta és a nagy sürgés-forgásból, ami a kórházban volt, arra következtettem, hogy ma sok beteget fognak tovább, hátrább, elszállítani. A segélyhelyekről értesítést kaptak, hogy rengeteg új sebesült van hozzájuk útban, okvetlen el kell őket helyezni.

A haidenschafti császári és királyi hadikórház 1915-ben A haidenschafti császári és királyi hadikórház 1915-ben
(Forrás: europeana.eu)

A leletemben ott állott már a reggeli vizsgálat eredménye: „Ausschöpfung, Herzneurose, zur specialische Herzpfürung.”

No, ez nagyszerű, összecsomagoltam minden holmimat és szó nélkül vettem a beteglapomat. Az iroda előtt várakozók közé beálltam, s mikor sorra kerültem, kértem a menetlevelemet. Sikerült! Délben már waggoniroztunk is, én minden poggyászommal útban – el a frontról!

Igen, nem szégyellem leírni, hogy én már teljesen jóllaktam a katonai zopf-okkal, láttam, hogy fej nélkül megy az egész ármádiában minden, tucatszám, százezer szám dobálják ide-oda a sakkfiguráikat a generálisok, ütközet megnyeréséhez nincs elég lőszer, élelem, holmi, semmi! Nem igaz az, hogy a hősiesség mindent pótol! Elcsigázott ember nem veheti fel a versenyt egyenlő esélyekkel a kipihent, jóllakott, erős emberrel! Csodák nincsenek, de van matematika! Tízszer annyi lövedékkel tízszer több kárt teszek az ellenségben – és fordítva is! A vasbeton fedezékben kitart a talján, ha tízszer gyávább fráternek is született, mint a magyar baka, de a leomló homokzsák maga alá temeti a mi hőseinket. A Monarchia megmozgatta az emberek millióit, de nem mozgatta meg az országai termelőeszközeit, a ruha-, cipő-, vas-, cement és Isten tudja még milyen gyárakat. A gyári munkás bevonult bakának, s helyette nem állítanak be másik kiképzett munkaerőt, a belföldi nyersanyagtermelés csődöt mondott, külföldről hozni nem lehetett!

Már reménytelen volt a helyzet. Amerika is beavatkozott a háborúba, s ontotta a hadianyagot! A világgal állottunk szemben. Én pedig távolodtam el a frontról testben és lélekben.

Marburgba érkeztem. Egy tiszti szobában helyeztek el, ahol a betegek összevissza voltak; egy idegsokkos, egy sebesült, egy beteg, ahogy jött! Az idegsokkos nem bírta hallgatni a sebesültek nyöszörgését, hát elkezdett ordítani! Rárivallt az ápoló, hogy itt ne ordítozzon, ez nem a front, ahol mindenki azt teheti, amit akar, ez kórház, itt csendnek és rendnek kell lenni. Persze az illető cseh volt, aki egy napot nem töltött a fronton!

Egy reggel bejön négy ápoló két hordággyal, s leviszi az idegsokkost meg engem! Csodálkozom, miért? Nem tudják. Mondom, ne cipeljenek engem, tudok én járni! Azt csak úgy gondolja, hogy tud – vágják rá, s elnyargalnak velem, lépcsőn fel, lépcsőn le! Hát csak cipeljetek bolondok, gondoltam, s vártam, mi lesz. Egy operációs terembe vittek és letettek a földre; hordágyastól otthagytak. A teremben közben folytak a kisebb–nagyobb operációk. Egy ulánus káplárnak a tenyeréről húzták le a bőrt – persze érzéstelenítés és altatás nélkül! A szerencsétlen üvöltött kínjában, mint a sakál. A mellettem vergődő idegsokkos, ezt hallván, szintén irtó síró és ordító rohamot kapott. A kiabálásokra végre odajött egy orvos. Hogy kerülnek maguk ide?

Idehozták az ápolók, a II. emelet 14-es szobából! Óh, az ökrök, mondja a doktor, az I. emelet 14-ből kellett volna két beteget lehozni! Menjenek vissza! Én megyek, de az idegsokkos nem tud járni, sőt, mint látja, rosszabbodik a baja, ha ilyen látni- és hallanivalókkal szórakoztatják! Ez volt az a nagy kórházi rend!

Pár nap múlva azután sorra kerültem. Speziale Herzprüfung! Átküldtek egy másik, kisebb kórházba. Vagy négyen–öten voltunk itt tisztek egy szobában, s pár napig a kutya sem törődött velünk. Ez roppant nyugalmas hely – mondták a többiek, – miféle protekcióval kerültem én ide? Semmi protekcióm nem volt – mondottam. Az szinte lehetetlen mondták, ide óriási protekciókkal jönnek a betegek. Nekünk semmi bajunk nincs – tényleg, állandóan a városban lógtak, csak étkezni jöttek haza – de nem akarunk a káderhez visszamenni még, mert onnan kiküldenek bennünket a frontra. „Undoritis frontitis” a mi bajunk, mondották röhögve. Cseh és osztrák tisztek voltak.

Végre, egy jó hét múlva, sorra kerültem. Egy, a városban rendelő civil orvoshoz küldtek egy lezárt borítékkal. Az orvos megvizsgált alaposan és ugyancsak egy zárt borítékkel visszaküldött. Nem tudom, mi lehetett a borítékban, de pár nap múlva valami ellenőrzésféle volt a kórházban, egy főtörzsorvos jött be a szobánkba, s rajtam kívül az egész társaságot lehordta! Kutya bajuk s itt deckolnak, mégiscsak abszurdum, még ki sem szagoltak a frontra, nézzék kérem a hadnagy urat – rám mutatott és főleg a kitűzött kitüntetéseimre, amik így, együtt tényleg jól mutattak! – ő volt a fronton és komoly beteg! [Hegedős Károly egy jóval későbbi bejegyzéséből tudjuk, hogy 1943-tól kezdődően több kisebb infarktusa volt.]

Szent Isten, mi bajom lehet, gondoltam, mert nem éreztem semmi bajt. A fogam újra kezdett sajogni, de arról is kiderült, hogy komoly oka van reá. A heidenschafti fogorvos – civilben biztosan gyermekorvos lehetett –, elkövette az az emeletes butaságot, hogy az egyik fogamat fúrva átfúrt a másik egészséges gyökerébe – amint az kiderült az itteni fogorvosnál –, és az kezdett fájni. Ezt a fogamat is kireparálták, s mire elkészült, én egy nagyon komoly, tartalmas könyvet olvastam végig, amire még ma is emlékezem, s amit még most is sajnálok, hogy elkallódott. A városban jártam, s ötletszerűen vettem meg: Hermann Türck: Der geniale Mensch – volt a címe.

[…]

Nagyon sajnálom, hogy ez a könyvem elveszett. Nem tudom hol, mikor. Tudom, sokáig őrizgettem, ez volt az első komoly filozófiai munka, amit életemben olvastam.

A kismartoni Császári és Királyi Katonai Főreáliskola fogászata 1912-ben A kismartoni Császári és Királyi Katonai Főreáliskola fogászata 1912-ben
(Forrás: Fortepan)

Pár nap múlva – ahogy a generális inspizierung volt –, robbantották a protekciós tiszti szobát, ahová véletlenül cseppentem. A legtöbbet egészségesen a káderhez küldték, engem Abbáziába. Láttam a leletemet, rá volt írva, Erschöpfung. Herzneurose. 4 wochen Erholung nach Abbazia.

Ennek nagyon megörültem. Életemben először Abbáziában! Ragyogó kora őszi napon érkeztem, s a legelőkelőbb, a „Hotel Stephanie”, a hálókocsi-társaság szállodája volt az üdülő tisztek számára elrequirálva, ahogy ezt abban az időben mondták. Először láttam meg életemben a tengert!

A Hotel Stephanie Abbáziában A Hotel Stephanie Abbáziában
(Forrás: www.akpool.co.uk)

Gyönyörű, tengerre nyíló kétágyas szobában helyeztek el, ahol már lakott egy erősen lebarnított bakafőhadnagy, úgy rémlik, osztrák tiszt volt. A társalgóban és az ebédlőben víg társaság, csak egy-két rokkant, bottal járó idősebb tiszt volt közöttünk. Abbázia hosszú tengerparti villa és kávéház-sora várt bennünket, azzal a pompás kora őszi levegővel meg napsütéssel, amikor a tengerben fürdeni gyönyörűség. Élvezetes volt az életemben ez a négy hét. Pihentem a szó szoros értelmében. Tízkor keltem, az obligát tiszti reggelit ágyban kaptam, tízkor lementem a Quarnero kávéházba, vagy egy másikba, egy harmadikba, s újra reggeliztem. Összebarátkoztam lassanként pár magyar tiszttel, véletlen volt, hogy éppen ezekkel, egy cingár, de jóarcú tüzérfőhadnaggyal – meg egy nagy svádájú 37-es bakafőhadnaggyal.

A tüzért Gattmann Ervinnek hívták, meglehetősen jampeces volt, s a 37-es fhgy csak úgy titulálta, hogy az a lőcslábú zsidógyerek, de azért mégis Gattmann volt kettőjük között a rendesebb ember. Kovács fhgy. barátunk ugyanis, mint utólag rájöttem, szélhámos volt, s engem is meglopott. Meglopott, mégpedig nagyon érzékenyen. Ha pénzt, ruhaneműt vagy ilyesmit lopott volna tőlem, meg tudtam volna neki bocsájtani, szegényt talán a kényszer vitte rá, gondoltam volna, de így, még mindig ökölbe szorul a kezem, ha erre az aljasságra gondolok.

Velem volt egy már csaknem tele vázlatfüzetem. Kisméretű vázlatkönyv volt, s ma már hogy közel 30 esztendeje elmúlt annak, hogy a vázlatkönyveimből kiszedtem a lapokat, s mindet vastag bütten – kartonra ragasztottam, amint ma is vannak a nagy bőrsarkú vázlatgyűjteményemben – nem emlékezem reá, melyek valók abból a füzetből, de emlékezem azokra, amit tőlem ez a csirkefogó ellopott. A legelső Pegazus bajban! Azután az „Stella Maris, ave Maria”. (Az abbáziai sétányon, a tengerben álló kis Mária-szobor naplementekor) azután még vagy öt-hat drb.: ezeket nagyon fájlalom.

Gattmannal sokat sétálgattam a tengerparton, sokszor egészen Lovranáig, s ott láttam egy kis elhagyatott villában egy érdekes képen: egy különc festő lefestette a világtörténelem összes híres embereit egy képre. Portrait-özön volt, mint festmény, művészietlen és groteszk, de kuriózumnak érdekes. Mózes, Krisztus, Pithagoras, Rhamses, mindenki, a legrégibb kortól a legutolsóig, talán Edisonig, mert kevéssel azelőtt halt meg a különc, hogy mi ott jártunk. A villa tárva-nyitva, gazdátlanul, de nagyjában minden holmi érintetlenül.

Gattmann női kalandokról is mesélt, biztatott is, hogy Lovrana felé kimegyünk majd egyszer, ott ismer egy vendéglőt, ott lakik egy szép olasz nő, de bizony ez a kirándulás nem vezetett eredményre. Csak néztem a közönséget és élveztem az egyszerű pihenést, a nem harctéren létet!

Közben jöttek a sötét hírek a frontról. Az offenzívánk tényleg megindult, (de a Piave-nál szörnyű veszteséggel összeomlott! Képzelem, mi lehetett ott, örülök, hogy én most itt vagyok.) 1917 ősze van, én már csak arra gondolok, hogy innen hazakerüljek a pótüteghez.

* * *

Helyreigazítás

A 343. oldalon zárójelbe tett rész téves. 1917 őszén nem a piavei döntő vereség csatája volt, ellenkezőleg a tolmeini áttörésünk nagy sikerrel járt. Azt, hogy a kettőt összetévesztettem, főleg annak tulajdonítom, hogy egyrészt nagy véráldozattal járt a tolmeini áttörés is, (= Hungeroffenzive-nek nevezték el a központi hatalmak – külső és belső ellenségei egyaránt – mert a kiéheztetés veszélye ellen törtünk itt előre állítólag) mely áldozatot az akkori – akkor főleg liberális, szabadkőműves és Monarchia-ellenes pártok kezében levő sajtó – újságok arra használják fel, hogy az elért eredményt bagatellizálják, a veszteségeket felfújják.

Ebben a tolmeini áttörés következtében előállott nagy előnyomulásunkban sem vettem részt, akárcsak a piavei döntő vereségben, s amiben az ember személyesen nem vesz részt, nem hagy az emberben maradandó emléket.

Ezt a helyreigazított hibát Asztalos Sándor (Pfeiffer Sándor) barátom vette észre a memoirban (elolvasta ugyanis nagy élvezettel) 1948 telén, s az ő figyelmeztetésére írtam át a hibát.

A piavei csata 1918. június 15–16-án volt, tehát akkor, amikor én Lugoson voltam, s amikor Ney őrnagy rövidesen ez után engem a borgnanói tábori pótüteghez expediált. (lást 384 és a következő oldalakon.) Bizony, a Piave 150,000 emberünk életébe került, de árulás folytán nagy vereséggé fajult.

* * *

Fürödtem a tengerben párszor – undorító büdös halszagú a vize és keserű, ha az ember szájába csapódik, de szép tiszta, átlátszó, mélyen le lehet benne látni, szinte kísérteties, amikor az ember nagy mélységet lát úszva maga alatt. Nagyon szokatlan volt, s nem szerettem meg a tengerben való fürdést emiatt.

Kellemesen üldögéltem a kávéházak teraszain, s írtam a levelezőlapokat. Rozállal is leveleztem tovább, bár a nyári szabadságom idején egy kis összezördülésünk volt. Persze nem tudtam megírni senkinek, innen hová megyek, vissza a frontra, vagy a pótüteghez? A pótüteghez nem nagyon vágytam, a vásárhelyi időszakra gondolva vissza, de a fronttól meg egyenesen irtóztam.

Lassan lejárófélben volt a négyheti üdülésem és nagy gondban voltam, mi lesz velem. Közben leveleztem a tábori postán Megele Ödönnel, aki itt a közelben, Susakban volt beosztva, mint katonaorvos. Meg akart látogatni, de sehogy sem jutott hozzá, nekem meg nem lehetett elutazni.

Végre megtörtént a döntés. Az üdülés után orvosi vizsgálat alá kerültem, s az orvos úgy találta, hogy visszaküld a pótüteghez.

No, gondoltam, legalább két heti szabadságot kapok és ha szerencsém van, egy-két hónapot még kihúzok otthon, úgy hogy körülbelül karácsonyig talán nem kerülök vissza, karácsonyig meg talán már vége is lehet a háborúnak.

Elbúcsúztam hát Abbáziától, ahol azóta sem voltam többet, s utaztam a pótütegemhez. Megtudtam közben, hogy a pótüteg, tekintve hogy a románokat azóta nemcsak hogy kivertük egész Erdélyből, de a németek teljesen le is verték őket és Bukarestben külön békét kényszerítettek rájuk, Hódmezővásárhelyről visszaköltözött Lugosra. Lugoson volt eredetileg a 8-as honvédtüzér ezred, s ennek a háborús fejlesztése volt a 20-as tarackos (10 x ½ cm.-es) és legkésőbb a 20-as nehéz tarackos ezred. Ide vonultam be. Lugos egész kellemes, kisvárosias benyomást tett reám, a főtéren egy szállodában kaptam ideiglenesen szállást.

A pótüteg messze feküdt a várostól. Sátortábornak nevezték, az lehetett eleinte, most csupa földszintes és egyemeletes fabarakkokban volt minden elhelyezve. A pótütegparancsnok egy Ney nevezetű őrnagy volt, nagyon gyengén dekorálva. Meglehetősen egykedvűen fogadott és kétheti szabadságot adott!

Megint két hét boldogság következett. Haza – Váradra! Rozál lelkendezve fogadott és a nyári összezördülésre fátyolt vetettünk. Rimanóczyné kedves volt, s Pestre is felruccantunk pár napra.

Következő rész: „Nem tudod, hogy a gránát is elhallgat egy fél másodpercre, mielőtt robban?”

Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei

Szólj hozzá!

Címkék: kórház haidenschaft Hegedős Károly magyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztály Abbázia

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr5616583618

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása