„Die Hunde sollen ins Wasser gehen!”

2020.04.13. 07:00 :: PintérTamás

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 34. rész

1914. december 7-én kora hajnalban hősünk visszavonuló zászlóaljának a maradéka bevonul Valjevóba. A Kolubara hídja mellett tanakodó tisztekre lecsap a 3. hegyi dandár parancsnoka, és haragos szigorú parancsban jelöli ki számukra a védelmi területet. Valjevót mindenképp tartani akarja a hadvezetőség. A legénység kőre rakott deszkapallókon, a tisztek lóháton gázolnak át a folyó Jablanica nevű mellékágán, hogy a kijelölt helyre jussanak, azonban a géppuskás osztag lovaival és lóvezetőivel senki sem törődik, sőt a zászlóaljparancsnok egyenesen belehajtaná a „kutyákat” a derékig érő jéghideg vízbe…

 

II. A valjevói kétnapos ellenállás, 1914. december 8. és 9.

Amikor győzelmesen vonultunk keresztül erre, akkor nem láthattuk Valjevót, most van benne részünk. Kellemetlenül hideg, zúzmarás és esős az idő. Valójában mi keltjük fel a várost. Valjevó házainak minden tornácán és udvarán, minden padlásán, minden utcáján a mi katonáink hevernek a kialudt tüzek mellett. Ezek itt mind a vereség következtében felbomlott csapataink szétszóródott, ide összegyülemlett részei. Szinte egyszerre ébred fel az egész város. Az álmukból felzavart emberek azonnal útnak indulnak a sabáci országúton. Minden utcából és minden udvarból train és train kanyarodik ki, s azután óriási lármával, veszekedések és káromkodások közepette indul el ez a lármás vásári sereg. Ezek az utoljára ideérkezett trainek, mögöttük mi vagyunk a legutolsó csapat, amelyik ide beérkezett.

Dideregve állunk meg a Kolubara hídja előtt. Azon tanakodunk, hogy merre menjünk, kihez, kikhez forduljunk utasításért? Amig itt állunk, azalatt bakáink legnagyobb része szándékosan belekeveredik a trainek forgatagába, ebbe a Monarchia minden nyelvén kiabáló hemzsegő tömegbe. Amikor összeszedjük magunkat, a tegnapi 240 emberből már csak körülbelül 100 van itt, a többiek egyszerűen csatlakoztak a trainhez.

Egyik utcából ugyanekkor teljesen friss, egészséges, új felszerelésű menetszázadok mennek visszafelé be Szerbiába azon az úton, amelyen mi ide ma a kora sötét hajnalban megérkeztünk. Csupa magyar századok. Csudálkozva nézzük, majd kérdezzük őket, hogy hová mennek. „Kragujevac ellen!” kapjuk a rövid választ. Azután rendes négyes sorokban eltűnnek. Ezek nem tudnának még semmit? Hát nem látják a Rückzugot? Hát a vezetőség? Lehetséges ez?

Ahogy itt a hídnál tovább tanakodunk, hogy merre is menjünk, egyszerre csak belénk botlik ám Schwanda alezredes, brigadéros, a két tisztjével. Rövid, de igen erélyes, ott a legénység füle hallatára lefolyó vita támad Schwanda és Németh között, hogy hol jár a zászlóalj, miért nem jelentkezik, miért bujkál stb. Mi Némethtel együtt csak hallgatunk. Kínos csend után Schwanda a következő szigorú szóbeli parancsot adja ki: „A 37-esek egy szakasza két gépfegyverrel ideiglenesen megszállja a Kolubara hídját, a zászlóalj többi része pedig az itt folyó Jablanica patak bal partján fekvő 280 méteres magaslatra megy a Jablanica és az Obcina nevű Kolubara ágak közötti terület megszállására. Valjevót okvetlen tartani kell és fogjuk is tartani. Általános tájékozásul szolgáljon, hogy a III. Brigade a Jablanica folyó és a Sabác felé vezető országút közötti területen ássa be magát, míg a Brigadetól balra a Goiginger Divisió csapatai, nevezetesen a VI. Brigade, foglaltak máris állást.” Fásultan és a hidegtől dideregve hallgatjuk a haragosan leadott parancsokat.

„A valjevói ellenállás sematikus rajza” dr. Kemény Gyula naplójából „A valjevói ellenállás sematikus rajza” dr. Kemény Gyula naplójából

Közben a zúzmarás ködös levegőn át azon csúcs felé kacsintgatunk, amelyet nekünk védeni kell, amelyre azonnal fel kell mennünk. Különben nem értjük a szemrehányást, hiszen mi voltunk a legutolsó csapat, amely a Kalser-féle rendelkezés szerint majdnem csapdába került. Amikor indulni akarunk, újabb parancs érkezik, nem a mi, hanem a 18-as gépfegyverosztag fogja a hidat megszállani. Így azután gépfegyvereinkkel együtt indulunk meg visszafelé a házak és zsákutcák között a Jablanica partján. Nagy lánggal égő malom mellett megyünk el, magunk gyújtottuk fel, nehogy a benne levő értékes anyag a szerbek kezére jusson. Bőrig átázott, csuromvizes ruháinkban dideregve haladunk a Kolubara partján (Jablanica nevű ág), amikor olyan helyre érünk, ami alkalmas arra, hogy a különben csak derékig érő vízen átkelhessünk. Ezen a helyen ugyanis nagy kőrakások vannak a víz medrében, amelyekre még békében vastag deszkákat fektetett keresztül a lakosság. Itt fogunk átkelni.

Hanem itt következett most egy jellemző, páratlanul csúf jelenet. A gyalogos legénység ugyanis, amely most már csak 70˗80 emberből áll, a deszkákra lépkedve száraz lábbal kel át a vízen. Ezen helytől úgy 150˗200 lépésre bal felé pedig a tisztjeink, nevezetesen Németh, Przybill századosok, Pirschl, Krausz, Langer főhadnagyok, azután a tartalékos tisztek: Daru, Jonescu, Bartha, Harsányi, Králik, Hofmeister stb. lovaikon ülve gázolnak át a Kolubarán. A víz innenső partjain maradt a gépfegyverosztag az ő 21 lovával, 4 darab vízhordó, 4 darab muníciót hordó, 3-4 tartalék ló és a segélyhely az ő 5 lovával, a segélyhelyet kivéve tehát 30-32 ló körülbelül 30 emberrel, a lóvezetőkkel. Én is felülök egyik lovamra, s így viszem át az 5 lovamat, először 3-at, majd 2-t összekötnek s azokat én külön-külön lóháton átvezetem a vízen a túlsó partra, ezalatt az én embereim, lóvezetőim, szintén mint a csapat tette, száraz lábbal kelnek át a folyón s ott a túlsó parton már várnak rám, hogy a lovakat tőlem átvegyék. De mi lesz a fent említett 32 lóval s a melléjük beosztott emberekkel? Majdnem mindegyik lónak külön lóvezetője van, akik egytől-egyig igazi 37-es bakák, nem pedig a szokásos csujesek, amilyenek a trainnél szolgálnak. A géppuskaosztag parancsnoka 2˗3 nap óta a papíroson Hofmeister Antal tartalékos hadnagy. Ő azonban csapatával nem törődve már jóval előbb a többi tiszttel együtt lóháton ülve jutott át a túlsó partra, s így a gépfegyverosztag csapata Nagy nevű őrmesterre maradt. Nagy régi, derék tartalékos őrmester, nagy családdal bíró becsületes ember. Dagadt lábaival már régóta igen sokat szenved, de eddig hősiesen kitartott, nem ment kórházba, bár felajánlottam neki. Ez a megszorult őrmester, látván a helyzetet, kétségbeesve kiabál át hozzám a túlsó partra, hogy mi lesz ő velük, hogy jöjjenek át stb. Erre én meg a többi tiszttel menő Hofmeister után kiabálok, hogy jöjjön vissza, vegye át és ne hagyja el az osztagát, de Hofmeister csak megy. Erre elfog a méreg: feljelentéssel, haditörvényszékkel fenyegetem meg, amire ő megáll, gyorsan felszakítja mellén a ruháit s szóról szóra ezt kiáltja annyi fül és szemtanú előtt vissza: „Lövessen agyon doktor bácsi, azt sem bánom”, majd kisvártatva kezeivel az előtte 50˗60 lépésre haladó tisztekre mutatva azt mondja, hogy azok is hallják: „Ha a tényleges tisztek nem törődnek a gépfegyverekkel, akkor miért kínlódjam én vele”, s azonnal megy is már utánuk. Ekkor Németh százados parancsnoknak kiabálok oda, hogy mi lesz a gépfegyverekkel? Jöjjenek vissza s mi tisztek két fordulóval átvezethetjük az összes túlsó parton maradtakat. Így az embereknek nem kell bele menni a derékig érő jéghideg vízbe. Erre Németh lovával visszafordulva azt kiáltja oda nekünk: „Die Hunde sollen ins Wasser gehen!” Szóról-szóra így. Eddig németül folyt a diskurzus. Erre a rettenetes válaszra, hogy a legénység is megérthesse, azt válaszolom, hogy lehet ilyet kívánni ezektől az emberektől, könnyű nekik lóháton ülve elhagyni a bakákat, hogy én törődjek orvos létemre a gépfegyverekkel stb.? Látni kellett volna ama derék embereket élükön Nagy őrmesterrel, amikor azt kapták válaszul: „A kutyák menjenek bele a vízbe.”

Dr. Kemény Gyula vázlata a napló kéziratos változatában. „A”-val jelölve a Jablanicán az átkelés helyszíne Dr. Kemény Gyula vázlata a napló kéziratos változatában. „A”-val jelölve a Jablanicán az átkelés helyszíne

A közbelépésemnek semmi eredménye sem lett. A tényleges tiszteket illetőleg tényleg Hofmeisternek van igaza. Egy sem akadt köztük, akinek a lelkiismerete megmozdult volna. December 7-én belehajtani ok nélkül az embereket a jeges vízbe. De ennyire mégsem jutottunk. Nikita nevű szürke hátaslovamra ülve, visszamentem a Jablanicán, s ahogy a segélyhely lovaival tettem, kettesével, hármasával vezetgettem át az egymáshoz kötözött lovakat. 10˗12-szer gázoltam át így a Kolubarát, mialatt az emberek száraz lábbal keltek át a deszkapallókon a túlsó partra, s így ama „kutyák” nem mentek bele a vízbe.

Ha tőlem függne, a vétkeseket ezért az egy tényért megfosztanám még a rangjuktól is. Ebből az egyetlen esetből is hű képet alkothat magának mindenki a jelenlegi viszonyokról. A fődolog, hogy ezek a derék hős katonák, akik a már leírt szerbiai szenvedéseket mind átkínlódták, akik eddig nem hagyták el fegyvereiket, lovaikat, nem tették ki magukat ekkora embertelenségnek, ami ilyen hidegben életükbe kerülhetett volna. „Die Hunde sollen ins Wasser gehen!” – ezek ezt soha el nem felejtik.

De végre mi is átkeltünk, bár nagyon nehezen ment, mert a lovak megálltak a vízben, nem volt, aki őket hajtsa, a kötőfékjüket is hiába rángattam, csak nem indultak. Erre a partról kövekkel dobálták őket, amire ide-oda forogtak, egymással összegabalyodtak és szétválasztani kellett őket. Mindezekhez a visszavonulás izgalmai, a mérgelődés stb. De egyszer csak túlestünk rajta. Most az egész társaság élére állva mi is felkapaszkodtunk a bokros domboldalon keresztül a tetőre, ahol akkor már a zászlóaljat alkotó 70˗80 ember állást foglalt. Parancsnokuk Langer főhadnagy lett. Egyik házban ráakadok tiszttársaimra. Kényes volt a találkozás rájuk nézve. Rögtön hozzám jön Hofmeister magát mentegetni, hogy ő sohasem volt gépfegyveres, ő nem ért hozzá, mindezt jelentette is a zászlóaljparancsnokságnak, de semmi intézkedés nem történt. Most pedig arra kér engemet, hogy járjak közbe leváltásáért, hogy adják át a fontos gépfegyverosztagot valamelyik tényleges tisztnek, akiknek semminemű beosztásuk sincs stb. Erre tényleg szólok Némethnek, előadván neki a Hofmeister által elmondottakat, figyelmeztetem rá, hogy így a szerbek kezére jutnak a gépfegyvereink. Válaszol is, meg nem is. Majd később azt mondja, hogy most már úgyis mindegy, majd csak elvezeti valahogy az őrmester. A többiek pedig mind hallgatnak. Ők gépek, akik parancsra várnak, de erre meg éppen Németh százados nem képes.

Szó nélkül otthagyom őket. A dolog vége pedig az, hogy senki sem vállalja a gépfegyverosztagot magára, s marad minden a beteg Nagy őrmester nyakában. Hanem egyet még megtettem. Mindent, de mindent elmondtam pontosan az őrmesternek, hogy így ő esetleges baj, vizsgálat stb. esetén tudjon mivel védekezni. Ezután Nagy még csak arra kért, hogy ne hagyjam el őket, engedném meg, hogy ők mindig és mindenhol a segélyhely mögé felzárkózva jöhessenek, hogy az én kommandóm alatt lehessenek, így remélik ugyanis, hogy a fogságot elkerülik. Nem tehettem ez ellen semmit. Beleegyeztem, pedig mennyi baj lett még ebből.

Géppuskás osztag lóra málházott géppuska szerelése közben Géppuskás osztag lóra málházott géppuska szerelése közben
(Forrás: Fortepan, adományozó: Madaras Jenő, képszám: 93733)

Ordonánc érkezik, a Brigade parancsát kézbesíti, amely szerint: „A 37-es zászlóalj a meglevő legénységből a szükséges tisztekkel alkosson egy századot, osztassék be hozzá a gépfegyverosztag, az ezután felszabaduló, beosztást nem kapott tisztek pedig azonnal jelentkezzenek a Brigadekommandónál. A felállított század pedig azonnal beásva magát védje a 280-as dombot.”

Erre összeül a kupaktanács. Senki sem akar már felelősségteljes állást magára vállalni, mindegyik „be nem osztott tiszt” akar lenni. A tanácskozás vége pedig a következő: „Langer főhadnagy végleg átveszi a 70˗80 emberből alkotott új századot, beosztva marad mellette Harsányi és Králik tartalékos tiszt, a századnál marad a gépfegyverosztaggal Hofmeister tartalékos hadnagy. Ezenkívül itt marad a századdal az ezredorvos a segélyhellyel együtt.”

Langer, de különösen Hofmeister erősen és hangosan kiabálva kelnek ki magukból, kapálódznak a megbízatás ellen, mert szerintük ilyen kis erővel úgysem lehet feltartani a szerbeket, s hozzá a többiek tudja Isten hová mennek, őket pedig szokás szerint majd itt felejtik a két víz, a Jablanica és az Obcina között. Hofmeister külön kategorikusan jelenti ki, hogy ő a gépfegyverosztaggal egyáltalán nem fog törődni, bármi történjék is. Mindez nyilvánosan történik, hallja a legénység is. Érthető, ha azután a legelső alkalommal meglóg, hisz senki sem akar értük felelősséget vállalni. Némethnek ezekre a kifakadásokra nincsen egyetlen szava sem. Hallgatnak mind, majd felkerekedve lóra ülnek, s az egész társaság elhagy bennünket.

Most azután mi, az ittmaradottak, ülünk össze tanácskozni, nekünk is lesz magunkhoz való eszünk, mi sem fogjuk magunkat a szerbeknek odadobni. Magunkra maradva üldögélünk a fák, a házak között. Embereinkkel felkutattatjuk a házakat, hogy valami ennivalóra találjunk, de minden hiába, nem akadnak semmire.

Innen a dombról látni csak igazában, hogy mekkora vereség érte csapatainkat. A mezők, ameddig a szem ellát, mind-mind a torony iránt egyenesen Sabác felé siető emberekkel vannak tele, míg az utakat az ugyanazon irányba siető lovak, szekerek, ágyúk stb. foglalják le. Mögöttünk nagy a csend. Arrafelé, ahonnan a szerbeket várjuk, mindent eltakar a sűrű köd. Jól látjuk innen, ahogy az alattunk elterülő Valjevó füstölgő falai között fegyveres és fegyvertelen katonáink még most is ide-oda csatangolnak, ahogy házról házra járnak.

Következő rész: „Elesett tehát Valjevó is”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója

7 komment

Címkék: egészségügy szerbia 1914 dr. kemény gyula szerb front cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred Valjevó

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr9115608210

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2020.04.13. 12:36:23

@MTi: @PollmannFerenc: Emberségből, bátorságból, kreatív problémamegoldásból példát mutat mindenki előtt. Sokadszor...

PollmannFerenc 2020.04.13. 13:56:22

@PintérTamás: Igen! És tegyük hozzá: tiszttársai többségével ellentétben neki volt lelkiismerete...!

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2020.04.13. 14:16:17

@PollmannFerenc: Így igaz. A többiek elég hitvány emberek. Nincs is itt igazi társa, barátja. Majd az Isonzónál lesz, Hary József, s abból egy életre szóló barátság születik.

PollmannFerenc 2020.04.14. 08:45:57

@PintérTamás: Ha nem sikerült volna alaposan elkoptatni ezt a jellemzést az utóbbi időben, akkor azt mondanám, hogy a doktornak sikerült embernek maradnia az embertelenségben...!

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2020.04.14. 10:51:52

@PollmannFerenc: Kiélezett léthelyzetekben látható igazán, hogy ki milyen ember, hogy ki tud "ember maradni az embertelenségben" is. Itt most a tiszttársainak nem sikerült...

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról