„Az üteg itt Bécsben komplett fel fog állani!”

2021.04.19. 07:00 :: THorváthAttila

Hegedős Károly harctéri emlékei – 28. rész

Az önkéntes sebesülése a pihenés eredményeként szépen gyógyul, és Károly már a harctérre való visszatérésre gondol. Hódmezővásárhelyen kell jelentkeznie alakulata pótütegénél, ahol senkit sem ismer. Visszazökken a kellemes hátországi életbe, később megtudja, hogy Bécsbe fogják vezényelni, ahol új üteget szerveznek az állományból, aminek adminisztrációs problémáival majd csak az osztrák fővárosban szembesül. A nagyvárosban sok érdekes látnivalóval és új bajtársakkal ismerkedik meg, új fényképezőgépet vásárol és a német nyelvben való elmélyülésre is alkalma lesz.

 

Visszatérek a naplómhoz, nem szolgailag, de az 1916. szept. 17–1916. dec. eleje közötti események leírásához.

Szept. 19-én végre megtudtam, hogy nekem Hódmezővásárhelyen kell jelentkeznem a m[agyar]. kir[ályi]. 20. honvéd tábori tarackos ezred pótütegénél. Különös érzés. Egy vadidegen pótüteghez megyek, egy honvéd pótüteghez, ahol egy lelket sem ismerek. Régi váradi önkéntestársaim, akkori volt tisztjeim mind a feledés homályába merülnek, s új katonaéletet kezdek, mint a pótüteghez vezényelt honvédtüzér-zászlós. Ha Váradra vonultam volna be a régi pótütegemhez, ahol kezdtem, ahol a katonáskodásom kölyökkorát éltem le az elmúlt évben (Istenem, egy év néha az ember életében milyen óriási változást, óriási haladást jelenthet, néha meg peregnek az évek egymás után, eseménytelenül és szürkén, minden előrehaladás reménye nélkül, mint most, 1945–1947!) valahol úgy éreztem volna magamat, mint amikor az ember felnőtt korában a gyerekkori környezetébe visszakerül. Kinőttem már az 1915. évben lezajlott életem kereteit ezzel, s új életszakaszom kezdődött újra.

Hódmezővásárhelyen polgári elszállásolásban élt a pótüteg. Elsősorban, a pótütegiroda egy elrequirált polgári házban volt; a tiszti étkezde (abban a sorrendben írom le, ahogy én megismertem ott az életet) a polgári úri kaszinóban volt, a legénység meg szerte házakban beszállásolva kisebb csoportokban. Ez a tény meglehetősen szétdarabolta a pótüteg életét, küldöncök tartották csak az érintkezést az egyes részek között, amik a nagy, alföldi parasztváros jellegéből kifolyólag tekintélyes távolságokra is estek egymástól.

Megérkeztem délelőtt Hódmezővásárhelyre, bementem konflissal a szállodába, (Arany sas – vagy hogy hívták, már nem emlékszem) átöltözködtem és megtudakoltam, hol van a pótüteg-iroda. Úgy emlékezem, hogy szept. 20. és okt. 28. közötti időt, amit megszakítással itt töltöttem, azzal kezdtem, hogy a pótütegnél voltam 2–3 napig és kaptam 14 nap üdülési szabadságot. Október elején azután Váradról meg Berényből, ahol a szabadságomat töltöttem, bevonultam újra Vásárhelyre, s körülbelül ezt a hónapot éltem itt.

A pótüteg parancsnok valami Stürzer nevű százados volt; morózus kellemetlen ember, aki még nem volt kint a harctéren és nem is nagyon igyekezett itt hagyni ezt a jó beosztást. A pótüteg hemzsegett „dekkoló” alakoktól, akik szintén lapultak a pótüteg mélyén (Stürzer öccse, egy főhadnagy, a pótüteg segédtiszt), s árgus szemmel lestek minden betolakodót, akik az ők jó esélyeit – az itt maradásban – ronthatják. Olyan intrika folyt itt az újonnan jöttekkel szemben – én is ezekhez tartoztam –, hogy önérzetes ember nem sokáig állotta ezt.

A tisztek másik fele – a nem dekkolók – a magamhoz hasonlóakból regrutálódott: fiatal zászlósokból, akik a harcterekről kerültek vissza, kórházakon keresztül, úgy, mint én. Jó pár bajtárssal ismerkedtem itt meg, akik ugyancsak a San Micheléről kerültek ide, de akiket ott kinn nem ismertem személyesen. Ezek – egymás között – jó cimborák, volt önkéntes társak voltak, én, mint jövevény csak lassan melegedtem közéjük. Igaz, hogy engem ezekkel a fiúkkal sok szál fűzött össze; ezek nem voltak „káderdekkolók”, hanem harctéri katonák, ezek nem voltak alattomos intrikusok, mert velem egykorú, idealista fiatal emberek voltak, ezeknek szintén kényelmesebb volt a harctéri szolgálat, mint az itthoni pótüteg-kellemetlenkedések a pótüteg-basával! Összemelegedtünk.

Hegedős Károly egyenruhás portréja Hódmezővásárhelyen készülhetett Hegedős Károly egyenruhás portréja Hódmezővásárhelyen készülhetett
(Fénykép az emlékiratból)

Lányi Béla, Vendel Aladár, Kollár Kálmán meg én voltunk a fiatal harctéri zászlósok itt. Mindannyian kórházakból kerültünk ide, Lányi meg is jegyezte az első napokban a tiszti étkezdében, ahol velem szemben ült: „Öregem, mi nem melegszünk meg ezek között a pótüteg-patkányok között, ezek bennünket kitúrnak egy–kettő a frontra!”

Igaza lett Lányinak. Egy hónap Hódmezővásárhelyen. A pótütegnél kifizették a havidíjamat és kaptam egy szállásutalványt az „Oldalkosár-utca 6.” számú polgári házba, ahol én egy lakószobát kaptam, napi 70 fillérért. Valami takarító-honvéd félét is kaptam, de erre már nem emlékezem.

A fiúk – Lányi, Vendel meg Kollár –, elragadtatással mesélték, milyen arany dolguk van a beszállásolt lakásukon. Az egyik a polgármesternél lakott. A polgármester rendes cívis paraszt volt, s három lánya csodálta a tüzértiszteket. Ezek minden jóval elhalmozták a fiúkat; reggelire már öklömnyi vaj, tojás, nyári kolbász meg mit tudom én miféle traktát küldtek nekik be a szobájukba. Ebédelni a tiszti étkezdébe jártak, de a vacsoráik már mindig foglaltak voltak; hol itt, hol ott zsúr, akárcsak mi Váradon, ahhoz hasonlóan csinálták, de nem „plátói” alapon. Lenézték és megvetették ezt a cívis társaságot – ahol a lányok igaz, hogy 100 koronással (ez akkor nagy pénz volt, a havi gázsink alig tett ki többet, mint ennek a kétszerese) fizettek naponként a cukrászdában, de nem tudták, mi fán terem tenyérrel nem megtörölni a szájukat a sütemény után és ehhez hasonló elemi illemszabályok. A fiúk tehát úgy kezelték ezeket a zsúrokat, mint ahol sokat, jól lehetett enni és valamennyit mégis csak „illett” táncolni. Én nem vegyültem közéjük. Hódmezővásárhelyen csak fizikailag éltem, lelkileg Váradon voltam Rózsikánál. Teljesen áthatott ez a nagy szerelem, azt hiszem, ennyire szerelmes az ember csak 21 éves korában lehet!

Lerobotoltam a szürke napokat Hódmezővásárhelyen; a piactérre kivonszolták valahonnan az újoncok a tarackokat, én oda mentem reggel 8 órára, s tanítanom kellett őket a tarack kezelésére. Pár hétig ment ez így, déli 12-ig ott unalmaskodtam az újoncokkal, s déli 12-kor bementem a tiszti étkezdébe ebédelni. Közben kétheti szabadságot is kaptam, azt persze Váradon töltöttem el, aminek a részletei a naplómban vannak.

1916. okt. 20-án megkaptam a kis ezüst vitézségi érmet!
A nagy ezüstöt vártam, de ennek is megörültem. Persze, első utam Váradra vitt – hiszen szombaton elutazhattam és a vasárnapot ott tölthettem.

Csináltattam egy új bricseszt, de már vitézkötéssel, úgy festett, mint egy huszárnadrág! Nagyon tetszelegtem benne. Az uhlánkámra is piros zsinórozást tétettem arany áttolókkal, ez is nagyon csinos volt. De úgy elrepült ez a pár hét, hogy azon vettem magamat észre, végre is lett nemsokára a „hinterland”-i életemnek. Okt. 24.-én a pótüteg irodában közölték velem, hogy Bécsbe fognak vezényelni, ahol a m. kir. 20. honvéd nehéz tüzérezred 3. ütegét állítják fel, a tisztekkel, az ütegparancsnokkal majd ott fogok találkozni, lövegeket, lovakat, legénységet ott kapunk majd.

Nem tudtam, meddig tart ez a bécsi tartózkodásom, csak sejtettem, hogy az újonnan felállításra kerülő üteget nem dísznek állítják fel, hanem azért, hogy a harctérre küldjék.

Édes Istenem, hát újra a harctérre kell mennem? Nagyon nehezemre esett Rozál miatt. Képes voltam szombatonként vonatra ülni, s egész éjjel utazni, hogy másnap délelőtt felmenjek hozzájuk, s ott tartsanak ebédre.

[…]

Váradon Maris azzal fogadott, hogy a M. kir. posta nekem 720 koronát fizetett ki, mert az a csomagom, amit a sebesülésem után Faltay a frontról utánam küldött, elveszett, s tekintve, hogy értékkel volt feladva, az értéket megtéríti a posta.

Kapóra jött nekem ez a pénz. Pesten átutaztomban rövidesen vettem egy másik zsebórát; ez hasonló volt az első órámhoz, de a másodperces számlapja helyén nem volt olyan környílás, mint a régi kis „Bonheur”-órámnak. Ennek is aranyozott volt a számlapja és egy jó márkájú „Eterna” óra volt. Valami 580 koronába került akkor, s ez a második órám még mind a mai napig megvan. 1916-tól 1938-ig hordtam állandóan, ez is hűséges társam volt 22 éven át. El is tette Erzsike, már nem hordom, csak alkalmilag.

A harctérre karkötő órával mentem.

No, de még nem tartunk ott. Okt. 24-én tudtam meg, hogy Bécsbe vezényeltek. Egyedül utaztam teljesen, közben Berényben kiszálltam, hogy Bélával beszéljek, vegyen földet a még készpénzben heverő vagyonomért! Nem tette! Nemtörődömségből vagy kényelemszeretetből? Sohasem tudtam meg se tőle, se mástól életében, sem a holta után.

Bécsbe vittem a teljes otthoni és teljes harctéri felszerelésemet, mert nem tudhattam, meddig maradok. A többi tiszt vezényléséről még nem hallottam Hódmezővásárhelyen semmit, lehet, hogy más honvédezredektől fognak már Bécsben reám várni.

A naplóm Bécs rövid leírásával megszakad. Úgy látszik, meguntam a naplóírást, vagy ha írtam, elhánytam, s ma még arra sem emlékezem, hogy egyáltalában volt-e naplóm a háború későbbi szakaszairól. Az emlékezetemben azonban olyan élesen élnek a következő hónapok, hogy hibátlanul papírra tudom vetni az akkori eseményeket.

Bécsbe érkeztemkor az első dolgom volt a platzkommandóhoz menni, ahol az ember jelentkezett, s az „Offene Befehl” című igazolványára, amivel ingyen II. oszt.-on utazhatott is az ember, „Quartieranweisung”-ot kapott. Ez a szállásutalvány azt jelentette, hogy a kiutalt szállodában kaptam egy szobát, azért napi 70 fillért – bagatell összeg – fizettem, s ott lakhattam.

Először egy roppant elegáns szállodában, a „Hotel Erzherzog Rainer”-ban kaptam egy luxusszobát. Itt laktam először életemben olyan szobában, ahol központi fűtés és hideg-meleg víz volt a mosdókagylóban. Roppant élveztem, a meleg vízben való mosdás valóságos áldás!

A nyílt parancsommal az arzenálban kellett jelentkeznem. A „K. u. K. Militärarzenál” jóformán egy egész városrész volt. Mogorva vastag kőfal vette körül, s a bejáratnál szigorú igazoltatás. Megnézték a nyílt parancsomat és azt mondták, hogy igen, az ide szól, de ők holmi „Honvéd Schwere Batterie”-ról nem tudnak. Valami „Umbewaffungs bureau”-ba utasítottak. Itt barátságos (?) osztrák irodakukac-tisztek fogadtak. Törtem a német szót, még nehezen ment az elején idegen, bécsi dialektusban beszélő emberekkel németül beszélnem. Lassan jöttem bele. Ezek az öreg irodakukac, rozettás akzessist-ek, katonai hivatalnokok sem tudták, hogy a csodába lehet egy Honvéd Schwere Artillerieregiment, amikor „tudtukkal” még a honvéd tüzérség is csak egy egészen új csodabogár volt a szemükben. No, de hát a nyílt parancs az nyílt parancs, németül is ki volt állítva, mégiscsak kénytelenek voltak a könyveikben, az aktáikban utána böngészni, no meg azután velem csak kellett valamit kezdeniük, mert szabályszerű „Verpflegszettel”, ellátási jegyem is volt a nyílt parancs mellett, ami azt jelentette, hogy nekik engem azonnal állományba kellett venniük és nov. 1-én már a fizetésemet is folyósítani.

Igen, ez nem tréfa, utána kellett nézniük. Egyelőre semmit sem találtak, nekem azt mondták, hogy szerezzek lakást magamnak – már szereztem, nyugtattam meg őket – és jöjjek be holnap reggel 8 órára.

Még jóformán ma sem volt több, mint ½ 10 óra délelőtt, amikor ezt nekem mondták, elképzelhető hát, hogy örültem ennek a nem várt egy nap szabadságnak. Hazamentem a szállodába, átöltözködtem, s elindultam megnézni a várost. Wiedner Hauptstrasse, ez volt az első, ahol kezdtem tájékozódni, Stephanskirche, pár kávéház, ahová beültem. Ennivalót is rendeltem volna, de Bécs ekkor már éhezett! A tejeskávé ritkaság volt, csak a Ringen kaptam a Sacher cukrászdában, borsos áron, finom brióssal.

Volt sok időm, de már erősen ősz volt; délelőtt bementem az arzenálba, mire onnan visszajöttem, egy kicsit sétáltam azon a legkörnyezőbb kis körzetben, ahol laktam, dél lett; délután kávéház, s mindennap – egy-egy hosszú levél Rozálnak. Korán sötétedett már, estefelé, villanyfénynél nem indulhattam nagyobb felfedező körutakra Bécsben, éppen ezért Bécsből csak egyes részleteket ismertem meg: a Ring a Hofburggal, a Kunsthistorisches és Naturwirsentschaftliches múzeumok, a Swarzenberg-tér, a Karlskirche az elliptikus alaprajzú kupolájával, s az előtte álló két hatalmas spirálisan dekorált oszloppal, a Stephansdom, ami szűk utcában nem érvényesült – akkor szerintem, pedig a dóm csak szűken beépítve érvényesül, ha körülötte apró kis épületek vannak – a nagy arányai fokozására. A Votivkirche tetszett akkor nekem – Ferenc József fogadalmi temploma egy kietlen nagy téren kopaszon állva! Igen, akkor még az én építészi ízlésem nem volt kifejlődve. Az osztrák parlament épülete ugyan már akkor sem tetszett nekem – nagyon felosztott, s tele-oszlop klasszicizálásával, nem adott impozáns tömeget!

A Karlskirche 1917-ben: Ernst Graner (1965–1943) osztrák festő akvarellje A Karlskirche 1917-ben: Ernst Graner (1965–1943) osztrák festő akvarellje
(Forrás: wikimedia.org)

Keveset láttam Bécsből, többet kellett volna a várossal törődnöm. No, de a mindennapi életem miatt többre nem futotta. Amikor harmadik vagy negyedik reggel jelentkeztem az arzenálban, nagy örömmel fogadott az egyik accessista: bravó, megtalálta az akták között a Honvéd Schwere 3/20-ra vonatkozó rendelkezéseket. Tényleg, a mi 15 cm-es tarackos ezredünk 3. ütegének felállításáról volt abban az aktában szó. Jönniük kell a többi tiszteknek is rövidesen, akkor megkapjuk az üteg teljes felszerelését, legénységet is kell kapnunk „rövidesen” – és az üteg itt Bécsben komplett fel fog állani! Tényleg, alig ődöngtem egy hetet egyedül, az arzenálban egy reggel egy zászlós meg egy hadnagy jelentkezett: Kollár Kálmán szépen dekorált zászlós (a két ezüst vitézségi a mellén!) meg egy Pohl Károly nevű hadnagy. Mind a ketten Hódmezővásárhelyről jöttek, Stürzer úgy látszik jobbnak tartotta így egyenként küldeni őket. No, ez már nagy öröm volt a számomra: megszűnt az egyedül ődöngésem Bécsben és most már hárman voltunk. Akkor én már a „Hotel Kaiserhof” szállodában laktam. Kollár meg Pohl is ide költözködtek be, sőt, amikor másnap reggel körülnéztünk, még egy hadnagyot találtunk a szomszédos szobák egyikében, s a reggelinél összebarátkoztunk Papp Imre hdgy.-gyal, őt is ehhez az üteghez küldték ide. Tőlünk azután megtudta, hol kell jelentkezni. A mi dolgunk egyelőre még vagy egy hétig a naponkénti jelentkezésben ki is merült; reggelenként az arzenálban együtt ácsorogtunk, s vártuk, hogy az ütegparancsnok is megérkezzék. Ez – az accessista szerint – már csak napok kérdése volt.

Felfedeztünk az arzenálban egy jó kantint; benne pompás „bécsi” tormás virsli, sör, meg egy zenélő óra. Itt tanyáztunk sokat, mert már vártuk a legénységet is.

A Langer & Comp. egykorú reklámja A Langer & Comp. egykorú reklámja
(Forrás: www.posterimage.it)

Ebben az időben vettem Bécsben a Langer et Comp régen ismert fotográfus-üzletben egy 4 ½ x 6 cm-es képnagyságú redőnyzáras kis gépet. Nagy fényerejű lencséje volt, de nem fotografáltam sok sikerrel vele, úgy, hogy rövidesen átcseréltem egy olyan, egyszerű kezelésű 6x6 cm-es Icarette gépre, amilyennel a harctéren a Pauer üteg két osztrák hadnagya fotografált. Most, a háború idején alakultak ki igazán a fényképező-gépek típusai kisméretű, könnyen kezelhető rollfilmes, tekercsfilmes gépekre. A filmre fényképezés mindennapos lett, a lemez nehézkes és törékeny valami, lehetetlen volt vele operálni. A kis Icarette nagyon használható gépnek bizonyult, ezzel dolgoztam csaknem a háború végéig.

A kis redőnyzáras gépet az arzenálban próbáltam ki. Meglátta nálam a főbejáratnál egy hivatalnok és elkobozta. Roppant megijedtem, de annál jobban megörültem másnap, amikor a gépet és az előhívott lemezeimet visszakaptam tőle. „Kriegsgeheimniss” – hadititok – nem volt a képeken, visszaadták hát! Istenem, hány kém szaladgálhatott ott bántatlanul, az csak a háború végével derült ki, jámbor tüzérzászlós, nem hadititkok után kutatott.

Most már társaságban jártuk Bécset, s örömmel konstatáltam, hogy a német nyelvtudást illetőleg én vagyok a többi vezetője. Kollár, Pohl, Papp alig makogott egy-egy szót németül, érteni meg pláne nem értettek, így azután én nagyobb bátorsággal beszéltem németül, ami maga már a fél siker!

A Stephanskirchével szemben volt egy kávéház, talán a „Caffée Francaise”-nevű volt, az bizonyos, hogy ez a kávéház volt a könnyű kis hölgyikék gyülekezőhelye. Egy este itt ütöttünk tanyát és a fiúk italozáshoz fogtak. Nem tudtak a nőkkel mit kezdeni, mert beszélni nem tudtak velük, így azután adták a nagy puritánt! Meg kellene nekik mondani – kezdtek berzenkedni, amikor már a borozás jó ideje tartott – hogy azok a hölgyek, akik nem a mamájuk vagy más gardedame-uk kíséretében vannak, bántják a mi erkölcsi érzéseinket, s szíveskedjenek elhagyni a helyiséget! Már bennem is volt jó adag szesz: ej, majd én megmondom!

Felálltam és spiccesen olyan beszédet vágtam ki németül, hogy csaknem kitört ugyan a skandalum, de tény, hogy attól a perctől kezdve olyan bátorsággal beszéltem németül, annyira megszűnt minden gátlásom, hogy másnaptól kezdve folyékonyan bátran beszéltem bárkivel! Tudtam németül!

Következő rész: „Gyerünk azonnal haza, meghalt a Király!”

Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei

Szólj hozzá!

Címkék: fényképezés bécs tüzér Hegedős Károly

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr1716504828

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása