Hát ilyen a Rückzug?

2020.03.23. 08:50 :: PintérTamás

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 31. rész

1914. december 4-én a visszavonuló 3. hegyi dandár és ezen belül katonaorvosunk zászlóalja újra Branetićiben van, ahonnan néhány napja támadásra indultak a Takovo–Glavica-i megerősített szerb állások ellen. Itt sincs azonban megállás, a súlyos sebesülteket hátrahagyva a korábban véres harcokban bevett 881-es magaslatra húzódnak vissza, ahol megpróbálják összegyűjteni az ekkor már 30–40 főre olvadt zászlóalj maradékait.

 

A szerbiai visszavonulás
1914. december 3-tól 12-ig

1. Osremtől Valjevóig

Hogy is volt csak? 1914. december 2-án reggel indult el a III. Brigade, hogy a Takovo–Glavica-i megerősített szerb állások ellen támadást kezdjen. De hiába terveztük ki, hogy estére már a szemben levő híres Alexander kastélyban fogunk aludni, amelynek még a szobáit is felosztottuk egymás között, mert az ismert okokból már a Dubava hegycsúcsnál elakadtunk. December 2-án éjjel és 3-án reggel történt meg csapataink első veresége, 3-án hajnalban kezdtünk visszahúzódni. Estig a szerbek alig követtek bennünket, és éppen ez volt a nagy szerencsénk, mert ha rögtön utánunk nyomultak volna, akkor az katasztrofális lett volna reánk nézve, ez esetben mi sem tudtunk volna abból a völgyből kijutni.

Dr. Kemény Gyula naplójában az 1914. december 2–3-ai harcok helyszínéről készített vázlaton „S” betűvel bejelölte és a jobb alsó sarokban külön magyarázó szövegben is megemlítette az Alexander kastélyt: „A Karagyorgyevits dynastia származási helye. Dec. 3-án estére oda akartunk beszállani.” Dr. Kemény Gyula naplójában az 1914. december 2–3-ai harcok helyszínéről készített vázlaton „S” betűvel bejelölte és a jobb alsó sarokban külön magyarázó szövegben is megemlítette az Alexander kastélyt: „A Karagyorgyevits dynastia származási helye. Dec. 3-án estére oda akartunk beszállani.”

3-án éjjel már egészen közel másznak hozzánk a szerbek, új állásunk előtt vannak, bár a valóságban nincs is itt semmiféle állás. A minden oldalról védtelen, a már leírt módon mélyen a szerbek közzé behajszolt III. Brigade a papíron ekkor még 800 emberrel rendelkezik, bár a valóságban 500 sincs, de legalább úgy, ahogy együtt vannak a csapategységek, az egyes parancsnokságok. Mint tudjuk, 4-én reggelre a 40 kilométerre mögöttünk Valjevóban ülő hadtestparancsnok (Wurm) elrendeli, hogy a hivatalosan is csak 800 embert számláló Brigade ellentámadásba menjen át. Mint láttuk és mondhatjuk, szerencsénkre ebben megelőztek bennünket a szerbek, amennyiben ők támadtak reánk. Erre 4-én reggel újra hátrálni kezdünk, de ettől kezdve már többé nem tudjuk magunkról a szerbeket lerázni, s mert a csapataink és kommandóink felbomlottak, ezért a védekezés, a hátrálás is rendszertelen, nem egységes, mindenki arrafelé megy és olyan tempóban, amerre és ahogyan neki tetszik.

December 4-én délelőtt 11 órakor már Branetićiben vagyunk, tehát újra azon ház udvarában, ahol november 30-án és december 1-én voltunk. Przybill százados, Pirschl főhadnagy még a fejüket is elfordítják a szégyen miatt, amikor az udvaron átmegyünk. Valaki azt kiabálja, hogy a ház tele van sebesültekkel, erre én két tiszttársammal bemegyek a házba. Tényleg hat súlyos sebesültünk fekszik a szoba földjén leterített szalmán. Egytől egyig ismerősök. A szerencsétleneket még én küldtem vissza tegnapelőtt a Dubavától. Ideáig hozták s itt lerakták őket. Könyörögve arra kérnek bennünket, hogy ne hagyjuk itt őket martalékul a szerbeknek. De nincs számukra segítség. Itt kell maradniok. Ekkor már csak azt kérik, hogy hagyjak ott számukra valamiféle írást, amelyben arra kérjük a szerbeket, hogy őket, a sebesülteket, ne öljék le. Ezt még meg tudom tenni. Istenem, milyen lehet ezeknek a hősöknek a mostani lelkivilága. Mit állhatnak ezek ki belsőleg.

Ahogy kijövünk a szobából, az udvaron látjuk lehorgasztott fejjel fel-le járkálni a mi volt házigazdánkat, azt a vén szerbet, aki annyit beszélt nekünk december 1-én, aki előre megmondta, hogy mi majd nem tudunk tovább menni, hogy Gornja Milanovacot soha be nem vesszük, hogy rövidesen vissza fogunk fordulni stb. Akkor nem hittünk neki, most, íme itt vagyunk újra.

Hátrálunk. Lassan elérjük a Branetići mögötti fenyveserdőt, ahol megállunk s egész alkonyatig várunk. Itt kapjuk este a parancsot a Divíziótól, hogy minden élőlény azonnal vonuljon vissza a Rajac és 881-es magaslatokra az ott levő, már jól ismert állásokba. Erre itt hagyjuk a fenyvest, a gépfegyvereink, a betegek és sebesültek, meg a segélyhely mind egy tömegben jön velem, míg a zászlóaljparancsnokság és a tisztek egyrésze 20–30 emberrel, a többi elszéledt, balfelé toronyiránt haladnak.

Sematikus vázlat dr. Kemény Gyula naplójából „A szerbiai nagy vereség színhelye 914. XII. 1–2.” címmel Sematikus vázlat dr. Kemény Gyula naplójából „A szerbiai nagy vereség színhelye 914. XII. 1–2.” címmel

Útközben az erdőben hatalmas tábortűzre akadunk, számtalan apró tűz mellett rengeteg soknak látszó ember táborozik itt. Olyan nyugodtan ülnek az emberek a tűz mellett, sütik a húst, pirítják a kenyeret, mintha nem is harctéren volnának, a tőlük balra dühösen folyó harcok (Goiginger Divízió) cseppet sem zavarják őket. Megtudjuk, hogy mindössze csak 600 ember táborozik itt egy alezredes parancsnoksága alatt, Valjevóból jöttek a Brigade kiegészítésére, holnap kerülnek elosztásra, ha a Brigadéhoz bevonulnak. De hol lesz már akkorra a Brigade? Ezen említett nagy tábor mögött is mindenfelé, amerre csak átvonulunk, mindenütt apró tábortüzekre bukkanunk, amelyek körül 10–15 emberből álló kis csapatok melegednek. Ezek mind a betegségekből, sebesülésekből felgyógyult, s a kórházból kijött bakák, akik most készülnek csapattesteikhez bevonulni. Ők is, mint ama 600 ember, nem tudtak bennünket eddig elérni. No, most mi jövünk egyenesen elébük. Visszavonulásról, vereségről nem tudnak ezek semmit, mi sem világosítjuk fel őket, csak botorkálunk árkon, bokron, gödrökön keresztül egészen késő éjszakáig, amikor ismételten még az előbbinél is nagyobb táborra akadunk. Itt vagyunk a Rajac hegy tövében, amelyet az itt táborozó trainek foglalnak le. Ez itt az úgynevezett Brigade Gefechtstrain tábora. Csakhamar ráakadunk a mi 37-eseinkre is, akiktől azonnal enni kapunk. Ezután mi is leheveredünk a tüzek mellé. Hideg van, majd megfagyunk még a tűz mellett is, mert errefelé minden hóval van borítva. Hiába takarózunk be szénával, azt ugyanis vagy a szanaszét álldogáló lovak eszik le rólunk, vagy meggyullad rajtunk a közeli tűztől. Ez a gyakoribb eset, van is nagy kiabálás, hahotázás ilyenkor. A nagy izgalmak, a hideg, azután a sok ruhatetű, különben sem hagynak bennünket aludni. Ilyen körülmények között virrad reánk december 5-e.

Ahogy a köd felszáll, szégyenteljes s egyben nagyon szomorú kép tárul elénk. A mezőkön mindenfelé, ameddig csak a szem ellát, mindenfelől emberek törtetnek a hóban, mind a Rajac hegy felé igyekszik. Mi 37-esek is azonnal indulni készülünk, vagyunk úgy 30–40-en, ennyi embert számlál ma tisztjeivel együtt a 37-es zászlóalj, leszámítva belőlük az én sebesültjeimet, betegeimet. Mind itt vagyunk 37-es tisztek Némethet és Krauszt kivéve. A havas hegyoldalakat ellepik a bakák, a minden irányból özönlő trainek, tüzérek, lovasok, gyalogosok s mindez összezavarodva, egymás útját keresztezve törtet fel a Rajacra.

A hegy legtetején nagy csődület van. Mi is megpihenünk itt, s páran kíváncsiságból mi is a csődületbe keveredünk. Mi van itt? Semmi különös, csak a jól ismert hűséges négy kis ágyúnkat igazítják, állítják be a hegy lábánál elterülő kis erdőre, amelyben állítólag a szerbek gyülekeznek. Két gyalogosan levő generális, 4–5 vezérkari tiszt azon tanakodnak, hogy lövessék-e ama kis erdőt. Ékes német nyelven vitatkoznak, magyaráznak, kapacitálják egymást. A töltött ágyúk mellett készen ülő tüzérek egykedvűen bámulnak a vitatkozó nagy urakra, akiket eddig sohasem láttak ilyen körülmények között. A vezérkariak szerint kár lőni, szerintük rendszeres ellenállásra csak a Kolubara folyónál számíthatunk, a tüzértisztek minden áron lőni akarnak. Így telik el a vitában úgy egy fél óra. A vége az, hogy az ágyúkat összepakolják s lövés nélkül indulnak tovább visszafelé.

Alig mennek el a tüzérek, amikor ama kis erdő körül, amelyet az előbb lőni akartak, egyszerre heves puskaropogás indul meg. Mindenki felugrál és arrafelé figyel, míg a betegek, sebesültek azonnal rückzugba kezdenek. Mi távcsővel figyeljük az erdőcskét, amelyből kettesével-hármasával egyre-másra ugrálnak ki a mi bakáink, s azután a bokrok, fák védelme alatt ide felénk szaladnak. Mind többen és többen hagyják el az erdőt és törtetnek felfelé a hóban. A fegyverropogás egyre hevesebbé válik. Csakhamar szerb bakák jelennek meg az erdő szélén s egyenként veszik célba a mi felfelé igyekvő katonáinkat, akik közül erre többen felbuknak, meghemperegnek a hóban s azután vagy fekve maradnak súlyos sebükkel, vagy ha könnyen sebesültek, most már semmivel sem törődve lassabban baktatnak felfelé, véres nyomokat hagyva a hóban. Kínos látvány, végtelenül szánalmas nézni, ahogy az emberek elcsigázott életüket utolsó erőfeszítésük árán is menteni akarják.

Csak innen felülről látni, hogy vereséget szenvedtünk. Hogy nincs rend, fegyelem, hogy megszűnt minden kommandó, hogy nincs Divízió, Brigade, zászlóalj. Össze-vissza hömpölyög, törtet itt visszafelé gyalogság, tüzérség, train, a gyalogosan siető generálisok, vezérkari tisztek, ezek a nagy urak, mind, mind egy tömegben. Senki sem keres itt már utat, átjárót, hanem mindenki igyekszik a másikat kikerülni, azután elkerülni, az előtte levőt az útról lenyomni, hogy magának így némi előnyt szerezzen. Mindenkit és mindent megelőzni, ez most a fő cél. Nincs irgalom sem embernek, sem állatnak, az emberek maguktól, a megterhelt állatok pedig az ütések hatása alatt feszítik meg minden erejüket. A járható utakat a tüzérség és a train foglalja le, míg a gyalogosan haladók csakúgy toronyiránt vágnak neki az útnak, de már nem zárt egységekben, hanem kettesével-hármasával, vagy még többen kis csoportokba verődve.

A tüzérek és a trainek felől állandó ordítozás, kiabálás, veszekedés, káromkodás hallatszik. Helyenként ahol szakadék, vagy mélyebb árok van, ott birkanyáj módjára szorulnak össze ember és állat s tülekedve igyekeznek átjutni, hogy azután az akadályon túl megint minden elölről kezdődjék.

A legmeghatóbb látványt a nehezen menetelő, egymást segítő, folyton lemaradozó sebesültek és betegek nyújtják, akikkel itt már senki sem törődik, akiket mindenki kikerül, elkerül, elhagy. Ezeknek a szerencsétlen páriáknak a sorsa egyenesen megrendítő, le nem írható. Hasonló látványban még soha senkinek nem volt része közöttünk. Rettenetes, egyenesen kétségbeejtő, ami itt előttünk lejátszódik. Hát ilyen a „Rückzug”?

Gomolyogva jut fel a tömeg a Rajacra, onnan le a völgyekbe, erdős-bokros dombokról le, fel egymásután többször, amíg egyszerre csak megérkezünk úgy délután fél két óra tájban a hírhedt 881-es magaslat alá, arra a hegyre, amelyik még csak alig egy héttel ezelőtt olyan ádáz tusakodás helye volt. Amelyért annyi sok ember áldozta életét, amelyen annyi derék bakának fagytak le a lábai, ahol nemrégen még kenyérrel a kezükben sturmoltak a 76-os tót bakák. Itt volt az, amikor annyi veszteség árán végre is elfoglalták hős bakáink ezt a hírhedt három csúcsú 881-et, amikor azután hálából azzal vigasztalt bennünket a vezetőség, hogy most már nyitva van az út Milanovac-Nis felé, hogy ezzel vége a további szenvedéseknek. Most, íme, itt van. Ki hitte volna, hogy annyi véres áldozat, annyi lefagyott láb után ilyen hamar, ilyen szégyenteljesen érkezünk ide vissza.

Sematikus vázlat dr. Kemény Gyula naplójából „A szerbiai nagy vereség színhelye 914. XII. 1–2.” címmel Osztrák–magyar csapatok vonulnak Valjevo környékén 1914 novemberének végén. Itt még előrenyomulás közben
(Rudolf Jeřabek: Potiorek. General im Schatten von Sarajevo. Styria, Graz-Wien-Köln, 1991. című kötetből)

A jól ismert árkokat belepte a hó, amely alól mindenfelé egyszerű fakeresztekkel jelzett sírdombok emelkednek ki. Itt van újra szemeink előtt ama két szalmafedeles viskó, amelyek körül annyi napon át váltakozó szerencsével dúltak a harcok, ahol napokon át százával hevertek a havon a részben, vagy egészen megfagyott sebesültek.

Éppen délután két óra van. Mintha csak összebeszélésre történt volna, az összes visszaözönlő csapatok megállanak, s letelepednek pihenni itt a 881-en. Mintha csak az itt elesett katonáink emlékének akarnának áldozni. Mindenkinek az arcára van írva, hogy jól ismeri ezt a helyet. Az ellenség egyelőre lemaradt tőlünk, bár ott hátul mögöttünk, de főleg tőlünk jobbra (eddig balra volt, míg előre mentünk) a Goiginger-féle csapatoknál egyre ropognak a fegyverek, dörögnek az ágyúk, sőt közvetlen mögöttünk is egyre-másra felhangzik a szerb pa-ku, az elmaradozó betegeket, sebesülteket lövöldözik a csujesek. Mindenfelé emberi alakok üldögélnek a hóban, csak a trainek és a tüzérek nem állnak meg, ezek szakadatlanul szóval, bottal, szíjjal, korbáccsal, lármás káromkodások közepette nógatják lovaikat. Különféle csapatbeliek találkoznak itt össze, így a III. Brigade, a 14. Brigade, ezenkívül a Goiginger Divízió egyéb errefelé űzött részei, azután meg az elénk küldött, erősítésekre szánt csapatok, amelyek azután velünk együtt megfordulnak, hátrálnak s ezzel náluk is felbomlik a rend.

Mi, 37-esek egyik balra levő tisztáson állunk meg. Itt gyülekezünk, kiabáljuk össze egymást. Éppen ama fatörzsekre ülünk le, amelyek mellett pár napja a szemeink láttára találta szíven egyik tartalékos kadettunkat a kóbor szerb golyó. Mintha most is látnám szegény fiút, ahogy bal kezét a magasba lökte, ahogy gyors tempóban megfordult a saját tengelye körül, amikor még valamit hörögve el akart mondani, s azután holtan karikázott le a hóba, amely most sírját eltakarja.

Bakákat állítunk ki, akik egyre azt kiabálják: „37-esek ide!” Erre mind többen és többen jövünk össze. Megérkezik Przybill, Pirschl, Langer, Jonescu stb. Míg Harsányi, Hofmeister, Daru, Bartha már velünk jöttek. Németh százados, a parancsnokunk és rakiás adjutánsa, Krausz, hiányoznak. Talán foglyul estek? Akinek van mit ennie, az kicsomagolja. A legtöbben szalonnát esznek, nekem az sincs, almát kezdek enni. Még közben a nap is kisüt, szinte elcsúszik az ember szeme a csillogó havon. A rég nem látott napsugarak némi derűt, vigaszt árasztanak sorainkban.

Közben egyre szaporodunk, a „37-esek ide” megteszi a hatását. Az ideát más csapatok is átveszik s csakhamar mindenfelé az ezredszámok kiabálása hallható. A kiabálásunkra egyszerre egyik 37-es, súlyosan sebesült gefreiter támolyog ide közénk. Jobb oldali tüdőlövése van, még a Dubaván kapta. 3-án reggel ama kritikus időben jött a szerb házba a segélyhelyre, amikor már menekülésbe kezdtünk, éppen az utolsó percekben, amikor olyan kínos nehézségek között másztunk ki a völgyből. Akkor én ezt a sebesültet ott hagytam, szinte erővel nyomtuk le a szalmára és kényszerítettük az ott maradásra, megmagyarázván, akkor neki, hogy az ő vérző tüdeje a hátrálás nehézségeit, a sok gyaloglást stb. el nem bírja, hogy biztosan elvérezne. Tényleg le is feküdt, ott maradt a szalmán, most pedig itt van ez az ember közöttünk a 88l-en és egyre köpi a vért a hóra. Elmondja, hogy akkor, ahogy mi eljöttünk, 10 perc múlva ő is ott hagyta a szerb házat, amelyet akkor már a szerbek félig bekerítettek, ereje azonban elhagyta, nem tudott messze menni s így ama 3–4-ei éjszakán el is kerülték őt a szerbek, majd meg ő mászott ki közülük s most itt van. „No, de fiam most már nem hagyunk itt” – mondjuk neki. Szerencsére éppen beteghordó civil csujesek jönnek üres hordágyakkal a hátukon, valamelyik Brigade Sanitäts Anstalt emberei. Csak a vasbotommal való tényleges fenyegetésemre állanak meg, hogy sebesültünket elvigyék. De minden igyekezetükkel sem képesek a hordágyat összeállítani, nem találnak össze a rudak. Éppen most van ez a baj is. De végre valahogy elkészül a hordágy. A belefektetett 37-es hálásan köszöni meg fáradozásunkat, csak azt mondja, hogy attól tart, hogy az úton valahol ezek a magyarul sem értő csujesek ki fogják őt dobni a hordágyból, s ott hagyják az út mellett.

Tiszttársaimmal éppen megnyugtatni igyekszem ezt a jogosan aggódó hős fiút, amikor ebben a pillanatban rettenetes dörrenés, majd irtózatos csattanás csap le közénk. Alig jutunk lélegzethez, máris itt van köztünk a második is. Emberek jajgatása, földnek, köveknek a magasba való repülése, nagy füst, az emberek hanyatt-homlok menekülése együttesen óriási kavarodást idéznek elő. De mindez nem elég. Máris jön a harmadik, azután a negyedik csattanás, amelyeknek nyomában még nagyobb kavarodás támad. Innen menekülni kell. Egy pillanat alatt megelevenedik az egész hegy, szinte gurulva zúdul lefelé az emberáradat a veszélyes helyről, amelyre ezalatt megint újabb és újabb gránátok, srapnelek csapnak be. Hihetetlen pánik támad mindenfelé. Csak messze lent a hegy alján kezdünk újra gyülekezni, egymást újra összekiabálni. Zihálva nézünk vissza a hegyre, amelyről most is számtalan ember, állat igyekszik gyorsan lefelé. Ugyan mi lett a mi tüdőlövéses bakánkkal? Életben maradt-e ez a sápadt, kivérzett hős?

Következő rész: „Festők, mozgófényképezők kellenének ide…”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója

3 komment

Címkék: egészségügy szerbia katonaorvos 1914 dr. kemény gyula szerb front

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr3915546886

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

György Somosi 2020.03.24. 11:39:43

Vajon mi történt a hátrahagyott sebesültekkel?

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2020.03.24. 15:16:40

@György Somosi: Túl sok jó biztos nem... Jobb esetben hadifogság, ha túlélték, halálmars, ha azt is, Asinara... Az esélyük nem volt túl nagy...

magyaros17 2020.03.25. 10:44:36

Nem véletlenül akart mindegyikük a csapattal együtt maradni. Nem tudom, hogy az oroszoknál, olaszoknál jobbak voltak-e az esélyek? Nekem az a benyomásom, hogy a háború elején feltétlenül, amíg ezek az országok bírták anyagilag az ellátást. De azért a zsúfoltság már 1915-től tömeges járványokat eredményezett Oroszországi hadifogoly táborokban is. Meg a tárborparancsnokok sem voltak egyformák. Biztos voltak sokan, akik igyekeztek jól gondoskodni a foglyokról, mások pedig büntetni akarták rajtuk keresztül az ellent. Én ilyesmit feltételezek a szerbekről, de lehet, hogy nincs igazam, csak elfogult vagyok.
M

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Úzvölgyi temető

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról