„Mindenki csak a mának élt…”

2020.12.21. 07:00 :: THorváthAttila

Hegedős Károly harctéri emlékei – 11. rész

Lovaglás, keringőzés, mulatozás, némi rajzolás: ritkán szoktak katonát ezért előléptetni – pláne ha hivatalosan laktanyafogságban van. Hősünknek ez is sikerül, köszönhetően Robicsek címzetes szakaszvezetőnek, aki civilben kataszteri mérnök, és akiről kiderül, nemcsak szakmájának kiemelkedő művelője, hanem az elvégzett munka kreatív könyvelésének is… Egy hadapródjelölt tűzmesternek pedig már a kellemes társaságban eltöltött szőlőőrzés sem igazi kihívás. Társaival mindannyian érzik, a laktanyában lézengés, az ideiglenes állapot már nem tart soká, a harctérre, kitüntetésre vágynak…

 

Egy szép napon nagy mozgolódás van az önkéntesek között. Egy hétre tereplovaglás van előirányozva a Hortobágyra, azon kívül Debrecenben pár önkéntesnek a városi mérnöki hivatalban le kell másolni a Hortobágy pontos kataszteri térképét. Ehhez pár ügyes technikus kellene!

Az öreg Robicsek királyi műszaki tanácsos civilben. Ő verbuválja a technikusokat. Nem igen töri magát egyik sem, megakad az öreg szeme rajtam: te Hegedős, te kellesz nekem, te jól rajzolsz, technikus vagy te civilben? Igen, másodéves építészhallgató! Pompás, szóval vállalod? Jól élünk, eszünk, iszunk, a tiszti étkezde vendégei leszünk a huszároknál!
– Igen ám, de nekem laktanyafogságom van!
– Semmi, ezt én Csereyvel elintézem, jössz, punktum!

Másnap tényleg jött az öreg Robicsek, rendben van a dolog, Cserey beoszt őmellé, mellette töltöm le a laktanyafogságot. No, ez pompás! Ma már haza is mehetsz, útra készülődni, beszélek a „Kaserninspektionsoffizier”-rel, éppen Vekerdy Kdtasp. van szolgálatban, nálam volt beosztva, mint műszaki rajzoló.

Éljen! Verebet lehetett volna velem fogatni örömömben! Csuda jó dolog; a lovainkat viszik Debrecenbe bewaggonírozva, mi is úgy utazunk, s Debrecenbe lóra ülünk, s megyünk a Hortobágyra!

Az út nagyszerűen telt. Valami 30-35-en voltunk, Uhlarik Béla, aki debreceni fiú, a fő kalauzunk volt. Az apja MÁV üzletvezető volt Debrecenben, minden segítséget megszerzett nekünk, a Hortobágyig waggonban érkezett ló, önkéntes, minden.

Én nem a saját lovamat vittem, mert a Dongó beteg volt, hanem egy pompás kis nyári fekete kincstári hátasló jutott nekem.

Mindennap lelovagoltunk 100 kilométert, egyszeri lóváltással. A hortobágyi csárda volt a központunk. Itt reggel 4 órakor már lovon ültünk. Kis patrouille-okra voltunk osztva, egy-egy patrouille-ban 4-5 önkéntes és egy-két legény volt beosztva. Én az öreg Robicsek patrouille-jába kerültem – szerencsére, mert feladata is volt ám a lovagláson kívül minden járőrnek. Ellenőrizni kellett, hogy a kataszteri térképtől eltérő változás előfordul-e vagy sem?

A Hortobágyi Csárda a századfordulón A Hortobágyi Csárda a századfordulón
(Forrás: egykor.hu)

Robicsek mestere volt ennek. Elsősorban rossz lovas és kényelmes ember volt, azon kívül jó mérnök és tudott már az emberek nyelvén beszélni. A legelső dolga volt, hogy ellovagolt velünk egy ismerős tanyára. Ott a földbirtokos régi jó barátja volt, aki ismerte az egész határt, mint a tenyerét. Megérkeztünk a tanyára, ahol a lovakat tele jászol, bennünket meg vígkedvű kisasszonyok, habos kávé meg nyári kolbász várt, kinyitott zongorával. Ettünk, ittunk derekasan, meg táncoltunk, az öreg Robicsek meg kiteregette ezalatt a Hortobágy kataszteri térképeit és töviről hegyére letárgyalta a barátjával – igazi joviális magyar úr volt a javából, akinek mi mindnyájan „kedves öcsém” voltunk –, s bennünket kettesével szólított ki a habos kávé mellől. Gyertek csak, nyolcan vagytok, jöjjön az első kettő. Kimentem Faltay Palival.

A Hortobágyi Csárda 1917-ben a Nimród vadászújságban A Hortobágyi Csárda 1917-ben a Nimród vadászújságban
(Forrás: Arcanum)

– No, papírt, ceruzát, jegyezzétek: croquis 1:25,000 (Maßstab.) Itt a határárokból 200 méter beszántva, itt ez a kút megszűnt, itt két új tanya, Hegedős rajzold be, az első észak-kelet-délnyugati hossztengellyel 40 m-es marhaállás-épület, a másik cselédház, 25 m hosszú, reá merőlegesen, a végétől ÉK-re 60 m távolságban. Itt egy új út, csak ezt a két tanyát köti össze stb.

Írjátok rá: (ind.) abmarsch von Hortobágycsárda 4.15 eintreffen nachm. 1.30. Rast: 1.30-2.30; Aufnahme 2.30-4.40; Ruckkehrabmarsch: 5.00;… a hazaérkezésben ti lesztek az elsők, innen 9-kor indulnotok kell, hogy 12-re otthon legyetek (éjfélkor) értitek, most menjetek vissza táncolni!

Jött a következő kettő! Így azután 4 croqui-n jelentette a patrouille egy-egy negyedórás munka árán azt, amit különben hajnali négy órától éjfélig tudott volna elkészíteni.

No, de azért megtettünk mi gyalog – tánc közben – vagy 20 kilométert. Úgy látszik, szomszéd majorok is lehettek a közelben, mert délután szinte félóránként érkezett „véletlenül éppen jókor” egy-egy homokfutó 1-2 mamával meg leánykával. Úgy látszik, valami titkos lármafájuk lehetett ezeknek a lányoknak, amin megtelegrafálták egymásnak: nyolc eleven tüzér önkéntesünk van egyszerre, gyertek, ha táncolni akartok!

Jöttek is. Akartak is. Összeolvadt a tízóraival az ebéd, az ebéddel az uzsonna meg a vacsora. Ettünk, ittunk meg táncoltunk, mindhármat derekasan. A lányok pompásan mulattak, mi is, s már meg volt híva holnapra az egész társaság a szomszéd majorba. Mi korán kelők vagyunk, korán jöjjenek – biztatott bennünket a terebélyes mama! Mi ugyan későn kelők vagyunk, mert rendesen tegnap délben szoktunk utoljára felkelni naponként, de jövünk korán, mert a csárdától 4 órakor mindenkinek indulnia kell!

– No, jó, éppen kenyérsütés, jöjjenek 6 órára reggel egy kis lángosra. Maguk városi fiatal urak talán nem is tudják, mi fán terem a jó tejfeles lángos!

Így ment ez vagy egy hétig. Robicsektől el volt ragadtatva a parancsnokságunk, mert „fáradtságot és időt nem kímélve, napi 20 órai teljesítménnyel bravúros terepadat-halmazt szolgáltatott” a patrouille-ja. Az, hogy a lovak nem is voltak annyira elcsigázva, (egy ostoba parádés kocsis valamelyik majorban gyönyörűen kimanikűröztette a lovainkat, alig győztük bepiszkítani őket hazafelé) ahogy a nagy út után várni lehetett volna, no meg az, hogy az önkéntesek az egész napon át tűző napon való lovaglástól nem hőgutát, hanem walzer-dúdolási betegséget kaptak, nem tűnt fel senkinek a nagyfejűek közül.

Végre, egy hét múlva, elkészült a felvétel. Ezt most a városi mérnöki irodában fel kellett hordani a kataszteri 1:2880-as léptékből 1:10,000-re. Robicsek vállalkozott, hogy másodmagával, ha Hegedőst melléadják, egy hét alatt elkészíti ezt a térképet. Többen úgysem dolgozhatnak egyszerre a munkán a kis léptékű kataszteri térkép miatt.

Ezt a cuclit is bevették, a „zöm” meg a lovak bevonultak Váradra, mi ketten meg Robicsekkel maradtunk.

– Óriási munka, amit vállaltál, öregem, mondottam neki. Mi ketten egy hét alatt hogyan csinálhatjuk ezt meg?
>– Biztosítalak öregem – mondta az öreg – hogy nem egy hetet fogunk mi ezen dolgozni. Te pláne, csak nézni fogod, hogy én három délelőtt hogy csinálom ezt meg.

Így is történt. A mérnöki hivatalba az első nap dél felé mentünk be. A huszárvendéglátásból nem lett semmi, mi megszálltunk a Biká-ban, s Robicsek minden költséget gavallérosan fizetett. Csereynek el lehet számolni – mondotta. Első nap délelőtt addig szaladgált az öreg egyedül a városban hivatalról hivatalra (mindenütt ismerték, akár a rossz pénzt!), amíg egy gólyalábat nem szerzett. Ezt a gólyalábat aznap 2 óráig be is állította egy hatalmas rajztáblán a mérnöki iroda egyik üres szobájában, s ezzel kész volt az aznapi munkával!

No, gyerünk ebédelni, holnap lehúzzuk a 10,000-es térképet! Elmentünk ebédelni, aludni délután egy nagyot, utána uzsonnázni este kávéházba, moziba, s egyáltalán nem vette volna rajtam senki sem észre, hogy én egy szegény váradi „Kasernarrestant” vagyok! Másnap este még pezsgőztünk is, mert belénk botlott az egyik földbirtokos barátunk a famíliájával az egyik kávéházban, s alig akart vége szakadni a mulatozásnak. De harmadnap délben tényleg elkészültünk. Az öreg a gólyalábbal (levetette a waffenrock-ját; mindig egy kopott kincstári waffenrock-ot hordott) boszorkányosan tudott bánni. Másnap kettőkor kész volt a térkép minden lapja. Harmadnap csak a változásokat kellett rávezetni.

– No – mondja Robicsek –, készen vagyunk. Ma van kedd, nekünk a jövő hétfőn kell jelentkezni Váradon a kaszárnyában, addig mehetünk, ahová akarunk.

Nagy kópé volt az öreg. Még menetlevelet is állíttatott ki – külön-külön – mindkettőnknek. Debrecen – Budapest – Nagyvárad, szolgálati ügyben!

Így történt, hogy Debrecenből másnap Pesten át hazamentem Berénybe, hadd teljen le teljesen a kaszárnyaáristomom! Azon a héten pénteken letelt, az öreg Robicseknek Pesten volt dolga, pontos találkozót adtunk egymásnak a váradi kaszárnyában a következő kedden délelőtt 10 órakor, mintha akkor érkeznénk! Én egy kicsit hüledeztem ezen a szélhámosságon, de az öreg leintett. Azt hiszed, elhitte volna valaki, csak egyetlen ember is nekem „ezek” közül az „aktívok” közül, hogy én három nap alatt elkészítem a térképet? Bolondnak tartottak volna! Így is csóválták a fejüket a beígért „egy hét”-en, mert ők három hetet kértek a hadosztálytól a terepfelvételre és két hónapot a térképezésre. Egyenesen el lesznek ragadtatva tőlünk, majd meglátod!
[…]

Ebben az időben Béla roppant óvatos volt, nehogy behívják katonának. Ő békében „untauglich” lett nagy nehezen, hogy szegény Mamus megmeneküljön annak idején egy súlyos kiadásokkal járó huszárönkéntesi évtől, s most, a világháború 2. esztendejében a vele egykorúak új sorozásokra kerültek. Bélának volt a lábában valami rheumatikus fájás, ez volt a szerencséje, ezzel az összes pótsorozásokon kihúzta magát a katonáskodás alól. Valami hadikórház-féle alakult ott Berényben a polgári iskola tantermeiben (a régi polgári iskolában, a német templom mellett), ahol ő olyan kórházparancsnok-féle szerepet vállalt önként, ingyen, valószínűleg, hogy erre hivatkozván, a katonaságtól mentesüljön.
[…]

Berényen egyébként még nem nagyon látszott meg a háború. Egy éve folyt már akkor a háború, s 1915 nyarán avatkozott bele Olaszország – miután nem tudta a Monarchiát megzsarolni Görz és Gradiska átadásával, mint tulajdonképpeni szövetségszegő – a Monarchia ellen. Az olasz harctéren lassan fejlődtek csak az események, de mégis újabb erőket kellett oda vetnie a Monarchiának. Újabb lósorozások és marhavásárlások, később requirálások kezdődtek. A falu azért élt rendesen; kezdett rajta látszani, hogy drágul minden, a paraszt könnyebben jut pénzhez, de ugyanúgy könnyebben is ad túl rajta, mert földet venni már akkor nem igen lehetett, így hát a berényi paraszt kezdett öltözködni, selyem rokolyákban járni, s a boltokban semmit sem drágállani.

Az új német-templomra már szép összeg gyűlt akkor össze, de nem merték megkezdeni az építkezést, inkább hadikölcsönbe fektették a pénzt.

Én nem sokat törődtem akkor az én vagyoni viszonyaimmal, az árvaszéknél volt a pénzem, ha pénzre volt szükségem, Béla küldte. Ostoba fiatalság, de keservesen megfizettem azért, mert 20 éves voltam, s egyéb nem érdekelt, mint a lovaglás meg Rimanóczy Rozál.

Hát igen, Robicsekkel a megbeszélt időben jelentkeztünk a váradi tüzérlaktanyában, s Robicsek jelentette, hogy a terepfelvétellel készen van. A térképet szépen összegöngyölve a kezében szorongatta.

Nagy dolog volt. Harmadnap a napiparancsba jött: Ich befordere den Kriegsfreiwilligen tit. Zugsführer Joh. Robicsek und den Freiwilligen tit. zugsführer Karl Hegedős zum Feuerwerker Kadettaspiranten!

Roppan duzzadt a mellem. Szóval tűzmester hadapródjelölt lettem, sárga stráf és három flitteres ezüst (igazság szerint három fehér csont legénységi) csillag; maga az elnevezés, hadapródjelölt tűzmester (Kadettaspirant Feuerwerker!) különösképpen tetszett nekünk, mert a baka meg a huszár ebben a rangban őrmester volt, de mi – régi elnevezés folytán – tűzmesterek!

Pašić Živojin Mišić vajda társaságában 1914 őszén A jól mutató három csillag
(Rajz az emlékiratból)

A legmagasabb legénységi rang volt ez. Volt ugyan még ennél is magasabb, a továbbszolgáló altisztek „ober feuerwerker”-i, főtűzmesteri rangja, de ez kevés volt. A régi volt rémeink, Feuerwerker Frantz meglapulva nézték a gallérjainkat, s a paroli hátsó résére varrt kis arany gomb – ez azt jelentette, hogy a tiszti vizsgát letett tisztjelölt tűzmester az ember – halkan fájt nekik. Tudták, hogy ha a harctérre kikerülünk, ott 3 hónap alatt kadettek, másik három hónap múlva zászlósok leszünk, ami már tiszthelyettes, csaknem hadnagy!

Ez a charge (rendfokozat) jelzés különösen a waffenrockon mutatott nagyon jól – később, amikor már megszoktuk, nagyon rikítón. A körül piros galléron a sárga stráf körül végigfutott, a kézelőn a körül piros manchette felső szegélyén a sárga önkéntesi pertli ugyancsak körülfutott, úgy, hogy a waffenrockunk zsúrban ugyancsak parádésan rikított!

A Hortobágyi Csárda 1917-ben a Nimród vadászújságban Hegedős Károly rajza a gallérról

Megjött a szeptember, s a mi beosztásunk a kaszárnyában alig volt szolgálatnak nevezhető. Vártuk, hogy beosszanak bennünket a frontra, a tüzérségnél azonban abban az időben már nem volt olyan nagy tiszti veszteség, hogy rövidesen sorra kerültünk volna. Kaserninspektionsoffizierok voltunk két-három hetenként egyszer, azonkívül reggelenként kilovagolgattunk a Felix-fürdőbe. Szabó Rudi kiment a frontra, Schröder főhadnagy is, úgy hogy igazán csak mint létszám felettiek őgyelegtünk a kaszárnyában. Annál inkább kivettük a részünket a zsúrozásból meg a kabarézásból, színházba járásból. Teljesen ideiglenes állapotban voltunk, lehet, hogy már a jövő héten, de lehet, hogy majd csak karácsony után kerülünk ki valamelyik ezredbeli üteghez a frontra, esetleg idegen ezredbe áthelyezve másfelé. Az ideiglenes állapotnál nincsen rosszabb; az embert bohémmá teszi, igyekszik jól élni, könnyen élni, mit tudni, mikor kerülünk ki a frontra, mit tudni, visszakerülünk-e onnan elevenen?

Ezért éltek a garnizonokban levő katonák könnyelműen, s ezért kezdett az utcán folyni a pénz. Mindenki csak a mának élt, hogy mit hoz a holnap, a jó Isten tudhatja csak.

Ezer szerencse, hogy én a rendes jó úri társaságba keveredtem bele, s hogy olyan jól éreztem magamat Rimanóczyéknál, hogy nem vágytam a rendszeres lumpolásra és quaterkázásra, mint például a bakaönkéntesek.

Váradon volt ugyanis a VI. hadtest gyalogsági önkéntes és tisztjelölt-iskolája. Egy szép napon Jeszenszky Kari jelent meg Mariséknál, nagy szuszogva belegyömöszölve a dagadó pocakja egy komisz (aerarisch) zubbonyból adjusztált blúzba meg nadrágba. Mint tizedesek kerültek ők ide az iskolába a csabai 101-es bakáktól. Karinak nagyon nehezére esett a katonáskodás, de nagyon tetszett neki a foglalkozás utáni quaterkálás, együtt iddogálás az önkéntes társaival. Valahol kint laktak a város szélén, s ott töltötték minden szabad idejüket a környékbeli korcsmákban.
[…]

Sajnos, ezt én sem tudtam sokszor megvalósítani az életemben. Hogy miért? Majd esetenként írom le. Jelenleg, 1915-ben még sokkal zöldebb kölyök voltam, mintsem hogy ezt meg tudtam volna érteni. Mindössze azt kalkuláltam, hogy nekem van az árvaszéknél 180-200,000 arany korona vagyonom. Ez után az árvaszék nekem évi 6% kamatot fizet, vagyis addig, amíg én 10-12,000 korona évi kiadáson alul költök, csak a tőkém kamatait költöm, a vagyonom érintetlen. Arra, hogy én csatoljam a megtakarított kamatokat a tőkéhez, eleinte gondoltam s ez meg is történt 1910–1916 közötti években. Addig hiba nem volt, a hiba csak 1916-ban állt be, amikor az Árvaszék Tisza István pressziójára az árvák pénzét is hadikölcsönbe fektette. Ez csak részben az én, s a Béla hibája, a főhiba az állami presszió volt, no, de még itt nem tartunk.

Egyelőre éltünk vígan. Jött a szüret ideje, s a váradi szőlőtulajdonosok a katonaságtól kértek segítséget az elharapódzó szőlőtolvajok ellen.

A tüzéreknek ez kapóra jött. Itt van 30-40 önkéntes, saját lóval, semmi dolguk. Nosza, patrouille-okba osztani őket s ki a szőlőkbe!

Ez pompás szórakozás volt! Mi önkéntesek magunk alakítottuk meg a patrouille-jainkat. Négy-öt kadettaspirant egy-egy járőrbe. Stachó Tibor, Rimanóczy Kuli, Fleischer Gyurka, Tabéry Iván meg én voltunk a járőr, volt még két tüzérlegény is velünk.

Ragyogó szeptemberi kellemes hűvös reggeleken indultunk el. A vasútállomáson túl kezdődtek a szőlők. Ott volt a Tabéryék meg a Rimanóczyék szőlője is. Nekünk sem kellett több.
– Rózsika – kezdte Fleischer Gyurka egyik este Rimanóczyéknál –, holnap mi teljes fegyverzetben kivonulunk a maguk szőlőjét őrizni, de habos kávé meg kuglóf legyen ám sok!
– Szent Isten, ágyúval jönnek? - No, nem éppen, de kimegyünk korán reggel, s egész nap kint leszünk.
– Jé, de jó lesz, kivisszük a gramofont is és táncolunk!

Újra szép napok következtek. Reggel 9 órakor már ott várt bennünket a terített asztal, a lovakat tartotta a két legény, mi meg élveztük a gyönyörű őszi napsütésben a szép szőlőskertet, a lányok víg társaságát, no meg egyszóval a mi fiatal, gondtalan életünket.

Ha Tabéry Iván a lova feszítő zabláját megfogta, a ló felugrott ágaskodva a levegőbe. Ezt produkálta kint, én meg is rajzoltam Ivánt egy aquarellben, ahogy ágaskodik a váradi nagytemplom tornyának magasságát megszégyenítve a fellegekben az öreg gesztenyepej lova. A lovat is, meg az Iván alakját is meg lehetett ismerni. Kuli kérte el az aquarellt, be is rámáztatta, s felakasztotta az ebédlőjük falára a kályha mellé.

Ebben az időben került közénk Péchy Laci. Kis friss ludovikás hadnagy volt, s az Ersatzbatterie-hoz került. Hozzánk osztották be, de nem tudott velünk mit kezdeni, mert mi többet tudtunk, mint ő. Jó cimborának bizonyult, s mi bevettük a társaságunkba. Kivittük Rimanóczyékhoz szőlőcsősz patrouille-ba is. Bekerült a társaságba, s vígan lórumozott velünk.

Jó tréfát csináltam. Festettem a pakli kártya közé három kártyát. A háta ugyanolyan volt, mint a többi kártya, de a rajza más. A zöld ász arca a Rimanóczynéjé volt, célozva a szüretre. A piros király arca a Péchy Lacié, míg a tökfilkó feje helyett a magam karikatúrája került. Belecsempésztem a játékkártyába, s volt nagy kacagás, amikor kiderült a turpisság!

Ez az időszak is elmúlt, s jöttek a hűvös októberi esős napok.

Felvétel 1915 októberében a nagyváradi tüzérlaktanya udvarán. A képen Tabéry Iván, Dr. Bulla Sándor, Oláry Gusztáv, Csanády György, Hegedős Károly, Korbély Pál Felvétel 1915 októberében a nagyváradi tüzérlaktanya udvarán. A képen Tabéry Iván, Dr. Bulla Sándor, Oláry Gusztáv, Csanády György, Hegedős Károly, Korbély Pál
(Fénykép az emlékiratból)

Lézengtünk a kaszárnyában. Készültünk reá, hogy vagy áthelyeznek bennünket más tüzérezredekhez, vagy pedig megyünk ki a frontra. Az igazat megvallva, nem lelkesedtünk túlságosan azért, hogy más ezredhez helyezzenek át bennünket, mert a „Hinterland”-ban, ahogy akkor hívták az országnak azt a részét, ahol nem folyt a háború, a szolgálat tele volt zopf-al, akadékoskodással és okvetetlenkedéssel a felettesek részéről. Azon lovagoltak, hogy milyen szabályos az ember sapkája vagy lovagló-nadrágja, hogy szalutál, s a kávéházban észrevesz-e azonnal minden feljebbvalót és szabályosan vágja-e magát „hapták”-ba (habt acht) vagy sem. Inkább a frontra vágytunk. Jöttek már vissza volt önkéntesek a frontról, s ezek mind mint kadettek vagy zászlósok jöttek meg; Szondy Lajcsi például, az öreg Szondy doktor fia Csabáról, mint zászlós jött vissza, s egy szép napon kihirdették parancskiadáskor, hogy megkapta a kis ezüst vitézségi érmet. (Silberne Tapferkeitsmedaille II. Klasse.) Sorakoztunk és díszmenetben defilierung-ot csináltunk neki, amikor a pótütegparancsnok a mellére tűzte a kis ezüstöt.

Szondy Lajos hőstettéről a Budapesti Hírlap 1915. február 21-én számolt be Szondy Lajos hőstettéről a Budapesti Hírlap 1915. február 21-én számolt be

Erre vágytunk mi is, kitüntetésre. Egyelőre, amíg a hadnagyi rangfokozatot el nem érjük, csak legénységi kitüntetést kaphatunk, de ez az igazi, ez a vitézségi érem. Ezzel az éremmel még pótdíj is jár 7 korona 50 fillér havonként a kis ezüst, 15 korona a nagy ezüst és 30 korona az arany vitézségi érem után! Ezt fizetik, amíg az ember csak él, civilben is. Nem rossz dolog, ha az ember megszerez két ezüst vitézségi érmet, megvan a cigarettapénze holtig!

Következő rész: „Kezdem szégyellni magamat, én még mindig itthon?”

Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei

Szólj hozzá!

Címkék: kiképzés tüzér laktanyafogság Nagyvárad Hortobágy Hegedős Károly

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr10016351804

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása