„Mi lesz? Fogság, vagy halál?”

2020.02.10. 07:05 :: PintérTamás

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 25. rész

Valjevótól délkeletre a 3. hegyi dandár csapatai súlyos harcokat vívnak a Planenica településtől keletre húzódó magaslatok elfoglalásáért. 1914. november 28-án katonaorvosunk Mehán házcsoportnál tartalékban álló zászlóalját is bevetik a hírhedt 881-es csúcs birtoklásáért vívott harcokban. A többször gazdát cserélő magaslatról kiderül, hogy annak három csúcsa is van. A hóban, fagyban magukat beásó, a szerbektől alig 15–20 lépésre álló csapatoknak november 30-án hajnali 4 órakor kell támadást intézniük a magaslatot birtokló szerbek ellen…

 

Pirruszi győzelem a 881-es csúcson

A hadtestparancsnokság sürgető parancsára egyik szuronyrohamot a másik után intézik csapataink az egyes magaslatok ellen, amelyek többször cserélnek gazdát is. A sűrű köd lehetetlenné teszi, hogy 90 ágyúnk döntőleg beleszólhasson a harcokba, amelyek százával és százával emésztik fel hősiesen küzdő katonáinkat. Különösen a 881-es magaslatért folyik már két nap óta igen ádáz harc, amelyben a mi III. Brigadénk (dandárunk) is részt vesz, mialatt mi 37-esek itt messze hátul kuksolunk.

Dr. Kemény Gyula vázlata naplójában Planenica és Mehán környékéről a 881-es magaslat jelölésével Dr. Kemény Gyula vázlata naplójában Planenica és Mehán környékéről a 881-es magaslat jelölésével

Hanem ez sem tart soká. [1914.] november hó 28-án este adja ki Goiginger a parancsot, hogy a Divisióreservét (hadosztálytartalékot) képező utolsó csapat, a 37-es zászlóalj, még az éjjel felmegy a 881-re. Onnan felülről, elülről igen rossz hírek jönnek. Különben is, ha már az utolsó Reservét (tartalékot) is a rajvonalba, egyenesen harcba zavarják, akkor már kritikusnak kell lenni a helyzetnek.

Állítólag a 76-osokat az éjjel súlyos katasztrófa érte, azért kell nekünk ma azonnal felmenni. Ugyanis éjjel 11 óra körül megérkezett a 881 alá a 76-os train a menázsival, s híre futott, hogy kenyeret is hoztak. Az annyira és olyan régen sóvárgott kenyeret. Ahogy a hóban ásott rajvonalban fekvő kevés 76-os ezt meghallja, nem bírnak magukkal. A félig megfagyott, kiéhezett katonák nagy része fegyverét is odatámasztva az árok falához rohan le a kenyérkiosztáshoz. Hogy hogy nem, észreveszik ezt a szerbek, akik ekkor különben is igen csendesek voltak, és megrohanták a mi állásainkat, amelyet csak a gyéren visszamaradt őrök védelmeztek. Ekkor a 76-osok kezükben a kenyeret szorongatva hurrá ordítással rohantak vissza és támadtak a szerbekre, de fegyvertelenül és így sikertelenül. Sok derék magyar fiú vére festette pirosra, a havat. Az a régen sóvárgott kenyér, amelyet azonban meg sem ehettek, hozta rájuk a bajt. Emiatt megyünk fel mi is oda az árkokba.

Szinte hajnalig mászkálunk, kínlódunk a nagy hóban a mezőkön, dombokon. Két vezetőt is adott mellénk Goiginger, s így most el nem tévedhetünk. Közben különböző rajvonalakba botlunk bele, így a békéscsabai 101-esekbe. Gépfegyveres lovainkat s minden felesleges holminkat visszahagyjuk a trainnél. Csak egyetlenegy ló, a kötszerkosaras van velünk, mindig ez a kísérleti nyúl, szinte érzi szegény, nem akar jönni.

A hóban mindenfelé véres rongyok, csonttá fagyott hullák, friss sebesültek és küzdelmek nyomai láthatók. Fényesre világítja meg a telehold a havat, amely így még jobban elárulja a bujkálva, kúszva felfelé igyekvő embereket. Fent előttünk dörög a fegyver, nagyokat dörrennek a kézibombák, velőkig hatoló éles süvítéssel söprik végig a hegyoldalt az ellenséges srapnelek. Oda, arrafelé kell nekünk felmenni. Most az úton haladunk, amelyet lőnek, egyre tűz alatt tartanak a szerbek. Az ellenséges fegyvergolyók ezrei fütyülnek, süvítenek el felettünk és közibénk. Elszéledve indulunk neki a hegyoldalnak, hogy így kisebb veszteség árán jussunk fel az árkokba. Sietni, sietni, csak gyorsan, még mielőtt teljesen meg nem virrad! Ez a jelszó. Senki sem kérdi, mindenki tudja, hogy mit jelentene reánk nézve, ha itt a sík mezőn virradna reánk. Minden erőnket összeszedve, roppant nehézségek árán fent vagyunk a 881-es magaslat oldalán az R-el jelzett helyen. Pár emberünk közben lemarad véres nyomokat hagyva a hóban. Elhelyezkedünk az R helyen.

Dr. Kemény Gyula vázlata naplójában „a 881-es magaslat a valóságban három csúcsával” Dr. Kemény Gyula vázlata naplójában „a 881-es magaslat a valóságban három csúcsával”

Még ki sem fújjuk magunkat, már belénk vág az első srapnel. Mindenki behúzza magát a hóba. Odamászom a jajgatók mellé. De már közénk süvít a második, azután a harmadik srapnel. Újabb és újabb jajdítások. Pár emberünk örökre búcsút vesz tőlünk. Már most mi lesz? Miért nem megyünk előre? A jobbszárnyon levő 15. század inogni kezd, odaver, egyre arrafelé zuhognak a srapnelek. Ide húzódnak a középre mi mögénk. Istenem, ha most belénk talál a szerb tüzér, mennyien maradunk itt. Irtózatos kínos negyedóra telik el. Elől tűz, hátul tűz. Ordonánc mászik hozzánk. „Auf! Auf! Előre!” – ez az új parancs. Milyen hangtalan mindenki. Az arcokra van írva az életért való rettegés, a közeli élet-halál kérdése. Megyünk fel a hóban az ordonánc után. Csak most látni, hogy milyen kevesen vagyunk. Csak most cserélhetnék, mint orvos valamelyik hadbíróval, trainnel.

Megállunk. „Gépfegyveresek fel balra” – kiabálja hatalmas őrmesterük. A századok rajvonalat képezve hasalnak le a hóba a H-val jelzett helyen. Éppen idejében, mert már egészen világos van. És ezzel kezdetét veszi az annyira emlékezetes 881-es hegyi ütközet.

Hogy az itt lefolyt súlyos harcokat megértsük, előre kell bocsátani a következőket: a térképen a 881-es magaslat, dombhát, mint egyetlenegy csúcs, a 881. van feltüntetve, pedig ezen S alakú dombhátnak három csúcsa van. Nevezetesen a legészakibb a térképen is berajzolt 881. Ettől délebbre húzódnak az E. és B. csúcsok. Ez okozta a súlyos tévedéseket. Például az elmúlt éjjel jelenti az egyik zászlóalj, hogy sikerült a 881-et rohammal elfoglalnia s az itt szenvedett súlyos veszteségekre való tekintettel kéri a leváltását. A Brigade erre felküldi mint leváltó csapatokat a 30-as és 46-os zászlóaljakat. Ezek azonnal meg is indulnak, mit sem sejtve közelednek az ott fent a nagy hidegben ide-oda ugráló katonákhoz. Amikor alig vannak már egymástól 30 lépésre, odakiáltanak a 46-osok: „Hányasok vagytok?” Semmi válasz. Erre még közelebb mennek. Ekkor azután közvetlen közelből sortűz fogadja őket. Erre a 46-osok megfordulva belerohannak a mögöttük jövő 30-asokba, ami nagy pánikot, tumultust idéz elő. Közben hátulról eszeveszetten dolgoznak a szerb géppuskák. Mert mondani sem kell, hogy szerb csapat volt ott fent. A valóság az volt, hogy a mieink a B csúcsot tartották megszállva, s onnan kérték a leváltásukat, míg Rizetti alezredes az A-ra akart felmenni. Ez volt a szerencsétlenség okozója.

Az is megtörtént, hogy egy időben két külön csapat is jelentette, hogy ő elfoglalta a 881-et, igaza is volt mindkettőnek, egyik csapat az E, a másik a B a csúcson volt, de maga az igazi 881., az A csúcs, még mindig az ellenség kezén volt.

A valóságban ma, 29-én, mind a három csúcs a szerbeké, ma reggel cseréltek újra gazdát. A helyzet az, hogy mindenütt a szerbek vannak felül, hogy a helyzet nagyon kritikus reánk nézve, mert az óriási ködben nagyszámú ágyúinkat nem használhatjuk.

Alig helyezkedünk el, máris kezdetét veszi az eszeveszett harc. A mi és a szerbek rajvonalai alig vannak egymástól 15–20 lépésre. Míg a mi ágyúink csak néha-néha lőnek, addig a szerb ágyúk valósággal végigseprik a mi vonalunk mögötti domboldalt, tehetik, mert oldalról lőnek. Ezért jó, ha a rajvonalak annyira közel vannak egymáshoz.

Közvetlen a rajvonal mögött két deszkafalú szalmafedeles viskó van, amelyek most igen nevezetes szerepet játszanak. Az I. jelzésű viskóban már napok óta három segélyhely, a 18., 30. és 46-os zászlóaljaké, dolgozik alig pár lépésre a rajvonal mögött. Dr. Zelenka és Bányai nevű orvosok állják hősiesen helyüket. 29-én reggel jövünk mi 37-esek, de az én segélyhelyem már nem fér be az I-es viskóba, s így én a II -es számba kerülök, amely 60–70 lépésre van a saját rajvonalunk mögött, az ellenségtől pedig 80–90 lépésre. Nincs más fedett hely sehol messze, csak ez a két szalmafedeles kunyhó. A dörgés, ropogás, süvítés pokoli koncertet képez a fejünk fölött.

Egyszerre úgy délelőtt 8 óra körül a szerb sáncok felől őrült ordítozás támad, s felhangzik a szerb csatakiáltás: „Napred! Napred!” Erre a mi bakáink már futnak is vissza egészen az I. számú viskóig. Mindez csak egyetlen pillanat műve. A viskóban levő sebesültek, orvosok, most a két rajvonal közé kerülnek. A viskó körül megindul a harc. Katonáink bátor tisztjeikkel az élükön nem engednek. „Hurrá! Hurrá!” – ordítják a lilavörös lábú, nyári ruhás, kiéhezett hősök. „Hurrá! Hurrá!” – hangzik mindenfelől a ködben. Micsoda válságos pillanatok ezek. Mi lesz? Fogság, vagy halál? Egyik sem, legalább a többségnek nem. Félmeztelen lábú bakáink nyomására a szerbek megint a régi helyükre szaladnak vissza.

Újra lélegzethez jutunk, míg egyes társaink az utolsókat lélegzik. Hanem az öröm korai. Újra felhangzik a szerb csatakiáltás, ezer és ezer „Napred!” hangja szűrődik át hozzánk a sűrű ködön. Most lent jobbra az E csúcs táján támadnak a szerbek. „Jönnek a szerbek, itt vannak a szerbek!” – hangzik mindenfelé. Nagyon félő dolog, hogy E-nél lerohannak és a hátunk mögé kerülnek a csujesek. Ez pedig katasztrofális lehetne reánk. És ebben a pokolian kínos helyzetben is van némi vigasztaló elégtétel a számunkra. Nagy meglepetésünkre és megelégedésünkre ugyanis, nem lévén sehol a környéken egyetlen ház sem, a II. sz. viskóba húzódott be a III. Brigadekommandó. Csakhogy egyszer Klemm vezérkari úrék is közvetlen közelből kénytelenek a harcot, a bakák titáni küzdelmét szemlélni. Élet, halál forog kockán, ilyenkor szabad rosszmájúnak is lenni. Azok is vagyunk mind, de mind, ha vezérkarit látunk a frontra tévedni. Sovány elégtétel ez, de mégis az. A harc egyre hevesebben dühöng. Úgy látszik, hogy egyik félnek itt le kell törnie még ma. Számunkra mindennemű hátrálás kész pusztulás lenne, mert a mögöttünk levő területeket, a hegyoldalt, a völgyet ellenséges gránát, srapnel és fegyvergolyók tömege árasztja el. Aki csak megmozdul is, a fehér havon kitűnő célpontul szolgálna. De mozdulatlanul is igen kritikus helyzetben vagyunk, senki nem találja a helyét, mert ahogy a rajz szerint is látható, három oldalról kapjuk a tüzet. Legkínosabb a helyzetünk ma reggel óta, mert az E csúcs is az ellenség kezében van. Messze-messze, ameddig a szem ellát, nincsen egyetlen mozgó emberi alak, s mégis alig értjük egymás szavát a végsőkig fokozott fegyverropogásoktól.

Így tart ez egész nap, csak délután 4–5 óra között van némi ellanyhulás csak azért, hogy a sötétség beálltával annál irtózatosabb tüzelés induljon meg mindkét részről. Mindegyik fél a másik éjjeli rohamát várja, szinte biztosra vesszük ezt, ezért van ez az eszeveszett tüzelés, nehogy kedve legyen a hóban megdermedt, félig megfagyott embereknek a felugrásra, a rohamra. Várunk, egyre várunk. Az izgalom a tetőfokra hág. Mi lesz? Hogy lesz? Minden perc egy végtelen örökkévalóságnak tűnik.

Osztrák–magyar gyalogság vonul Szerbiában téli tájban Osztrák–magyar gyalogság vonul Szerbiában téli tájban
(Forrás: www.mediastorehouse.com)

És ekkor, úgy 11 óra körül éjjel azon mögöttünk levő területről, azon domboldalakról, amely területet állandóan a szerb lövegek ezrei sepernek végig, ahol minden odatévedőre ezer halál vár, onnan a mögöttünk levő halálmezőről kiizzadt, halálra fáradt fekete alakok, ijesztő csendes árnyak kúsznak fel ide hozzánk. Fekete ruhájuk körvonala élénken rajzolódik le a hóra. Talán friss csapat, segítség érkezett? Nem. Öreg népfelkelők, komoly családapák ezek az alakok, akik muníciós ládákat cipelnek ide fel, akik megtizedelve érkeznek hozzánk, s akik alig fújják ki magukat máris vissza kell mászniuk a rettenetes úton, hogy a hegyoldalon elesett, megsebesült társaik által cipelt ládákat is felhozzák. Szó nélkül mennek lefelé, s nemsokára újabb ládákkal megterhelve kúsznak fel, megint lehagyván a havon pár társukat. Ezalatt tőlünk ordonáncok kúsznak ki a 80–90 lépésre levő rajvonalakba avizálni, hogy megjött a muníció, azonnal ki kell hordani. Erre azután a rajvonalban kiválasztott bakáink másznak erre lefelé, hogy innen meg már ők cipeljék tovább a muníciós ládákat. Szinte szívet facsaróan megható azon hősies becsületesség, azon igyekezet, ahogy ezek a névtelen hősök dolgoznak, valósággal ellopják egymástól a ládákat, még a zsebeiket is teletömik, s eközben felségesen humoros szavakkal ugratják egymást. „Hiába viszitek a ládákat, tinálatok mégis áttörnek a csujesek!”, vagy „Nekünk nem is kell muníció, azért van a bajonett! Nem adtok abból a láda konzervából? Ebbe csak Zwieback van, azt ti úgysem ennétek meg!” Így felelgetnek egymásnak, azután eltűnnek a homályban, mint valami árnyak. Most a gépfegyveresek emelkednek, bontakoznak ki a homályból, hozzák az üres, hosszú gurtnikat, amelyeket itt azonnal meg is töltenek, azután teletömik patronokkal a zsebeiket, ládákat ragadnak meg, s ezekkel, meg a vállaikon keresztbe felcsavart gurtnikkal ők is csakhamar eltűnnek a homályban.

Lázas sietség uralkodik mindenkin. Elfog mindenkit az izgalom, csak gyorsan, gyorsan, mert minden pillanatban rohamra jöhetnek a szerbek, aki pedig itt ma rohamot kezd, az győztes is lesz, pláne a szerbek vannak előnyösebb helyzetben, mert lefelé jönnek, ha rohamoznak. Ezért van akkora izgalom. A magyar bakák szokás szerint káromkodnak, ékes magyar kifejezések hangzanak el az éjszakában, még az anyák sem bocsátanák meg. A magyaroknál két ember cipel egy ládát, ahogy a gyakorlótéren is elő van írva. Az apró 30-asok, ez a lengyel–rutén–zsidó zászlóalj, sokan jönnek, rengeteget és szaporán beszélnek, vitatkoznak, nagyokat pihennek, egyetlen ládáért 3–4 ember jön le. Vagy talán egymásra vigyáznak. A 18-as cseh–németek a legkomolyabbak, de roppant dühösek. Ezek mindig és mindennel elégedetlenek, csak a fegyelem tartja őket össze. Csupa ipari munkás elem. Egyben azonban az összes legénység megegyezik, mindannyian megkérdezik a népfelkelőket, hogy nem jön-e a menázsi, mikor kapnak már kenyeret, nem látták-e a traint jönni stb. Hej az a kenyér, az a menázsi! Alig múlik el 20 perc, már hozzák vissza a rajvonalakból a kiürített ládákat, amelyeket az öreg népfelkelők üresen visznek vissza, hogy újra megtöltsék őket.

Milyen kötelességtudó emberek ezek az öreg, komoly népfelkelők. Olyan komolyan megfontolt, lassú tempóban végzik munkájukat, mintha őket baj sem érhetné. Pedig hányan terülnek el holtan, összeroncsolva a hideg havon.

Úgy 12 óra felé egyszerre minden különösebb ok nélkül irtózatossá fajul a fegyverek ropogása. „Mi az! Vigyázz! Ott mozognak! Balra lőj, az anyád büdös...! Most jönnek! Itt van a sturm! Psszt! Jajj! Jajj!” stb. hasonló más számtalan kitörése hallatszik az izgalomnak. Persze igen nagymértékben dolgozik a fantázia, a vízió, a hallucináció az emberekben. Negyedórai kínos várakozás után megint a rendes ropogó kerékvágásba esik vissza az élet. Az történt ugyanis, hogy úgy a szerbeknél, mint a mi rajvonalunkban is elszórtan felemelkedtek az emberek, mert már nem bírták ki a hóban való fekvést, mert ideát is, meg túl is érzik az emberek, hogy kezeik-lábaik lefagynak, ha még le nem fagytak. Ezért állanak fel s topogva ide-oda mozognak, hogy a hideg ellen védekezzenek. A hold fénye még inkább megvilágítja az ide-oda mozgó emberi alakokat. Valahonnan salvézni kezdenek, bombát dobnak, amire minden ember újra hasra vágódik s most már közösen bosszút állva, egyik fél sem engedi a másikat felállani s ehhez járul az izgalom, végigfut a rajvonalban a jelszó: „Jönnek a csujesek!” Ez okozza a hihetetlen mérvű tüzelést.

Hanem úgy egy óra felé éjfél után olyan valami történt, amire még eddig nem volt példa. Mintha csak előre összebeszéltek volna, hirtelen megszűnt minden lövöldözés. A rettenetes hideg megtörte a fegyelmet, hiába árulkodott a fényesen világító hold. Úgy a szerb, mint a mi rajvonalunkban eleinte félénken, azután bátrabban mind több és több ember emelkedik fel a hideg hóból, azután pedig elkezdett odaát is, meg nálunk is egy hosszú, eleven emberi alakokból alkotott lánc ide-oda ingani, mozogni. A megfagyástól félő katonák láncvonala ez. Most már egyik fél sem lő a másikra, bár fegyverét mindenki készen tartja. Mintha csak hallgatólag megegyeztek volna. A közös rossz sors milyen gyorsan megbékíti az embereket, az ellenfeleket. Most már csak sorsot kellene húzni, hogy ki hagyja ott az állásokat. Hanem ekkor egyszerre a szerb oldalról újabb szokatlan dolog történik. A szerbek szerbül, magyarul, németül átkiabálnak hozzánk, hogy menjünk haza, mert megfagyunk, mert úgyis fogságba kerülünk, hogy tegyük le a fegyvert, menjünk át hozzájuk stb. Ilyen dolgok is lehetségesek?

De most balra tőlünk a mi csapatunknál valahol megsokallták a barátkozást. A 881. táján fegyverropogás indul meg, amire a még pár pillanattal előbb oly eleven emberi lánc villámgyorsan eltűnik. Újra lehasalnak az emberek, csak egyes elszánt alakok merészelnek még rövid ideig állva maradni. Az éktelen fegyverropogás végig hullámzik az egész vonalon, azután 5–10 perc múlva lassan megint elhallgat. Erre odaát is, meg nálunk is egyesek újra felállanak, majd ezeket mind többen és többen követik, s a két ellenséges eleven emberi lánc megint újra kezdi a topogást. Úgy éjfél után egy és két óra között roppant kellemetlen hír izgatja fel még jobban a túlfeszített idegeket. Az ide 35 kilométerre levő Valjevóból parancsot küld a Korpskoramandó (hadtestparancsnokság): „30-án hajnalban 4–5 óra között a csapatoknak váratlan rohamot kell intézni a 881-es magaslat ellen!”

Roham lesz tehát felfelé a sima havon. Amikor bakáink hallják, hogy ma sturm lesz, szinte örülnek neki. Úgyis meg kell dögleni, úgyis megfagyunk, jobb előbb, mint később elpusztulni. Ilyen és hasonló megjegyzések hallhatók. Hanem még egy újabb meglepetés következik. Éjfél után két óra körül egyszerre pokollá válik az élet. Megszólalnak az összes szerb ágyúk, ropognak a fegyverek, sűrűn dörrennek a szerb kézibombák. No, most lesz a roham. Most sturmolnak a csujesek, hallatszik minden ajakról. Most egy kínosan gyötrő fél óra következik, csak ezután enged hevességéből a szerb tüzelés, azután egyre gyérebb lesz, végre már csak itt-ott lőnek állandóan. Egyes druckerek folyton lődöznek, mintha azzal jobb volna, dörmögi az egyik káplárunk.

Elfogja az embereket a láz. Sturm lesz felfelé sima hó hátán. De ki tud majd sturmolni. Hiszen a legtöbbje fel sem tud már állni. Kevesen fognak oda feljutni. Elérkezik egynegyed öt óra. Kiosztják az irányt, a szerepeket, telerakják a zsebeket is töltényekkel, ráerősítik a puskavégre még jobban a bajonettet, s azután pont fél öt órakor elindulnak embereink a rohamra. Mindennemű hurrázás szigorúan tilos, majd csak a szerb árkokba való beugráskor, amikor szuronyhegynyire lesznek a csujesek. A fegyverek tusával segítve magukon, kapaszkodnak felfelé az emberek a hóban.

Elmúlik pár igen kínos, rettentően kínzó perc, zakatol az ember szíve. Csend mindenfelé. És reggel öt órakor a 881-es hegynek mindhárom csúcsa a mi kezeinkben van. Ismert szokásuk szerint már jóval előbb elvonultak a szerbek. Azért lődöztek hát annyira fél két órakor, mert mozdulataikat akarták ezzel leplezni.

Visszavonuló szerb csapatok Visszavonuló szerb csapatok
(Forrás: Wikipedia)

A Brigade a Divíziónak, ez meg a Valjevóban levő Korpskommandónak jelenti az eredményt. Elesett a 881. Ez a hullahegy.

Valjevóban bizonyára jól alusznak ilyenkor a vezetők, mert azon határozott parancsot, amely szerint a visszavonuló szerbeket minden erővel üldözni kell, csak 30-án délelőtt kapjuk meg. Vagy talán arra gondolnak Valjevóban, hogy csak hadd pihenjék ki magukat a csapatok ezen a pihenésre alkalmas helyen.

Most kellene ide az üldözéshez a friss erő, új csapat. De nincs. Semmi sincs. Csak félig megfagyott, kiéhezett, halálra fáradt hősök vannak. Ezek is kevesen.

Következő rész: „A hómező halottjai, nyomorékjai”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója

13 komment

Címkék: egészségügy szerbia 1914 dr. kemény gyula szerb front

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr4815466182

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

PollmannFerenc 2020.02.10. 07:24:26

Kár, hogy az 1917 forgatókönyvének írói ilyesmit nem olvashattak...

bloggerman77 2020.02.10. 11:39:37

@PollmannFerenc:

Az ilyenek nem "passzolnak" az első világháború még az úriemberek háborúja volt babarózsaszín képhez.

Ha "A dicsőség ösvényei" be volt tiltva 1975-ig a franciáknál, mert őszintén bemutatta, hogy a későbbi dicső győztes hadserege csaknem széthullott, és csak drákói szigorral, megtizedeléssel meg néha akár a saját csapatok közé lövetéssel lehetett egyben tartani, akkor most 100 év távlatából - sem - lehet őszinte filmet készíteni...

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2020.02.10. 17:29:45

@PollmannFerenc: Ugye, mennyi jó téma lenne? Ez a szerbiai átmeneti fegyverszünet és "barátkozás" szerintem elég különleges eset, amihez hasonlóról még nem nagyon lehetett hallani. Vagy te tudsz esetleg hasonlóról ezen a vidéken?

PollmannFerenc 2020.02.10. 17:33:57

@PintérTamás: Röviden? Nem... Hosszabban? Úgy sem...

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2020.02.10. 22:01:22

@PollmannFerenc: Akkor jó, megerősített a vélekedésemben.

Nem volt ugyan hosszú életű, de mégis létrejött egy időre a fegyverszünet, s a "barátkozás", ráadásul a legádázabb ellenségek között. A doktorunkat is meglepték a történtek...

NKristof 2020.02.13. 15:30:26

Sziasztok! Eddig nem sok mindent lehetett olvasni a blogon a 76. gyalogezredről, most hogy említve láttam őket, szeretnék feltenni egy kérdést (a dédapám harcolt a 76-osoknál, innen az érdeklődés). Hol lehet információkat találni azzal kapcsolatban, hogy egy gyalogezred merrefelé harcolt a háború folyamán? Levéltárakban, korabeli újságokban érdemes keresgélni, vagy vannak esetleg más összefoglaló források is? Köszönettel, Nagy Kristóf

NKristof 2020.02.13. 15:32:46

Elírtam, a 72. gyalogezredben harcolt, de ettől függetlenül a kérdés továbbra is áll.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2020.02.13. 22:55:01

@NKristof: Az egyes ezredekkel kapcsolatban javaslom ezt az oldalt, ahol az ezredtörténeteik is fent vannak, ha készült nekik ilyen: nagyhaboru.blog.hu/2017/09/08/katonaosok_nyomaban

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2020.02.14. 08:19:28

@PollmannFerenc: Mester úr, én is ezt javasoltam, csak a nálunk megjelent ismertetővel együtt. :)

magyaros17 2020.02.14. 10:58:16

@NKristof: A 72 a 14. hadosztályba volt besorolva a 71, 76 és 48-as gyalogezredekkel együtt. Sajnos, egyiknek sincs ezredtörténete. A Magyar Gyalogságot böngészve lehet esetleg valamit, inkább csak részleteket, morzsákat találni. A hadosztály mozgása persze ismert, de abból csak általánosan lehet következtetni arra, hogy egyáltalán melyik frontszakaszon lehettek különböző időpontokban. A HIM Levéltárban lehet érdeklődni hogy van-e az ezredről valamilyen anyag.

NKristof 2020.02.14. 12:36:57

Köszönöm a válaszokat, korábban már keresgéltem ezen az oldalon, most megnézem jobban. Még egy kérdésem is lenne: van egy kitüntetési felterjesztési lapom, amit a HIM Levéltárból küldtek meg nekem még korábban. Ezen a beosztásnál (Diensteseinstellung) az szerepel, hogy Plänkler. Meg tudná valaki mondani, hogy ez pontosan mit jelent?

PollmannFerenc 2020.02.17. 16:39:43

@NKristof: Plänkler=csatár, azaz gyalogoskatona, harcos

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Úzvölgyi temető

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról