„Pedig én igyekvő tüzértiszt-jelölt voltam…”

2020.11.30. 07:00 :: THorváthAttila

Hegedős Károly harctéri emlékei – 8. rész

A szorgalmasan végzett gyakorlatok ellenére a lovaglás újabb és újabb formái sok nehézséget okoznak önkénteseinknek. Károlynak büszkeségre ad okot az elkészült egyenruhája, amitől otthonosabban érzi magát a kabarékban is, bár vigyázniuk kell, nehogy palira vegyék őket… Hősünk a sok őrszolgálat, gyakorlat és szórakozás mellett sem mulasztja el azt, hogy elmélkedjen a hadsereg hatékonyságáról…

 

Végre-valahára, úgy május közepére, véget ért a „Reitschule”. Nagy izgalomban voltunk, amikor egy reggel elterjedt a hír: ma már „Abteilung”-ban lovagolunk! A hír nem bizonyult igaznak, mindössze az utolsó longue-ot lovagoltuk, s a lovaglás végével sorakozó volt, megkaptuk az ordrét: Holnap mindenki varrasson a sapkájára egy vékony gumiszalagot, azonkívül hozzon magával egy vékony, 60 cm. hosszú nádpálcát! Abteilungban fogunk lovagolni!

Hogy mi az az „Abteilung”, azt mi már régen tudtuk. Eleget néztük a múlt évi októberi (öreg) önkénteseket a télen a fedett Reitschule-ban, ahogy abteilungot lovagoltak. Igen ám, de ők már kengyelvassal lovagoltak, ami – akkor, szerintünk – százszor könnyebb lehet, mert bár ők is „kiülve” (aussitzen) – és nem könnyen ügetve lovagoltak, valami támasztékot a kengyelvas mégis csak ad.

Megjött a másnap. A nyergelés után – pokróc, kengyelvas nélküli nyereg, s egyszeres csikókantár egy zabolával és kantárszárral – mindenki a jobb kezébe vette a kantárszár két tövét a zabola alatt, s egymás után – szigorú 3 lépés távolsággal – a lovát felvezette a „Fedett Reitschule”-ba. A Reitschule közepén, merőlegesen a hosszú falra, vagy 5-6 lépés térközzel – ahogy elfért az a 25-30 ló – felállottunk. Jött a Reitlehrer, aki eddig Tatár volt, de akit Hauptmann v.[on] Rupprecht, tősgyökeres osztrák kapitány gyakran helyettesített, hazakerülvén a frontról, s névleg átvette az önkéntes iskola parancsnokságát. Hosszú ostor a Reitlehrer kezében, egyelőre néma csend.

Aufsitzen! Balkézzel „züglit” meg egy marék sörényt fogni, s felugrani a lóra!

Még mindig volt közöttünk egypár, aki nem tudott felugrani a lovára. Soknak a lova nem állt nyugodtan, a Bulla Sanyi telivérje odafarolt egy másikhoz, az elkezdett rúgni, a botrány kitört!

Ab-sitzen! – Az egész társaság lóról szállt s megismételte vagy négyszer, ötször a produkciót.

Mire mindenki rendben, s a lovak úgy-ahogy egy vonalban voltak, már jól kifáradtunk!

Gyakorlat a fedett lovardában: a rajzon egy fiatalabb (és vékonyabb) egyéves önkéntes valamint egy idősebb (és testesebb) hadiönkéntes rövid ügetésben Gyakorlat a fedett lovardában: a rajzon egy fiatalabb (és vékonyabb) egyéves önkéntes valamint egy idősebb (és testesebb) hadiönkéntes rövid ügetésben

Schritt marsche! …An die Wand! A vezető lovas szépen rákanyarodott a rövid falra, s ahogy eléri a falat, jön a következő vezényszó: Links reiten! Az éllovas balra kanyarodik, s a sarkot jól kilovagolva, a hosszú falra kanyarodik.

Vagy kétszer körülléptetjük a Reitschule-t, míg végre, nagy keservesen, megvan a „Verteilung”, a szigorú 3-3 lépés lófar és lófej között.

Traaa-ab! Hangzik fel a vezényszó! No, itt már kezdődnek a bajok. Az első 2-3 ügető-stoẞ után a társaság legtöbb tagja kapaszkodni kezd a zügliben! A lova természetesen lassít, lépésbe visszaesik, az utána következő belelovagol, a ló kirúg, a sorból kilép, a következők elébük kerülnek, összekavarodnak, a káosz teljes, haalt! Üvölt a Reitlehrer és kezd kijönni a sodrából!

Újra megy a játék. Egy-két ló okoskodik, a lovasa persze tehetetlen vele. A Reitlehrer odacsíp a hosszú ostorával, de „lehetőleg” úgy, hogy a lovas combját, ne pedig a lovat érje az ostorsuhintás! Ez rendszerint sikerül, a lovas sziszeg, s tovább kapaszkodik.

Se szeri, se száma a lehetetlen „sitz”-eknek, ülésmódoknak; a legtöbben előre görnyednek. „Oberleib zurück!” hallatszik a kemény vezényszó, s igyekszik mindenki hátra venni a felsőtestét, de ilyenkor persze a lábát nyújtja előre! „Vissza a lábát! A ló nem szereti a lábszagot!” – üvölti a Reitlehrer. Kurzer Traab! Megkezdődik a lötyögés, rázás, Fleischer Gyurka sóhajtozik, s ha hívő keresztény lenne, bizonyosan úgy fohászkodna: Atyám, múljék el rólam e keserű pohár! Így csak a fogát csikorgatja s dühösen nyögi: Nem bírom, tovább nem bírom! Úgy lötyög a lovon, mint egy üres liszteszsák!

No, de nincs az a szörnyűség, ami egyszer el ne múlna. Az Abteilung premier-ünknek is csak vége szakadt végre valahára!

Oláry önkéntes trükkje a sapka szalagjával (rajz az emlékiratból) Oláry önkéntes trükkje a sapka szalagjával
(Rajz az emlékiratból)

Az Oláry sapkája – dacára az elrendelt gumiszalagnak, Reitschule közben leesett! Hogy-hogy történhetett? Oláry megfeledkezett a tegnapi gumiszalag parancsról, s csak a Reitschuléra való sorakozás előtt jutott eszébe! Mit tegyen? Ha nincs szalagja a sapkáján, nem ússza meg 8 nap kaszárnyaáristomon alul! Rohan a kantinba, de ott nincs gumiszalag. Van fekete cipőpertli, úgy néz ki, mint a gumiszalag. Megveszi. Felvarrni nincs idő. Sebaj! Felköti az állát vele sapka nélkül. Azután felteszi a sapkát. Beáll a sorba. Senki sem veszi észre, miféle sapkaszalagja van. Amikor leesett a sapkája, akkor sült ki a turpisság. Az egész iskola kacagott rajta, még Tatár is. Nem csukatta be!

Ezen túl azután az utcai szalutálásoknál még az elmaradhatatlan „Reitkitli”, amit állandóan kézben hordottunk, ugyancsak nagy akadályt jelentett.

Az önkéntes iskola további folyása már rendes mederben zajlott. Még párszor álltam őrt, mint „Vormeister” is, bent a kaszárnyában, a hátsó kapunál, de ez már nyugalmasabb, s főleg hogy kitavaszodott szépen, kellemesebb volt. Eljött május, s mi kezdtünk überbluzban, vagy pláne, köpeny nélkül, kis blúzban járni be a kaszárnyába. Ilyenkor már mindig a szép fekete csizmámat hordtam s az egyik bricseszemre – a tiszteket majmolva – én is felvarrattam az obligát szürke szarvasbőr „Reitfleck”-et. A fehér kemény katonagallér és a fehér kemény kézelő elmaradhatatlan volt.

A Komor Marcell tervezte Fekete Sas szállóban és a mellette lévő passzázs szórakozóhelyein mulatott a városi elit – majd az épület létrejötte után pár évvel kitört világháború idején a katonatisztek is A Komor Marcell tervezte Fekete Sas szállóban és a mellette lévő passzázs szórakozóhelyein mulatott a városi elit – majd az épület létrejötte után pár évvel kitört világháború idején a katonatisztek is
(Forrás: Europeana)

Kezdtem el-eljárogatni a fiúkkal most már nemcsak kávéházba, hanem kabaréba is. A kabaré akkor volt virágjában: Olyan hely volt ez, ahol kisebb színpadon aktuális humoros kuplékat, énekeket, egy-egy komikus trükköket, kis hölgyek gyenge énekszámokat és rövidszoknyás (izgató volt) táncszámokat adtak elő. A nézőtéren kis terített asztalok mellett ültünk és méregdrága ételeket és italokat szolgáltak fel. Mi vacsorázni sohasem vacsoráztunk ott, de rendelni mindig kellett valamit. Eleinte megmaradtunk a szimpla fekete mellett és előadás után hazamentünk. Később azután valamelyik – Fleischer Gyuri vagy pedig Rimanóczy Kuli – rendelt egy üveg bort. Megittuk s az üveg bor után nagyon megmelegedett a fülünk töve, no, meg az önérzet is dühöngött bennünk. Ha a Kuli bora egy-kettő elfogyott, jött ám a szemfüles pincér, s hozta szó nélkül a második üveget.

– Igen, csak bontsa ki, ez az üveg az enyém! – mondtam önérzettel, csak nem küldetem vissza, vagyok én is olyan gavallér, mint Kuli!

A Bonbonniere kabaré színpadja A Bonbonniere kabaré színpadja
(Forrás: farkaslaszloblogja.blogspot.com)

Ilyenkor azután egymás-után bontotta a pincér az üvegeket. A ballerina-szoknyás korosabb hölgy már észbontó démonnak tűnt a szemünkben a „Bonbonniere” című Sas passage-beli Kabaréban s másnap már rendszerint fújtuk a kis chanson melódiáját a megtanult szöveggel, amit ha egyszerre nem ment a fejünkbe, másnap este – jó ürügy a kimaradásra – újra végig kellett hallgatnunk!

Poldi Flott néven szerepelt a fekete selyemharisnyában táncoló „meglettebb” korú artistanő, aki nekem annyira megtetszett, hogy okvetlenül meg akartam vele ismerkedni. Kis chanson-t énekelt tánc közben németül. Még a melódiája is a fülemben van, kár, hogy nincs zongorám, amin le tudnám kottázni ide. A szövege is pergő, lebegő, flott volt, azt leírom:

Wenn beim Ballet debutierte
Grafen, fürsten, offiziere
Und ein baron, der Kleine Kohn,
Riefen alle zů:
Refrain: Sieht nur die hübsche kleine,
Sie sie tanzt so reizend und Kokett,
Zierlich, hebt sie die Beine,
Ah, fiche, wie sie Nett!

[Amikor a balett kezdődik,
Grófok, hercegek, tisztek
És egy báró, a kis Kohn,
Szemét gúvasztja mind
Refrén: Nézd csak a csinos kicsit,
Olyan kedvesen és kacéran táncol,
Kecsesek a lábai,
Ó, milyen aranyos! - A szerk.]

No, majd legközelebb eljátsszuk zongorán otthon, mondta Rimanóczy Kuli, gyere fel te is Kari valamelyik délután hozzánk!

Poldi Flott Valószínűleg a szóban forgó művésznőt ábrázolja ez a Grazba küldött képeslap
(Forrás: www.zvab.com)

Poldi Flott a Royal Orfeumban is fellépett a Pesti Napló 1911-es hirdetése szerint Poldi Flott a Royal Orfeumban is fellépett a Pesti Napló 1911-es hirdetése szerint
(Forrás: Arcanum)

[…]

Ausländerhez mentem és rendeltem magamnak egy békebeli „Waffenrock”-ot meg szalonnadrágot. Zugos cipőt – mert az volt a vorschrift – az Orsolya-nővérek bérházában levő csizmadiánál rendeltem, aki a csizmámat is csinálta.

Büszkén feszít a Waffenrockban Hegedős Károly 1915 májusában (fénykép az emlékiratból) Büszkén feszít a Waffenrockban Hegedős Károly 1915 májusában
(Fénykép az emlékiratból)

Gyönyörűség volt felvenni az elegáns Waffenrock-ot! Testhezálló, finom „tüzérbarna” vékony szövet, belül tüzérpirossal bélelve, a magas álló nyaka is tűzpiros, meg a két kézelője, elöl öt „tüzérgomb”, s a piros kézelő és a barna kabátujj határán az önkéntesi „pertli”, a középen végigfutó fekete csíkos sárga selyem, kb. 1 cm széles stráf.

A fekete pantallóban két-oldalt vékony piros csík, a pantallót alul le kell kötni a cipő talpán át, a régi biedermeier utolsó csökevénye, igazi osztrák császári divat és ízlés. A waffenrockom „egy” [?] csillagja már „splitteres”, de fehér csillag, veszedelmesen utánozza a hadnagyi csillagot. El is menne az ember uniformisa hadnagyi számba, ha a waffenrock vállán két oldalt ott nem virítana egy-egy nagy gombbal legombolva a vállpánt, ami a legénységi egyenruha jellegzetes része.

Hegedős Károly az egyenruhájában rajz az emlékiratból Hegedős Károly az egyenruhájában
(Rajz az emlékiratból)

Bizony, ez az egyenruha ízig-vérig osztrák volt, akárcsak „az Én Újságom” képes gyermeklap Mühlbeck-illusztrációit látnám a „Virradat napja” című regényben szereplő osztrák tisztekről. Akkor ezzel valahogy nem törődtünk. A huszárönkéntesek zsinóros-magyar zsinóros piros nadrágja meg erősen sujtásozott attilája sokkal magyarosabb volt, de mi a miénket elegánsabbnak, nem olyan papagáj-uniformisnak tartottuk az övékénél.

Egy karkötő órát is vettem. Ez még akkor nagy újság volt. Nem volt valami drága márka, mert akkoriban még a szakértő órások is azt tartották, hogy a karkötő-óra nem lehet pontos! Az csak olyan extravagancia!

[…]

Az utcán azután találkoztunk a lányokkal. Volt, aki megállította az embert: „Merre megy, lefelé, mi is arra megyünk, menjünk együtt”!

Megkezdődött a „korzózás a lányokkal!” Ez volt a divat: „Tüzér önkéntes kísérővel korzózni!

Rózsikával is találkoztam. Szalutáltam neki. Futólag üdvözölt – amint illik, gondoltam, látszik, ez jól nevelt úrilány, nem ugrik a nyakamba. (Utólag kisült, hogy a rövidlátása zavarta, sohasem tudta, ki üdvözli az utcán, azért is kellett neki nagyon ügyelnie.)

Azután telt megint az idő. Kezdtünk otthonosak lenni a kabarékban. Szombatonként rendesen összebeszéltünk, együtt mentünk el a „Bonbonnier”-be. Úgy találtuk, hogy drágák ezek az esték, van még szerényebb kabaré is Váradon. Így azután kialakult az, hogy a „műsort” megnéztük egy fekete mellett a Bonbonnier-ben és műsor után átmentünk a Szent László tér túlsó oldalán levő kis Szalon-kabaréba. Itt még nagyobb meghajlással üdvözölt bennünket a főpincér, sőt maga a tulajdonos, bizonyos Medgyaszai nevű kétes alak is, leült az asztalunkhoz s „bizalmasan” közölte, hogy két új, „csuda klassz” nő van most nála, mindjárt bemutatja. Odahozta az asztalhoz. Mi „kitüntetésnek” vettük ezt a részéről, mert még akkor fogalmunk sem volt, mi az a „konzum-nő!” Konzumnőnek nevezték nemzetközi nyelven az ilyen kis kabarékban fellépő hölgyikéket, akiket „naponta” fizettek. Persze, a művészi produkcióra nem fektette a fősúlyt a „direktor”, hanem inkább arra, hogy előadás után a publikum asztalához ültesse őket, mint „társalgókat”, de főleg azért, hogy igyekezzenek minél többet fogyasztani (konzumálni) a gavallér pénzéért, vacsoráztassák és itassák magukat. Mert a vendég gavallérnak akart látszani, pedig alapjában véve „balekség” volt ez, mert a „hölgy”-nek reggel 5 óráig a lokálban kellett tartózkodnia s így még egy futólagos kaland is csak másnap volt lehetséges, ha ugyan még maradt pénze erre is a „balek”-nek, akit ebben az időben kezdenek el „Pali”-nak nevezni (Volt egy kuplé, aminek az volt a refrain-je: „Pali, Pali, Palikám, fizesd ki a vacsorám”)

Hát persze, reggel 5-ig nem maradhattunk, így azután mi csak cecheltünk, de a hölgyhöz nem jutottunk. De ha reggel 5-ig ott is virrasztottunk volna, a hölgy fáradt, egész éjjel szeszt fogyasztott, telecigarettázta magát, a felkelő nap világítása mellett gyűrött és öreg! Tudták ezt ezek az útonálló fosztogatók; úgy állították be a dolgot, mintha a hölgyek kedvéért volna az egész, hogy azok ismeretséget köthessenek.

Hiszen tényleg, kötöttek is, de drága mulatság volt ez. Sokszor „le kellett cechelni”, sok rossz bort, pezsgőt méregdrágán meginni, míg az embert, mint „törzsvendég”-et fogadta a tulajdonos is, meg a „művésznő” is, s végre egy rendez-vous-t kapott az ember másnap délutánra.

No, de nekünk „imponált” az, hogy körülhajlongtak bennünket. Fiatalság, naivság, így tudták belőlünk a pénzt kimuzsikálni, hát így tettek.

[…]

A laktanyában az őrszolgálat mellett „készültségi” (Bereitschaftdienst-re is beosztottak bennünket. Ez is 24 órás szolgálat volt, de könnyebb, mint az őrszolgálat. Amikor az önkéntes-iskola adta a „Bereitschaft”-hoz az embereket, akkor mi a déli 1 órai őrségváltáshoz felálltunk fegyverben, s utána a fegyvereket az őrparancsnokságon hagyva, visszamentünk az iskolába. Iskola után nem mehettünk haza, hanem egy üres legénységi szobában ütöttük fel a tanyánkat, s ott várakoztunk, mikor fúvat a „Kaserninspektions offizier” Bereitschaftot! Ez csak az esti, 9 órai takarodókor meg a reggeli ébresztőkor 5 órakor volt csak rendesen, meg egyszer, éjfél körül kimentünk a városba patrouille-ban, hogy „elfogjuk” azokat az esetleg kimaradási engedély nélkül ődöngő katonákat, akik belénk botlanak. Persze, a kaszárnyák körüli kurtakocsmákat végigjártuk, néha egy-egy altiszttől is kértük az „Erlaubniẞschein”-ját, a legnagyobb „hecc” volt azonban az, amikor, mint bejárandó körzet, a bordélyházak voltak kijelölve. Ott már tudták, hogy mindennapos egy ilyen őrjárat; ha volt ott katona, azt dugták el! Persze, mi fene nagy ambícióval csináltuk a dolgunkat; nem egy tüzért csíptünk el, aki azután velünk jött, mint fogoly, a kaszárnyába. Tucatjával voltak a kaszárnyák közelében a bordélyházak, szomorú tanyái a test vásárának. Szánalomra, nem szenvedélyre keltő kinézésű szerencsétlen lányok voltak itt, 10–15 db. egy-egy bordélyban. De hát a részeg katonának nő kellett, s inkább azt adta ez a régi társadalom, aki önként vállalkozott erre, mint azt, akit ezen az áron meg lehetett menteni. Önként adta erre valaki a fejét? Dehogy is! Lecsúszott, elzüllött lányok utolsó tanyája volt ez a kórház és az utca között.

Közelgett az önkéntesi vizsga. Áprilisban elbúcsúzkodtunk Hauptmann von Rupprecht-től, aki olyan lendületes osztrák káromkodásokkal tudta az önkénteseket meg a lovakat animálni a Reitschule-ban, hogy a mondásai szállóigékké váltak közöttünk (Korbély, so, so, sie sitzen schon richtig, abe der Oberleib noch Vorwärtz, urch ein wenig vorwärts (Korbély, aki előrehajolva lovagol állandóan, meg előbbre hajlik, már értjük a komikus utasítás lényegét) So, und jetzt können Sie der Arsch schön auswischen! vagy Sonnenfeld, wie sitzen insofattel, wie ein ausgefickte Badehure! és ehhez hasonló ezer más kocsis-lovas kifejezés.) És ismét új parancsnokot kaptunk Schröder Imre fhgy. személyében. Schröder tipikus békebeli pontos, kínosan pontos tüzértiszt volt. Már megjárta a harcteret, s kitüntetése is volt. Roppant precizitást követelt, különösen a telefonszolgálatot illetőleg. A harctéren a telefon a tüzérség lelke, ha nincs telefon, nincs összeköttetés a Beobachtungsstand, s a Batterie között, az üteg harcképtelen! Mindenek felett a telefonszolgálat! A lovaglás is fontos. Lőni kell tudni! Igaz, hogy a harctéren minden a transporterrel megy, de azt legalább kitűnően meg kell tanulni!

Sopron vidéki német ember, de magyarul törve beszél és nekünk mindig magyarul ad elő. Nemcsak látszat-iskolaparancsnok, hanem előadást tart. A Reitschule-t egy ideig ő, azután meg egy, a harctérről hazakerült mokány magyar apró kis zászlós tartja, Fähnrich Rudolf Szabó, magyarul a kis Szabó Rudi, aki okleveles gazdász civilben, s elsőrendű lovas. Már az alakja is lóra termett; hosszú hajlékony derék, rövid alsótest, közepesnél kisebb termet, izmos és rugalmas!

Mi már „Abteilung”-ban lovagolunk, a májusban bevonultak is utolértek bennünket. Szabó Rudi egy szép napon „büglit” ad nekünk, kengyelvassal ülünk fel. A kengyelvas persze sokakban hiú reményeket keltett. Azt hitték, hogy most már vége az „Aussitzen” vezényszónak s mi állandóan a „Leichtreiten”-t (a ló ritmikus lökésének megfelelően a kengyelvasban emelkedve és süllyedve) fogunk lovagolni!

Helyes ülés a lovon: rajz az emlékiratból Helyes ülés a lovon: rajz az emlékiratból

Nehéz a lovat kiülni, s egyszersmind a kengyelvasat lábhegyen megtartani! Ehhez már jó „Sitz”-re van az embernek szüksége! Hátha még megugrik a gebe! A kengyelvasat csak féltalpon volt szabad tartani, mert ha esik az ember, a kengyelvasból azonnal ki a lábat! Szegény Sailer Vilkó, a csabai Sailer ügyvédnek, az öreg Thúry bácsi vejének a fia, így halt meg. Elragadta a lova, mint tüzérönkéntest és ő leesett róla; a kengyelvasba megakadt a lába és a ló húzta maga után, s a koponyáját párszor úgy megrúgta, hogy halva vették ki a kengyelvasból a lábát.

Nekem, hála Istennek minden esésemkor nagy szerencsém volt. Igaz, hogy én roppant lazán s állandóan féltalpon tartottam mindig a kengyelvasat, rövid kengyelvassal pedig sohasem lovagoltam! Párszor hatalmasat estem a lóról, (az albániai halálugrás!) de a kengyelvas mindig idejében repült, messze tőlem. A mi időnkben ez volt az előírásos (huszár) ülés; a fej, a segg és a sarok egy függőleges vonalba essék, ez a helyes ülés, amikor a lovat bármilyen járásmódban (Gangart) tökéletesen kézben tudjuk tartani. Kivétel az ugratásnál, amikor a ló emelkedését előre hajlással kell könnyíteni.

A dupla kantárszár együtt járt persze a kengyelvassal. A feszítőzabla kényes jószág, ezeket módjával szabad használni és csakis szükségben. A dupla kantárszár tartását sokan nehezen tanulták meg, pedig azt összeszedni az első tennivaló lóra üléskor.

A dupla kantárszár helyes fogása: rajz az emlékiratból A dupla kantárszár helyes fogása
(Rajz az emlékiratból)

Az ember marka, a fogása nagyon megerősödik, a bal kéz persze, mert a jobb kéznek mindig szabadnak kell lenni, kardhoz, revolverhez, lovaglóvesszőhöz. Roppant kialakult már a lovaglás minden szabálya, mégis, állandó változásnak van kitéve; ma már túl merevnek és túlhaladottnak látják a mi régi K. und K. lovagló szabályainkat, mégis azt mondhatom, hogy valamikor, úgy a 90-es évek idején, az akkori harcmodorokhoz alkalmazva ideális jók voltak ezek a szabályok. A katonai gyakorlatokhoz, hadgyakorlatokhoz minden esetre jók és főleg szépek voltak, mert egy ezred „marsch-marsch-ban (hosszú vágta) felvonuló huszárszázad huszár ülésben, nyílegyenesen ülve gyönyörű látvány lehetett, az öreg Ferenc József meg a katonai díszparádékért élt-halt. Lehettek a generálisai még olyan nagy ökrök, azon lehetett vitatkozni, de amikor egy huszárezredes minden egyes huszárának és tisztjének fekete Vilmos császár bajuszt pingáltatott koromból egy díszfelvonulásához, s minden lova egytől egyig aranysárga volt, a „Kaisermanőver” befejeztekor a „marsche-marsche”-nál, abból másnap generális lett! Az első világháború elvesztéséhez az ilyesmi ugyancsak hozzájárult. Dísznek tartották a katonaságot, kemény, jól kilovagolt segge és üres feje volt a hadseregünk gyöngyének, az agyondédelgetett huszárságnak, a „legmutatósabb” fegyvernemnek.

Igen, „Nobel geht die Welt zugrunde” mondja az osztrák! A katonaság a könnyű eleganciát jelentette, nem a hadászati tudományt, ami alárendel minden mást ennek! A „Schneidig” huszártiszteket utánozták az ugyancsak „schneidig tüzértisztek”, díjugratáson nyertek ezüstserleget fiatalkorukban ahelyett, hogy a ballisztika köréből inkább doktori disszertációkat írtak volna az egyetemeken. A schneidig tüzértiszteket utánozták azután a schneidig „Kaiserjäger” tisztek, meg tréntisztek, meg sapeur-tisztek, meg pék- [?] és egyéb társaság, s mindenki schneidig volt a vasárnapi korzón, s mindenki beletörődött abba, hogy ilyen a mestersége és nem pedig az életre-halálra menő harc minden tudása a hivatása. Minden bakakapitány vágyálma a Graz-i penzióban leülve a „Herr Oberst” megszólítás volt, amivel majd neki a főpincér akkor is bókol, ha történetesen civilben issza meg a nyári teraszon a reggeli habos kávéját, minden tényleges tiszt született nyárspolgár volt vagy azzá nevelte a kínosan pontos „Dienstreglement”, lendületet, merni vágyást sehol sem lehetett látni! Azon hónapokon keresztül elrágódtunk, vajon a kétcsillagos generálisnak kétszer, vagy háromszor kell-e az őrségen fúvatni a „habt acht”-ot, de a lőelemek kiszámítását „transporteur”-rel (ami egy közönséges celluloid szögmérő) én életemben először a harctéren próbáltam meg! Pedig én igyekvő tüzértiszt-jelölt voltam, a szolgálatot halálos komolyan vettem. Nem azért tartottam a legpontosabban például az istállóügyeletes altiszt 24 órás szolgálatát, mert attól tartottam, hogy valaki inspiciálni talál, s ha nem lesz minden rendben, akkor azért büntetés jár, hanem azért, mert a hanyagságot erkölcstelenségnek tartottam. Mindennek, amit tennem kellett, megvolt az értelme, tehát meg kellett tenni. A feltétlen ügybuzgalmam és kötelességérzetem akkor ingott meg, amikor az értelmetlen, ötletszerű vagy ostoba parancsokat kaptam s főleg akkor, amikor azt láttam, hogy a szolgálatukat hanyagul és tudatlanul végzők nemcsak hogy büntetésben nem részesülnek, de ők is ugyanolyan szamárlétra szerint kapják az előmeneteleiket, mint én.

Szóval ment a Reitschule kengyelvassal, kiülve a lovat. Egy szép napon azután Schröder fhgy. kijelentette, hogy holnap „Bespanntes Exerzieren”-t fogunk tartani, megkapjuk az üteget, az üteg kivonul és minden beosztásban önkéntes lesz.

Következő rész: „Más az elmélet, s más a gyakorlat”

Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei

Szólj hozzá!

Címkék: kiképzés tüzér Nagyvárad Hegedős Károly

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr6816306142

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • PintérTamás: A blogon Rózsafi János posztjában többször is említésre kerül a József hőherceg által "Kövér Berta... (2021.11.27. 11:42) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: A hatásáról így számolt be egy olasz hadifogoly, akinek a vallomását József főherceg rögzítette a ... (2021.11.25. 23:42) A híres 30 és feles
  • PollmannFerenc: Ide kívánkozik még, hogy a 30 és felest a Monarchia tüzérsége tulajdonképpen annak köszönheti, hog... (2021.11.25. 15:42) A híres 30 és feles
  • KajonÁrpád: @magyaros17: Nem akarlak elkeseríteni, de a hadosztályok nehéztüzérsége nem 30 és felesekkel volt ... (2021.11.25. 15:02) A híres 30 és feles
  • magyaros17: Én azt hittem, hogy jóval nagyobb számban készültek ilyen lövegek. Mondjuk az elgondokodtató volt,... (2021.11.25. 10:50) A híres 30 és feles
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása