„Jegyezze meg magának, hogy maga katona!”

2020.10.26. 07:00 :: THorváthAttila

Hegedős Károly harctéri emlékei – 3. rész

A fiatalember nagy lelkesedéssel szervezi egyéves önkéntesi szolgálatának előkészületeit: bátyja, Béla a ló vásárlását már elintézte, ő pedig Nagyváradon próbál egyenruhát készíttetni. Erre ugyan várni kell, de addig is hősünk – úriemberhez méltó módon – le akar vizitálni a pótütegparancsnoknál. Naiv elképzelés… Végül az is kiderül, hogy milyen érzés „zsakettban katonának lenni.”

 

Mire ez a leírásom elolvasásra kerül, akkorra talán már kevesen lesznek az élők között, akik tudni fogják, mi is volt a régi Osztrák–Magyar Monarchia közös hadseregében az „egyéves önkéntes” (Einjährig Freiwilliger) fogalom. Leírom hát.

A hadseregben minden 21 évét betöltött osztrák–magyar állampolgár, – ha a sorozáson alkalmasnak találták erre, köteles volt három esztendőt szolgálni. A besorozott legénységet részben testalkata, részben polgári foglalkozása szerint osztották be a különféle fegyvernemekbe. A középtermetű, hosszúderekú és földművelő-sorban élő legényeket, akik már odahaza is lóval bántak, a lovassághoz osztották be, a magas termetűeket, a nagy testűeket a gyalogsághoz, az ács–kovács stb. mesterségűeket az utászokhoz, a vas–szakma iparosait, lakatosokat, asztalosokat stb. a tüzérséghez és így tovább. Rendszerint a lakóhelyükhöz közel állomásozó ezredekbe osztották be őket, például Békés és Bihar megye besorozottjait Békéscsabára, Gyulára a honvédbakákhoz, a lovasokat Váradra stb.

Az érettségit tett állampolgárnak joga volt az egyéves önkéntességre. Egy évet szolgált ténylegesen, amikor is önkéntes-iskolába, azaz tartalékos tiszti iskolába került. Ő maga választhatta meg, melyik fegyvernemnél s melyik garnizonban – például az alföldi magyar fiúk gyakran kérték magukat felső-ausztriai vagy tiroli osztrák garnizonba szolgálni, hogy megtanuljanak az önkéntesi éveik alatt németül. Kivételt képezett a haditengerészet, ahová lehetett ugyan kéredzkedni, de ahol az önkéntesi év is két év tényleges szolgálatot követelt.

Az önkéntesek lehettek saját, vagy államköltségesek. Saját költséges csak az volt, aki vagyonos ember fia volt s nem kaphatott az apja szegénységi bizonyítványt; egyébként a vagyontalan fiatalemberek, ha önkéntesnek bevonultak, ruhát, zsoldot, mindent kaptak a kincstártól. A saját költségesek saját maguk voltak kötelesek ruhát csináltatni, de békében egyebet nem.

Most háború van. Most a saját költséges a ruházatán kívül – a huszárságnál, általában a lovasított fegyvernemeknél – egy szolgálati hátaslovat is köteles volt saját költségén beszerezni, az előírásos teljes felszereléssel együtt. Lőfegyvert nem kellett – nem is lehetett – beszerezni!

Amikor én Váradon a tüzéreknél a belépési engedélyt megszereztem, még nem voltam besorozva – a sorozás esélyei előtt állottam – így hát akkor, ott jártamban még nem rendelhettem meg az egyenruhámat.

Elbúcsúzkodtam a Luther Otthonban pár jó barátomtól, akik közül már sokan készülődtek bevonulni s összecsomagoltam a holmimat.(…)

A békéscsabai gyalogsági laktanya egykorú képeslapon A békéscsabai gyalogsági laktanya egykorú képeslapon
(Forrás: csabaihazak.blog.hu)

Másnap bementem Csabára. A 101-es laktanyában rövidesen megtaláltam a sorozó-orvost. Sorozott akkor még vagy 8–10 embert kívülem.

A sorozáshoz teljesen meztelenre le kell vetkőzni. Egy szoba a levetkőzésre való volt. Hosszú fenyőfa lócák álltak benne. Levetkőztem, szegény remekbe szabott zsakettem lekerült a lócára. Végre én következtem. Szólít az orvos. Mérce alá állítanak: 168 cm. Elég vékony bőrben vagyok – sovány voltam 43-44 éves koromig. Rövidlátása? 2,5 dioptria. Nem zavarja a cvikker? Nem! Önként jelentkezik? Igen. No, jó, alkalmas.

Az írnok kérdezi: fegyvernem? Bemondom: K.u.K. Feldkanonenregiment No. 19. Nagyvárad.
– A tüzérséghez? Morfondírozik a mellettem álló tagbaszakadt baka-altiszt. – Egy kicsit gyengéllem!
– Szabadon választ fegyvernemet – mondja a sorozóorvos. – Önkéntes! Egyévi önkéntes!
– Ja, önkéntes, az más – nyugszik bele az én altisztem.
– Tauglich! (alkalmas) – jelenti ki a sorozó-orvos –, felöltözhet!

Kiállítja a besorozási igazolványomat, ráütik a kétfejű sasos pecsétet (ez fájt, hát osztrák vagyok én?), azzal már mehetek is.

Berényben éppen csak hogy megháltam. Másnap délelőtt összecsomagoltam a holmimat és már utaztam is Váradra.

Idesék érzékenyen búcsúztak – mint mindig –, az öreg Jeszenszkyék is nagyon kétségbe voltak esve, mert úgy hallották, hogy májusban Jeszenszky Karinak is be kell majd vonulni, mint hadiönkéntesnek, mert ő annak idején „póttartalékos” volt és eddig mint szolgabíró fel volt mentve, de az idén a felmentése már nem biztos s így neki újra be kell vonulni. A póttartalékosi intézmény is egy különlegessége volt a hadseregnek. Azok, akik kérvényezték s a kérvény mellett igazolták, hogy vagy családfenntartók, vagy pedig az öreg szüleiknek egyedüli fiúgyermekük, azok csak 28 napot szolgáltak ténylegesen, kiképezték őket a fegyverfogásra, rangfokozatot nem nyertek – ami elég súlyos dolog volt, mert fegyvergyakorlatra behívták őket s akkor cipelhették a „borjút” meg a „120 élest” a rekkenő hőségben. Ha egy érettségizett ember az önkéntesi évét leszolgálta, a tartalékos tiszti vizsgát letette, akkor az a következő fegyvergyakorlatra már mint kadett vonult be, akinek legénye, tiszti szolgája volt s az vitte a holmiját a bakáknál.

– Azután majd nézz be az 1-es huszárokhoz – mondta Béla búcsúzáskor –, Toldi Mihály oda vonult be, hátha megtalálod! A lovadat küldöm. Még kint van a tanyán, egy sváb paraszttól vettem. 1600 korona volt! Rengeteg pénz egy lóért, de ma azon alul nem lehet rendes lovat kapni. Nagyon érdekes, szép, mutatós hátasló lesz. Persze belovagolatlan, bajod lesz vele elég, mert érdekes keresztezés: nóniusz volt az anyja, nagytestű, lomha, arabos telivérrel fedeztette be ez a bolond paraszt s a ló örökölte a nóniusztól a nagy testet, kos orrot, az arabos telivértől meg a fürge, táncos mozgást! Lehet, hogy félheréjű, bár a kancák nem izgatják, csak szörnyű bolondul az előtte haladó lovak után. Sok bajod lesz vele, ha lehet, lovagoltasd be valamelyik tüzérrel naponként. Gyurka majd elindul vele hajnalban, Sarkadon meghál Béla bácsiéknál s másnap bemegy vele Váradra. A Zsigmondovics Géza patikája – emlékezel reá, a „nagy” patika bérlője, később egy ideig Hoffer Olga a felesége, a Hoffer Géza húga – ott van istálló, ott majd beköt, te megnézed s beviszi a kaszárnyába. Nyeregfelszerelést – előírásosat –, a legjobb, ha ott Váradon megveszed.
– Hogy hívják a lovat?
– Dongónak kereszteltem én el – mondja Béla –, nagydarab ló, s állandóan izeg-mozog, dong! No, Isten veled, vigyázz magadra! Nem holnap lesz, amikor kikerülsz a frontra, egy év nagy idő, addig még béke is lehet, vége is lehet a háborúnak!

1915. február 14.

Tegnap megérkeztem Váradra. Maris meg Altnöder Margit nagy ovációval fogadott! Na, Kari, ezt sem gondoltuk volna, hogy te még katona is légy! Miért ne – tiltakozott Margit – meglátod, egy hét múlva hogy csörteti majd a korzón a kardját! Egész fess tüzérönkéntes leszel!

Reggel korán – télikabátban, zsakettben és kemény kalapban, ahogy egy úri emberhez illik – rendesen felöltözve elindultam a városba! Egyenruhát kell csináltatnom, hová menjek? Ausländer jó egyenruha-szabó, Endrének is ő igazította meg a blúzát, amikor bevonult, oda menj – kaptam a tanácsot.

Az Ausländer üzlet Nagyváradon 1912-ben Az Ausländer üzlet Nagyváradon 1912-ben
(Forrás: kepeslapok.wordpress.com)

Váradot már ismertem. A Korona utcán végigmentem s a Széchenyi téren át kijutottam a főutcára, ezen a sarkon volt az Ausländer szabóüzlet. Bementem. Tüzérönkéntesi egyenruha, egyelőre egy köpeny, egy blúz, egy breches (bricsesz) meg egy sapka szükséges. Előírás a schirmes sapka, bár sok önkéntes a schirm nélküli (reitende) huszársapkát hordja. Lovassági kard, szolgálati öv, sarkantyú! Csizmát majd a csizmadia készít 60-70 koronáért!

– Mikor van készen az egyenruha?
– Három nap múlva tessék bejönni próbálni, egy hét múlva készen van!
– Hamarább nem lehet-é?
– Lehetetlen, tele vagyunk munkával. Sok az önkéntes, mind nálunk csináltatja.

Mit csináljak? Egyenruha nélkül nem vagyok katona! De már be vagyok sorozva, mégiscsak illene bemenni a kaszárnyába jelentkezni, nem? Gondoltam „levitizelek” a pótütegparancsnoknál, bejelentem, hogy a ruhám a jövő héten készen lesz, s akkor majd bevonulok!

Naiv elképzelés! Nem így történt! Bemegyek a kaszárnyába, a kapunál az őr megállít: hová? A pótüteg irodába jelentkezni, mutatom a Dienstzettelemet. Küldöncöt ad mellém az őr, bemegyek az irodába. Mit akar? Förmed rám egy őrmester – pardon, tűzmester, amint megtudom később! Mutatom a Dienstzettelemet. Elveszi. Bejegyez a könyvbe.

Ordonánc! Az önkéntest elvezeted az iskolához. Ott átadod a naposunknak, értetted?
– Kérem, a Cserey százados úrnál kívántam volna tiszteletemet tenni – rebegtem szerényen.
– Freiwilliger! Jegyezze meg magának, hogy maga katona! Egyenruhája miért nincs?
– Nincs készen!
– Majd kész lesz – folytatta Feuerwerker Franz, mert ő volt ez a kemény katona –, de addig is jegyezze meg, hogy itt nincs „kérem” legfeljebb „bitte gehorsamst” van, most menjen, jelentkezzen az iskolában, majd ott a legszükségesebbre kioktatják! Abtreten!

Tyhüh! Ez aztán már goromba egy alak – gondoltam s baktattam az ordonánc után, aki az önkéntes iskolához vezetett.
– Ez a civil – Herr Korporal, ich melde gehorsamst – ide tartozik, most jött, új önkéntes! – jelentkezett velem az ordonánc a naposnál.

Egy jóarcú, káplári rangot viselő, derékszíjas és kardos önkéntes volt ez a katona, „komisz” ruha rajta, barna „Waffenrock”, égszínkék buggyos nadrág, fekete csizma, kék schirmes sapka.
– Szervusz, no, csak menj be, rögtön jövök, hívat a Kadettaspirant úr, Biczy!

Piszkos, vásott falú épület előtt állok, öt-hat lépcsőfok vezet fel az ajtóhoz, düledező lépcsőparapet-falak között, amin egypár önkéntes üldögél. Ezek már csukaszürkében vannak, korombeliek.

Az „A” lépcső a tüzériskola épületén: rajz az emlékiratból Az „A” lépcső a tüzériskola épületén: rajz az emlékiratból

Éppen tízórai szünet van, bemegyek az ajtón, azon át egy hosszú, savanyúszagú folyosóra jutok; már látom, merre kell tartanom, mert az első ajtó balra az önkéntes iskola ajtaja, onnan tódul ki–be a sok önkéntes; jóképű, víg gyerekek, meg meglett férfiak vegyesen, jó egypáran még a békebeli „kincstári” cinóberveres „aufschlag”-os „waffenrock”-ban, kék nadrágban vannak, úgy látszik, ezek államköltségesek? Hogy lehet ez? A többieken többé-kevésbé új és tiszta „extra” csukaszürke blúz meg breches van, fénylő szárú csizma, meg az elengedhetetlen sarkantyú. A sarkantyú szíjjal van felcsatolva, nem úgy, mint a huszároké meg a tréneké.

Bemegyek a terembe, bemutatkozom egypár közelemben ácsorgó és cigarettázó önkéntesnek. Robicsek – válaszolja az egyik idősebb önkéntes, aki komiszban van, kopasz, kékszemű, borotvált, mosolygós ember. Dr. Katona Mihály – mutatkozom be a másiknak, jóarcú, 28 éves hadiönkéntes, csinos egyenruhában. Szervusz, ülj csak le, – mondja – van itt egypár „Zuwachs” mint te, majd bejön Biczy, ő az önkéntes iskola egyik előadója, megmondja, mi történjen veled.

Levetem a téli kabátomat s elegáns zsakettben leülök az egyik hátsó padba. Asztalok vannak a terem szélébe tolva, egy asztal az ablakkal háttal, ez a katedra. Fekete tábla is van. Az önkéntesek tódulnak be, megismerem Tabéry Ivánt közöttük.
– No, megérkeztél, te is? Miért nincs egyenruhád?
– Még nincsen készen.

Egyszerre mély csend lesz. A napos harsányan vezényli, „Habt acht!” Felugrik mind, s feszes „habt acht”-ban, vigyázz állásban áll! Egy hórihorgas szőke önkéntes jelenik meg, a gallérján sárga stráf meg három csillag, „Kadettaspirant” Biczy Elemér, oktató az iskolában, a hóna alatt könyvek, hosszú extra köpeny s nagy sarkantyús csizma van rajta.

Az oktatás helyszíne: vázlat az emlékiratból Az oktatás helyszíne: vázlat az emlékiratból

Leül a katedrához, mielőtt a napos jelentését venné: „Herr Kadettaspirant melde gehorsamst achtundfünfzig einjährig-freiwilliger und achtzehn kriegsfreiwilliger! Drei freiwilliger sind Marod! Ein Zuwachs! (Ez én vagyok!)”
Ruht! – Vezényli Biczy Kadettaspirant úr szigorúan, s az osztály leül a padokra illetőleg hosszú lócákra.
– Az újak álljanak fel! – mondja magyarul: felállunk vagy négyen. Közöttünk van Korbély Pali is, a Luther Otthoni szobaszomszédom, ványadtan, görbe tartással, sápadtan, roppant gyenge bőrben, de vadonatúj csukaszürke blúz meg bricsesz van rajta.
– Korbély, vigye az újakat s jelentkezzenek Zugsführer Hefele-nél!

Kivonulunk a teremből, Korbély elől megy, az iskola bejárata előtt sorba állít bennünket, egy apró, idősebb, bajuszos kis zsidót, valami Katona nevű ez is, azután még egy civil ruhás hórihorgas feketebajuszú idősebbet, Marta Joachimot (oláh fiú, törve beszél magyarul, különös akcentussal) még egy vadonatúj egyenruhásat, egész gyereknek látszik, meg engemet. Kettős sorba állít bennünket.

„Habt acht!” vezényli, azután „Reihen rechts um!”, s én csinálom azt, amit a többi. Lépünk négyen egyszerre, Pali elől kullog, az orra csaknem a földig lóg s egyszer csak egy ajtó előtt megállít bennünket: Zug halt!, megállunk. Pali bemegy az ajtón. Ez az altiszti kantin. Kis idő múlva megjelenik egy középtermetű, nagybajuszú, borvirágos arcú szakaszvezetővel, aki nem önkéntes, hanem rendes „Zugsführer”. Pali harsány „habt acht”-ot vezényel, elénk áll s jelenti:
Herr Zugsführer melde gehorsamst fünf freiwilliger recrouten zum fussexerzieren gestellt!
– Jól mekfan (meg van) freiwilliger Korbély. Ruht! – „pihenj”-be állunk. Hogy ez mit jelent, azt Zugsführer úr Hefele a következőkben mindjárt megmagyarázza.
– No fan nekünk megint egy új! Az a civil? Ma jött. Rendben fan!

Zugsführer Hefele, a Monarchia derék katonája Zugsführer Hefele, a Monarchia derék katonája

„Zugsführer úr Hefele” köpcös, lilakék arcú kis sváb ember, valahol Temesvár környékén korcsmáros egy kis faluban. Javakorabeli ember, úgy negyven éves is lehet már, szóval „öreg”. Töri a magyar nyelvet, de következetesen magyarul beszél és magyarul magyaráz, mert ő békebeli jó katona, jó altiszt; szent meggyőződése az, amit annak idején az altiszti iskolában a tiszt urak a fejébe vertek:
– A vezényszó bei uns, bein K.u.K. Heer – az németül muszáj lenni, ez muszáj, de a regrutának az anyanyelfen minden meg kell jól matyarázd, maguk itt mind matyar asz anyanyelv, mi? No, hát azér! Hoty hifnak az uj rekruta?
– Hegedős Károly! – mondom.
– No, hát asz nem úgy mondgyák! Tanulja meg Freiwilliger Hegedős, ha egy tiszt úr, vagy egy altiszt úr kérdezi, hogy hoty hívnak magát, akkor kell jelentés adni, így megáll, haptákot csinál, szalutál, ezt kell először megtanúlsz, asztán a meldung: Herr Zugsführer, einjährig freiwilliger Kanonier Hegedős melde gehorsamst – osztán ha nem tud többit németül, hát montya magyarul, de ezt muszáj, ezt muszáj nemetül! Verstanden? No, hát akkor jó!

Mindent töviről-hegyire alaposan megmagyarázott! Mi az, hogy hapi! (habt acht rövidítése, így ejtette ő!) Hogy kell állni. Egyenesen, a testsúly nem a sarkon, hanem a talpon, verstanden? Húzza ki magát. Hände flach, a combhoz odazárni, a nadrág zsinórjára! A láb: úgy széjjeltenni a lábfejet, hogy a bakancs orra között még egy bakancshossz elférjen! Na, úgy!

Lábfejek helyes szögben: rajz az emlékiratból Lábfejek helyes szögben: rajz az emlékiratból

Valami rossz érzés volt zsakettben katonának lenni! Borzasztóan bántott, hogy nincsen egyenruhám! Marta Joachimnak sem volt még, ő tegnap vonult be! Mafla ember volt, ő nehezen lépett rendesen. No, de muszáj mindent megtanulni, eins – zwei, eins – zwei; mindig ballábbal kell indulni, mindenki egyszerre lép!

Kiözönlött egyszerre csak az összes többi önkéntes az udvarra. Nekünk ruht! volt, később az öreg Hefele az „abtreten” vezényszóval bocsájtott el bennünket! Most a többiek kezdték el a nagy kaszárnyaudvaron a „Marschexerzierent”, a „Fußexerzierent”. Persze egyelőre kard nélkül.

A kettősrendeket ismertem még a gimnáziumi tornaórákról. Rendekbe osztották be őket, kettősrendekbe s úgy menetelnek az udvaron előre, hátra.

Nekünk pihenőt adott Hefele. A többiek rágyújtottak egy cigarettára. Körülbelül ez volt a kaszárnya alaprajza:

A kaszárnya vázlata az emlékiratból A kaszárnya vázlata az emlékiratból

Végre elérkezett dél s 12 órakor az önkéntesek hazamehettek a városba ebédelni. Megrohamoztuk a villanyost és mentünk haza!

Nagy szó, nagy engedmény volt ez, hogy mi tüzérönkéntesek kint lakhattunk a városban az első naptól kezdve és délben mindig hazamehettünk ebédelni. A „Beschäftigung”, a foglalkozás naponként reggel 7-től 12ig, délután 2-4 ig tartott.

Keserves volt az a 8-10 nap, amíg az egyenruhám el nem készült. Szörnyű fonák helyzet civilben katonának lenni, keménykalaphoz tisztelegni, télikabátban „habt acht”-ba állani.

No, de ez a végtelennek látszó 8-10 nap is elmúlt, Ausländernél próbáltam s haza hozta az egyenruhámat. A csizma nem lehetett kész erre az időre, azért vettem egy pár magas szárú, duplatalpú barna bagaria–sportcipőt és hozzá egy barna bőr lábszárvédőt! Többen hordták ezt az önkéntes társaim közül: az önkéntes-iskola parancsnokság eltekintett a rideg békebeli öltözködési szabályoktól, mert voltak, akik nem tudták megfizetni az előírásos csizmát.

Végre felöltözködhettem. Különös érzés, az ember átalakul katonává. A blúz zárt, feszes, az ember testtartása más, a bricsesz alul a lábhoz simul, szokatlanul zárt a fityegő pantalló után, de ez is változást éreztet: katonává váltam civilből.

Külön esemény a kard az ember oldalán! Széles kosarú lovassági kard; jóllehet a tábori „fahrende” tüzéreknél a közlegényeknek nincsen hosszú kardjuk, hanem a széles, bárdszerű oldalfegyverük, mi, mint önkéntesek, azonnal hosszú lovassági kardot hordhattunk, egyelőre barna bőr kardbojttal; a sárga kardbojt csak káplártól felfelé járt az altiszteknek. Különös az alacsony, nyakkendős civilgallér után a zárt zubbony álló nyakába dugott kemény álló gallér is! A magasan záródó blúz nyaka is mintha éreztetné az emberrel: katona vagy, más vagy, mint civil korodban!

Tüzéregyenruhák: rajz az emlékiratból Tüzéregyenruhák: rajz az emlékiratból

A sapkarózsa sárgaréz, belevágva a „legfőbb hadúr” monogramja: F.J.I. (Franz Josef der erste). A blúznak rejtett gombjai vannak, a köpenyen „tüzérgomb” – ellentétben a békebeli sárgaréz-gombokkal, amin a tüzérezred száma, 19. volt rajta – ágyúcső, három régimódi ágyúgolyó és pucolóvessző! A csukaszürke színnek annyi változatát gyártották színben, anyagban, minőségben, hogy alig lehetett két egyforma egyenruhát látni. A kékes árnyalatok egész színskálája megvolt, már kékeszöld is akadt. Felöltöztem hát végre, „angyalbőrbe” – ahogy akkor nevezték a katonaruhát s megkezdődött a 4 éves katonaéletem.

Bár az önkéntesi évem még számomra a legnagyobb jómódban és szórakozásban lefolyt esztendőm volt, tekintettel arra, hogy a későbbi katona- és harctéri életemmel szorosan összefügg, ezzel a bevezetővel le is zárom az életem történetének első kötetét.

1895-től 1915-ig eltelt az első húsz esztendő, mondhatnám az az idő, ami alatt apró gyerekből felnőtt fiatalember lettem.

Következő rész: „Ágyú, ló, ember!”

Összes rész: Hegedős Károly harctéri emlékei

Szólj hozzá!

Címkék: kiképzés egyenruha tüzér egyéves önkéntes Nagyvárad Hegedős Károly

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr7516256392

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

süti beállítások módosítása